Keresés ebben a blogban

2021. április 24., szombat

Az ördög és a jóisten

 

Fiúk, lányok, ez így tényleg nem lesz jó. Lehet arra gondolni, hogy rosszabbnak látom a helyzetet a valóságosnál, de ez elég kevéssé valószínű.

Csak mert tegnap valaki a magukat komolyan vevő politikusok közül szigorú arccal elítélte a kormány valamely tevékenységét. Nyilván hallotta a nagyoktól, hogy bizonyos társadalmi berendezkedésű országokban ilyesmit szoktak mondani. Miszerint bizonyos tevékenységeket úgy helytelenítenek, hogy elítélik őket. És akkor az azt jelenti, ez így nem lesz jó, sürgősen változtatni. És akkor valószínűleg változtatnak is, nem tudom, sosem éltem társadalomnak nevezhető közösségben, én itt élek ebben az ázsiai törzsszövetségben, ahol az együttélés szabályozása még mindig a vérszerződés rendkívül primitív és gusztustalan, ám a politikusaink által nagyra becsült aktusán alapul, annak a 8-9. századi kornak a szellemi és erkölcsi színvonalán tenyésző vezérekkel, akik még mindig úgy viselkednek, mint a nyáj kolomposai. Jó esetben. Kivétel elenyésző mennyiségben.

Namármost. Ebből az ázsiai hagyományokat szorgalmasan építgető, annak megfelelő szellemi és erkölcsi színvonalon tenyésző fajtából van nekünk egy miniszterelnökünk, aki egy, egyetlen egy dologban abszolút következetes: soha életében nem tett semmi jót. Minden cselekedetét a gyűlölet, az ártani akaró szándék, a bosszúvágy alapjáról indítja, ha netán épít valamit, azáltal is rombol, sokkal nagyobb az építés által okozott kár, mint amennyi hasznot hajt valami újnak a létrehozása. Ez azért nem lehet könnyű, még Hitler is tett olyan dolgokat, amiknek a hozadéka dicséretes lett, a mi miniszterelnökünknek azért sikerül ezt is elkerülni, mert minden egyes pozitívnak látszó mozdulata valaminek a megsemmisítését célozza.

És most itt van ez a mindent elsöprő oltási hullám. Tetszik gondolni, hogy sok évtized után egyszercsak tesz valami jót, valami mások üdvét szolgálót? Ugye első pillantásra nyilvánvaló, ez lehetetlen. Némely körültekintő, a holnapnál valamivel messzebbre látó elmék bölcs mosollyal legyintenek: ugyan, hát mindenki tudja, az EB miatt van az egész.

Komolyan? Ennek a széthízott gyűlölethalomnak szüksége volna arra a legitimációra, amit az oltás jelent? Ürügynek talán jó, de nem a teli stadion a cél. Itt vannak ezek a lelkes kékszemű kisgyerekek a nagy piros rollijukkal, és demokráciát akarnak játszani. És bármilyen pipogyák, látszólag el is érhetnék a céljukat, mert bár senki nem tekint rájuk úgy, mint akik képesek megváltani ezt a világot, de a hordóhasú most már tudja, hogy az ideje lejárt. A jövő évi választásokon egy hátsó lábaira álló pávián is megverné, ha a választás megközelítőleg tisztességes volna. A mi miniszterelnökünk annak hallatán is csak elnyom egy gúnyos mosolyt, midőn az „ellenzék” rendszeresen hárommillió kormánypárti szavazóról beszél, ő ugyanis tisztában van vele, hogy valójában három-négyszázezer közvélemény kutatási szavazat vehető biztosra, ami már régen nem jelent egymillió választót sem. Ide már kevés az a számítógépes csalás, ami a „határon túliak” ugyancsak hamisított szavazataival együtt is majdnem kevés lett a 2018-as választások megnyeréséhez.

Kisfiúk, kislányok ott az „ellenzéki” oldalon, akik még mindig legföljebb toporzékolni tudtok, esetleg toppantani egy mérgeset a cipőcskétekkel, próbáljatok ki egy egészen kezdetleges anticipációt: miért kellett mindent villámgyorsan kinyitni? Gyerekeket, tanárokat iskolába küldeni, hamarosan megnyitni mozit és cirkuszt, mikor minden szakértő rimánkodik, hogy ezt ne, mert a látszólag nagyszámú oltás egyelőre nem véd. Mikor minden ország, ami sokkal jobb helyzetben van nálunk, még mindig vár, és csak fokozatosan nyit. Kicsit kell tudni számolni, mikorra, milyen vad és nehezen megállítható fertőzéshullám fog végigsöpörni az országon. Ami nyilvánvalóan totális bezárkózást fog követelni, ha nem akarunk megjósolhatatlan létszámban elpusztulni. Milyen esélye lesz az „ellenzéknek”, hogy eljátssza a maga demokráciásdiját? Azt mondta a momentumos ifjú ember, hogy ha most ő lenne (helyesen: volna) a miniszterelnök, azonnal leváltaná az egészségügyi minisztert.

Azta! Úgy is mondhatnám, hüjnye! De kemény! Meg hogy milyen nehéz lesz visszaszerezni az ellopott ezermilliárdokat. Ajjaj. Ez egy ilyen kérdés? Lehet, hogy nincsenek még kiküldve azok a pénzügyekhez és joghoz értő nyomozók, akik évek óta figyelik ezeknek a pénzeknek az útját? Akik fillérre tudják, hol található az a Mészárosnak tulajdonított, de nyilván máshová tartozó vagyon, aminek a hiánya milliókat nyomorított meg és százezreket küldött a halálba? Ez az egy mozdulatsor megy, hogy amúgy játszásibul próbáljuk elkapni a miniszterelnök által közibénk hajított pamutgombolyagot? Mert majd a 2022-es választások után? Elítéljük a vadászati világkiállításra elköltött milliárdokat? Nem azokat kellene, hanem a fideszt vezérestül és megannyi bűnsegédi bűnrészestül perek százai által.

