„Be akarnák gyömöszölni a maguk szűk
világába. Nem tartanak lépést a világgal. Száz évekkel vannak elmaradva, ma már
az úszók ugyanolyan szabad emberek, mint a golfozók, a teniszezők, és az anyagi
függetlenségükkel kivívták a rabszolga felszabadítást is. Kivéve
Magyarországon. Ezek a feudalizmusban élnek. Ez itt a probléma.”
Nem akartam
belekontárkodni a Hosszú Katinka-ügybe, nem tudok róla eleget, nem is igazán
értek hozzá, bár én is voltam úgynevezett élsportoló, de elég hamar
elmenekültem, nem az én világom, mondom, nem értek hozzá. De ez a fönti, Bartus
Lászlótól származó szövegrészlet megszólalásra késztet. Sokmindenben egyetértek
Bartussal, a többszáz éves elmaradással is, és ha egy kicsit piszkoskodni
akarnék, még abban is egyetértenék, hogy „az
úszók ugyanolyan szabad emberek, mint a golfozók, a teniszezők”, dehát itt
most nem kellene szellemeskedni, a helyzet az, hogy az úszók tényleg „ugyanolyan
szabad” emberek, mint a golfozók és teniszezők, azaz egyformán rabszolgák,
mindannyian, ugyanúgy.
Bartus talán a
pénzt azonosítja a szabadság fogalmával, azért hozza példának a golfozókat és a
teniszezőket, de mondhatta volna a futballistákat és az autóversenyzőket is,
mert azok is rengeteg pénzt kapnak. Hogy miért? Azért a rabszolga munkáért,
amiről Bartus azt hiszi, hogy alóla a gazdag sportolók fel vannak szabadítva,
sőt, hogy ők maguk vívták ki a „rabszolga
felszabadítást”. Egy frászt vívtak ki. Éppen azáltal hajszolják bele őket a
legkegyetlenebb rabszolga létbe, hogy sok pénzt kapnak. Nincs ebben semmi új, a
mai rabszolgatartók intellektuális képességei messze vannak az ókori gladiátor
iskolák tulajdonosainak rafinériájától, annyira futja nekik, hogy másolni
képesek a rómaiakat. A legjobb gladiátorokat azzal tartották meg a legjobb
iskolák, hogy azoknak kínálták a legtöbb kiváltságot: ennivalót, saját cellát,
olykor nőt is a cellába, és a felszabadításnak a jövő homályába vesző ígéretét,
utóbbira különben nem volt semmi szükség, a gladiátorok nagy részének eszébe
nem jutott vágyni a felszabadítással együtt járó szürkeségre és nyomorra. A
dicsőségfaktort szándékosan hagyom ki ebből az eszmefuttatásból, pedig annak is
nagy szerepe van a rabszolgalét fenntarthatóságában, de itt most csak a pénzről
van szó.
A pénz nem
felszabadít, hanem korlátoz, amennyiben egyre több kell belőle. Az egyre több
pénzhez pedig csak úgy lehet hozzájutni, ha a rabszolgarendszer egy lépcsővel
magasabban szolgáló rabjainak, a kiképzőknek a kezei között mind kegyetlenebb mozgásformák
gyakorlását és készséggé fejlesztését építik be az életükbe, és áldoznak fel
ezért mindent, olykor a szó szoros értelmében az életüket is. Az egészségüket,
a békés öregkorukat mindenképpen.
Bartus az
úszószövetséget kárhoztatja meg az edzői kart – azaz azokat a rabszolgákat,
akik ugyancsak nem tehetnek mást, mint amit egy szabadságától megfosztott, napi
robotra és alázatra kényszerített szerencsétlen tehet: felkészíti a küzdő
rabszolgákat az arénában rájuk váró harcra.
Azt írja Bartus: „Cseppben a tenger. Ebben a történetben
benne van az egész magyar élet nyomorúságának minden oka. Ebből érthető, hogyan
lehet Európa közepén egy fasiszta diktatúra, amellyel nem véletlenül találja
meg a közös hangot a feudalizmusban élő úszószövetség. Benne van kódolva a
következő száz évre a magyarok veresége, kudarca és bukása. Amikor nyernek
Rióban egy érmet, ami igazolni látszik a rabszolgatartó társadalom, a feudális
elnyomás minden hivatkozását, akkor veszítenek a legtöbbet. Az életüket.”
