Megvannak még? Mivel telnek napjaik? Ha van kedvük hozzá folytassuk ott, ahol abbahagytuk. A Rádióba levelet írtak, én igyekeztem válaszolni, itt most nem kell postára menni (joreggelteuropa@gmail.com).
A rádióban azt mondtam, a magunk módján szólunk zenéről, életről, emberekről, eseményekről, ez most egyes szám első személyre módosul. A magam módján, egyedül „beszélek” mindarról, amiről korábban, igaz, egyelőre csak írásban, de itt is tudok mutatni zenét, sőt képet is, aztán majd meglátjuk, ha velem tartanak.
Tíz éve távolítottak el a Rádióból, nem vágyom vissza, nincs hová, a Magyar Rádió megszűnt létezni és ezzel a rádiózás is, engedelmükkel a ma szóló sípládákat nem tudom rádiónak tekinteni. Egyiket sem. De az valószínűleg nem véletlen, hogy hatéves koromtól hatvan éves koromig ott voltam, és valami módon szükségét éreztem annak, hogy megnyilvánuljak. Jobb híján ezt a hajlamot pedagógiai izgatottságnak hívják. Azt jelenti, mit ér, amit én tudok, ha nem mondom el másoknak is.
Ez valami furcsa lelkiállapot, volt sok ilyen a világtörténelemben, nem feltétlenül kóros, ha ezt valaki úgy teszi, hogy nem kényszeríti rá magát másokra, ha bármikor el lehet menekülni előle, ha választható, meghallgatják-e, akkor az illető lehet akár még hasznos is.
Azon morfondírozok napok óta, mivel indítsam ezt az új helyen megjelenő, első jelentkezést, a saját, egyszemélyes Jóreggelt Európámat. Egyáltalán, megtartsam-e a címet. Ez a cím a Magyar Rádióé volt vagy az enyém?
Végül úgy döntöttem, marad a cím. Annak idején László György, minden idők legkiválóbb rádiós szerkesztője találta ki, az a néhányszázezer hallgató az én nevemhez, az én hangomhoz kötötte, erőszakkal csavarta ki a kezemből az akkori rádióelnök, külsejét és megnyilvánulásait illetően egy fellépés közben megőrült műlovarnő (a ténykedése az említett cirkuszművésznél lényegesen kártékonyabb volt). Ő és az ő eszmetársai már akkor jelét adták, hogy ők úgy gondolják, ez itt nem Európa – úgyhogy, Jóreggelt Európa!
Egyszóval mi legyen? Úgy értem, a kezdő zene. Mert annak idején is valamilyen zenével kezdtünk, valamivel, ami jellemző volt az egész aznapi műsorra. Elina Garanca szilveszteri Carmenja legyen a kezdő zene, a Berlini filharmonikusokkal 2010-ből
vagy Randy Randolph Kávéfőzője 1958-ból, amikor még Randy-nek hívták a későbbi Boots-ot.
Ez a hely azért érdekesebb, mint a Rádió volt, mert itt a hallgató döntheti el, mit választ. Lehet mind a kettőt is.
Hát akkor, zene indul!
És most mit mondjak róluk? Hogy a hangulati funkción kívül mire kellenek? Itt ebben a „műsorban” és egyáltalán, ezen kívül itthon és máshol, éjjel-nappal, mert zene nélkül semmi sincs. Menekülésre kell vagy arra, hogy kikapcsoljam a külvilágot (ez a kettő majdnem ugyanaz) vagy arra, hogy bebizonyosodjék, vannak emberek, teljesítmények, jelenségek, élmények, amikért érdemes élni, és amik helyett nem érdemes más dolgokkal foglalkozni? A „mai kocsmá”-val például nem érdemes.
Az a baj, hogy nem érdemes, de nem lehet nem foglalkozni vele. Ha egyáltalán kérdés, akkor már baj van, akkor már foglalkozom vele.