Megkérdezem ezredszer, mire tetszik várni? Vérre, verejtékre és könnyekre? Amikor már tényleg nem megy másképp?

Lehetséges persze, hogy csak rémeket látok. Hogy egy kártékony alak, aki akkor érzi jól magát, ha maga körül mindenkit szenvedni lát, most hirtelen eltökélte, hogy ő jó lesz, mint Götz von Berlichingen Az Ördög és a Jóistenben.

Dehát Sartre is azért írta meg a darabot, mert tudta, hogy Götznek gonosznak kell maradnia. Nincs más lehetőség.

2021. április 19., hétfő

Alázatos szolgája


Állok rendelkezésedre méltóságos uram, ez egy tipikus (szerintem nyálas és gusztustalan, mint az összes a fajtájából) káundká udvariassági formula volt. De még a legméltóságteljesebb kegyelmes úr sem köszönte meg, hogy az illető a „rendelkezésére állt”. Mert nem állt. Rendelkezni ugyanis a rabszolgával lehetett, többé-kevésbé egyenrangú emberek nem rendelkeznek egymással, sem a tulajdonukkal, sem az idejükkel. Rendelkezni legfeljebb a hatóság szokott, az is csak akkor, ha kihágást tapasztal.

Ha valaki bemegy az ATV nevű televízióba beszélgetni, az nem áll rendelkezésére ennek a társaságnak, legföljebb kérték, hogy beszélgethessenek vele. Ennélfogva nem szükséges megköszönni, amiért „rendelkezésükre állt”, mert az illetőnek esze ágában sem volt eltűrni, hogy rendelkezzenek vele, annyira, hogy még sosem hallottam senkitől ennek az ostobaságnak az ellenkezőjét sem, ami pedig még elképzelhető volna, miszerint „örömmel álltam rendelkezésükre”.

Nem tudom, máshol is dívik-e a magyar nyelvnek ez a kiváltképpen taszító szennyezése, minthogy más adót nem nézek, lassan már a nevezettet sem. Ha például meglátom a dekoratív szőkét, aki úgyszólván kizárólag kormánypárti közbevetésekkel regulázza a riportalanyt, olyan ideges leszek, hogy azonnal távozom onnan. Tudom én, hogy az általános kollektív beszarás igazgat mindenhol mindenkit, meg azt is sejtem, nagyjából milyen feltételekkel működhet a hit gyülekezetének a televíziója (állítólag ezt is meg kell becsülni), de kellene lennie egy határnak. Tárgyilagosság és seggnyalás között van ugyanis egy eléggé széles mezsgye, amit még határnak sem lehet nevezni, olyan távol van a kettő egymástól. Éppen ezért bizonyos „vendégek” szaporodó megjelenését is értetlenül szemlélem. Tessék szíves lenni elgondolkodni, miért kellene nekem köztörvényes bűnözőket nézni és hallgatni egy olyan televízióban, ami állítólag legalábbis objektív, egyes vágyak szerint „ellenzéki”. Ezek a köztörvényes bűnözők a nagy nyilvánosság előtt lopnak, csalnak elképzelhetetlenül nagy tételben, és hazudnak folyamatosan – ennek megállapításához nincs szükség bírósági ítéletre, mert egy televízió csatornának nem kell megindokolnia, miért nem hív valakit. Egy ilyen televízió nézői nem igénylik annak manifesztálását, hogy „ezek” lopnak, csalnak, hazudnak, és lám még itt is, a mi műsorunkban is azt teszik, mert ezeknek a nézőknek baromira elege van abból, amit tíz éve a saját bőrükön éreznek.

Annak idején abban a műsoromban, aminek a címét ez a blog viseli, elmélkedtem arról, miért nem küldök riportert a repülőtérre, amikor a mezőgazdasági miniszter megérkezik valahonnan, és miért küld rengeteg más orgánum, lehetőséget adva annak a pojácának, hogy előadja arrogáns és buta nézeteit a chilei cseresznye importjáról. Annak a műsornak 6-800 000 hallgatója volt, akik tudták, mit várhatnak tőlem, és akiket sosem hoztam abba a helyzetbe, hogy dühösen ki kelljen kapcsolniuk a rádiót. Egy szerkesztő ugyanis nemcsak a műsoráért és a munkatársaiért felel, felelősséggel tartozik a közönségének is.

Ha már a vendégeit, a megszólaltatandó alanyait nem áll módjában megválogatni, legalább a nyelvre és a nyelvi illemszabályokra kéretik ügyelni. Addig is, amíg majd valóban rendelkezésükre kell állnia annak, akit berendelnek.

2021. április 15., csütörtök

A kötelező irodalomról

Februárban olvastam egy összeállítást a kötelező olvasmányról. Mint olyanról. Különféle, irodalomhoz értő emberek beszéltek arról, szerintük miképpen kellene módosítani a kötelező olvasmányok listáját. Később megjelent Tóth Krisztina véleménye Az arany ember című Jókai-regényről. Jobb meggyőződésem ellenére (nem olvasok „kommenteket”), belenéztem a Tóth Krisztina személyét érintő gyalázkodásokba. Az átlagosnál hosszabb idő alatt sikerült legyűrnöm a tehetetlen dühöt, amit olyankor érzek, amikor zsidózást (cigányozást, buzizást stb.) hallok, vagy amikor a fizikailag gyengébbet (hangsúly a fizikain) bántanak (nőt, gyereket). Aztán most megint olvastam egy cikket arról, miképpen vélekednek az „emberek” Tóth Krisztina februárban nyilvánosságot kapott nézeteiről.

Elég mulatságos a „felmérés” eredménye. A nyelvtan, futball, virológia szakértő magyar lakosság mostanában fölvette tudósi repertoárjába Jókait is.

