Keresés ebben a blogban

2018. január 30., kedd

Párbeszéd trombitára és szteppcipőre

Most ment el Laci barátom és mentorom a paraszti munkában, meg egyáltalán, minden kétkezi tevékenységben, akitől 3 éve, mióta falusi lettem, tanulok élni és látni a természetben, azt kérdezte, kire fogok szavazni. Azért kérdezte, mert tudja, hogy én sem tudom. Rá nem szavazhatok, pedig ő aztán gatyába rázná ezt a szerencsétlen országot, dehát ki kérdezi meg tőle, mit kellene tenni.
Úgyhogy most szünet. Mutatok egy igazi zsenit. Évtizedeken át úgy látszott, akármilyen nagy is a verseny a trombitások között, a legnagyobb mindig Miles Davis marad. Na jó, esetleg Dizzy Gillespie. Meg aztán még mondták a régiek, hogy King Oliver és Buddy Bolden... Aki kicsit is jártas a jazzben, az tudja, hogy zongorán, trombitán, alt és tenorszaxofonon mindig előkerül egy újabb legnagyobb, ezeken a hangszereken annyira sem lehet elsőt hirdetni, amennyire bármi másban (pedig bármi másban sem lehet, kivéve a bariton szaxofont, mert ott Gerry Mulligan tényleg fölötte áll mindenkinek).
Jó ideje (voltaképpen az első jelentkezése óta) figyelemmel kísérem Wynton Marsalis pályafutását, az első pillanattól fogva gyanús volt, hogy itt valaki olyan érkezett a jazz világába, amilyen még nem volt. Händelt játszott (a Kathleen Battle nevű világcsodát "kísérte"), van Haydn trombitaverseny felvétele - dehát ilyesmiből van több is, mondhatják és igaz is. André Previn hamarabb lett világhírű jazz-zongoristaként, mint mielőtt karmester lett, Benny Goodmannél tökéletesebben a mai napig nem játszotta el senki Mozart Klarinét-ötösét és Klarinét-versenyét, a magyar fővárosban is járt klasszikus koncertzongoristaként Keith Jarrett és Herbie Hancock, hogy csak néhányat említsek a jazzesek komolyzenei kirándulásai közül.
Igen ám, de a Haydn Trombitaversenynek az egyetlen olyan felvétele, amiben semmilyen gikszer sincs, Wynton Marsalis-tól való. Ahhoz, hogy ennek a jelentőségét képesek legyünk felmérni, tudni kell, hogy trombitán úgyszólván lehetetlen gikszermentesen játszani - kórusban elképzelhető, szimfonikus zenekarban és big bandben is, de bonyolultabb frazírozást igénylő szólóban a hangszer játékmódja miatt szinte képtelenség (a trombita felhangok megszólaltatására képes, a három ventil csak korlátozott mértékben járul hozzá a kromatikus hangok megszólaltatásához, az elsődleges hangváltó "eszköz" az ajakformálás, azaz a levegőrés módosítása, például oktávugrásnál). Wynton Marsalis technikája valószínűtlen és egyben érthetetlen nemcsak a magamfajta laikus számára, a hivatásosok sem értik. A jazztörténetben nem ismerek hozzá fogható muzsikust és az úgynevezett komolyzenéből is csak egy jut hirtelen eszembe: Leonard Bernstein. Marsalis mindent tud a zenéről és ezt a hihetetlen tulajdonságát azzal is kiegészíti, hogy fantasztikus ötletei vannak, azaz zenei szerkesztőként is utolérhetetlen és utánozhatatlan.
Ideteszek egy részletet egy koncertsorozatából, a Jazz at Lincoln Center Orchestra című elképesztő ötletparádéból. Előtte (a könnyebb tájékozódást segítve) annyit, hogy a 30-as évek derekán egy még alig ismert, olasz bevándorló családból származó süvölvény (Louis Primának hívták, 1956-ban robbantotta fel a slágerlistákat a Buona sera signorinával) írt egy jazz-zeneszámot, amit valószínűleg a legtöbben és legtöbbször játszottak el azóta, először az akkor már nagynevű Benny Goodman, Sing, sing sing a címe. Éppen az ő előadása határozta meg az összes többit: dobosának, Gene Krupának az akkor vadonatúj ritmusképlete és Benny Goodman leheletszerűen kezdődő, majd sikoltásban végződő klarinétjátéka. Ez így együtt adhatta az ötletet Wynton Marsalis-nak, hogy meghívjon négy kiváló klarinétost (az ötödik a zenekar saját muzsikusa), és az ő szólóikkal töltse ki a (szerintem igen rövid) játékidőt. (Marsalis a felső sorban, a trombitakórusban - szemből nézve - a balszélső.)


Tudom, nem illik ilyen hosszú zenéket iderakni, de ezt úgy sem lehet másképp meghallgatni, csak ha valaki tényleg ennek szenteli a teljes figyelmét, azaz időt kell rá szakítani (akár majd csak a hétvégén). Viszont ha már egyszer sikerült, akkor lesz még 18 percük arra, hogy megnézzék és meghallgassák a jazztörténet első koncertáló improvizációsorozatát, mely párbeszéd egy trombita és egy sztepptáncos között zajlik (8 perc 35 másodpercnél kezdődik). Nézzék ezt a két embert, ahogy követik, kitalálják és megfejtik egymás gondolatait, ahogyan feltesznek egy kérdést, és ahogyan megvárják a választ, hogy aztán föltegyék a saját kérdésüket.
Nézzék és legalább 18 percig ne gondoljanak a világ gondjával.



Görgei

Csak a rend kedvéért, csak mert már megint tódítás esetét vélem fölfedezni: a jelen honvédelmi minisztere megemlékezett Görgei Artúrról mint "honvédtábornokról" és "hadügyminiszterről".
Körülbelül egy éve elég intenzíven foglalkozom 1848-49-cel. Van ugyan egy félmondat arról, hogy Kossuth "nyilvánosságra hozta" Görgei tábornoki kinevezését, de én ezzel a dokumentummal sosem találkoztam. Görgei utolsó hivatalos előléptetése a vezérőrnagyi (altábornagyi) volt és mint ilyen lett hadsereg főparancsnok, majd még államfő is vagy minek nevezzük az elinaló Kossuth utódjává való megjelölését. De ez a kisebb baj.
Görgei Komáromnál súlyos fejsebet kapott 1849. július 2-án. Közben Kossuth kinevezte hadügyminiszterré. Görgei július 4-én levélben mondott le a miniszterségről úgy, hogy el sem ment a minisztériumba. Azaz valójában egyetlen percig sem volt miniszter.
Mostanában kezdik fölfedezni Görgei Artúrt. Most már ott tartunk, hogy a mind üresebb és bombasztikusabb "hazafiság" címzetű lufi ügyében is példaképként rángatják elő Görgeit, aki katonának nevezte magát, és legritkábban öblögette a hazafiságot. De ez még mindig nem ok arra, hogy azzal tartsuk őt nagyra, miszerint hadügyminiszter lett volna.
Nem volt. Az 1848-49-es "forradalom és szabadságharc" legtisztességesebb és legkiválóbb alakját nem szükséges úgy fényezni, hogy bekenik a jelen kormányzati csürhéjének nyálával.
Legalább őt hagyják békén.

2018. január 29., hétfő

Kötelező listák 2.