Elmondtam már sokszor a rádióban is, máshol is: az a jó ország, ahol nem tudom, hogy hívják a miniszterelnököt. Azaz ahol nem ricsajoznak az úgynevezett politikusok. Saját hipertrófiás fontosságtudatuk minden percben való közhírré tétele által. Lesz egyszer végre csönd ebben az országban?
Van egy jó hírem meg egy rossz.
Lesz egyszer csönd.
De csak nagyon hosszú idő múlva.
Megpróbálom elmondani, miért. És hogyan.
Egy bíztató jelet tavaly véltem látni Londonból, az olimpiáról. A tíz kilométeres úszásra véletlenül kapcsoltam, nem is tudtam róla, hogy aznap van, valahogyan elkerülte a figyelmemet, pedig Risztov Éva pályafutását figyelemmel kísértem korábban is. Nem megszállottan, ki nem hagyva egyetlen eseményt sem, csak ha úgy adódott, megnéztem a televízióban, olvastam róla az újságban.
Az olimpiai közvetítésen először a beszélő ember marasztott ott, rokonszenves volt és szakszerű, még nem egy Gundel Takács, de máris különbözött az összes többi hányaveti hólyagtól, akik sportriporternek képzelik magukat (azóta sem tudom a nevét, pedig érdemes volna megjegyezni, valamikor télen egyszer sífutást közvetített, azt is szakszerűen, figyelemreméltón). Egy-két mondaton belül értesültem róla, hogy a mezőnyben ott van Risztov Éva, sőt ő vezet. Ajjaj, gondoltam, az baj, nagyon sok van még hátra, szegénykém nyilván nem lesz sehol, de ezt azért végignézem.
Az eredményt tudják. Nem akarom elemezni ennek a teljesítménynek a többi sportteljesítménnyel összehasonlítható értékét, Risztov Éva finisét, még arról sem akarok hosszan értekezni, hogy túlúszott a célon, és csak onnan visszanyúlva ütötte meg a táblát.
Egy mozdulatra szeretnék emlékeztetni, egy gesztusra. Lehet, rajtam kívül senki nem vette észre. Lehet, még maga Risztov Éva sem (ezt azért nem tartom valószínűnek), csak én magyarázok bele mindenfélét a magam lélektani lelkendezésével valamibe, ami nem is úgy volt (dehogynem).
Kiszállt a vízből, a kamerába nézett, fölemelte az ujját és a néző felé fordította. És a keze, de főképp a tekintete azt mondta: ez volt az én bosszúm, most megkaptátok a magatokét. Mindenért bosszút álltam, minden bántásért, minden megalázásért, amiért kicsinek néztetek, pedig ti vagytok kicsik, amiért tönkre akartatok tenni, pusztán azért, mert olyan jó tönkretenni valakit, aki hagyja magát, mert nem tehet mást. Akiről azt hittétek, hogy gyenge. Hát nem vagyok az.
Ő nem mondta azt ezzel a gesztussal, hogy erősebb vagyok mindnyájatoknál, azt csak én mondtam magamban a televízió előtt. Hogy ez a lány nemcsak sokkal erősebb és nagyszerűbb a nyavalyás kis pondróknál, akik lenézték és félrelökték, hanem ez a lány nagyon sokmindenkinél nagyszerűbb, azoknál is, akik nem nyavalyás kis pondrók, csak félrehúzódnak és félrenéznek, akik igyekeznek kimaradni mindenből, mert az kockázatos, ha részt vesznek, akik teszik a dolgukat annyira, hogy az ne legyen fárasztó és ne legyen benne semmi szembetűnő, és akik az ilyen mozdulatokat nem veszik észre, mert indulat van az ilyen mozdulatban, mert esetleg állásfoglalásra késztetne…
Na jó. Csak azt akarom mondani, hogy ilyesmire csak egy nő képes. A nőség maga volt ez a gesztus, a nőség maga, amit ez a lány véghezvitt.