Na essünk túl ezen a részen. Az én gyerekkoromban mi voltunk a másfél méter piros Jókai országa. Minden olvasni tudó, magát jólszituált polgárnak képzelő felfújt hólyag alapvető szükségletének érezte a Jókai-összkiadás változó kötetszámú birtoklását, a pöffeszkedés egyik mérőműszere a Jókai-kötetek által elfoglalt hely volt, azaz ahány centiméter arany girlanddal kötött Jókai, akkora státuszigény a sznobéria városi ranglistáján. A másfél méter Jókai már komoly hivatali tekintélyt mutatott – ám a legkisebb forgalmat bonyolító bukméker is nagyon hosszú odsszal adta volna annak az esélyét, hogy akár a húszcentis, akár a méteres életmű-kiadás birtokosa csak egyetlen regényt elolvasott ezek közül. Jókai nemzeti ügy volt már a 19. században is, a 48-as honvédek örököseinek körében meg kiváltképpen az lett a 20. században. A 48-as örökösök arányszáma pedig nagyjából az összlakosság 99 százaléka, amennyiben ennyien tartják magukat a 48/49-es szabadságharc soha nem felejtő, a hamarosan eljövő időben bosszút álló hőseinek. Ma is.

Ennélfogva Jókai érinthetetlen, ha Tóth Krisztina nem volna olyan poétikusan fiatal, akkor tudná, hogy egy nemzeti ügyet nem szabad másképp említeni, mint az égre felakadt, könnyes tekintettel, a jelen kurzusban ez a rögzült viselkedésmód a tizedik hatványon üzemel.

Foglalkozásomnál fogva kénytelen vagyok Jókait ismerni, úgy is mondhatnám, Jókai olvasása a szakmai ártalmak közé tartozik. Egyetemi évfolyamtársaim mindenféle tudnivalót tőlem szereztek be, mert ismerték azt a szokásomat, hogy ha betű kerül elém, azt elolvasom, tehát nyilván Jókait is végigolvastam. Innen tudom, hogy ők viszont nem. Gimnáziumi tanár koromban pusztán az érdekesség kedvéért megkérdeztem a diákjaimat, ki olvasott Jókai-regényt (az én óráimon nem volt tananyag, nem azzal a korral foglalkoztunk). Nem emlékszem, hogy valaki jelentkezett volna.

Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé. Jókai nem érdemelte meg, hogy nemzeti ügy legyen belőle, ő annál sokkal jobb író volt, ha ma már nehéz is olvasni. De az lett, ahogyan Petőfi is, a világirodalom egyik legnagyobb zsenije. Petőfi a Talpra magyart jelenti. Ahogy Jókai a leggyengébb műveivel vált érinthetetlenné, Petőfi is ezzel a borzalmasan rossz verssel vonult be a 48-as honvédek tudatába, holott nem olvasták sem a Nemzeti dalt, sem A kőszívű ember fiait (na jó, azért az sokkal jobb regény, mint amilyen vers a Nemzeti dal).

Dehát nem is ezt akartam mondani, csak nagyon sajnálom Tóth Krisztinát, amiért olyan érzékenyen érintette a vitéz magyarok dühe. Remélem, ezzel a legújabb felméréssel már nem törődik.

Hanem azt akartam mondani, hogy lehet, figyelmetlen voltam, de nem emlékszem olyanra, aki legalább megkérdezte volna azt, amit én itt most kérdezni és állítani merészelek. Hogy ugyanis mi szükség van a kötelező olvasmány elnevezésű listára? Tudniillik semmi. Nem kell. Köszönjük, nem kérjük.

Komolyan nem értem. Még mindig itt tartunk? Ötvenvalahány évvel ezelőtt azért tanácsoltak el a tanári pályáról, mert nem feleltettem, nem írattam dolgozatot, nem osztályoztam (nem tűrtem vigyázzállást, jelentést, egyáltalán nem bírtam, ha valaki fel akart állni, amikor beszélt). Ötvenvalahány évvel ezelőtt sem volt érthető, még kevésbé elfogadható, hogy az ostoba, gyereknyomorító, poroszrendszerű oktatást kényszerítették rá tanárra, gyerekre, de ma ezt végképp képtelen vagyok felfogni. Komolyan nem megy másképp, csak „kötelező” olvasmánnyal? Tényleg nem tetszik észrevenni, milyen éktelen ellentmondás van a jelzett névszó és a jelzője között?

Azt a módszert nem én találtam ki, amivel megpróbáltam nekivágni a tanárságnak. Általános iskolában (Horváth Mihály téri gyakorló, abból lett később a Fazekas) Aszódiné Kati néni és Szabó Magda úgy vezetett be minket az irodalomba, hogy sosem hallottunk kötelező olvasmányról. „Mint a sebesen harapódzó tűz a száraz avaron” – írta Mosolygó nevű osztálytársam valamilyen feladatban. Szabó Magda nem adott neki egyest, nem szidta össze, csak azt mondta, jó helyről veszed a mondataidat, Sándor, Gárdonyi kiváló író volt, az Egri csillagok meg érdekes olvasmány, effélét kellene kitalálnod, ha legközelebb valami gyorsan terjedő dologról akarsz írni, de az akkor már legyen a saját gondolatod, a saját szavaiddal.

Azért emlékszem ennek az osztálytársamnak a nevére, az idézett mondatra, és az egész helyzetre, mert akkor nem értettem, hogyan lehet egy tanár ilyen szelíd, megértő és okos, mikor mindenki más intőt adott volna a lopásért.

Gimnáziumban (Apáczai gyakorló) Szablyár Ferenc és Tímár György folytatta azt, amit általánosban tapasztaltam. Tímár tanár úr stencileztetett egy versszakot a tanáriban (onnan tudom, hogy egy ilyen alkalommal én segítettem), az osztályban szétosztotta, azt mondta, írjuk le, ki lehet az egész vers költője és miért ő. Mindenki olyan papírra írt, amilyenre akart, az is dicséretben részesült, aki Tóth Árpádnak tulajdonított egy Kosztolányi verset, ha az érvei értelmesek voltak.

Ezek itt hatvan évvel ezelőtti történetek. Nem tudom, Rákosi és Kádár mit tett ezekkel a rebellis tanárokkal, csak azt tudom, hogy ki nem végeztette őket, mert még sokáig találkozgattam velük, voltak vendégei rádióműsoraimnak is.

