Mondtam már
jónéhányszor, a bulvár az emberi élet legförtelmesebb pusztítója, nem számoltam
utána (konkrét adatokhoz nehéz volna hozzájutni, csak a jelenségek leírására
szorítkozhatunk), de első pillantásra nyilvánvaló, hogy az egyház és a politika
együttes dúlása sem okozott akkora kárt, mint a „kereskedelmi” média, azaz a
különböző televíziók, rádiók és újságok. Az igazán borzasztó az, hogy kollektív
öngyilkosságot nézünk évtizedek óta, voltaképpen az egész emberiség
meglehetősen gyors futását a megsemmisülés felé.
Az a szint,
ahová nagyjából ötven év alatt süllyedt az atlanti térség lakosainak szellemi
nívója, körülbelül az időszámítás előtti tizedik évezred átlagszintjének felel
meg, a jelenben élni azért veszélyesebb, mert az egymás kiirtására készült
tárgyak műszaki színvonala néhány évtizede lehetővé teszi tömegek messziről
való elpusztítását. Ez a fejlődés egyik mutatója, a bulvár imádja, minden „híradó”
azzal kezdődik, hányan haltak meg milyen eszköztől, minden címlap tartalmaz
legalább egy emberhalálról szóló „hírt”. Ha nincs kedvük visszakeresni a
bulvárról való elmélkedéseimet, annyit azért ideírok ismét: a bulvár a
legaljasabb emberi ösztönök folyamatos piszkálásával és a tömegek
mélybutaságban tartásával éri el százmilliók viszonylag rövid idő alatt való
megölését.
Ezeket most csak
azért idéztem föl, mert szeretném elérni, hogy végezzenek el egy elemzést, mi a
hozadéka annak, hogy valakik fontosnak tartottak nyilvánosságra hozni egy mozdulatot, egy hétéves kislány náci karlendítését. A hétéves
kislány ma 89 éves, 63 éve Nagy Britannia királynője. 1933-ban lendítette a
karját, amikor ezt az „üdvözlési” formát az emberiség műveltebb töredéke még a
római korból ismerhette, lévén Hitler ennek az évnek a januárjától Németország
kancellárja, a náci propaganda majd évek
múlva teszi hírhedtté a karlendítésnek különféle formáit (maga Hitler például leginkább
a vállához emelte a kezét). Az angol királyi udvarnál volt valaki (a fene
akarja megjegyezni, hányadik kicsoda), aki már ismerte a nácipárt
jellegzetességeit, aki a világszerte ismertté vált képsorok tanúsága szerint
rávette a hétéves kislányt, hogy csináljon úgy, de mondom, ennek akkor még
annyi jelentősége sem volt, amennyit a brit királyi ház irányultságát illetően
tulajdonítunk neki. Azt akarom mondani, hogy akkor is teljesen érdektelen,
mindenféle jelentőségtől mentes epizód volt a jelenet, most is az – volna, ha
valamelyik tömeggyilkos (bulvártelepen tenyésző egyed) föl nem teszi a
világhálóra.
Mit ért el
ezzel? Mélybutaságban tartott százmilliók csámcsognak és szörnyülködnek. Min
is? Nem tudják. Senki sem tudja. (Odáig senki sem jut el, hogy belegondoljon,
milyen kapcsolata volt II. Erzsébetnek a nácizmussal, az a villanása az
értelemnek már meghaladná a bulvárcsinálónak és az ő fogyasztójának a szellemi
képességeit.) Marad a csámcsogás és szörnyülködés mint a bulvár létének alapja.
A képsor a mélybutaság jelenlegi szintjén nyomott egy erőteljeset, a szint
tovább süllyedt, a gyűlölet és a megalázottság heve tovább emelkedett.
A képsort
nyilvánosságra hozó valamit magyarázott a világ képernyőjén, az én gyomrom
gyenge ahhoz, hogy ilyesmit végig bírjak hallgatni. Annyit tudok, hogy az
illető szabadlábon van. Az összes többi „kollégájával” együtt. Ahelyett, hogy 25
éves börtönbüntetését töltené mint felbujtó tömeggyilkosságra.
A képsor néhány
nap alatt érdektelenné válik. A fertőzés tovább terjed.