Jóideje gyanakodtam, hogy valami nem stimmel a világ egyik alapvető értékrendjével, talán a legalapvetőbbel, de általában elhessentettem magamtól a szándékot is, hogy ezt egyszer valahol még szóvá teszem, nagy nyilvánosság előtt. Nem akartam, hogy feministának nézzenek.
Most sem akarom. Most csak nem érdekel már. Mert most már bizonyos vagyok benne, annak idején, amikor a személyi számokat kiosztották, nem azért kellett volna a nőknek kapniuk az egyest (1-gyel kezdődő személyi számot), mert ezt az elemi udvariasság így kívánta volna, hanem mert értékesebbek a férfiaknál. Mert a szebbik nem kétségtelenül szebb ugyan (legalábbis nekem), de lényegesen fontosabb, hogy értékesebb is. Úgy értem, a nőség értékesebb a férfiságnál. Majdnem minden szempontból.
Ez egyelőre egy állítás, majd még visszatérek rá, de most nem erről van szó…
Na jó, jól van na, hallom. Hogy ez micsoda marhaság, hogy nézzem csak végig az egyetemes művészettörténet legnagyobb alkotóit, hány nőt tudok mondani a festők, szobrászok, zeneszerzők, írók között.
Igaz, nem sokat.
De hány festményt, szobrot, zeneművet, regényt tetszik tudni megnevezni, ami nem a nőről, a nőségről szól? Megmondom, egyet sem. Rembrandt Éjjeli őrjárata például, igen, az is. Az emberalak nélküli tájképek, Botero két és fél méteres bronz verebe, Beethoven VI. szimfóniája (de még az ötödik is vagy bármelyik), Semprun Nagy utazása mind arról szól, hogy alkotunk valami nagyszerűt, aztán azt letesszük a nő lába elé, ha képletesen is, de letesszük. Vagy az arcába vágjuk. Vérmérséklet kérdése. De hogy érte van minden, az bizonyos. Pénz, siker, hírnév, dicsőség, minden. Legföljebb nem mindenki tudja, hogy azért csinálja. A legnagyobbak mindenesetre mindig tudták. Aki meg nem azért csinálja, akár abba is hagyhatja.
Az egyetemes művészettörténet legnagyobb alkotásai a vágyról szólnak, némelyik egyenesen és olykor durván a birtoklási vágyról, némelyik éteri lengedezésbe csomagolva próbálja leplezni a bevallani nem mert indulatait, de a leplezés mindenütt ott van, mert a férfi minden megnyilvánulása a saját kicsiségének leplezése. A mókuskámozó, nyálcsorgató, nőt ajnározva lenéző hímnemű, a büdös bunkó tetovált hústorony meg az asszonyt otthon pofozó, utcán masírozó náci ennek a kicsiségnek a gyávasággal kombinált legalja.
(Mostanában az atlanti térség központi problémája a melegek ügye. Bár változatlanul szilárd meggyőződésem, hogy a vallása és a nemi élete mindenkinek a magánügye, amíg ezt nem gondolják így azok is, akik ezekbe a magánügyekbe folyvást durván beleavatkoznak, addig kénytelen vagyok elismerni, minden magára valamit adó embernek ki kell állnia azok jogaiért, akiknek nem hagyják, hogy a nemi életük a magánügyük legyen. Azt nem tudom, ehhez a kiálláshoz feltétlenül hozzátartozik-e, hogy különféle celebek naponta bejelentik, ők a saját nemükhöz vonzódnak, de ez már egy másik kérdés. Ezt csak azért említem itt zárójelben, mert a fenti tétel alól a „másság” sem kivétel – csak bizonyos áttételeket szükséges figyelembe venni.)
A kicsiség nem tudatos vagy csak nagyon kevesekben az. De van.
Teremteni vagy alkotni ugyanis, nem ugyanaz. Ha ilyesmire tetszik gondolni, akkor már közel járunk, de azért ennyire nem egyszerű.
