Próbálok
meghatározni egy fogalmat. Nem akar sikerülni. Úgy vagyok vele, mint a
szépséggel, arról Kant azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Igaz.
Csak nem erről van szó. Minden idők egyik legkiválóbb tanárának harmadik
gimnáziumban mondtam, hogy szerintem nem jó Kant meghatározása, Bánhegyi tanár
úr erre azt mondta, szerinte sem, találjunk ki együtt valami jobbat. Soha nem
fogom megtudni, gúnyolódott-e vagy komolyan mondta, mindenesetre maradtunk az
eredetinél, egyikünk sem talált ki használhatót. Ma már bizonyosan tudom, hogy
nekem volt igazam, dehát nem könnyű Kantnál jobbnak lenni, egyelőre maradok az
érdek nélkülinél.
Az most sokkal
élénkebben foglalkoztat, hogy leírjak valami használhatót arról, mit jelent a méltóság.
Tudjuk, persze, mindannyiunknak van valami fogalma róla, de sehol nem találtam
olyat, ami egyetlen mondatba tudná foglalni, mi a méltóság úgy, hogy semmi
kétségünk ne legyen, egyazon fogalomról beszélünk.
Azért szeretném ezt
a definíciót, mert a múltkor felületes voltam és elhamarkodottan ígértem
valamit, amit nem tartottam be.
Azt kérem szépen,
tessék szíves lenni elolvasni a Jóreggelt Európa január 3-i bejegyzését. Igen,
akkor is, ha már tetszett olvasni, arról lesz szó, itt van ezen az oldalon,
kicsit lejjebb. Ha megvan, folytatjuk…
Azt kérdeztem,
miért van így, ami van. Na jó, nem ígértem, hogy megválaszolom a kérdést, de azért
nekifogtam. Eljutottam egy bizonyos pontig, megpróbáltam elmagyarázni, hogyan
lehet még mindig a nyakunkon a magyar történelem relatíve legsötétebb és
legarcátlanabb rablóbandája, élén a gusztustalanra hízott falusi futballistával
(azt a múltkor elfelejtettem megjegyezni, hogy ez a formátlanra dagadás, ez az
áll alól induló baromi sörhas ugyancsak a nép kedvence, minden második
szénhidráton élő proli magát látja benne – anélkül, hogy belegondolni volna
képes, ő nem tehet mást, mert neki krumplira és kenyérre telik, kedvenc
miniszterelnöke viszont a tőlünk lopott pénzből azt eszik, amit akar, mégis
olyan, mint egy gönci hordó, egy angol klub portása biztosan nem engedné be).
Azt mondtam január
3-ikán, hogy a népnek ez kell, ami van. Hogy irtózik a szabadságtól, az
önállóságtól, hogy folyamatos hazugságokkal, az ostobánál is ostobább öncsalásokkal
hülyíti és hülyítteti magát – de azzal adós maradtam, miért van ez így.
Arthur Miller
szerint a kisembernek is van tragédiája. Ha elfogadjuk, hogy a drámairodalom
nagy hősei évezredeken át azért küzdöttek, hogy elfoglalják vagy
visszaszerezzék jogos helyüket a világban, akkor a minden különös képesség
nélkül élő embernek is el kell ismernünk azt a jogát, hogy megkereshesse a maga
helyét a maga világában, légyen az bármilyen szűk is. Az első kérdés ezzel
kapcsolatban ugyanis az, ki ítéli meg, mennyire szűk az a hely, emberünk,
akinek a tragédiáját szemléljük az irodalom vagy a filozófia magasából, szűknek
találja-e a saját helyét. Vagy – nem lévén sem rálátása a saját helyére, sem
kitekintése onnan – nem is foglalkozik azzal, lehetne-e tágabb az ő világa.
Esetleg megelégszik azzal, hogy próbálja megismerni a környezetével való
viszonyát… előre szaladtam. A mi kisemberünk alaphelyzete az, hogy meg sem
próbálja, mert nem is tudja, mit kellene megpróbálnia. Csak rosszul érzi magát.
Reggeltől estig. A születésétől a haláláig.
Arthur Miller azt
mondja, hogy a jogos hely a társadalomban egyenlő a méltósággal. Ez nekem
nagyon tetszik. Első pillantásra. De ez valami olyasmi, mint Kant szépség
meghatározása. Igen, igen, valami ilyesmi, de végülis a dolog nem ilyen
egyszerű. A mi kisemberünknek megvan a jogos helye a társadalomban, hiszen nem
is próbál változtatni rajta, azt a helyet tartja természetesnek, még sincs
méltósága. Ez az ember azért nem tragikus figura, mert passzív. Nem azért
passzív, mert nem mer tenni valamit, hanem mert nem is tudja, hogy kellene
tennie valamit.
Azt hiszem, a
méltóságot a megalázottság felől kellene keresni (a nyelvészetben bevált fogás
az ellenkező értelmű szó elemzésével kezdeni). Nem lehet megalázni azt az
embert, aki nem ismeri a helyét a világban. Nem, nem. Nem arról van szó, hogy
ismeri-e a jogait, csak arról, hogy van-e bármilyen tudatos viszonya a
környezetéhez. Hogy képes-e megítélni, a mások vele való viselkedése
illeszkedik-e ahhoz a képhez, amilyennek ő látja magát.
Közeledünk. Tetszik
érteni? A kérdés az, lehet-e megalázni azt, akinek nincs tudatos viszonya a
környezetéhez. Vagy azt, akinek van egy hamis, torz viszonya a körülötte
lévő világhoz, légyen az a világ akármilyen terjedelmű és a körülötte lévő
emberekhez, legyenek azok bármilyenek, okosak, szépek, rosszak, rútak. Az
utóbbi, a hamis, a torz viszony a környezethez ugyanúgy nemlétező viszonynak
tekintendő, mint a tudatlanság.
Az ember tudatos, a
valósághoz visszaigazoltan illeszkedő viszonya a környezetéhez – talán ez
lehetne a méltóság meghatározása.
A magyarságnak
nincs tragédiája, mert a passzivitás nem tragikus. A magyarság történelme úgy
alakult, hogy évszázadokig természetesnek tekintette a környezetének azt a
viselkedését, amit más népek megalázónak tartottak volna, és a legnagyobb része a
magyarságnak ma is természetesnek tekinti.
Mert a magyarság
történelme során nem alakulhatott ki a méltóságérzet (amit egy ideje annak
vélünk, az hamis és torz, rosszabb a nemlétezőnél is). Nincs mit kivívnia, még
kevésbé van mit visszaszereznie.
A magyarságból
hiányzik a méltóság reális tudata.
Az 1990. óta dúló
politikusi gazemberségre általában és a dagadt falusi futballista groteszk
országlására különösen nincs más magyarázatom.