Azért nem éltek hiába, és nem maradt hatástalan a tanárságuk, mert én például emlékszem rájuk, és tanárként próbáltam tovább vinni a szellemiségüket. Azért írtam le most ezt itt, hogy toborozzak mai tanárokat ennek a mentalitásnak. Hogy bomlasszak azzal a felháborító eretnekséggel, ami pillanatnyilag abban merül ki, hogy belekiáltom a pusztába: tessék eltörölni a kötelező olvasmány összes listáját. Tessék rábízni a tanárra, hogy a maga módján szerettesse meg az olvasást, a nyelvet és az irodalmat a diákjaival. Hogy ő vezesse rá a gyerekeket, miért fontos elolvasni azt, amit ő ajánl, amiről ő beszél. Azért tanulta végig a fél életét, és ennyi tanulás után azért ment tanárnak, mert éppen ez a vágya. Hogy másokat is rávegyen az olvasásra – minden tanulás alapjára.

Ha volna olyan tanár (nem hiszem, hogy van), aki erre nem képes, akit ez nem érdekel, az még mindig kevesebb kárt okoz, mint a kötelező olvasmánynak az ő letolása a gyerekek torkán.

 

                                                                                 

2021. április 14., szerda

Kérdések


„Lázár János: Orbán örök

Mészáros Lőrincből pedig több kellene.”

A következő kérdések merülnek fel:

1.   Lázár János nem tudja, mit beszél? Lehetséges a zavarodottságnak olyan súlyos formája, amely nemcsak a valóságtól rugaszkodik el félelmetes mértékben, hanem a puszta mondatok által ön- és közveszélyessé teszi a beteget? Sürgős orvosi vizsgálatot javaslok, minél hamarabb kerül zárt osztályra Lázár, annál jobb mindenkinek, például azoknak az újságíróknak is, akik a betegéhez hasonló kényszerességgel úgy érzik, hogy a fent látható két sort le kell írniuk és ki kell tenniük egy olvasott portál legelejére mintegy vezető hírként.

2.   Lázár János tudja, mit beszél? Lehetséges a butaságnak olyan súlyos formája, amely ilyen szavak kimondására sarkallja az embert úgy, hogy ezeknek a szavaknak az értelmét – ha homályosan is – képes felfogni? Nyilvánvalóan lehetséges, sokmillió butaságban tartott ember él ebben az országban és sokmilliárd szerte a világon. Ebben az esetben javaslatom nincs, emberünk a megfelelő helyen van, országunk történelmében egy-két olyat találunk vezető politikai pozícióban, aki nem a legostobább, legaljasabb néprétegből kerül ki, osztályra való tekintet nélkül, minthogy van ebben a riasztó létszámú bandában király, főnemes, köznemes, polgár és proli. Lázár ezzel a két sorral ennek a társaságnak is a legaljára került, nagyjából egy szintre az általa megénekelt két alakkal.

3.   Lázár János tudja, mit beszél? És azt is tudja, hogy az általa öröknek minősített alak helye már biztosan tudható a Mussolini, Hitler, Sztálin által jelzett szinten, nevezettek mögött zárójelben „pitiáner” minősítéssel, a Franco, Pinochet, Castro vonulat legkisebb szemétdombján kukorékolók között? Mely módon persze valóban örök. Valamint azt is tudja, hogy a gazellaarcú gázszerelő nem annyira a magyar nagytőkét reprezentálja, mint amennyire a felzárkóztatásban sajnálatosan sikertelenül teljesítő, reménytelenül lemaradt hátrányos szellemi képességekkel élőket? Ha Lázár ezek tudatában préselte át „fogai kerítésén” az idézett hiányos mondatokat, akkor megnyilvánulása még mindig az orvostudomány vizsgálatát teszi szükségessé vagy a bűnüldöző szervekét? Esetleg mindkettőt?

4.   A „nagyinterjú”, ami a két baromi sor kivetésére ragadtatta a portál szerkesztőjét, a tömegtájékoztatásnak mely alapszabálya szerint készült? Az „újságíró”, aki elhatároz egy ilyen „nagyinterjút”, milyen célból teszi ezt, mit akar elérni? Seggnyalás vagy felháborítás a motiváció? Bármelyik, az illető „újságírónak” és a cikket megjelentető „szerkesztőnek” jó szívvel tudom javasolni a hölgyfodrász megbecsült hivatásának gyakorlását, tevékenységük károkozása ott legfeljebb förtelmes frizurák formájában háborítja fel a kislétszámú kuncsaftokat.

5.   Lesz egyszer valamilyen követelmény rendszer, ami világosan leírja, mit kell teljesítenie egy politikusnak és mit egy újságírónak, hogy a nyilvánosság elé kerülhessenek?

6.   Hány miatyánkot kell elmondanom, amiért ezekkel a kérdésekkel fölkergettem minden tisztességes ember vérnyomását?

2021. április 7., szerda

Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája 2.


„Miként a Bourbonok a nagy földbirtok dinasztiája, az Orléans-ok pedig a pénz dinasztiája voltak, úgy a Bonaparték a parasztok, vagyis a francia nép tömegének dinasztiáját alkotják. Nem az a Bonaparte a francia parasztok kiválasztottja, aki a burzsoá parlamentnek alávetette magát, hanem az a Bonaparte, aki a burzsoá parlamentet szétkergette. Három évig sikerült a városoknak a december 10-i választás értelmét meghamisítaniok s a parasztokat a császárság visszaállításától elütniök. Az 1848 december 10-i választást csak az 1851 december 2-i államcsíny hajtotta végre.