A Kolozsvári Szalonna föltette a Kötelező listák című írásomat. Többen szóltak, olvassak bele  a hozzászólásokba, lehet, hogy kiegészítésre szorul a bejegyzésem.
Én is azt hiszem. Már megint nyilvánvalónak tekintettem valamit, ami nem az.
Olyan "hozzászólóval" persze nem tudok foglalkozni, aki egy római szobor képe mögé bújva fensőbbségesen megveregeti a vállamat, az ilyen névtelenek megnyilvánulásait mindig a jellemüknek megfelelő elbánásban részesítettem, mint ahogyan a magát jelentéktelen kisembernek nevezővel sem tudok mit kezdeni, aki közben olyannak láttatja magát, amilyen a szovjet törpe volt, hatalmasnak és legyőzhetetlennek.
Azoknak van mondanivalóm, akiknek kétségeik támadtak, mi lesz a diáksággal, ha nincs, aki megmondja nekik, mit kell olvasni. Meg azoknak, akik nem is értik, miről beszélek, hiszen ők elolvasták a kötelezőket, és tetszett nekik.
Az utóbbi az egyszerűbb helyzet, persze, hogy van olyan (mind kevesebb), aki szeret és tud is olvasni, és aki meg tudja különböztetni a jót a silánytól. Jut eszembe, az sem volt világos, hogy nekem (és vélhetőleg Szabó Magdának) nem a "szovjetséggel" volt bajunk elsősorban, hanem a kötelezőséggel. Solohov Emberi sorsát például a mai napig az egyik legkiválóbb nagynovellának tartom, az abból készült Bondarcsuk-filmet meg különösen, Csuhraj Ballada a katonáról című filmje vagy Hejfic Kutyás hölgye Szavvinával és Batalovval máig élő élményt jelentett, azaz pusztán a szovjetség nem volt kizáró tényező. A kötelezőséggel együtt már igen.
Azt hittem, senki nem gondolja, hogy nekem minőségi kifogásom volna Homérosz vagy Szophoklész ellen, az illető óriások köszönik, nem tőlem kell megvédeni őket. Mindössze azt állítottam, hogy nem 15 éves korban kell olvasni, legalábbis kötelezően nem. Mondok esetet illusztráció gyanánt. 1959-ben (vagy '60-ban) az Apáczai gimnázium színjátszó körének vezető tanárnőjétől azt a valószínűtlenül megtisztelő feladatot  kaptam, hogy rendezzem meg az Egyetemi Színpadon Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát (lehetett tudni, hogy a Főiskolára készülök színház-rendezőnek, a tanárnő úgy vélhette, akkor pedig ez jó elővizsga lesz a felvételi előtt). Szerepet osztottam, elkezdtünk próbálni (lehet, már nem jól emlékszem, de mintha a hihetetlenül szép Hegyi Anikóra bíztam volna Iót és Kiss Gáborra Prométheuszt). Huszti tanárnő bejött egy próbára, ült egy ideig a nézőtéren, aztán leállított minket, és azt mondta, keresünk más darabot. Azt mondta, nincs kétsége afelől, hogy mi mindannyian értjük a darabot, tetszik is neki, amit csinálunk, de ez nem a gimnáziumi közönségnek való. Még egyszer, ez az ország elsőszámú gimnáziuma. Bár akkor nagyon mérgesek voltunk, ma már tudom, a tanárnőnek igaza volt. (Gottfried Keller Ruha teszi az embert című színművét mutattuk be végül, annak bizonyosan Hegyi Anikó és Kiss Gábor volt a két főszereplője.) Tetszik érteni? 1960-ban, amikor még csak néhány ezer televízió előfizetőt számláltak, amikor még a Teaház az augusztusi holdhoz lehetett a legnagyobb színházi szenzáció és a Hajnalban, délben, este című Niccodemi-darab is politikai kockázatnak számított, egy hivatását remekül értő magyartanár úgy ítélte meg, Aiszkhülosz nehéz 18 év alatt. Játszva is, nemhogy olvasva.
A Bölcsészkaron Pándi Pál (igen, a rohadt bolsevik, szerintem kiváló tanár volt) ahelyett, hogy lenyomta volna a torkunkon a Goriot apót (kötelező vizsgatétel), azt mondta, megjelent egy Golding nevű írónak A legyek ura című könyve, a következő szemináriumra olvassuk el, arról fogunk beszélni. Elöljáróban csak annyit, hogy az Európa Kiadó antifasiszta könyvként adta be engedélyeztetésre (a pártközpontba), mert mindenáron ki akarta hozni. Nekünk erről mi a véleményünk? Hát így lehet például. Meg még ezerféleképpen. Rávezetni egy műre, rávenni az olvasásra azt is, aki különben nem szokott olvasni. Ebben az ezerfélében egyvalami bizonyosan nincs benne: az, hogy kötelező.
Tanárkoromban a harmadikos gimnazistáimnak (a tanterv szerint 19. századi magyar irodalom az előírás) felolvastam egy részt Salinger Zabhegyezőjéből, aztán megkérdeztem, van-e kedvük elolvasni, mert tartanánk belőle egy órát (mint később kiderült, többet is). A gyerekek közül senki nem botránkozott meg azon, hogy én a 20. századi amerikai irodalomtól fogom majd megközelíteni a világról való fontos tudnivalókat (azaz mint tudjuk, az irodalom lényegét), elolvasták, és irtó jót ordítoztak egymással meg velem a könyv kapcsán.
Nem a világirodalmat kell megszerettetni a diákokkal, hanem az olvasást. Azt egy művel kell kezdeni. Azt meg majd a tanár eldönti, melyik lesz az. Melyikkel tud ő úgy foglalkozni, hogy az érdekelje az egész osztályt. Ha ez megvan, jöhet Dante és Goethe. Enélkül soha nem jön semmi.
Még Coelho sem.
Azt sem állítottam, hogy a Biblia vagy Shakespeare tilos ebben a korban. Ha egy tanár képes érdeklődést kelteni, majd a művel való megismerkedés után úgy foglalkozni vele, hogy az kiváltsa a gyerekekből a megfelelő érdeklődést és izgalmat mindazokkal kapcsolatban, amiket ezek a művek jelentenek, akkor rajta, tessék csinálni. De csak akkor és csak úgy. Kötelező és beszámolsz róla fiam és majd én leosztályozom az olvasónaplódat - ezt ne, ez szörnyű.
Majdnem mindegy, mit neveznek ki kötelezőnek. Az emberi természet általában is rosszul tűri, ha valamilyen tevékenységre kényszerítik. Reflexszerűen próbál kibújni alóla. A törvények is tiltanak, nem köteleznek.
Azt próbáltam megértetni, hogy nem célravezető a kényszerítés. Ha valakinek olyan jó természete van, hogy nem tekinti annak a kötelező olvasmányt, annak csak örülni lehet. De mindenkinek kivétel nélkül megmarkolni a tarkóján a haját és beleverni az orrát egy irodalmi műbe - abból az a szellemi szint lesz, ahol most tart ez az ország.







2018. január 28., vasárnap

Kötelező listák

Arról értekeznek mindenféle fórumon, hogyan kellene megváltoztatni a kötelező olvasmányok listáját. Olyat nem láttam, ami azt írta volna, hogy sehogy. Nincs mit változtatni. El kell törölni az egész listát (bár ezt is lehet változtatásnak nevezni).
Évtizedek óta figyelem, mikor jut már eszébe valakinek, hogy a "kötelező" jelzővel nem más könyvektől vonják el a szerencsétlen iskolás figyelmét, hanem az összestől. Nem a kötelező olvasmányt utáltatják meg, hanem az olvasást. Nem tudom, ki találta ki ezt a förtelmes baromságot, de régen történt, az bizonyos, már az én iskolás éveimben is volt kötelező olvasmány jegyzék. Abban leginkább a szovjet irodalom jeles szerzői soroltattak fel, egyre emlékszem is, az volt neki a címe, hogy Az ifjú gárda. Kicsit szégyellem magam, mert én tényleg mindent elolvasok, a használati utasításokat is, azokat ráadásul minden nyelven, ami fel van tüntetve (és amin tudok olvasni), de Fagyejev nagybecsű művét a mai napig nem olvastam el. Nem is tudom, miről szól. Azért nem kaptam elégtelent emiatt az általános iskolában, mert a számonkérést a tanárunk elmulasztotta. A tanárunkat Szabó Magdának hívták, és bár többször terveztem a következő évtizedek során, hogy majd megkérdezem, felelősségre vonták-e ezért a mulasztásért, mindig elfelejtettem. Egyszer még akkor is eszemben volt, amikor elindítottam a felvételt, a Betűtenger című rádióműsorom vendége volt, el is kezdtük felidézni a régi szép időket a mikrofon előtt, de mielőtt Fagyejev szóba került volna, a vezérlőből mutogatni kezdtek a fiúk-lányok, hogy megy az idő, és arról volt szó, hogy Magdával az Abigélről fogunk beszélgetni (azt már tizenvalahány évvel korábban, még tévéoperatőr koromban kikérte magának, hogy Magda néninek szólítsam - ahogy az iskolában hajdan -, és csak kicsit pislogott sűrűbben, mikor mondtam, hogy az egész osztály szerelmes volt akkor is, amikor elment tőlünk, nem mintha nem tudta volna).
Ennyit Fagyejevről.
Félreértés ne essék, nem vagyok büszke rá, hogy nem olvastam Az ifjú gárdát. Sőt, most már kicsit sajnálom is. Éppen ezért azokkal, akik még mindig kötelezőolvasmányoznak, leíratnám pauszpapírra töltőtollal az összes kötelező olvasmányt az utolsó betűig. Tízszer.
Megnéztem a listát. Mert van ám. Kötelező és ajánlott (hóttmindegy).
A 9. osztályosok (ha jól tudom, ezek a 15 évesek) számára előírtak láttán az előbbi szankciót azzal bővíteném ki, hogy a tízszer leírt szöveget meg is etetném azzal, aki ezt így összeállította. Nem kellene együltőhelyben megennie, ráérne szép komótosan, addig sincs iskolások közelében.
A címek között egyetlen egy sincs, ami legalább halvány reményt gyújtana a mű megértését illetően. Kifejezetten jó képességű diákok számára. Kivétel nélkül mindre rá kellene ragasztani ugyanis egy matricát: csak 18 éven felülieknek. Nem, nem azért. Mert igaz, Boccaccio Dekameronja is kötelező, de aki olvasta is, és nemcsak Pasolini filmjét látta, az tudja, nem a bujaság miatt korhatáros ez a könyv. Hanem mert nehéz szöveg, és egy 15 éves gyerek számára követhetetlen és unalmas.
Ideteszek egy kifejezetten pikáns részletet, az én ősrégi, kétkötetes Révay-fordította Dekameronomból másolom ki:

"Miközben tehát Giannotto ottan élt Currado szolgálatában, történt, hogy Currado egyik leánya, kinek neve volt Spina, özvegye maradt bizonyos Niccolò da Grignanónak, és visszatért atyja házába: mivel pedig fölöttébb csinos és kedves teremtés volt, s alig valamivel idősebb tizenhat esztendősnél, megesett, hogy szemet vetett Giannottóra, az pedig őreá, és szenvedélyesen megszerették egymást. E szerelem pedig nem maradt sokáig teljesülés nélkül, és több hónapokon által tartott olyképpen, hogy senki észre nem vette. Emiatt aztán túlságosan elbizakodtak, és kezdtek könnyelműbben viselkedni, mint ahogy ilyen dolgokban kellett volna, s mikor egy napon valamely szép és sűrű erdőben jártak, a menyecske Giannottóval előrement, maga mögött hagyván mind a társaságot; mivel pedig úgy látták, hogy jócskán megelőzték a többieket, valamely fáktól körülzárt, gyönyörűséges, virágos, pázsitos helyen lepihentek, és kezdték elhalmozni egymást a szerelem gyönyörűségeivel.
És ámbár már jó ideje kettesben voltak, a nagy élvezet miatt oly igen rövidnek tűnt nekik az idő, hogy előbb a menyecske anyja, annak utána pedig Currado ottan lepte őket."