Majdnem igaznak tartom minden
szavát. Csak egy percig ne tessék hinni, hogy Amerikában vagy Nyugat-Európában
ez másképp fest. Ott több pénz van a rabszolgatartáshoz. És nem fasiszta
diktatúra veszi körül a versenysportot (mondjuk itt sem teljesen, az itt lévő
rendszer a totális gazemberséghez is tehetségtelen), hanem egy demokráciának
nevezett, rejtegetett, de lényegében autokratikus rendszer, amiben a különféle
politikusok hajtják végre a 21. századi rabszolgatartók, a pénzoligarchia, a
fegyver- és gyógyszergyárosok, nem utolsó sorban a sportszergyárosok
parancsait, különös tekintettel az arénában küzdők világára mint a plebs
fékentartásának máig leghatásosabb formájára. Ezeknek a minden emberi érzés
nélküli gengsztereknek Amerikában és Nyugat-Európában is ugyanaz az érdeke,
mint a mi falusi futballistánknak: minél sötétebb butaságban tartani minél
nagyobb tömegeket (lásd a december 14-i bejegyzést, Rajongás a címe).
Hogy világos legyen, miről van szó, szükséges némi
fogalmi alapozás, idemásolok néhány bekezdést egy három évvel ezelőtti
bejegyzésből.
A sportoló attól a pillanattól fogva, hogy
nem a saját örömére fut, úszik, labdázik, része lesz egy függési láncolatnak,
egy függelmi rendszernek, aminek ő mindaddig a legalján marad, amíg sportol.
Főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni – mindegy, hogyan hívják, ő mondja
meg, mi legyen, mikor legyen. Nincs olyan, hogy majd megbeszéljük, te miképpen
látod ezt, fiam, mondd el, mert lehet, hogy én tévedtem.
A sport nem demokratikus rendszer (mondom
a demokrácia híveinek). Az edző, aki nem parancsol és nem kinyilatkoztat, nem
alkalmas edzőnek. Lehet persze lázadni, az asztalra csapni, hogy én ezt másképp
tartom jónak, de ez a viselkedés a sportoló pályafutásának a végét jelenti.
Különösen, ha sikeres, nagy tekintélyű edzőre csapja rá az ajtót.
A profi versenysport kínlódás, kegyetlen küzdés, az ellenfelet bármi
áron elsöprő győzni akarás, harc az életben maradásért. Pénzt vagy életet, a
szó szoros értelmében. Ha pénzt akarsz, az életedet kockáztasd, vagy menj a
fenébe. Testmozgás, jó levegő, felfrissülés – beszélgess róla a nagymamáddal,
nekünk te egészben kellesz, hogy feláldozhassunk lent az arénában. Nem a
győzelem, hanem a részvétel a fontos? Ugyan már. A háztömb körüli bajnokságban
talán, de a megyei háromba már nyerő típusokat válogatnak. Vegyen egy biciglit
a gyereknek, apuka, jól fogja érezni magát, de mi egy osztállyal följebb
akarunk kerülni, ide olyan kell, aki gólokat tud rúgni. És az hogy’ van
elképzelve a kedves szülőtől, az a vászongatya meg a tiszacipő? Nájkiba’
játszunk, apuka, van egy itthoni színünk meg egy mikor idegenbe megyünk, a
nájkicuccot a kedves szülő veszi. Na viszonlátás.
A sport addig játék, amíg az a célja: a
testmozgással együtt járó játék. Amint számítani kezd az eredmény és a jobb
eredmény által való győzelem, a sport megszűnik eredeti értelmében sportnak
lenni. Futni, úszni és labdázni azért kell, hogy az ember örömét lelje a
futásban, úszásban és labdázásban (és persze az ezekkel járó versengésben), és
nem azért, hogy másoknak okozzon örömet. Mások szórakoztatására futni, úszni és
labdázni, a jobb eredményekkel másokat legyőzni elsősorban nem sport, hanem a
rabszolgaság egyik megnyilvánulási formája. A jó Coubertin báró talán maga is
elhitte, hogy nemes eszménnyel ajándékozza meg a világot, pedig csak
felújította az ókori cirkuszt és annak minden elemét, a népszórakoztató
intézmény világméretűvé szélesítésével nagy lehetőséget adott mindazoknak,
akiknek az ő nemes eszményeihez a legkevesebb köze van: a militaristáknak és a
20-21. század legelvetemültebb rabszolgatartóinak, a kereskedőknek.
Az olimpia militarista szimbólumok
sorozata, a zászló, a láng, az alakzatban vonulás, a babérkoszorú, az érmek
(kitüntetések), a jelszó mind annak a rendnek és fegyelemnek a szimbólumai,
amiknek semmi köze nincs a sport eredeti jelentéséhez. A citius-altius-fortius
(gyorsabban-magasabbra-erősebben) éppen olyan lelkesítően hangzik, mint a
hendiatris más megjelenései, a veni-vidi-vici (jöttem-láttam-győztem),
a liberté-égalité-fraternité (szabadság-egyenlőség-testvériség)
vagy az ein Volk-ein Reich-ein Führer (egy nép-egy
birodalom-egy vezér) (bocsánatot kérek az érzékeny lelkűektől, de a hendiatris,
azaz a hármasság fogalmába az utolsó is beletartozik), és éppen olyan
kártékony, mint minden, ami az ösztönöket akarja feltüzelni lelkesítés céljából.