A parcellás parasztok óriási tömeget alkotnak, melynek tagjai hasonló helyzetben élnek, de anélkül, hogy sokfajta vonatkozásba lépnének egymással. Termelőmódjuk elszigeteli őket egymástól, ahelyett hogy kölcsönös érintkezésbe hozná őket. Az elszigetelést fokozzák Franciaország rossz közlekedési eszközei és a parasztok szegénysége. Földjük, a parcella megművelése, nem nyújt teret a munkamegosztásra, a tudomány alkalmazására, tehát sokoldalú fejlődésre, különböző képességekre, gazdag társadalmi viszonyok számára. Minden egyes parasztcsalád majdnem kielégíti önmagát, fogyasztásának legnagyobb részét közvetlenül maga termeli s így az élet fenntartásához szükséges anyagot inkább a természettel való cserében, mint a társadalmi forgalom révén nyeri. Parcella, paraszt, család; mellette egy másik parcella, egy másik paraszt, egy másik család. Egy marok belőlük falut tesz ki, egy marok falu egy département-t. Így a puszta összeadása révén jön létre, mint ahogy például egy zsák krumpli egy krumplis-zsákot tesz ki. Amennyiben millió és millió család oly gazdasági létfeltételek között él, melyek életmódjukat, érdekeiket és műveltségi fokukat más osztályokétól megkülönböztetik és azokkal szembeállítják, annyiban osztályt alkotnak. Amennyiben a parcellás parasztok között  csak helyi összefüggés áll fenn, érdekeik azonossága nem teremt közöttük közösséget, nemzeti kapcsolatot és politikai szervezetet, annyiban nem alkotnak osztályt. Képtelenek tehát arra, hogy osztályérdekeiket saját nevükben akár parlamentben, akár konventben érvényre juttassák. Nem tudják önmagukat képviselni, képviseletre szorulnak. Képviselőjüknek ugyanakkor urukként, tekintélyként kell előttük megjelennie, korlátlan kormány-hatalomként, mely a többi osztályokkal szemben megvédi őket s felülről esőt és napfényt küld nekik. A parcellás paraszt politikai befolyása abban jut végső fokon kifejezésre, hogy a végrehajtó hatalom aláveti magának a társadalmat… A Bonaparte-dinasztia a konzervatív parasztot képviseli, nem azt a parasztot, aki társadalmi létfeltételén, a parcellán túl akar menni, hanem azt, aki meg akarja azt rögzíteni, nem azt a falusi lakosságot, amely saját erejéből, szövetségben a városokkal a régi rendet meg akarja dönteni, hanem azt, amely megfordítva, ebben a régi rendben eltompultan begubózva azt akarja, hogy parcellájával együtt a császárság kísértet mentse meg s biztosítsa előnyét. A Bonaparte-dinasztia nem a paraszt felvilágosultságát, hanem babonáját képviseli, nem ítéletét, hanem előítéletét, nem jövőjét, hanem múltját…”

Tetszik emlékezni a földszerzés korlátozásáról szóló 2013. évi CXXII. törvényre? Senkit nem érdekelt különösebben, én legalábbis nem emlékszem elementáris erejű felzúdulásra, csak arra, hogy a mi „parcellás parasztjaink” igen elégedettek voltak, amiért képviselőjük urukként, tekintélyként előttük megjelenik, és korlátlan kormány-hatalomként a többi osztályokkal szemben megvédi őket s felülről esőt és napfényt küld nekik. Én már akkor sem értettem, hogy ez miért van rendben, és bár nem emlékeztem Marx mondataira szó szerint, azt azért nem volt nehéz megértenem, hogy ettől az intézkedéstől jó időre biztosíttatott: a parcellás parasztok között csak helyi összefüggés fog fennállni, érdekeik azonossága nem teremt közöttük közösséget, nemzeti kapcsolatot és politikai szervezetet.

Ugye nem kell magyaráznom, miért tettem ide a néhány napja idézett Marx-könyvből ezt a részletet is?

Mostanában végtelen szánalommal szemlélem a pártemberek kapaszkodását, ahogyan ismét próbálnak megfelelni a parcellás paraszt illetőségű nemzetvezetőnek. Éppen azt bizonygatják – testületileg kiállva a nulla egész két tized százalékos nyilvánosság elé, mely nyilvánosság különben tökéletesen tisztában van vele, hogy az „ellenzék” nem oltásellenes – hogy az ellenzék nem oltásellenes. Teszik szépen a dolgukat, ahogyan ők képzelik a demokráciát, és bíznak is benne, hogy az általuk elképzelt demokrácia az általuk elképzelt módon fog működni.

Tényleg méltatlannak vélem a kérdés föltevését, de azért megkérdezem: tetszett valamit tenni a bonapartista nemzetvezető, a parcellás paraszt gyökerű miniszterelnök politikájának ellehetetlenítésére? Tetszett egyáltalán venni a fáradságot ennek a politikának a legszükségesebb mértékig való elemzésére?

Annak idején a rádiós (hivatalos) jogtanácsosom, aki az egyik, sok ember által készített műsoromnak volt a munkatársa, azt mondta egy hivatalosan megindítandó feljelentéssel kapcsolatban: „főszerkesztő úr, azt a pert nem lehet megnyerni, amit nem nyújtunk be”.