Izgalmas, nem? Van-e 15 éves, akinek ne lobbantaná lángra a fantáziáját? A választék hasonlóképpen érdekfeszítő, olyan könnyed, népszerű, az irodalom iránti vágyat serkentő szerzőkkel, mint Homérosz, Szophoklész, Dante, aztán ott van még a Biblia (amit tapasztalatom szerint a bibliakutatóknak egy része sem képes megérteni), valamint a már-már bulváros egyszerűséggel megírt Szigeti veszedelem, és hogy szaporítsuk a kalandra csábító feladatok számát, kell olvasni Shakespeare-t és Moliére-t. Ez Szophoklésszal kiegészítve azért jópofa próbatétel, mert meg kellene tanulni hozzá drámát olvasni, amit viszont senki sem tanít, mert Gyárfás Miklós volt az utolsó ebben az országban, aki még tisztában volt vele, ez irodalomban olyasmi, mint zenében a partitúra olvasás. Dramaturgi pályafutásom során többször kellett szembesülnöm a megrázó ténnyel: a magyar színházrendezők zöme nem tud színdarabot olvasni, kifejezetten nehezükre esik egy-egy drámai mű értelmezése (nem mintha a karmesterek között nem volna olyan, akinek leküzdhetetlen problémát jelent egy partitúra megértése).
A 16 éveseknek aztán feloldásul ott van Goethe Faustja és Voltaire Candide-ja, de elmélyedhetnek a Fanni hagyományaiban is, van-e Kármán Józsefnél kívánatosabb egy kamasz számára. Felüdülésnek Az apostol, a Toldi estéje és Jókai...
Most valami szörnyűt fogok mondani. Nekem családilag is kötelező volt Jókai meg az iskolában is, azaz kisgyerekkoromtól fogva Jókain kellett felnőnöm. Kellett volna. Az 1950-es évekről van szó, amikor még televízió vagy tisztességesen megcsinált kalandfilmek sem bontották meg az ingerszegény környezetet - és én egyetlen Jókai-regényt sem bírtam végigolvasni. Olvastam én persze szorgalmasan mindent, a nem tudom, hány méter hosszú összkiadást, de olvasás közben többször kalandoztam el gondolatban, mint ahányszor értettem is, mit olvasok. Más szavakkal: baromira unatkoztam. Még egyszer bocsánatot kérek minden hívőtől, de az én nézetem szerint Jókai már a 20. század elején is elavult volt. Úgyhogy most is ott van a kötelezők között.
Ma tüntetnek a tanárok meg talán iskolások is lesznek ott. Nem a kötelező olvasmányok ellen fognak tüntetni.
Pedig az ellen kellene. Az egész magyar oktatási rendszer esszenciája, a kötelező olvasmányok fakasztotta utálat minden tudomány iránt (ha van kedvük, keressék az iskolásoknak szóló kötelező irodalmat bármely országként funkcionáló ország oktatási rendszerében). Ott kezdődik minden. Egyebek között az is, amit szövegértésnek hívnak. Amiből értelemszerűen következik minden más, biológia és fizika, közgazdaság és az élet praktikus dolgai (amiket a magyar iskolákban a mai napig nem tanítanak, van helyettük egyház meg hittan), és a hazai iskolarendszerben a jelenig elsajátíthatatlan idegen nyelv. Bármelyik. Mely nyelveknek az utálata ugyancsak az első iskolaévek gyermekellenes légkörében fogan, és a kötelező olvasmányok idejére fejlődik betegessé.
Miket beszélek? Az oktatás részproblémájáról a munkaalapú társadalomban. Ahol a legmagasabban kvalifikált emberi tevékenység, amit a miniszterelnök még képes nagyjából átlátni, a kubikosi munka. Egy talicska és egy lapát az a két munkaeszköz, ami még éppen nem haladja meg a szellemi képességeit. Az a két munkaeszköz, amivel kapcsolatban talán nem az az első reflexszerű mozdulata, hogy ellopja.
Dante, Boccaccio és a Biblia. Maradjon csak. Amíg van kötelező irodalom és ezek rajta vannak, addig nem lesz baj. Bégető birkák tolakodnak be a választó helyiségekbe, hogy ezentúl is legyen talicska meg lapát.







2018. január 26., péntek

Mi legyen?

A rombolás-építés ellentétpárból melyik a pozitív? A jó, a hasznos, az előremutató, a teremtő.
Azt mondják erre, micsoda kérdés, persze, hogy az építés. A kevés egyértelműen pozitív fogalom egyike. Amit felépítettünk, az megvan, azt már nem lehet elvenni, azt csak lerombolni lehet, a rombolás meg csúnya dolog.
Nemcsak az a baj, hogy az építés meg a rombolás nem ellentétpár, hanem két egymást feltételező, egymás nélkül nem létező tevékenység, azaz inkább ölelkező, mint ellentétes fogalmak (rombolás nélkül nincs építés, az építőanyag a rombolás terméke, egyéb kártevéseket nem említve, mert az építés ettől azért még mindig pozitív tett). Hanem hogy mit kezdjünk a haszontalan, fölösleges, használhatatlan, kártékony, ízlésgyilkos építményekkel, amiket lopott pénzből hoztak össze, amik nemcsak lerombolták a természetet és a környezetüket, de még szennyezik is a puszta létükkel és a bennük lévő üzenetekkel.
Az eltűnt és visszaszerezhetetlen százmilliárdokon kívül mi történik majd a stadionokkal és egyéb, hasonlóan használhatatlan sportlétesítményekkel? Az összegányolt Várkerttel, a kőrengeteggé ridegített Kossuth-térrel. A förtelmes giccsekkel, amiket "szobor" címszóval piszkítottak az Országház köré, dicsőítve általuk nyavalyás tömeggyilkosokat, háborús bűnösöket. A még förtelmesebb giccsel például, amit a nemzet rosszkedvű, gyűlölettől szikrázó építésze rondított a jobb sorsra érdemes felcsúti tájba (ha valakinek tetszik, sajnálom, attól még borzalmas, ahogyan az egész életmű legnagyobb része az. Többször leírtam már, tessék belegondolni, milyen volna a környezetünk, ha a csodált Gaudi vagy Hundertwasser építené tele - belőlük néhány ház még érdekes meg jópofa, de csupa  Sagrada Familia vagy Ronald McDonald Haus megőrjítené az embereket, mint ahogy megszokhatatlan a részeg pallér által épített gigantikus törökfürdő Piliscsabán).
Szóval mi lesz ezekkel? Hagyjuk úgy, ahogy vannak, majd az enyészet? Virítson évtizedekig a pofánkba köpő mementó gyanánt egy tömeggyilkos gazember kísértete? A határainkon kívül szétszórt százmilliárdokkal már nem tudunk mit tenni, a miattuk (és a többi miatt) kiszabandó életfogytiglan nem jelent vigaszt, ez elveszett, kész, ennyi volt, tűrtük, nem tettünk semmit, megérdemeljük, de mi legyen a Tisza-szoborral és a szombathelyi stadionnal például?
Csak kérdezem.
Bár már ott tartanánk?

2018. január 25., csütörtök

Mit szentesít a cél?

"Az ellenzék valóban minden lehetőséget megragad, hogy napirenden tartsa az 1300 menekült befogadásának ügyét. A jobbikos és MSZP-s képviselők most parlamenti vizsgálóbizottságot kezdeményeztek az ügyben."
Na valami ilyesmiről beszéltem a minap. Parlamenti vizsgálóbizottság. Játsszunk demokráciát, ha szétszakad ajkunk, akkor is. Dehát ezzel itt nemcsak az a baj.
Tudom én, hogy ezt nehéz megérteni, még okos emberek is vannak, akik úgy gondolják, mindegy, milyen társaságban győzzük le a fideszt, csak le legyen győzve. Hogy egy rablógyilkost legjobban egy másik rablógyilkos tud elpusztítani.
Ez valószínűleg így van. De ebben az esetben a másik rablógyilkos nem eszköz, hanem társ. Tetszik érteni a különbséget? Egy-két napja azt kíséreltem meg magyarázni, hogy az eszközökben már nem lehet válogatni. Azt viszont nem mondtam, hogy a társakban sem.
Egy pillanatra hagyjuk az eset morális tartalmát (különben azt nem lehet, de most a könnyebb értés kedvéért egy kicsit hagyjuk), ne foglalkozzunk azzal, miért nem enged magához közel az ember fajgyűlölettől bűzlő nácit. Vegyük csak a praktikus szempontot.
Az eszközt el lehet dobni, a használatát meg lehet szüntetni. A társat sem eldobni, sem megszüntetni nem lehet. Győztünk, elpusztítottuk az egyik rablógyilkost, ott maradt a másik. Azt ugye nem tetszik komoly stratégiának gondolni, hogy a győzelem után majdcsak lesz valahogyan, a lényeg az, hogy akkor majd felül kerekedünk, mert nem lesz sehogyan, mert nem mi győztünk, hanem ő, minthogy az ő eszközei hatásosabbak, tudtuk, azért választottuk. Még éppen folyik a vér a fogai közül, amikkel átharapta a rablógyilkos torkát, midőn komótosan felénk fordul, és azt mondja, a te nyakad mintha lágyabb volna, most akkor megkóstolom. Azaz nem mi használtuk őt, hanem ő nyert általunk ideiglenes legitimációt a civilizált világ szemében.
Magyarázzam meg még az erkölcs felől indulva is, vagy így elég?
Az előző bejegyzésemben egy pillanatra támadt némi lelkiismeret furdalásom, amiért legazembereztem az ellenzéket is. Ez a rossz érzés most elmúlt.

2018. január 24., szerda

A fővédnök

Tetszett olvasni Sztálin elvtársnak a nyelvészet tárgyában írott tudományos munkáit? Sürgősen pótolni! Hamarosan hivatkozás lesz. És akkor legalábbis az akadémikusoknak illik ismerni. A csepeli bazaltfejű birkózóbajnok irodalomelméleti könyveinek bibliográfiai részében nyilvánvalóan kitüntetett helyet foglalnak el majd a nagy előd különféle diszciplínákban megjelent értekezései.
Néhány másodpercig eltűnődtem, mi lehetett a motivációja az Arany János emlékév fővédnök választásának. Ha emberekről volna szó, olyanokról, akik legalább nagybetűkkel megtanultak írni és szótagolva olvasni, akkor azt mondanám, egyszerű cinizmus. Dehát mondom, olyan magasrendű szellemi teljesítményt, mint amilyen a cinizmus bármiféle megnyilvánulása, a tárgyalt esetben nem várhatunk. 
Tudható, a csúti dagadék nélkül senki nem intézkedhet, neki nyilván előre értesülnie kellett arról, hogy ezt a formátlan, laza homokkőből faragott csepeli gólemet nyilvánítják az Arany János emlékév fővédnökének. Próbálok belehelyezkedni egy homályló, betegesen tekeredő agyvelő nehézkesen kattogva kapcsoló működésébe, amint igyekszik nem eltévedni a bonyolult képzettársítások erdejében, abban a pillanatban, midőn felmerül a főnév: arany. Az első, heves reakció természetesen az elutasítás - ki az a tájékozatlan barom, aki azt képzeli, lehet bárki más az aranynak a fővédnöke. Innen még viszonylag egyszerű a következő relé csattanása: ilyen halált megvetően ostoba adminisztrátor nincs a tisztviselői karban, aki az életével játszana, itt valami másról lehet szó. A következő kattanás már nehézkesebb, ha nem közös főnévről történik intézkedés, akkor esetleg egy tulajdonnevet kellene az elzsírosodott, piszkosszürke tekervények mélyéről előbányászni, ez lesz az, valami Arany nevű, talán József, esetleg János. Villámszerű kisülés, a most következő kapcsolás pánikszerűen gyors: elkövetett-e valamit ez az Arany őellene az általánosban vagy a gimnáziumban. Mondjuk szorosan melléállt és lenézett rá, éreztetve testi fölényét, esetleg meg is ütötte, vagy csak menekülni kellett előle, cikkcakkban futva az iskolafolyosón... És akkor hirtelen megvan. Ez egy költő, akinek valamilyen versét kellett volna megtanulni, aha, aha, rémlik már, lássuk csak. Ez az. Mindenféle alakok szabotálták az uralkodó dicsőítését. Hát naná, hogy ilyet az ember nem tanul meg. Naná, hogy az ilyeneket le kell gépfegyverezni. Vagy megégetni. Mindegy, lakoljanak.
Határozottan emlékszik, hogy ez az Arany nevű helytelenítette az uralkodó eljárását, és mintha a renitensek mellé állt volna.
Jó lesz ez a csepeli alattvaló fővédnöknek. Ez majd helyreteszi azt az izgága lázadozót.
Valahogy így.
Nem volt ebben semmi rendkívüli. Adekvát intézkedés történt.