Majd még visszatérünk erre, most nem erről van szó, hanem a bosszúról. Hogy Risztov Éva hogyan állt bosszút. Edmond Dantes-hez képest például, akinek a története az igazságosztó férfibosszú története. Vagy ahhoz a kisnövésű alakhoz képest például, akit (mondják) vert az apja, én nem tudom, csak azt látom, hogy amióta felnőtt, az egész világon akar bosszút állni, és a bosszúja csúnya, visszataszító és gusztustalan, akárhogy igyekszik is palástolni.
Ez a lány azzal állt bosszút, hogy érinthetetlenné vált, hogy körbevette magát teljesítménye védőburkával, amin a satnya gyávák nem bírnak többé áthatolni.
Szeretnének, de nem tudnak.
Kicsi lány, 1988-ban a szöuli olimpián ezt kiabálta Vitray Tamás Egerszegi Krisztinának, ússzál kicsi lány. Én is szívesen mondanám ezt most Risztov Évának, megtehetném, hozzám képest termetre is, korra is kicsi, dehát nem ismerem őt személyesen, nem mondhatom…
De ha mondhatnám, azt mondanám, ússzál, kicsi lány, és semmi mással ne foglalkozz! Főleg azzal ne, hogy hálás légy mindenféle politikusnak nevezett alaknak, légyen az bármilyen színű pártnak a képviselője, mert ő tartozik hálával neked. Csak ő ezt nem tudja, mert a saját fontosságtudata olyan nagyra nőtt, hogy nem lát ki mögüle. Azt hiszi, te neki köszönhetsz mindent. Pedig ő nem a saját pénzét költi rád, hanem az adófizetőkét, és annak a pénznek az értékét a te teljesítményed sokszorozza meg. Általad fürödhet a dicsőségben, mert te engeded magad mellé. Akkor is így volna ez, ha a saját pénzét költötte volna rád.
Tudom, más a minőség és más a nagyságrend, de ki a fene volna Gyula pápa Michelangelo nélkül, és ki tudna Haffner létezéséről Mozart nélkül? Ez is ilyesféle viszony, csak mondom, más a dimenzió.
Úgyhogy te csak ússzál, kicsi lány, és ha nagyon muszáj, engedd oda őket magad mellé, vagy te olyan finoman jómodorú és intelligens, hogy sosem fogod éreztetni velük, mennyire kicsik és szánalmasak hozzád képest.
Zene jön, ide való, életem egyik legnagyobb élménye. Lara Fabian 2001-es párizsi koncertje. Nézzék, hallgassák meg, aztán majd még mondok valamit.
Ez a csodálatosan szép és hasonlóképpen kiváló énekes lány 31 éves volt, amikor ezt a koncertet adta (el nem tudom képzelni, miért nem ismert nálunk – na jó, ez nem igaz, dehogynem tudom), nem hiszem, hogy sokan kaptak már ilyet a közönségtől, azt meg végképp nem, hogy ha kaptak, így élték meg. Pedig ez a dal nem a tizenkét szóból álló, szokásos ostoba szövegével ragadja magához az agysorvadásos rajongócsordákat. Ez a közönség tudja kívülről az egészet, Lara Fabian megy utánuk, már amikor éppen le tudja nyelni a könnyeit.
Ilyen sorok vannak benne:
J'ai tant voulu la guerre
De corps qui se faisaient la paix
De corps qui se faisaient la paix
(annyira akartam a testünk harcát, annyira, hogy megnyugvást hozzanak – nem szó szerinti fordításban)
És az utolsó sor:
Tu vois, je t'aime comme ça
(látod, így szeretlek én)
comme ça, azaz így, mondja végül Lara Fabian és körbemutat. Aztán csak áll…
És ebben az a döbbenetes, hogy ezt így kitalálni nem lehet, ebben nincs semmi művi, semmi kimódolt, ez így történt, csak úgy magától. Ehhez is egy nő kell…
Na essünk túl rajta, tudom, ezzel a teremtés-alkotás ellentétpárral adós maradtam, sosem érünk a végére, ha halogatom annak kimondását, amit gondolok róla.