A minap már kérdeztem, remélve, hogy hátha eljut a kérdésem az illetőhöz – miért is kell várni a 2022-es választásokig az indítandó perekkel? Merthogy a főügyész, miegymás? Ezt komolyan gondolják? Én csak egyszerű igazságügyi szakértő vagyok az ehhez feltétlenül szükséges jogi felkészültséggel, úgyhogy bátortalanul kérdezem a jogi végzettségű, ifjú pártelnöktől: tetszett már hallani azt a mondatot, hogy senki sem áll a törvények felett? Hogy ez a sokszázéves alaptétel a magyarországi főügyészre is vonatkozik? Kevés hivatkozás vált ki belőlem tehetetlenebb és rombolni vágyóbb dühöt, mint az, miszerint a magyar főügyész úgyse. Az elmúlt 20 évben, amióta ezt a szakértést művelem, több jónevű jogásztól megkérdeztem, hallott-e a Radbruch formuláról, mindannyian azt válaszolták, hogy tanítják az egyetemen. Ha tényleg hallottak a „törvényes jogtalanságról”, akkor mire véljem ezt a kislányosan szemérmes viselkedést? Ami nemcsak a főpolgármesterre jellemző, hanem az összes teszetosza „ellenzékire”. Akik szépen engedelmes kiscicaként ugranak mindig minden pamutgombolyagra, amit a nemzetvezető közibük hajít, de képtelenek egy önálló kezdeményezésre, aminek volna valami értelmes következménnyel járó ereje. Most majd lesz aláírásgyűjtés meg még mennyi minden a demokrácia jegyében, és írnak levelet a miniszterelnök úrnak, hogy azt kérik, ha lehetséges, azt a kínai egyetemet azért talán mégsem kellene, és rebbenő tekintettel megjegyzik, hogy dehát az orvosok azt mondják, nem kellene nyitni. Pedig ezek közül az egyik minimum a felmérhetetlen kárt okozó hűtlen kezelés alapos gyanúját veti fel, a másik meg az aljas indokból (futball EB) elkövetett, tömeghalált előidéző gondatlan veszélyeztetés tényállását. És? Majd 2022-ben megmutatjuk.

A francia történelem legnagyobb gazemberét, a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosát annak idején, amikor még divatban voltak a nyilvános kivégzések, kétszer is száműzték, ahelyett, hogy valamely nagyváros főterén felakasztották volna. Az unokaöccsét, a fent említett Louis Bonapartét a veseköve vitte el, ágyban párnák közt, kikiáltották azt a köztársaságot, amit 1789. óta többször pusztítottak el, köztük két Bonaparte, de semmit nem tettek ezeknek a brigantiknak a megbüntetéséért. Mert ezek „politikusok” voltak.

Tessék szíves lenni felfogni végre, ha nehéz is, a politikus sem áll a törvények fölött. Semennyire. Sőt. Főügyész és miniszterelnök bűntettei sokkal nagyobb súlyt jelentenek Iustitia mérlegének serpenyőjében, mint bárki máséi. Ezeket a bűntetteket az illetők már évek óta hihetetlen arcátlansággal a legnagyobb nyilvánosság előtt követik el, ezek nem „ismeretlen tettesek”, ezeket névvel, címmel már régen be kellett volna perelni, ezek a perek már régen nemzetközi bíróság előtt volnának, minthogy ezek között számos olyan van, amiknek a büntetési tétele az életfogytiglaninál enyhébben nem bírálható el – ezt nem én mondom, ezek leírt paragrafusok.

„Azok közül az írások közül, amelyek az enyémmel körülbelül egyidejűleg ugyanezzel a tárggyal foglalkoztak, csak kettő érdemel figyelmet: Victor Hugo: Napoléon le Petit (A kis Napóleon) és Proudhon: Coup d’état (Államcsíny) című munkája.

Victor Hugo megelégszik azzal, hogy az államcsíny felelős kiadóját keserű és szellemes szidalmakkal illeti. Magát az eseményt derült égből jövő villámcsapásként ábrázolja… Proudhon a maga részéről az államcsínyt a megelőző történelmi fejlődés eredményeként igyekszik vázolni…”

Ezt írta Marx a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája előszavában. Azt ő már akkor látta, hogy itt valami nincs rendjén, de 1852-ben még messze volt a nürnbergi per, ami először deklarálta a politika büntetőjogi felelősségét. Egy-két szórványos esetet kivéve sajnos egyelőre utoljára is.

Épp itt az ideje folytatni a rendes gyakorlatot. Azaz ez az idő eljött nálunk már 1990. után nem sokkal, csak akkor borzasztó nehéz volt eldönteni, melyik a nagyobb gazemberség, a kárpótlási jegyek kibocsátása, a privatizáció meghirdetett formája, a fidesz székházügye, az MDF kormányának tevékenysége, ami már akkor emberéleteket követelt (lásd például a Rádió és a Televízió ügyét) vagy az előző rendszer politikusainak a tettei. Utóbbi ügyben sikerült leragadni a III/III-asok ügyének őrjítően ostoba nyavalygásánál, miközben valódi köztörvényes bűnözők élték a bukott politikusok tejjel-mézzel folyó életét. Úgyhogy végül sikerült senkinek nem tenni semmit, nem szűnik bennem a gyanú, miszerint a motívum így hangzik: később, ha én kerülök „hatalomba”, velem sem tehetnek semmit, azaz mindenki megúszta, ússza azóta is.

Van most ez a legújabb bulvárgyöngyszem, ez az „ördög ügyvédje”, aki százmillió forintot kínál annak, aki tud valami szaftosat a külügyminiszterről (meg talán a miniszterelnökről?)

Lehet a bankszámlámra átutalni a százmilliót: ördögügyvéd úr, olvassa végig a kormány elmúlt tíz évének törvényeit és rendeleteit – ha a kormányfőre is kíváncsi, visszamehet 1989-ig. Ezek a dokumentumok és leírások olyan szaftos részletekkel szolgálnak, amik után a világ valamennyi büntetőjogásza megnyalja a tíz ujját.

Úgyhogy namégegyszer:

Senki sem áll a törvények felett. Legkevésbé a politikus.

2021. április 4., vasárnap

Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája


Nem nézem le annyira az olvasót, hogy részletesen elősoroljam a 2002-es polgári körök történetét, mielőtt az itt következő idézetet kimásolom a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című könyvből. Ha elolvasták, majd még mondok valamit.