2018. január 23., kedd

Egyenlet megoldás 2.

Lehet, félreértettek. Lehet, én adtam rá okot, túl széles asszociációs teret akartam hagyni, helyette túl szűk lett.
Churchill mondata ragadhatott meg sokakban, a "vér, verejték, könnyek", pedig én azzal csak az egyenlet egyik lehetséges változatát akartam illusztrálni. Az erő felmutatását, a kényszerítő erőszak szükségességét. A választásokon való győzelem nem az. Lehetetlen ugyanis, pontosan ezért kértem az együtt gondolkodást. De a kényszerítő erőszaknak több formája lehetséges, a büntető törvény is az. Ezt csak azoknak mondom, akik nem akarnak vért látni.
De azért azt tessék szíves lenni tudomásul venni, hogy a kis sikkantással arc elé kapott kéz, a jajcsakaztne, mert abból elég volt 56-ban, esetleg a háborúban, az nem működik. Azt éppen az egyenlet másik oldala teszi lehetetlenné. A jajcsakaztne arról szól, hogy nem tetszett megérteni. Nincs semmiféle ellenzéki összefogás meg százalékszámítás, arról beszélek, az a fals reakció.
Még valami. A csúti briganti fog először erőszakot alkalmazni, többször bizonyította, nincsenek skrupulusai. Arra azért jó volna felkészülni.

Egyenlet megoldás

Azt szeretném kérni, hogy gondolkozzanak velem, hátha együtt jutunk valamire.
Nekem ez az egész megmagyarázhatatlanul groteszk, fals, kibicsaklott - egy rosszul felírt egyenlet, amit éppen azért nem lehet megoldani, mert nem egyenlő értékek vannak a két oldalon. Az együtthatók és a változók hamisak az egyik oldalon, a másik oldalt meg úgy próbáljuk felírni, hogy elfogadjuk igaznak a szándékosan elrontott együtthatókat.
Elmondom érthetőbben.
Adva van egy köztörvényes bűnbanda. Tevékenységük az élet minden területét behálózza, nincs egyetlen megmozdulásuk sem, ami a civil köznapokban elfogadható volna, bármit tesznek, az törvénybe ütköző. Még egyszer: bármit tesznek, az a rablóvezér és tömeggyilkos mérhetetlen bírvágyát szolgálja.
Az egyenlőségjel túloldalán lévők tevékenysége abban merül ki, hogy meg akarják magyarázni a bűnbandának: amit tesznek, az törvényellenes. És a közvéleménynek is meg akarják magyarázni.
Az egyenlet egyik oldalán csalás, rablás és gyilkosságok sorozata, a másikon fejcsóváló polgári rosszallás.
Ezt eddig is tudtuk, mondják. Lehet. Ezt eddig így én nem tudtam. Hogy az egyenlet megoldhatatlan, mert az egyenlőségjel két oldalán össze nem illő együtthatók vannak. Valamelyiken változtatni kell, ha azt akarjuk, hogy az egyenlet megoldható legyen. Márpedig azt akarnunk kell, mert a matematikának ez az alapművelete a legalapvetőbb természeti törvény leképezése: az élet minden területén létezik ez az egyensúly. Ha felborul, azt valamilyen defektus (tragédia) követi, és a rendellenesség mindaddig szedi a maga áldozatait, amíg az egyensúly helyre nem áll. A természet mindig gondoskodik róla, hogy ezt az egyensúlyvesztést helyrebillentse. Ez a természeti törvény az emberi társadalmakra is érvényes, működik is, csak nem úgy, mint az élővilág más részein - az ember ugyanis abban a tévhitben él, hogy majd ő megváltoztatja a törvényt. Nem változtatja meg. Legföljebb időben elhúzza a helyreállítás folyamatát, ezáltal növeli a veszélyt és a halálos áldozatok számát.
Érthető, amit beszélek? Chamberlain úgy gondolta, majd ő beszél Hitlerrel, hiszen az nyilván egy egész rendes ember, nem lesz itt semmiféle háború. A müncheni egyezmény aláírásával odaadatta Németországnak a Szudéta-vidéket, csak hogy békesség legyen.
A mai magyar "ellenzék" olyasmi, mint amilyen ez a brit miniszterelnök volt, csak még annál is hülyébb, gyávább és hozzá még csupa pitiáner gazemberből áll össze.
Nagy-Britanniában jött Churchill, és 1940-ben ígért vért, verejtéket és könnyeket. Tetszik érteni? Odatette az egyenlet másik oldalára azokat az együtthatókat, amikkel a művelet megoldhatóvá vált: a vért, verejtéket és könnyeket.
Nem fogom itt most megmondani, mi a teendő, nem dolgom. Ha ennyiből nem érthető, úgy is hiába beszélnék. Egy bizonyos. A köztörvényes bűnözők elsöprésére nem a tudományos akadémia tagjaiból szokás társaságot alapítani, azoknak ugyanis fogalmuk sincs róla, mit kell tenni.
Olvasom én is, meg ismerőseim hívják fel a figyelmemet arra, hogy mind többen tanulnak meg olvasni, és miután rátaláltak egy sok évvel ezelőtti bejegyzésemre, annak nyomán elkezdik föltalálni a spanyolviaszt: itt vér fog folyni, mert ez a csúti briganti semmilyen formában nem engedi ki a kezéből a hatalmat. Azt onnan már csak kicsavarni lehet majd.
De ahhoz előbb most a fentieket kellene megérteni.









2018. január 22., hétfő

Köhög a bolha

"Ideális esetben a kormányváltás – de a jelenlegi helyzetben komoly eredmény lehet az is, ha a Fidesz nem szerez újból kétharmados többséget."

Ezt válaszolta Andor László, a reménybeli, jövendő miniszterelnök tanácsadó testületének vezetője a kérdésre, "mi az ön várakozása?"
Erre egyvalamit tudok mondani a saját, egyszemélyes tanácsadó testületem véleményeként: most tessék abbahagyni. Az egész tanácsadósdit, mindent, amibe bele akarnak kezdeni, most talán még nem késő. Sok fölösleges kellemetlenségtől kímélhetik meg magukat, az egész illusztris névsort. Gyorsan keressenek maguknak más elfoglaltságot, térjenek vissza az eredeti munkájukhoz, de ezt ne tessék. Ez szörnyű. Nehezen bírom felfogni azt is, hogy egy ilyen szellemi notabilitásokból álló társaságban ne legyen egyetlen ember, aki szólt volna, hogy sürgősen oszoljanak, a szélrózsa minden irányába.

"Hát jó, megpróbálhatom" - mondja Luke Skywalker a Birodalom visszavág című filmben.
Mire Yoda mester azt mondja:
"Nem. Ne próbáld. Tedd. Vagy ne tedd. De ne próbáld.
Luke ezután nekilát az űrhajó kiemelésének.
"Nem megy. Túl nagy."
"A nagyság nem számít. Nézz csak rám. Engem kicsinek látsz, nem igaz? Hát tudd meg, a látszat csal."

Ne hozzak példát blockbuster filmből? Különösen amerikaiból ne? Mert az olyan zsenánt? Ciki? A mi emelkedett európai kultúránkat már csak nem fogjuk langyos amerikai közhelyekkel szennyezni? Hát nem is tudom.
Akkor mit tetszik szólni az alábbi idézethez?

"...a tettek nélküli szubjektivitás megfelel a német polgár ájultságának, rossz hangulatának és nyomorának...” "...a jó akarat csak akkor jó, ha mindent elkövet az általa jónak tartott cselekedetek véghezvitele érdekében." 

Így jobb? Ezek a mondatok Kant Etikájából valók. Elegánsabb, mi? Kant ráadásul azt is hozzáteszi, hogy a jó akarat megléte nélkül nem beszélhetünk tulajdonképpeni moralitásról. Még jobb, nem? Csak egy baj van. Nem is egy, több. Először, normális ember nem olvas Kantot (én 16 éves korom táján olvastam őt is, Hegelt is meg a többi ilyet, akkor még remekül működik az ember tűrőképessége, nem beszélve a megerőltetés nélküli szövegértésről). Másodszor a Kanti szövegből még soha senki nem tudott kereskedelmi sikert csinálni, azaz sokkal kevesebb emberhez jut el. Harmadszor Yoda mondatai nem lesznek kisebb igazságok attól, hogy közérthetők. Negyedszer az amerikai mentalitást sokkal kevésbé látom ostobaságnak, mint amennyire kívánatosnak, azon kellene inkább elgondolkodni, nekünk ez itt Európában miért nem megy. Pedig Szókratésztől Arisztotelészen, Anisztenészen, Diogenészen át az egész görög filozófia sem mondott mást, mint Kant, hogy a tett viszi előre a világot, nem a próbálkozás.
Akkor? Mit kezdjek Andor László mondatával?
2009-ben egy napilapban megírtam, miért fogja elveszteni a választásokat az akkori kormánypárt. 2013-ban már itt, ebben a blogban hívtam föl a figyelmét az akkori "ellenzéknek", miért nem érdemes nekiindulni sem a vesztes pozíció eleve elfogadásával.
Most megint szólok, megtakarítunk egymásnak egy csomó luftballonhámozást, reménykeltésnek szánt szájtépést: ne tessék, minek? Jobb már most fölmenni az emelvényre, fejeket a tuskóra, aztán jöjjön a bakó.
"a jelenlegi helyzetben komoly eredmény lehet az is, ha a Fidesz nem szerez újból kétharmados többséget"
Ugyan kérem.