A vége mindig blood-sweat and tears (vér-verejték-és könnyek,
hogy egy áttételesen lelkesítő hendiatris-t is idézzek).
A militarizmus, a diktatúra és a
nacionalizmus „szellemén” kívül mit ad még a versenysport? Gyors és felületes
kielégítését az ember zsigeri szintű vágyainak a küzdés, a versengés iránt.
Üzenetének lényege: ha már tenni nem tudod, legalább nézd. És példát ad
fegyelemről, lemondásról, az emberi szervezet fizikai tűrőképességének
határtalanságáról (a határ mögött már csak a halál van), azaz csupa olyan
dologról, ami az emberiséget nem viszi előre az emberré váláshoz vezető úton,
ezzel szemben viszont legalább hátráltatja. Fegyelmezett ember még soha
mást nem tudott létrehozni, mint fegyelmezettséget, a lemondás és az
önsanyargatás hozzátartozik egy cella magányában sínylődő szerzetes vagy egy
remete alapfelszereltségéhez, de mindezekből még soha nem született zenemű, kép
vagy szobor, sem regény, sem színdarab, az e=mc2 fegyelmezett, a világot
elvágólagosan kezelő koponyában soha nem fogant volna meg. A sportagyú
élharcosból elő lehet állítani 35-40-es pulzusszámú, 7 literes tüdejű, 45 kilós
biciklistát, de soha nem lesz belőle Mozart, El Greco vagy Rodin. És viszont,
Thomas Mannt, George Bernard Shaw-t vagy Albert Einsteint, Wigner Jenőt nem
lehet rávenni arra, hogy másoknál nagyobbat ugorjon, vagy hátvédeket és
kapusokat megszégyenítő gólokat rúgjon. Nem azért, mert nincs hozzá tehetségük,
hanem mert más a mentalitásuk.
A sport és az alkotásra való képesség nem
zárják ki egymást. Azaz a sport nem gátolja az alkotni képes embert, hogy
létrehozzon valami maradandót, csak akadályozza addig, amíg az illető a
sporttal foglalkozik és nem az alkotással. A „sokat köszönhetek a sportnak”
kezdetű mondatok még a sportagy fertőző maradványai, a sportnak természetesen
semmit nem „köszönhet”, legföljebb az anyagi biztonságot, ha meggazdagodott
korábban.
Ment-e a versenysport által a világ elébb?
Nem.
Hosszú Katinka ugyanúgy összetéveszti a sok pénzt a
szabadsággal, mint Bartus László, azt hiszi, ő megengedheti magának, amit tesz,
mert nem függ senkitől.
Nem
a fenét. A rabszolgahajcsár elnevezésű rabszolga Hosszú Katinka esetében a
férje, ezért nehezebb neki észrevenni, hogy ő miképp egyik szeme annak a
láncnak, amire mindannyian fel vannak fűzve, ők ketten a legaljára. Hosszú
Katinka azt mondta, magyar színekben szándékozik kimenni az olimpiára. Azt is
mondhatta volna, hogy amerikai színekben, mindenképpen rabszolga marad, a
nacionalizmus és a militarizmus rabszolgája, a patriotizmus nyálas paravánja
mögé bújó, gyáva és ócska kereskedők, oligarchák és gyárosok rabszolgája
mindaddig, amíg nem indulhat a világversenyeken a saját színében.
Az
egész undormányban Kiss Lászlót sajnálom. Nem ismerem személyesen, de egy volt
osztálytársa azt mondja, igazi úr, már a gimnáziumban is az volt. És eddig
valószínűleg nem vette észre, hogy ő is csak egy szerencsétlen rabszolga, egy
ide-oda rángatható bábú, akinek még azt is ki kell mondania, hogy „a
miniszterelnök úr is”, pedig ha olyan, amilyennek az osztálytársa mondja, akkor
tudnia kell, hogy ő most egy közepes képességű falusi futballistát és
rablóvezért volt kénytelen úrnak szólítani. Ezzel én most inkább nem
foglalkoznék. A szegény, szomorú emlékezetű Overdose nevű ló jut eszembe, aki
(sokszor mondtam, nekem a ló aki)
megnyerte nem tudom hányadik, különben sok szóra nem érdemes versenyét („sprintereket”,
azaz rövidtávú lovakat nem tart számon a lóverseny történelem), és a falusi
futballista máris ott termett, mert azt mondták neki, ez egy jelentős esemény,
holott csak egy felfújt lufi volt. Engem addig sem különösebben érdekelt ez a
szerencsétlen kis csődör, elég szánalmas dolognak tartottam, hogy Kincsem,
Kisbér, Imi és Imperiál hazájában egy ilyen ezerméteres ló több lehet, mint
napi érdekesség, de amikor politikai ügy lett belőle, mert a miniszterelnök
odaállt, akkor felfordult a gyomrom. Szegény Overdose.
Szegény
Kiss László. Szegény Hosszú Katinka.