 „Bonaparte tehát jogosult volt arra, hogy a maga részéről körutazásokat tegyen a francia département-okban, és aszerint, hogy milyen hangulatra talált abban a városban, melyet jelenlétével szerencséltetett, hol leplezettebben, hol nyíltabban, saját restaurációs terveit kifecsegje és szavazatokat toborozzon a maga számára. Ezeknél az utazásoknál, melyeket a nagy hivatalos ’Moniteur’-nek és Bonaparte kis magánmoniteurjeinek természetesen diadalmenetként kellett ünnepelniük, Bonapartét állandóan kísérték a December 10-i társaság tagjai. Ez a társaság 1849-ben alakult. A párizsi lumpenproletariátust jótékony társaság alapításának ürügye alatt titkos szekciókba szervezték, minden szekciót bonapartista ügynökök vezettek, az egésznek az élén egy bonapartista tábornok állt. Kétes létfenntartási eszközökből élő és kétes származású tönkrement kéjencek, a burzsoázia lezüllött és kalandor hajtásai mellett csavargók, kiszolgált katonák, kiszabadult fegyencek, szökött gályarabok, csalók, uccai komédiások, lazzaronik, zsebtolvajok, szemfényvesztők, játékosok, maquereau-k (kitartottak), bordélyosok, teherhordók, literátorok, kintornások, rongyszedők, köszörűsök, üstfoltozók, koldusok, szóval az az egész határozatlan, elemeire bomlott, ide-oda hányt tömeg, melyet a franciák ’la bohème’ névvel jelölnek; ezzel a vele rokon elemmel alkotta meg Bonaparte a December 10-i társaság magvát. ’Jótékonysági társaság’ – amennyiben a társaság minden tagja Bonapartéval együtt szükségét érezte annak, hogy a dolgozó nemzet költségére jót tegyen önmagával. Ez a Bonaparte, aki a lumpenproletariátus főnökeként lép fel, aki egyedül itt találja meg ismét tömegformában azokat az érdekeket, amelyeket ő személyesen követ, aki az összes osztályok söpredékében, üledékében, hulladékában felismeri azt az egyetlen osztályt, amelyre feltétel nélkül támaszkodhatik, ez az igazi Bonaparte, Bonaparte sans phrases (igazi valójában). Öreg, ravasz kéjenc lévén, a népek történelmi életét és azok legfőbb állami akcióit a legközönségesebb értelemben vett komédiának fogja fel, maskarádénak, ahol a nagy jelmezek, szavak és pózok csak a legkicsinyesebb gazság leplezésére szolgálnak… Csak ha majd ünnepélyes ellenfelét az útból eltette, ha majd maga is komolyan veszi császári szerepét s a napóleoni álarccal az igazi Napóleont véli ábrázolni, akkor lesz saját világnézete áldozatává, azzá a komoly bohóccá, aki most már nem a világtörténelmet tekinti komédiának, hanem a maga komédiáját világtörténelemnek. Ami a szocialista munkások számára a nemzeti műhelyek… az volt Bonaparte számára a December 10-i társaság, az ő sajátos pártserege. Utazásai alkalmával e társaság vasúton szállított osztagai szolgáltak számára improvizált közönség gyanánt, nekik kellett a közlelkesedést játszaniok, vive l’Empereur!-t (éljen a császár-t) üvölteniök, a republikánusokat inzultálniok és elpáholniok, persze a rendőrség védelme alatt… a December 10-i társaság az ő műve volt, az ő legsajátosabb gondolata. Amit ezen kívül eltulajdonít, azt a viszonyok hatalma adja kezébe… de ő a polgári nyilvánosság előtt a rend, vallás, család, tulajdon hivatalos jelszavaival… a rendetlenség, a prostitúció és a tolvajlás társaságával, ez Bonaparte maga mint eredeti szerző, és a December 10-i társaság története az ő saját története… A December 10-i társaságnak addig kellett Bonaparte magánhadseregének maradnia, amíg sikerül neki a tényleges hadsereget December 10-i társasággá változtatni… Mint fatalistának, Bonaparténak az a meggyőződése, hogy vannak bizonyos felsőbb hatalmak, amelyeknek az ember és különösen a katona képtelen ellenállni. E hatalmak közé sorolja elsősorban a szivart és pezsgőt, a hideg szárnyast és foghagymás kolbászt. Ezért az Elysée termeiben egyelőre a tiszteket és altiszteket traktálja… foghagymás kolbásszal…”

A könyv, amiből az idézet való, 1947-ben jelent meg Moszkvában, az Idegennyelvű Irodalmi Kiadónál, könyvtáram egyik legjelesebb kötetének tartom. A mű szerzője Karl Marx.

A marxizmust mint államvallást undorítónak találtam, a címszó alatt elkövetett kulturális bűnözést sok év börtönnel sújtottam volna, ha rám bízzák a főkolomposok büntetését. De Marxot akkor is az emberiség egyik legjelentősebb elméjének tartottam, most is annak tartom. Fent idézett írása nézetem szerint a világtörténelem írás egyik alapműve, mostanában olvastam újra sok évtized után – kénytelen vagyok beismerni, nem emlékeztem a részletekre.

Lehetetlennek tartom, hogy a csúti futballista környezetében legyen valaki, aki Marxot olvas, kiváltképpen olyan, aki erről a műről hallott volna.

Viszont szinte lehetetlennek tartom, hogy valaki ennek a műnek az ismerete nélkül képes volt az itt leírtakat szinte pontról pontra megismételve létrehozni a „polgári köröket”, azaz a csúti futballista December 10-i társaságát.

A könyvvel, amihez ez a mű kellett, már hónapokkal ezelőtt elkészültem, de nem láttam értelmét közzétenni a fenti idézetet pusztán a filológiai izgatottság okából. Most azért bocsátom a – remélhetőleg szaporodó – nyilvánosság elé, mert hiába várok arra, hogy valaki felhívja a figyelmet valamire, ami itt van előttünk, amibe bele van verve az orrunk, és aminek a következményeivel képtelenek számolni azok, akiknek a dolguk volna. Akik 2002. óta nem veszik észre, hogy Magyarországot a csúti futballista irányítja. Hogy az a hihetetlenül tehetségtelen, teszetosza „baloldal” azóta is bambul, néz ki a fejéből értetlenül, hogy itt mik bírnak történni. 2019-ben Bonaparte magyar tanítványa, akinek sikerült alaposan alulmúlnia a francia történelem egyik legnagyobb gazemberét, egy pillanatig nem figyelt, az 1998. óta tartó töretlen uralma elkényelmesítette, úgy vélte, azokat az önkormányzati választásokat félkézzel is behúzza. E figyelmetlenség következtében beleszaladt egy hatalmas ütésbe, padlóra került. Akkor Budapest főpolgármestere gesztusokat kezdett tenni. Úriemberként viselkedett.