2018. január 20., szombat

Író

Beismerés következik. Elkövettem egy megbocsáthatatlan hibát, ami ráadásul inkább bűn: helytelen ismeretet terjesztettem. Rosszul tudni valamit - szerintem - rosszabb, mint nem tudni. Azt még terjeszteni is, az a nyolcadik főbűn. Mindezt úgy tenni, hogy az "ismeretet" lemásolom a Wikipédiáról, miközben évek óta írom és mondom: ha valaki pontosan akar tudni valamit, nézzen utána a szakirodalomban, de legalább lexikonban - az tovább súlyosbító körülmény.
A Menon Club című regényemhez kért a Kiadó "fülszöveget". Megírtam. Ideteszem egy részét:
...Az elmúlt évtizedekben főállású apa voltam, s mint ilyen, egyszerű pénzkeresőgép, úgynevezett médiaszemélyiség (Magyar Rádió). A két kisfiamnak nem íróra volt szüksége, hanem apára, a kettő pedig nem összeegyeztethető, ma is úgy vélem, hogy jól döntöttem. A két fiam felnőtt. Mikor először akartam volna író lenni, azt akkor nem lehetett, gondoltam, most jött el az én időm. Az író – mint tudjuk – a tejföl köpülésekor, a vaj kiválása után visszamaradó savanyú folyadék. Amíg valakinek a neve mögé oda kell tenni, hogy író, addig én azt csak egy visszamaradt savanyú folyadéknak tekintem. Ottlik Géza neve mögé például nem kell odatenni, hogy író.
Most még én is csak az a savanyú folyadék vagyok. Az olvasó avathat olyan íróvá, aki képes egyik betűt a másik után úgy írni, hogy az másokat érdekeljen.
Majd szóljanak, ha úgy van.
Ezt a szöveget a Kiadó rárakta a Názáreti című könyvem borítójára is, aminek nem nagyon örültem, de attól még rajta van, így a főbűnt kétszeresen is elkövettem.
Bizonyos okoknál fogva a legkedvesebb barátom (e nemben az egyetlen is egyben) csak most olvasta el a fülszöveget. Most azt is ideteszem, amit ő írt:
...Sosem szoktam egyébként, mert makacs öszvér vagyok, engem ne akarjon senki befolyásolni. Majd én eldöntöm, hogy miről szól egy könyv. Most elolvastam. Most jön az idegesítés része a dolognak.
A tej felszínére felúszó tejzsírt tejszínnek hívjuk. Ez az édes tejen keletkezik. 
A tejsavbaktériumok áldásos tevékenysége során megsavanyodott, majd megaludt tej tetején lakó tejzsírt nevezzük tejfelnek, tejfölnek, vagy ahogy akarjuk. Ez lényegében a megsavanyodott tejszín.
Vajat nem köpülünk tejfölből, mert savanyú lenne, mint a fene. Akkor sem köpülünk belőle, ha valamelyik nagyeszű ezt írja a Wikipedián. A tejfölt a csirkepörire tesszük. Az alatta lévő aludtejet vagy befaljuk, vagy lassan melegítjük, így lesz nekünk túrónk. Ha leszűrjük, visszamarad egy savanykás, híg, kissé szürkészöldes folyadék. Ez a savó.
Az édes (még meg nem savanyodott) tej felszínén található tejzsírt lekanalazzuk, akkor kapjuk meg a tejszínt. Vagy veszünk a boltban, szerencsésebb esetben termelőtől, házit. Én szoktam néha és olyankor csinálok vajat. Ehhez nem kell ész, erő s oly szent akarat, csupán egy tál, egy habverő és 5-7 perc. A vaj úgy csinálódik, hogy felverjük az édes tejszínt habbá, majd tovább verjük. Akkor elkezd összecsomósodni a tejzsír. 
A vajat kiszedegetjük a léből és ott marad nekünk az író. Ami nem savanyú, hanem édes, szerintem édesebb és finomabb, mint a tej. Sütikbe szoktam felhasználni. 
Köpülni simán lehet habverővel - gépivel is, kézivel is -, csak régebben még nem találták fel a gépi habverőt és kézzel nem lehet tíz liter tejszínt se felverni, se túlverni, hogy vaj legyen. Ezért kellett a köpülő.
Hát erről van szó. Helyesen ez az író. És ez voltam én akkor, amikor a fülszöveget írtam, nem pedig az a fals "savanyú folyadék". Bizonyos kritikák szerint már nem vagyok az, de ez a lényegen semmit nem változtat.
Egy könyvnél véglegesebb (ennélfogva dermesztőbb, visszavonhatatlanabb) dolog nincs a világon. Az írója csak néz maga elé tehetetlenül, amit eltolt, az örökre el van tolva.
Ez az írás itt csak enyhítő körülmény: legalább beismertem a bűnömet (szoktam).
Valahogy meg kellene oldani, hogy ezentúl minden példány mellé kerüljön egy ilyen helyreigazítás.
Tudom, hogy nem lehet.





2018. január 16., kedd

Egyszerű történetek

"A Csontbrigádot Rejtő nem más műveiből ismert fortélyos stílusában írta: egyszerű bűnügyi regény ez. Az alaphelyzet egy megsértett gentleman-agreement játékára épül. Az idegenlégió viszontagságaiban megfáradt két barát – Henry Fécamp és John Carew – elhatározza, hogy egyikük a másik halála árán leszerel a légióból. A szabadító ötlet Carewé: egyikük egy már elkövetett gyilkosságot – a másik bizonyító feljelentésének segítségével – vállal magára. Az ötleten túl a felkínálkozó szabadság is az övé: a fej vagy írás játék neki kedvez. De az erkölcsi jóvátétel és a végső igazság mégis Fécampé, mivel a regény végén kiderül, hogy a játékhoz ürügyül választott gyilkosságot Carew követte el. Fécamp meghurcoltatásának voltaképpen barátja bűnös jelleme az oka, mint ahogy a főhőssel egyetemben, a Csontbrigád többi száműzöttje is emberi vétkek miatt szenved – ártatlanul."

Ezt egy könyvekkel foglalkozó, ha tetszik, "szak"lapról másoltam ide. Minapi bejegyzésemben említettem a Csontbrigádot, gondoltam utánanézek, meg tudja-e venni, aki még nem olvasta.
Ez itt fent egy tragédia, iszonyat. Gyalázat, gyilkosság. Orvul ledöf egy könyvet, meg is forgatja benne a kést. Ahhoz képest, aki ezt a felháborító förtelmet odapiszkította, a csúti gázszerelő akadémikus, az irodalomtudományok doktora.
Adok némi illusztrációt, hogy el tudják helyezni ezt a fenti posványt azok is, akik nem olvasták a Csontbrigádot.

Az Isteni színjáték végülis egy szimpla útikönyv. Egy Vergilius nevű idegenvezető tanonc társaságában járjuk be Itália kevéssé ismert városait: Inferno az első, ez valahol a Vezúv felé lehet, aztán ellátogatunk Purgatorioba (Firenze környéke), majd végül Paradisoba, ahová az idegenvezető már nem mehet (ez nyilván valami erkölcstelen hely, lásd a hajdani bárt Pest belvárosában). A tájleírások élvezetesek.
A Hamlet párbeszédes formában írt horror. Egy magát dán királyfinak kiadó magánnyomozó fel akarja deríteni, hogyan halt meg a papája. A bástyán és a temetőben játszódó részek félelmetesek, a magánnyomozó egy emberi koponyával beszélget, ezt egy kicsit erőltetettnek érezzük, de a lány (Ofélia) halálba üldözése a műfaj mesterévé teszi a szerzőt.
A Háború és béke egyszerű akcióregény, a két főhős, egy Napóleon meg egy Kutuzov nevű konfliktusáról szól, némileg terjengősen, nehézkes stílusban megírva. A szerző fölöslegesen bonyolította túl a cselekményt olyan fölösleges figurák túlságosan aprólékos leírásával, amilyen például Natasa Rosztova, Andrej Bolkonszkij vagy a nem elég mulatságos Pierre Bezuhov.

A Csontbrigádot Rejtő 1938-ban írta. Két évvel Auschwitz és a többi haláltábor megalapítása előtt és hét évvel korábban, mint hogy a világ tudomást szerzett volna ezekről a borzalmakról.
Ebben a könyvben is meg-megcsillan a rejtői humor, vannak benne zseniális csavarok, megfejthetetlen rejtélyek, amiknek a megoldását csak a regény végén kapjuk meg, mint a többi Rejtő-műben. De ezek a dolgok itt nem fontosak. Negyedik-ötödik olvasásra jönnek elő.
Olvassák el a Csontbrigádot. Én 15 éves koromban szereztem  egy példányt a Tangón, azóta 3-4 évenként újra végigolvasom, mindig találok benne újat.
Ha azt hallják, hogy a fenti szöveg elkövetőjét 5 évre lecsukták, nyugodtan dőljenek hátra, semmi igazságtalan nem történt.

P.S.: A neten van egy 1941-es dátum a Csontbrigád megírásának éve gyanánt. Ne higgyék el.






2018. január 15., hétfő

Kinyilatkoztatás

Gondolkoztam, idetegyek-e egy riportrészletet, de úgy döntöttem, ép érzékű embereket nem akarok kitenni olyan traumának, mint nézni, amint a vidéki gázszerelő kínlódik a szavak formálásával, és látni a meddő erőfeszítést. Nehezen tudok groteszkebb és egyben lehangolóbb jelenséget még elképzelni is, mint amikor egy iszonyatosan buta ember, akit a primitívség reménytelenül áthatolhatatlan, rossz szagú kipárolgása vesz körül, elkezd magabiztos és fölényes lenni. Nyilván sokszor többen kísérelték meg elmagyarázni neki, hogyan viselkedik valaki, akinek milliárdjai vannak, és cégek százai fölött uralkodik. A szerencsétlen dadogta ezeknek a belső és titkos alakoknak, hogy hiszen ők tudják a legjobban, neki jóformán semmije sincs, miként az isten haragjába tudna úgy viselkedni, mikor folyton tele van a gatyája, mikor követ el valami hibát, aminek a következtében az atyuska, az ő jótevője egyszer csak úgy valagba rúgja megint, mint amikor hagyta kiderülni azt a másfél milliárdot, és még azt is kikotyogta, hogy hiszen az nem is az ő pénze, ő aztat nem bírja számon tartani, másfél milliárd, az is valami? Úgy van vele, mint Wagner úr, amikor pénzt ajánlottak neki, ha megmondja, hol van Piszkos Fred: akkora összeg csak számtan példában van, mondjátok, hogy húsz forint, azt értem, annyit már láttam.
És most úgy tett, ahogyan mondták - bele akart kötni a riporterbe. Azt mondta neki, rabszolgatartó társadalom. Azt harmadikba tanúta. Kapott is egyest, mert ilyen hosszú szavakat nem bírt megjegyezni, akkor le kelletett nekije írni százszor, hogy rabszolgatartó társadalom. Na akkó meg bírta jegyezni, oszt akkó az valahogyan megmaradt neki a fejibe. Most kimondta. Diadalmassan. Vót benne három darab té is, úgy mondja mindig, ahogyan az iszonyatosan buta emberek, egy centivel a fogak fölött pattintva a nyelvét, jó levegősen (a tudomány ezt kakuminális tének nevezi), dehát ezér még senkise szót, persze nem, azok se tudják, azok is így beszélnek.
Ez a szánalmas, szellemileg visszamaradott volna Magyarország miniszterelnökének a barátja.
Tételezzük fel, hogy tényleg (jó, tudjuk, hogy képtelenség, egy olyan bornírt beteg sem tarthatja ezt a gázszerelőt komolyan a barátjának, de most játsszuk azt, hogy mégis), és valahol beszélgetnek.
Egyszer már idéztem egy dialógust a Csontbrigádból, most ismét ideteszem, illusztrációnak, milyen lehet a két barát beszélgetése:

- Az öngyújtó nem bírja a klímát - mondta Tiguer.
- De lehet megjavítani, akkor bírja.
- Az embert nem lehet reparálni.
- Vakbelet olykor kiszednek.
- De itt a tüdő meg a máj sínyli.
- Azután a vese is rosszul állja.
- Az öngyújtónak a rugó a veséje.
- Ez okos mondás volt - bólintott Ligert -, mert ha az öngyújtónak nincs is veseszerve, mégiscsak hasonlít az emberre.
- Úgy van. Az öngyújtóra szintén ráillik, hogy bármilyen bedöglött, egy szikrányi életet mindig csiholhat belőle a káplár.
- Ez szintén jó mondás volt.
- Ennek az öngyújtónak hiányzik egy kereke.
- Akkor nem lehet megcsinálni.
- Nem is. De bíbelődni kell. Mert az őrvezetőé, és az is öngyújtóhoz hasonlít. Mingyár lobban.
- És szintén hiányzik egy kereke...
- Ha lobban, akkor megvan neki mind.
- De az épelméje nem normális neki.
- Az a maláriától lehet.