A nő teremt, életet ad, a férfi meg azzal kompenzálja fogyatékosságát, a teremtésre való természetes alkalmatlanságát, hogy alkot. Legalábbis megpróbálja. Némelyek megpróbálják. Van, akinek sikerül. Keveseknek.
Normálisnak nevezhető esetben az élet örömben fogan, de kínban, fájdalomban születik.
Az alkotás nem jár sem kínnal, sem fájdalommal. Aki kínlódik az írással, festéssel, zeneszerzéssel, az inkább hagyja abba, aki nem szereti azt, amit csinál, aki nem örül az alkotás lehetőségének, az inkább ne csinálja. Aki azt a szenvelgő ostobaságot állítja, hogy ő megszenvedi alkotása létrejöttét, annak csak azt tanácsolhatom, ne szenvedjen tovább, menjen el kazánkovácsnak vagy bérelszámolónak, azok is nagyon szép foglalkozások.
Fentiekből sokminden következik. Mindenekelőtt az, hogy a nő bármit képes megtenni, amit a férfi, ugyanez fordítva nem így van (buta és könnyen visszaverhető kötözködésekbe nem szívesen mennék bele hímivarsejtekről és lombikokról).
A férfiember fennkölten azt mondja, a teremtés képessége adva van, ezzel szemben az alkotásért meg kell dolgozni.
Na és?
A „meg kell dolgozni” értékesebb, mint az „adva van”?
A tehetség például, ami szükséges az alkotáshoz adva van, azért nem kell tenni semmit, nem lehet megdolgozni érte, nem lehet szerezni, venni, az vagy van vagy nincs, de babonás rémülettel tekintünk a tehetséges emberre, holott az egyszerűen csak tehetségesen jött a világra. Akkor most mi legyen a tehetséggel? Mégis inkább nézzük le ajakbiggyesztve, mert az adva van? A „munkaalapú társadalomban” a dolgozásnak van értéke, példaképünk a talicskát toló kubikos?
Vagy (jobb esetben) az adva lévők közül a tehetség nagy érték, a teremtés képessége meg hétköznapi, nem nagy dolog?
Pusztán azért, mert fogalmunk sincs róla, mi a tehetség, a gyerekszülésről meg azt képzeljük, hogy mindent tudunk (egy frászt, még a nők legnagyobb része sem), akkor a gyerekszülésre ügyet sem vetünk, na és aztán, gyereket szülni minden nő tud?...
Azt tervezem, hogy beszélgetek erről olyanokkal, akik tudnak is arról, amiről nekem csak sejtéseim vannak, azaz nőkkel, csak még a beszélgetés megjelenési formáját nem tudom, igyekszem, jó volna ennek igazi rádiós beszélgetésnek lennie. Meglátjuk.
Még valami, mielőtt ennek a bevezetőnek a végére érnék. Az előbb elengedtem a fülem mellett a harsogó kérdést: na és aztán, nagyokos, hol vannak a nők a világtörténelemben, hol vannak a história legjelentősebb alakjai között?
Jelentem, jóformán sehol, hálistennek. A világtörténelem politikusokról és egyházakról szól, valamint az általuk kivégzett embermilliókról. Háborúkról. Ehhez a nőknek nincs közük. Ha volna, másképp nézne ki a világtörténelem. (Mellesleg megnézném azt az eddig még soha el nem készült értéktáblázatot, ami mindenféle mérhető szempontok alapján súlyozza a világtörténelem jeles alakjait, hogy ott melyik férfiember ér fel I. Erzsébethez vagy Viktóriához, hirtelenjében ez a két angol királynő jutott eszembe.) Az előbb azt mondtam, a férfi azzal kompenzálja fogyatékosságát, a teremtésre való természetes alkalmatlanságát, hogy alkot. Némelyik. A többi háborúzik. Imád katonáskodni, azt tartja a férfiasság netovábbjának. Valamint a bunyót és a szotyolaköpködést. Lehetőleg focimeccsen. A katonaságon kívül a focimeccs még nagyon férfias. Minden formájában.