A boksz és a politika nem gentlemansport. Amikor az ellenfél felkászálódik a padlóról, és még benne van a pofon, akkor szokás újra megsorozni, azaz addig ütni, amíg kiszámolják. Budapest főpolgármestere másfél év elteltével kezdhetné belátni, hogy akkor másképp kellett volna viselkednie, minden lehetősége megvolt rá, hogy ne hagyja magához térni az ellenfelet. Vele együtt az összes többi „ellenzékinek” is volt ideje ezen elgondolkodni.

Nem sikerült. Most megint összefogásosdit játszanak, előválasztásokra készülnek meg arra, hogy lesz közös miniszterelnök jelöltjük. Mely jelöltségversenyben jelenleg egy különös múltú párt vezetője áll az élen. Demokráciást játszanak kedves mindnyájan és irtó komolyan veszik magukat. És egy pillanatig sem fordul meg a fejükben, hogy esetleg ez a demokráciásdi nem lesz kerek. Hogy inkább talán elemezni kellene azt a helyzetet, amibe Magyarország kormányzója, a főméltóságú úr került. Lehet persze olyan elméleteket gyártani, hogy már csak kapkod, hogy maga intézte el magát, meg hogy a sarokba szorult patkánynak nincs stratégiája a menekülésre, de én nem hinnék ezekben az elméletekben.

Van itt egy ifjú ember. Látom ám, hogy gyanakodva nézik, talán olyan is akad a politikusok között, aki arra gondol, hogy csak a hatalom megszerzése a cél, a többi majd ugyanúgy folytatódik, ahogyan a csúti csinálta, csak kulturáltabban, rafináltabban – lehet is ennek valami alapja. Csak hát ő az egyetlen, aki valódi ellenfél lehet. Ha nem bánják, itt és most nem elemezném, miért, aki akarja, elhiszi nekem becsületszóra, hogy vannak racionális érveim, miért tartom Fekete-Győr Andrást egyedül alkalmasnak arra, hogy tegyen valamit.

Azt persze nem értem, miért akarja ő is megvárni 2022-t, miért ad bő egy évet a bonapartista gazemberségek kifejlesztésére, azokkal a jogi lépésekkel, amiket meg akar tenni 2022-ben miért kell megvárni 2022-t, dehát nem kell nekem mindent értenem.

Mindenesetre én ezen a nagy demokratikus összefogáson elgondolkodnék, hogy a remélt nagy demokratikus felhatalmazás meglesz-e és ha netán ez az előválasztás összejön, az valóban azt a felhatalmazást jelenti-e. Nekem mindenesetre egyfolytában olyan érzésem van, hogy gyerekkorom Népligetében állok a Vajda Péter utca szélén, ahol szent esküvéssel fogadtuk, hogy egymásért mindent megteszünk, és a hajdani beszkárt-pályát bitorló bandát úgy kisöpörjük, hogy írmagjuk sem marad (nem tudtuk, mi az írmag, de jó dühös szó volt).

Akkora verést kaptunk a ligeti stricikből álló társaságtól, hogy többen kórházba is kerültek közülünk.

A beszkárt-pálya a ligeti striciké maradt.

Vakcina

Már régen akarom mondani, nagyon szépen kérem, ne tessék. Szóljon valaki Müller Cecíliának, hogy hagyja abba a szófaragást. Bizonyára van valami, amihez ért, inkább azzal foglalkozzon. Ez az „oltakozás” iszonyatosan terjed, körülbelül olyan tempóban, mint a vírus, a kártékonysága sem marad el sokkal.

A visszaható igét, annak értelmét és funkcióját általános iskola hatodik osztályban tanítják. Ez az ige gyakorító képzővel tovább toldalékolva azt jelenti, hogy a beszélő önmagára visszaható cselekvést folytat, meglehetősen sűrűn ismétlődő gyakorisággal. A jelzett szószörnyeteget előállító, naponta valamely erőszakszervezet civil ruhás tisztségviselőjeként megjelenő közéleti fenomén ezzel a förtelemmel azt állítja, hogy aki „oltakozik”, az önmagát oltogatja bizonyos, valószínűleg minden nap visszatérő gyakorisággal.

A gondolkodásra való restség baromi károkat tud okozni. A beszédre fordított energiával való takarékoskodás nagyjából ugyanakkorákat. Az oltás beadását, beadatását, az oltás megkapását nem lehet megspórolni, nincs rá egyszavas kifejezésünk. Vannak viszont variációs lehetőségek a cselekvés szavakba öntésére. A megfelelő beszédhelyzetben az oda illő változatot lehet használni.

Aki körülbelül jelöli meg az általa közölni kívántakat, mondván, hogy úgy is értik, egyéb gazemberségre is képes. A Müller Cecília féle borzalmakból lesznek az olyan testületek, amelyek védik a katasztrófát, pedig az elhárítás csak egy szótaggal több meg az emberi erőforrások, ahol nyilván húst sütnek és kelkáposztát főznek, hogy az embereknek legyen erejük a munkaalapú társadalom működtetésére – a többivel most nem akarom elterelni a figyelmet erről a torzszülöttről. Az oltakozásról.

Kérem szépen, aki hallja, adja át, ne tessék használni ezt a beteg hangtolulást. Az ilyesmikkel kezdődik ugyanis az a rendszer, amiben most élünk. Ezt már buktuk, ennek a megváltoztatásáról lekéstünk a harminc évvel ezelőtt kezdődött zavarosságok elengedésével, de legalább ezt az újabbat ne engedjük szétterjedni. Már így is naponta jönnek a fehérvári huszárok, már így is térdig járunk a hellóröfi kultúrában, kérem szépen, legalább Müller Cecíliát tessék szíves megállítani.