Egy ilyen csevej után mondhatta Magyarország miniszterelnöke a külföldi újságírónak:

"A labdarúgásban megtestesül a modern társadalmak legnagyobb dilemmája. Hogyan legyünk egyszerre szabadok és fegyelmezettek? Alá kell rendelned magad a csapatnak, a közösségnek, de közben kreatívnak is kell lenned, hogy érvényesülhess. Ez a kettősség a korunk legnagyobb paradoxona: a rend és szabadság egyensúlya. A pályán megtaláltam ezt, a politikában ez nehezebb."

Ez nem harmadikos anyag, ezt most mondta valamelyik zavaros fejű, akiről Magyarország miniszterelnöke azt hiszi, okos lehet (biztosan nem tudja, mert hogyan tudhatna ilyesmit megítélni), hogy ezt majd egyszer elsütheti, amikor jó mondást várnak tőle, ez talán most valami ilyen helyzet volt. Legalábbis Magyarország miniszterelnöke azt hitte.
Már mindegy, ez már elszállt, körbement a világba.
De nincs semmi baj, ők valamennyien nagyon elégedettek.
Ez szintén jó mondás volt.





2018. január 13., szombat

Levelet kapnak a nyugdíjasok

Benne van a hírekbe, hogy a nyugdíjasok levelet kapnak. Értesittést. Az emelkedésről. Tele van vele minden. Hogy emelkedik.
Mink is kaptunk. Értesittést.
Az van a levélbe, hogy 325. Háromszázhuszonöt. Nem viccelek. Ezzel van telekürtölve az ország. Hogy megemelték. Mostantól 325-tel több. Egy hónapba egy liter tejjel többet lehet.
Szeretném hálásan megszorongatni a nyakát. Annak, aki ezt lehetővé tette.

Közönségsiker(?)

Jobb meggyőződésem ellenére - igaz, három részletben, egyvégtében nem bírtam volna ki - megnéztem a Kincsem című magyar szuperprodukciót. Filmalkotást. A mennybe menesztettet.
Még így részletekben is meg-megállítottam a masinát, muszáj volt levegőt vennem.
A dolog akkor kezdett gyanús lenni, amikor olvastam, hogy készül egy játékfilm Kincsemről. Minek? Ennél unalmasabb téma nincs. Egy konfliktuskerülő ember szokványosan született lova elindul 54 versenyben, és mind az ötvennégyet megnyeri, nagyjából a harmadik győzelme után lehetett is tudni, hogy ahol elindul, ott nyerni fog. Jó néhány "bírói ítélet" (ez a versenybírót jelenti, fontos poszt a turf világában, de most nem erről van szó) úgy szól, hogy "körbe vezették". Ami azt jelenti, hogy futás nélkül nyert, nem volt ugyanis ellenfele, visszaléptek. Nem látták értelmét csúfos kudarcnak kitenni lovat, zsokét, trénert, Kincsem általában "távolozva" verte az ellenfeleket. Ez meg azt jelenti, hogy - versenypályától függően - 20-30 hossznál nagyobb távolságra ért be a második helyezett, azaz másképpen szólva Kincsem számtalan hosszal nyert.
Egy ilyen filmen csak elaludni lehet. Vártam, hogy majd elmondom ezt, amikor megkeresnek. Néhány évtizede az a szokás a film- és televízióvilágban, hogy jórészt engem kérnek szakértőnek, ha ló szerepel, minthogy az praktikus, ha valaki a ló mellett a filmhez is ért.
Senki nem keresett. Már híre jött, hogy elkezdődött a forgatás - akkor sem. Felhívtam azt a három embert, aki rajtam kívül szokott szakérteni - őket sem keresték.
Most, hogy megnéztem ezt a gyalázatot, már értem. Az csak egy részprobléma, hogy én ilyen borzalmasan rossz, dilettáns és ostoba filmet még nem láttam, pedig megnéztem a Robinson Crusoe-t Pierce Brosnannel. Az úgynevezett akciójelenetek láttán Raf Vallone kiment volna a moziból, az ő filmjében, az 1952-es Törvényen kívüli lovagban szégyelltek volna ilyeneket bemutatni. A primitív, százéves sémák ügyetlen sora, a magyarázhatatlan anakronizmusok mind csak részproblémák.
Azt szeretném tudni, hogyan követhető el ez a halmozott bűncselekménysorozat következmények nélkül. Hogyan van arca bárkinek egy valóságos ember nevét a pöcegödörbe lökni, majd utána taszítani egy valóságos (és szerintem védett) lónevet?
Blaskovich Ernő nem volt gróf és nem volt közel kétméteres hősszerelmes. Százötven valahány centis, könnyű kis ember volt, aki nyugodtan felülhetett Kincsem nevű lovára (versenylóra, különösen nagyra tartott versenylóra nem engednek mázsás lovast). Kincsem pedig kanca volt. Lóhoz közepesen értő ember a ló alkatából meg tudja ítélni a nemét, még a "töke van a menyasszonynak" effektus sem szükséges hozzá, pedig ebben a filmben még azt is lehetett látni...
Bocsánatot kérek mindenkitől, aki felsorolását várja az érthetetlen elemeknek, annyira undorodom az egésztől, hogy inkább nem részletezem a fával borított startboxokat meg a totalizatőr pénztárakat.
Nem teszek föl álnaiv kérdéseket sem, hogy miért kellett egy akármilyen történethez felhasználni olyan valóságosan létezett neveket, amiknek egyetlen momentumban sincs semmi közük a "film" alakjaihoz. Azt sem kérdezem, miért nem sikerült egyetlen futamot sem megrendezni úgy, hogy az legalább lóversenynek látszódjék, teljesen függetlenül attól, miképpen zajlott a valódi Kincsem bármelyik versenye.
Csak azt szeretném tudni, mi került három milliárdba. A régi bécsi lóversenypálya tribünjei Freudenauban talán mégsem, azok ott vannak ráadásul évek óta használaton kívül, nem kellett felépíteni, az a néhány odarakott makett, hogy a helyszínváltozást elhiggye, aki nem tudja, mi hol van ugyancsak fillérekből elkészíthető. Az egész film úgynevezett külső belsőben forgott, díszlet, jelmez takarékosan használtatott - mi került három milliárdba? A szegény magyar színészek, akik annyi pénzt kapnak, amennyiért máshol egy statiszta sem vállal extrát?
De legfőképpen az érdekelne, miért kellett ennek a filmnek a Kincsem címet adni. Sem a filmben szereplő lónak, sem a gazdájának nincs egyetlen tizedmásodpercnyi motívuma sem, ami legalább emlékeztetne az eredetire. Úgy értem, hogy teljesen világos legyen, sem Blaskovich, sem Kincsem nem volt ilyen, sőt hasonló sem, a lónak és gazdájának a történetében nincs egyetlen szál sem, ami akár hasonló volna a filmben velük azonos néven idétlenkedőkéhez.
A film színvonalához illeszkedő kritikákban azt olvastam, hogy ez egy fikció, ennek nem kell olyannak lennie, mint amilyen az eredeti történet.
Jó. De akkor miért kell Kincsemnek hívni ezt a raplis, teljesen indokolatlanul hisztériázó lovat, és Blaskovichnak a kétméteres, nőfaló, link gazdáját, kinevezve grófnak az eredetiben nem túl gazdag köznemest? Ha fikciót gyártunk ismert történelmi személyekről (engedelmükkel én Kincsemet is annak tekintem), akkor a fantázia olyan helyzetekben engedhető el, amilyenekben akár lehetett is a valódi modell, csak éppen nem tudunk róla. De minden egyébnek - személyiségjegyeknek, ismert eseményeknek, korrajznak, környezetnek, jellemnek, gazdasági és társadalmi helyzetnek - pontosnak kell lennie, másképp mi értelme volna a megnevezettek szerepeltetésének? Ha apja, anyja, szerelme, ellensége (Blaskovichnak nem is volt) nyomokban sem emlékeztet az eredetire, ha a ló beteg lesz és küzdenie kell a versenypályán, hogy a film közönsége izgulhasson, miközben Kincsem makkegészséges volt, és (egy versenyt kivéve, amikor a zsokéja elaludt) egyetlen ló sem tudta küzdelemre késztetni, akkor mi a büdös francnak kell egy filmnek csúfolt tákolmány szereplőit Blaskovichnak és Kincsemnek nevezni?
Rejtő Jenőt már megalázták, gyermeteg, értetlen emberek tekerték ki a történeteit és figuráit, elégtételt azóta sem vett senki a felháborító disznóságokért, amikre ráírták Rejtő nevét és amiket nem átallottak filmnek nevezni.
Most egy lovat tiportak meg a büdös, szaros csizmájukkal.
Ki fog elégtételt venni és hogyan?

P.S.: A címben látható kérdőjel azért van, mert a nézőszám pontosan úgy manipulálható, mint a "nemzeti konzultáció" - olyan számot írnak oda, amilyet akarnak, részben azért, hogy igazolják az irdatlan összeg elköltését, részben mert a nagy nézőszám becsalja azokat, akik különben nem mennének moziba, de ez a reménybeli plusz néző általában néhány ezerre tehető, semmiképp sem százezrekre. Mindezt csak azért mondom, mert nehéz elhinni, hogy ez a dilettáns munka annyi nézőt vonzott. Ez ugyanis nem egy jó giccs, amire bemegy a nép. Ez egy rossz, tehetségtelen giccs. Erre itt nincs ekkora közönség - remélhetőleg.



2018. január 11., csütörtök

Hommage á F.E. 2.