Ja és Puskás a legnagyobb magyar. De legalábbis a leghíresebb.
Most attól függetlenül, hogy nem érzek alázatos tiszteletet egy ország iránt, aminek leghíresebb szülötte egy futballista (azaz nem verném a mellemet, hogy a mi kultúránk ennyit bírt kihozni magából), én abban a helyzetben vagyok, hogy az illető leghíresebb magyart láttam játszani, 1956-ig minden hazai meccsén. És láttam játszani egy Kocsis Sándor nevű futballistát is, őt is minden hazai meccsén. (Puskás a Kispestben kezdett, Kocsis a Fradiban, aztán az államosított futballklubok szuper elitjében, a Honvédban találkoztak, ez az együttes adta az úgynevezett Aranycsapatnak a legtöbb, 7 játékost, a Vörös Lobogó 3-at /az MTK utóda, előbb Bástya, aztán a lelkesítő nevű Vörös Lobogó – el is tűnődtem, nem kellene-e a Felcsútot Pirosfehérzöld Lobogónak nevezni, az mennyivel jobban kifejezné a körülötte zúgó nemzeti szelek friss, üde illatát/, és végül a Dorog az egy szál Buzánszkyt. Ezt a választást akkor sem értettem, és azóta sem sikerült megfejtenem, mi szüksége volt Sebes Gusztávnak a Dorogi Bányász képviselőjére, mert bár Buzánszky nem volt rossz játékos, de jobbhátvédból volt legalább öt igazi klasszis, élükön a lábtörésből felépült Rudassal.)
Tudom, nem leszek népszerű az itt következő állításommal, de ott egye a fene, annyi mindennel kapcsolatban előfordult ez már velem, eggyel több vagy kevesebb nem számít.
Kocsis jobb futballista volt, mint Puskás. Mindenben jobb volt. Játékintelligenciája összehasonlíthatatlanul nagyobb és színesebb, fejeléstechnikája elismerten a világon a legkiválóbb, cselei változatosak és kiismerhetetlenek, több gólt rúgott (és főképp fejelt), 11 góllal lett az 1954-es világbajnokság gólkirálya. A második világháború utáni magyar futball messze legnagyobb játékosa volt, a mai napig bezárólag, sőt, ha elnézik nekem, hogy ilyeneket mondok, a mai napig nem volt nála jobb az egész világon. Egyvalamiben nem lehetett versenytársa Puskásnak. Arroganciában. És az ehhez társuló többi viselkedésformában, amiket most nem sorolok fel.
Ismertem mindkettejüket személyesen (Kocsis mamája azon a piacon árult, ahová a nagymamámmal jártunk vásárolni). Puskást sem utáltam. Csak sokkal kevesebbre tartottam Kocsisnál.
Mit is akartam mondani?
Hogy ennek a bosszúdolognak a végére kellene járni. Úgy országosan és politikailag.
Úgy értem, azt a pitiáner, gyűlöletvezérelt, földbetaposó bosszút egyfelől, és annak a minden mozdulattól megriadó, tehetetlenül totyorgó, kimondani sem mert lágy változatát másfelől abba kellene hagyni.
Bizonyítsd be, hogy jobb vagy, hasznosabb és alkalmasabb, ez a „bosszú” egyetlen elfogadható formája és értelme, mert vagy küzdelemre készteti az ellenfelet, hogy megmutassa, ő is van olyan jó, vagy megsemmisíti. Mint ellenfelet. Lehetetlenné teszi. Nem földbe döngöli, megalázza és megöli, csak megszünteti az utolsó esélyét is annak, hogy valaha még ellenfélnek tekinthesse magát.
