Állok rendelkezésedre méltóságos uram, ez egy
tipikus (szerintem nyálas és gusztustalan, mint az összes a fajtájából) káundká
udvariassági formula volt. De még a legméltóságteljesebb kegyelmes úr sem
köszönte meg, hogy az illető a „rendelkezésére állt”. Mert nem állt. Rendelkezni
ugyanis a rabszolgával lehetett, többé-kevésbé egyenrangú emberek nem
rendelkeznek egymással, sem a tulajdonukkal, sem az idejükkel. Rendelkezni
legfeljebb a hatóság szokott, az is csak akkor, ha kihágást tapasztal.
Ha valaki bemegy az ATV nevű televízióba
beszélgetni, az nem áll rendelkezésére ennek a társaságnak, legföljebb kérték, hogy
beszélgethessenek vele. Ennélfogva nem szükséges megköszönni, amiért „rendelkezésükre
állt”, mert az illetőnek esze ágában sem volt eltűrni, hogy rendelkezzenek
vele, annyira, hogy még sosem hallottam senkitől ennek az ostobaságnak az
ellenkezőjét sem, ami pedig még elképzelhető volna, miszerint „örömmel álltam
rendelkezésükre”.
Nem tudom, máshol is dívik-e a magyar nyelvnek ez
a kiváltképpen taszító szennyezése, minthogy más adót nem nézek, lassan már a
nevezettet sem. Ha például meglátom a dekoratív szőkét, aki úgyszólván
kizárólag kormánypárti közbevetésekkel regulázza a riportalanyt, olyan ideges
leszek, hogy azonnal távozom onnan. Tudom én, hogy az általános kollektív
beszarás igazgat mindenhol mindenkit, meg azt is sejtem, nagyjából milyen
feltételekkel működhet a hit gyülekezetének a televíziója (állítólag ezt is meg
kell becsülni), de kellene lennie egy határnak. Tárgyilagosság és seggnyalás
között van ugyanis egy eléggé széles mezsgye, amit még határnak sem lehet nevezni,
olyan távol van a kettő egymástól. Éppen ezért bizonyos „vendégek” szaporodó
megjelenését is értetlenül szemlélem. Tessék szíves lenni elgondolkodni, miért
kellene nekem köztörvényes bűnözőket nézni és hallgatni egy olyan televízióban,
ami állítólag legalábbis objektív, egyes vágyak szerint „ellenzéki”. Ezek a
köztörvényes bűnözők a nagy nyilvánosság előtt lopnak, csalnak
elképzelhetetlenül nagy tételben, és hazudnak folyamatosan – ennek megállapításához
nincs szükség bírósági ítéletre, mert egy televízió csatornának nem kell
megindokolnia, miért nem hív valakit. Egy ilyen televízió nézői nem igénylik
annak manifesztálását, hogy „ezek” lopnak, csalnak, hazudnak, és lám még itt
is, a mi műsorunkban is azt teszik, mert ezeknek a nézőknek baromira elege van
abból, amit tíz éve a saját bőrükön éreznek.
Annak idején abban a műsoromban, aminek a címét ez
a blog viseli, elmélkedtem arról, miért nem küldök riportert a repülőtérre,
amikor a mezőgazdasági miniszter megérkezik valahonnan, és miért küld rengeteg
más orgánum, lehetőséget adva annak a pojácának, hogy előadja arrogáns és buta
nézeteit a chilei cseresznye importjáról. Annak a műsornak 6-800 000 hallgatója
volt, akik tudták, mit várhatnak tőlem, és akiket sosem hoztam abba a
helyzetbe, hogy dühösen ki kelljen kapcsolniuk a rádiót. Egy szerkesztő ugyanis
nemcsak a műsoráért és a munkatársaiért felel, felelősséggel tartozik a
közönségének is.
Ha már a vendégeit, a megszólaltatandó alanyait
nem áll módjában megválogatni, legalább a nyelvre és a nyelvi illemszabályokra
kéretik ügyelni. Addig is, amíg majd valóban rendelkezésükre kell állnia annak,
akit berendelnek.