Azt tetszik kérdezni az előző bejegyzés olvastán, hogy én úgy gondolom, ebben az országban vagy a pórnép tesz valamit, vagy nem történik semmi?
A válaszom az, hogy igen, úgy gondolom. Sőt, nemcsak úgy gondolom, tényként kezelem, bizonyítható valóságként. A jelenség szabályszerű, kivétel nincs. Legalábbis nekem semmi sem jut eszembe, ami kivételként gyengítené a szabályt.
A 48-as "forradalmat" legalább elkezdték a tojásfejűek (egyetemisták és egyéb értelmiségiek), aztán hamar hazatakarodtak. 56-ban ugyanaz, csütörtöktől fogva (23. kedd volt) a legmagasabb intellektus, akivel találkoztam, egy vasbetonszerelő volt, bizonyos Angyal István (nála okosabbat különben nem sokat ismertem) meg néhány politikus (nahiszen), és egy katona, bizonyos Maléter Pál, akinek a "segédtisztje" (ő nevezett így) lettem, azaz a küldönce, aki el mert menni a postával az Országházig és vissza (nem félsz? - kérdezte, miért félnék, nincs kit és nincs mit elvesztenem, ezért lehettem én a "segédtiszt"). Azt tetszik kérdezni, hol voltak az iskolások? Nem tudom, én a két Cé fivérrel találkoztam, akik korábban kimaradtak a Horváth Mihály térről, egyikükre a Futó utca sarkán ásott "társas" sírba öntöttem némi oltott meszet, a fiatalabbnak valahol a Baross utcában mondtam meg, hogy a bátyja meghalt.
Elmondtam már többször, prolik és cigányok csinálták 56-ot, miután a sok okos feltüzelte és a biztos halálba zavarta őket. Ezzel együtt, sokkal kisebb méretű aljasság volt, mint a 48-as, amit egy Kossuth nevű gazember tett az alacsony sorból származók vérfürdőjévé, és akiknek ez a nemzet nagyja, a lánglelkű azt tanácsolta, mielőtt végleg elszökött a felelősség elől, hogy gyújtsák fel a házaikat, ne maradjon semmi az ellenségnek.
A paraszt és a proli vívja a "szabadságharcainkat" vagy senki - azért olyanok ezek a tragikusan ostoba hadakozások. Ezt a csúti brigantit sem fogja más kipusztítani innen, csak még hiányzik a tojásfejű felbujtó, aki majd a megfelelő pillanatban eloldalog, hadd dögöljön meg egyedül a buta csóró, miért nem tanult inkább...
Keserű dolgok ezek. Szeretném, ha nem volna igazam.

Hommage á F.E.

A harmincéves érettségi találkozónkon egy méltatlankodó, egymás szavába vágó, felháborodott beszélgetés hangjai jöttek át a szomszéd asztaltól. Valamilyen gimnáziumi sérelemről volt szó. Hogy mit tettek velünk a tanárok meg az igazgatóság meg egyáltalán. Nem nagyon figyeltem, mert kicsit sem érdekelt, a mai napig nem tudtam pontosan, miért. Nem szokásom megmaradni a zsigeri benyomások szintjén, de az a pöfögés annyira nem jutott el hozzám, hogy elemezni kezdjem az okokat, amiért az én osztálytársaim elitje sértve érzi magát.
Huszonheten érettségiztünk, huszonhetünket vették föl valamilyen felsőoktatási intézménybe - ez még olyan eminens gimnáziumban sem természetes, amilyen az Apáczai volt akkor (állítólag máig az). Ebből a huszonhétből különvált néhány kitűnő tanuló, külön klikket képeztek, és azt hiszem, lenézték a többieket. Azért nem tudom bizonyosan, mert az ilyesmi már akkor sem érte el az ingerküszöbömet. Azt tudtam, hogy az ő szemükben én voltam a százkilencven centis basszus hangú, aki után döglenek a csajok, és aki nyilván nem túl okos, mert nem kitűnő tanuló - nem nagyon közlekedtünk egymással, akkor jöttek hozzám, ha valakiknek konfliktusa támadt valakikkel, és valakiket meg kellett védeni valakikkel szemben. Egyszóval féltek tőlem, mert tudták, hogy a sok budai meg lipótvárosi urifiúval ellentétben én a nyolcadik kerületben lakom, és irigyeltek, mert úgy tudták, minden nap másik lánnyal megyek el az iskolából (nem volt igaz, nem is láthattak ilyet, akkor még nem létezett a koedukáció, és bár jártak lányok az épületbe, ők az első emeleten meg a harmadikon voltak elzárva tőlünk, másik kapun is közlekedtek). Ráadásul volt egy osztálytársunk - ő is az elitklub tagja -, aki általános iskolába is velem járt a Horváth Mihály térre (azt ma Fazekasnak hívják), ő elterjesztette, hogy én '56 októberében eltűntem, és már többé nem is láttak az iskolában, naná, hogy nem tiszta a dolog.
Tényleg nem tudom, min húzták föl magukat 1991-ben, csak azt, hogy ez akkor történt először. Mozgalmi dalokat énekelő, tiszta és illedelmes KISz-tagok voltunk 1957-től '61-ig, azután meg 25 évig nem is hallottunk egymásról, akkor jöttünk össze az első érettségi találkozóra. Még akkor is illedelmesek voltunk. Minden rendben volt.
Pedig mégsem. Ha '91-ben előjöttek a sérelmek, akkor valami korábban sem volt rendben. Akkor az Apáczai elitklubja miért nem szólt? A hajdani általános iskolai osztálytársam azon a találkozón már vitézül megkérdezte, hová tűntem el '56 őszén. Azt mondtam, szanatóriumban voltam. Most már nyugodtan beszélhetsz róla, tudjuk, hogy lecsuktak, azt is tudjuk, hogy statáriálisan halálra ítéltek, mi történt. Nem fontos, nincs mondanivalóm. Megsértődtek.
Tűrtünk és kussoltunk. Mármint a nemzedékem. Jó, én nem, engem befogadtak a prolik és cigányok, én velük együtt mentem neki ávósnak és ruszkinak, alig tudva valamit a történtek lényegéről, és ez a düh akkor is megmaradt bennem, amikor már régen vége volt mindennek - megölték a barátaimat, azóta is értük állok bosszút, a Jóskáért, aki belökött a Harminckettesek szobra mögé, de ő már csak deréktól fölfelé érkezett utánam, a többit elvitte a T34-es löveggolyó, a Gigerli Gyuriért, akinek egy sorozat perforálta a tüdejét, és nagyon sokáig haldoklott az ölemben meg az összes, azóta is lenézett és kizsigerelt szerencsétlenért, akik azóta sem tudják, mi történik velük és miért van minden úgy, ahogyan van, csak érzik, hogy ez így nincs jól.
Tűrünk és kussolunk. A mindenkitől egyforma távolságot tartó(?) momentum nevű, ostoba és alapjában véve érthetetlenül gyáva ifjú formáció, ennek a kornak az esszenciális szégyene, és velük együtt az iskolások és egyetemisták. Nem tudom, mit látnak a világból, csak azt tudom, hogy ép érzékű, emberi tulajdonságokat legalább nyomokban bíró élőlény ezt a csúti bimbasit, ezt a beteg gazembert nem láthatja másnak, mint ami, egy országot megnyomorító beteg gazembernek.
Ha az iskolások nem tesznek semmit, nem fog történni semmi, a sok gusztustalan, puhagerincű politikus csak fekély az ország testén. Az a tizenegy ember, akik valamilyen grémiumot alkotnak mostanában, nekem nagyon rokonszenves, de csak gittegylet, amíg az iskolások nem mozdulnak.
Amíg azt várják, hogy abba a korba öregedjenek, amikor már majd mutogathatnak hátrafelé.






2018. január 10., szerda

A nagyszívű

Begurultam (szoktam). Tamás Róbert idézett egy hozzászólást a Kolozsvári Szalonnán, aztán elmondta róla a maga véleményét. Ahhoz nincs is hozzátenni valóm, az fontos és a lényegről szól. Én inkább kérdéseket szeretnék föltenni. Mutatom az idézetet:



Van valami felemelő abban, amikor művelt és éles eszű emberek dobálódznak mások számára homályos jelentésű kifejezésekkel.
Ja nincs.

Most akkor tényleg ezzel lett STÍLUSOSAN helyretéve a galád?

Annyira könnyen tudunk valakiből legyőzendő ellenfelet kreálni.
Aztán le is győzzük. Vagy legalább megalázzuk.
Az már majdnem győzelem.

A írás amúgy valóban jó. Szépen felépített meg minden.
Talán lájkolnám is, ha mondjuk (politikai oldaltól függetlenül) valamelyik szóvivő, vagy frakcióvezető, vagy bármely szakmáját gyakorló politikus stílusában értékelhetetlen megnyilvánulását venné górcső alá. Talán ilyen (értékelhető) célpontot sem kéne sokáig keresni…

Nem vagyunk egyformák, no.

Hát bizony nem vagyunk egyformák. Nekem ugyanis az volna az első kérdésem (ha a hozzászóló megengedi, hogy kérdéseket tegyek föl, és nem tekinti nyegleségnek), hogy miért éppen az védendő, aki belegázolt egy másik emberbe? Elsőnek gázolni még szabad, sőt kívánatos, de aki gázolt, az már élvezi óvó és ölelő karjainkat, ő érinthetetlen, nehogy megijedjen szegényke, és esetleg legközelebb már ne legyen bátorsága belegázolni egy másik emberbe? Ironikusan említjük a "galád" melléknevet, jelezve rosszallásunkat? Miért gondolja a hozzászóló, hogy ebből a "galád"-ból, akit különben senki nem nevezett galádnak, csak a hozzászóló (nem véletlenül persze, merthogy valójában az, galád), egyszóval hogy ebből a másik embert megalázni igyekvő emberből valaki is "ellenfelet" akarna "kreálni"? Különösen "legyőzendő" ellenfelet. Harcolunk? Küzdünk? Aztán győzelmet aratunk? Csupa tusakodás az élet? Mint a csúti futballista, ellenséget látunk mindenhol?
Egy jelentéktelen kis piszkoskodóról van szó, aki megpróbálta felfújni magát, hogy jelentősnek látsszék - nem ellenség, még csak nem is ellenfél. Nagy valószínűséggel bomlasztani próbált, azért pufogott olyan proverbiummal, ami máshol, a helyén, azaz helyesen értelmezve valóban fontos, ott, ahol alkalmazta, egyszerűen csak idétlen volt. Ez volna ellenfél?
És ha a kifogásolt, "amúgy valóban jó írás" egy politikusnak szól vagy szóvivőnek vagy frakcióvezetőnek, akkor rendben van? Netán az ellenfél volna? Melyikük? Egyet tessék megjelölni ("politikai oldaltól függetlenül").
Miért tetszik gondolni, hogy az megalázás, ha valakinek felhívjuk a figyelmét a piszkoskodásaira? Ha valakivel közöljük, ahhoz még tanulnia kell, hogy intellektuálisan próbáljon letiporni egy olyan magasan lévő intellektust, ahová ő nem lát fel?
Miért tetszik gondolni, hogy egy ilyen arrogáns kis alak egyáltalán megérti a hozzászóló által "stílusos"-nak tartott írást?
És legfőképpen miért tetszik fölényeskedni? Mindenkivel, aki részt vett ebben az akcióban, messzire eltartva magától a figurákat, előkelően kimondva, miszerint "nem vagyunk egyformák, no", ami kevésbé finomhangoltan azt jelenti: ócska civakodó alakok vagytok hozzám képest, de lám, én most leereszkedtem hozzátok, hogy alkalmatok legyen okulni egy világos elme fényes mondatain.
Csak csöndesen ismétlem, a szövegértés nem olyan bonyolult dolog, kicsit tanulni kell hozzá. Akkor ez a fensőbbség, ez az ugyancsak elég szerény képességű nagyképűsködő hozzászóló is megérti majd, miről szól a kifogásolt írás.
Vagy nem. Akkor meg úgyis mindegy.

