Azt elmondtam, hogyan kellene, dehát tudjuk, az nem fog menni. Ahhoz teljesítmény volna szükséges, azért meg dolgozni kellett volna, sokáig, keményen és nagyon tehetségesen. Ezeket Risztov Éva tudja. Ezek a követelmények mulatságosan hangzanak politikussal kapcsolatban általában, magyar politikussal meg különösen. Akiknek a túlnyomó többsége nemhogy nem dolgozott sokáig keményen és tehetségesen, hanem egyáltalán nem dolgozott soha sehogyan, talán azért is akarják ők most olyan nagyon a munkaalapú társadalmat, mert szeretnék látni, milyen az, amikor legalább valaki más dolgozik. De szóljanak, ha túl szigorú vagyok. (Az elenyésző létszámban létező nők ebben a „foglalkozásban” – ha a politikusságot lehet annak nevezni – különösen a perifériára szorultak, attól tartok, velük nem lehet számolni.)
Esetleg annyit tessék szíves lenni megpróbálni, hogy legyen minden tettnek törvényes következménye. Indulatoktól mentes, tárgyilagosan felsorolt tettek, és azoknak a tárgyilagosan felsorolt következményei, aminek aztán érvényt is lehet szerezni. Csak egyszer kellene megpróbálni. Precedenst teremteni. Hogy az milyen, amikor egy bíró azt mondja…
Nem mondom meg, mit mond.
Tudják azt nélkülem is. Mindenki tudja. Az is, akinek tetszik, hogy milyen jól csinálják ezt a pöffeszkedést, ezt a lopósdit, hogy a szemedet is, nemcsak a pénzedet. Hogy hatalmam van és uralkodok rajtad, mert tudom, milyen hülye vagy, megint el fogod hinni, hogy szolgálni akarlak, és elmész engem megválasztani. Ezt majdnem mindenki tudja. És tetszik. Rengetegnek tetszik. Ilyennek is, olyannak is.
Egyszer kellene megpróbálni, hogy a tetteknek következménye legyen és ne tetszési indexe.
És ha ez megvan, akkor a politikus urak kérdezzék meg végre a mamájukat, a feleségüket, esetleg a lányukat, hogy mostan akkor hogyan tovább. Ne tessék szégyellni, a leplezett kisebbrendűségi érzésük mélyén mindig is ott volt a vágy, egy nőt megkérdezni, most akkor rajta.
Most. Még ma.
Nem mondom, hogy nem lett volna már tegnap is késő, de azért kezdjenek el kérdezni. Egyszer el kell kezdeni.
Ki kezdi?
A nőkről szól ez a műsor.
A nőkről. Mostantól, jórészt.
Ezt a felvételt nemcsak azért tettem ide, hogy hangulatilag lezárjam az eddigieket, és nem is csak azért, hogy Rahmanyinov zseniális etűdjét megmutassam azoknak, akik még nem ismerték, sőt nem is azért, hogy a címet lefordítsam a filmek szinkronszöveg íróinak (ők a Little Red Riding Hoodot nyilván kicsi vörös lovagló sipkának fordítanák, jó esetben, mert ez legalább szó szerint stimmelne, különben így hívják angolul Piroskát a Piroska és a farkasból), hanem hogy bemutassak egy kiváló zongoristát. Valentyina Liszicának hívják, Kijevben született 40 évvel ezelőtt, ha jól tudom, évtizedek óta Amerikában él. Ő a legszebben játszó zongorista, akit valaha láttam. Ezt szó szerint tessék érteni, a kéz- és testtartása olyan, amihez fogható szerintem nincs. Emellett a lehető legtökéletesebb a technikai tudása, azaz nem hiszem, hogy él ma valaki, aki jobban tud zongorázni nála. Az úgynevezett művészi dolgokba ne menjünk bele, először azért ne, mert nem értek én annyira hozzá, hogy autentikus véleményt mondhassak, másodszor elfogult vagyok, az illető ugyanis – amint látták – nő, és mint ilyen… na jó, ezt most hagyjuk.
Nem szívesen tettem, de az imént többször is kimondtam (bocsánat, leírtam) a „politikus” szót. Mi itt Magyarországon sokan nem szeretjük őket. Nem elég sokan. Megpróbálom elmondani, miért.
