Tobzódást kínálok esztétikai örömökben. Nem nagyság szerint írom le őket, a sorrendet egyéni ízlés alakítja.
A koncert helyszíne egy erdő, valahol Berlinben (úgy tudom, a világ nagyvárosai közül Berlinben van a legnagyobb területű erdő és víz, ezeknek az erdőknek az egyikében építették fel a Waldbühnét). A németek már megint kitaláltak valamit. Egy zongora az erdő közepén. Körülötte kerti székeken a közönség.
Aztán ott van két lány. Azt hiszem, a szó klasszikus értelmében egyik sem szép. Csak éppen gyönyörűek. Attól-e, hogy zongoráznak, nem tudom. Akkor is gyönyörűnek látnám-e őket, ha padlót súrolnának? Most már biztosan, már tehetnének bármit, mindörökre gyönyörűek maradnának, de ha először padlót súrolva látom meg őket, és senki sem szól, hogy zongoráznak is, méghozzá így… Martha Argerich az más. Ő nagyon szép volt fiatalon, zongora nélkül is. Hagyjuk ezeket a nehéz filozófiai tételeket, az itt következő felvételen két gyönyörű lány zongorázik, a Bunyatisvili-nővérek. Katya Bunyatisvili jónéhány éve a legnagyobbak között ismert, végig koncertezte a világot, pedig még csak 27 éves, annak a társaságnak a tagja, ahol már nincs rangsor, nem lehet megállapítani, ki a jobb, nem leírható „a világ öt legjobb zongoristája”, mert van még tizenöt olyan, akinek ebben az ötben van a helye. Azt viszont nem tudtam, hogy Katya Bunyatisvilinek van egy nővére. Az önök kedvéért hosszas keresgélés árán sikerült kiderítenem, hogy Gvanca a húga vagy a nénje Katyának (ugye nem kell mondanom, a „nővér” nem jelöl korkülönbséget, a nővér csak azt jelenti, a testvér neme nő, mint ahogyan a „fivér” is csak a hímnemű testvér, az öcs vagy a báty jelenti a fiatalabbat vagy idősebbet – meg kellene becsülni a magyar nyelvnek ezt az egyedüli képességét a kultúrnyelvek között, miszerint külön szava van arra, hogy a „nővér” vagy a „fivér” fiatalabb vagy idősebb: hogy valaki a húga vagy a nénje a testvérének, illetve az öccse vagy a bátyja, nem kellene „nővérré” sorvasztani a nénjét; valakinek a nagynénje például egyelőre még nem a nagynővére). A nyelvi kitérő után közlöm az eredményt, Gvanca az idősebb, azaz Katya nénje. (Még egy nyelvi kitérőt engedjenek meg. A két nővér nevét mindenhol – a magyar portálokon is – Buniatishvilinek látják, Khatia az egyik lány, Gvantsa a másik. A grúz írás, a kartuli damcerloba, lévén a grúz a kaukázusi nyelvcsaládhoz tartozó kartvéli nyelv, a közös ősnek tekintett görögből alakított hangírásos formát tart a jelen pillanatig, azaz nem az Európában honos latin betűs írásmódot használja. Ebbe most jobban nem mélyednék bele, sebezhetőnek érzem magam, pedig a hajdani doktori disszertációmban előkelő mértékben szerepeltek a kaukázusi nyelvek a szláv nyelvekkel való összehasonlításban, ez akkor politikai tettnek számított, de részint a fene emlékszik 50 évvel ezelőtti dolgozatokra, részint nincs időm újra foglalkozni ezekkel a stúdiumokkal. Kedvem volna, időm nincs. Lényeg az, hogy a grúz írás nem latin betűs, akkor pedig azt a szabályt kell alkalmazni, ami alól nincs kivétel: az illető nyelv kiejtésének megfelelő magyar írásmód kötelező. Nem az angol, a magyar.)
Miután tőlem (magamnak is) szokatlan módon így kimagyarkodtam magam, jöjjön az esztétikai tobzódás következő eleme: a mű, Astor Piazzolla örökzöldje, a Libertango. Minden muzsikusnak ott van a ráadás-repertoárjában, akár hangszeres művész, akár karmester. Ha jól tudom, Gidon Kremer és Daniel Barenboim vezette be a koncertprogramokba (utóbbi mint honfitárs is, Barenboim Buenos Aires-ben született), ma már egyenesen sikk Piazzollát játszani, csak az eltartott kisujjú „muzsikus arisztokrata”, azaz a rossz ízlésű sznob veti meg a „tangóharmonikás” zeneszerzőt. A két Bunyatisvili lány az egyik négykezes variációt játssza, szerintem tökéletesen.
Tavaly adtak koncertet a párizsi Salle Pleyelben, ott játszották el Bach kétzongorás versenyművét – újabb tobzódás. (Amíg a 3. tételt hallgattam, az jutott eszembe, hogy semmi különöset nem találtam soha Jacques Loussier fölfedezésében, miszerint Bach zenéje tiszta jazz, legföljebb azon csodálkozom, hogy a jazztörténet a mai napig nincs tisztában a ténnyel: az első nagy jazzmuzsikust úgy hívták: Johann Sebastian Bach. Valószínűleg az ő hatására szerezte kiváló jazzörökzöldjeit a zseniális kortárs, Jean-Philippe Rameau is).
Végül a Gyönyörök Kertje – egy Brahms-tánc négykezes előadásban. Ezúttal első pillantásra csak a fiatalabbik Bunyatisvili lány, Katya és egy másik csodája a teremtésnek, Judzsa Vang. Aki Lang Langgal, a férfi kínai zsenivel együtt igazolja a tételt, mekkora marhaság kikiáltani a szentenciát, igazán autentikus előadás csak azonos nemzetiségű előadótól várható. Ajánlom figyelmükbe Lang Lang Liszt és Bartók felvételeit vagy Judzsa Vang Prokofjev előadásait. Különben azért mondtam, hogy „első pillantásra”, mert ha alaposabban nézik ezt a zenét, egyszercsak fölfedezik a másik Bunyatisvili lányt is – ő lapoz.
Ne tessék azt hinni, hogy ez valami megalázó szolgamunka. Ez kölcsönös megbecsülésen és bizalmon alapuló szolgáltatás, egy fesztiválfelvételen például Renaud Capuçon, az egyik legkiválóbb hegedűművész lapoz Katya Bunyatisvilinek és Nicholas Angelich-nek – egyben finom humorforrással is szolgálva a közönségnek (tessék végignézni a tapsot). Életem egyik szép emlékeként őrzöm azt a megtiszteltetést, hogy a Rádió 6-os stúdiójában egy Pisztráng-ötös felvételen én lapozhattam Vásáry Tamásnak.