Mérés

Láttam egy képet, idetettem. Harmadszor írom le, amit először májusban rögzítettem. 2017. május 20-án.

"Eddig egymillió-ötszázhatvanezren küldték vissza a nemzeti konzultációs kérdőívet, ami minden eddiginél magasabb részvételt jelent, „ilyen még nem volt”. Ez sokkal több, mint amennyien a baloldalra szavaztak 2014-ben, és sokszorosa annak, amivel a Momentum „megfúrta az olimpiai pályázatot” – mondta a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára pénteken Sopronban."

Ezt mondta egy parlamenti államtitkár, egy olyan párt katonája, amelyik párt évtizedek óta többet hazudik, mint ahányszor levegőt vesz, amelyiknek a kérdései is hazugságok, például ebben a bizonyos levelezésben.
De én most abból indulok ki, hogy ez igaz. Elvégeztem egy számítást, ideírom az eredményeket, azzal a megjegyzéssel, hogy természetesen tévedhetek a számokban, de nem nagyságrendileg. Azaz majdnem pontosak az adataim.
Ez a papírmennyiség nagyjából 32 tonna. Ha egymásra helyeznénk az összes levelet, az körülbelül 3150 méter magas tornyot képezne. Lévén ez képtelenség, el kell osztani, mondjuk 3 méter magas oszlopokra, ez 1050 ilyen oszlopot jelent. Préselve.


MTI Fotó: Bruzák Noémi


Ez a kétlábon álló jellemtelenséghalmaz azt állítja, hogy most 2 178 320 postai úton érkezett lapot tárolnak ott mögötte. Azaz sokkal többet, mint amennyivel a számításokat végeztem.
Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy nagyságrendeket. Akkor legalább valaki mutassa be a helyes számítást. De addig? Marad az arcátlanság felsőfoka.





2018. január 5., péntek

A stílusról

Tavaly augusztus 17-én idéztem egy franciát:
"Georges-Louis Leclerc de Buffon, a kiváló természettudós, az őslénytan "atyja" mondta (márpedig egy természettudóstól mindenkinél jobban elfogadok igazságokat), hogy a stílus maga az ember (le style est l' homme même)."
Olvasom, hogy eltartott ujjú, finomlelkű arszlánok ragadták fel az irodalmi szalon pennáját, mert felemelt orrocskájuk érzékeny idegvégződéseit irritálja a Kolozsvári Szalonna stílusa. Az egyik ilyen kényes ízlésű uracs egy magánhangzóra végződő szó birtokos személyragját (újabban ez jel, ki tudja, miért) j helyett ly-nal írta. Elütés ugyebár nem lehet, talán csak a fentebb styl jegyében született ez az érdekes szókép... De mindegy is.
Azt szeretném kérdezni a kellő tisztelettel, mit méltóztatik "stílusnak" nevezni, amiről azt méltóztatik gondolni, hogy ugyanis az maga volna az ember. Csak azért kérdezem, mert azt gyanítom, itt egyes szavak használatáról beszélnek, és azt jelölik stílus gyanánt. Ugye nem? Mert azért ez ennyire nem egyszerű. Georges-Louis Leclerc de Buffon megállapítását alaposan félre tetszik érteni, ha itt arról folyik a felháborodott disputa, meg lehet-e jeleníteni egy szövegben például a picsa alakú denotációt. Tételezzük fel, hogy a poézis szantálillatú budoárjában idejét múlató dendi erre haragosan mélyeszti ápolt kezeit selyemköntösének zsebébe, esetleg még toppant is kesztyűbőrből készült parafatalpú házicipőjének sarkával, és fejét dacosan felvetve azt mondja, nem.
Jó. Dehát ezáltal elmulasztjuk az olyan konnotációk megismerését, mint amilyen például az angol motherfucker, ami persze szó szerinti tükörfordításban egyszerűen anyabaszót jelent, de igencsak beszűkült, a szakmáját kontár módra ismerő tolmács nem ismeri ennek a lexémának az általában némi iróniával használt jelentését, az egyszerű jelzős szerkezetnek hihető epitheton ornanst, a hülye picsát. Aztán itt van még a dialektológia színes világa. Mily veszteség nem értesülni róla, hogy Fejér megye bizonyos részein, a Seregélyes-Bodajk vonaltól észak-keletre egy jó húsz kilométeres sávban a picsa nem az irodalmi nyelvben elterjedt értelmezés szerint használtatik, ezen a tájon egyszerűen valagot jelent. Picsán rúglak, ez a szófordulat mondjuk Pátkán még a 20. század közepén is használható volt férfiember esetében, minthogy egyszerűen annyit jelentett: valagba rúglak. Fájdalom, az idő múlásával a tájnyelv is fakul, néhány évvel ezelőtt Sukorón a saját fülemmel hallottam egy tíz év körüli kislánytól, hogy elmész te a faszba, ami 50-60 esztendővel ezelőtt nem fordulhatott volna elő, a kisebb gyerekek is tudták, hogy az ember a picsába küldi a másik embert, mert ennek az indulatkitörésnek a stílusértéke nyilvánvalóan a születés pillanatára utal, miszerint az ember a picsából jön, és igazán csak nagyon távoli, az egyszerű embertől nem elvárható képzettársítás nyomán juthatunk el addig a felismerésig, ami már a faszt jelöli meg, mint az emberi élet keletkezésének kiinduló pontját. Ahhoz meg már végképp a realitás talajáról elrugaszkodott fantáziát kell feltételeznünk, hogy a faszba küldött embernek előbb vissza kell változnia gecivé, mert különben a visszaküldés semmiképp sem lehet eredményes.
Dehát ezek tényleg csak részproblémák. Aki idézi a francia természettudós mondatát, bizonyára alaposan belegondol abba, milyen mértékben kell figyelembe vennünk Platón mimézis elméletét. Aztán a strukturalizmusnak az ókori görögökre támaszkodó, de attól el is térő meghatározását, nem beszélve az ezen jócskán módosító posztstrukturalizmusról. Ezután nyilván taglalja a különféle modus-okat, nevezetesen azokat a szempontokat, amelyek alapján belefogunk az elemzésbe: a beszédhelyzetből indulunk ki, azután törődünk a beszélő érzelmeivel, majd a magatartásformákkal, figyelünk a stílusárnyalatokra, a szövegtípusra, tekintetbe vesszük-e a beszédaktus-elméletet, azaz foglalkozunk-e a pragmatikai jelentéssel, explicitté fogadtuk-e a performatív igék jelentését. Ennek az elméletnek egy részproblémájára, a perlokúcióra mindjárt visszatérek, csak előbb érjünk a végére a modusoknak. A nyelvváltozatok elemzése van még hátra, a beszéd és írás szétválasztásának taglalása, valamint a téma és a stílus egysége.
Nagyjából megvagyunk. Fentiek a nyelvi stíluselemzés alapjai, ezek ismeretében lehet elkezdeni azt az analízist, aminek a végén - némi kockázattal - már kijelenthető: le style est l' homme même (a stílus maga az ember).
Csak azt akartam mondani, van valami lehangoló abban, amikor műveletlen és ostoba emberek dobálódznak számukra homályos jelentésű kifejezésekkel. Van persze megoldás az ilyen helyzetekre, meg kell kérni egy tanítót (még jobb egy tanító nénit, ő türelmesebb) szövegértési feladatok bemutatására, sokat lendít még felnőtt korban is a szellemi sötétségből való kikecmergésen.
Ha netán azt akarta mondani az átkozódó hozzászóló, hogy csúnya szavak vannak a szövegben, akkor azt így kellett volna közölni. Értenénk, mit is akar.
Ígértem még a perlokúció magyarázatát. Ez a terminus azokra a beszédhelyzetekre utal, amiben a beszédpartnerből félelmet, ijedtséget váltunk ki bizonyos stílusjegyek használatával.
A fent leírt esetben valami ilyesmi történhetett. Szövegértés helyett.



     

2018. január 4., csütörtök

Tisztelettel

Vettem egy nagy levegőt és elolvastam a szégyentelen, jellemtelen, gátlástalan csúti dagadék levelét, amiben pénzt kér a híveitől. Ne haragudjanak rám, én erről semmit nem tudok mondani. Ha ugyanis az illetőt meghívnák ebédre a Buckingham-palotába, ott felugrana az asztal közepére, letolná a koszos gatyáját, és hatalmas szellentések közepette az abroszra nagydolgozna, az egy kis kellemetlenség, apró illetlenség volna ahhoz képest, amit most tesz ezzel a levéllel - ez az arcátlanságnak olyan mélysötétje, ahová én nem látok le, amitől megnémulok.
Van viszont a levél alján egy szó, amiről volt már egyszer mondanivalóm (Jóreggelt Európa 2013. november 8.), amiből most ideteszek egy részt, mert fontos lehet, eloszlathat esetleges kétségeket, bizonytalanságokat. Az van a levél alján, hogy Tisztelettel, aztán aláírás, funkció megjelölése, nem miniszterelnök, ez külön aljas különbségtétel, jogászok helyében utánanéznék, egy pártelnök kérhet-e pénzt, kivált egy olyan pártelnök, akiről mindenki tudja, hogy miniszterelnök, azaz lényegében a miniszterelnök kéri azt a pénzt, ami viszont nyilvánvalóan törvénybe ütköző, de jogi ügyekkel most inkább nem foglalkozom.
Ezt az álságos, ócska és hazug, végtelenül cinikus disznóságot taglalnám kicsit, ezt a "tiszteletet". 
Íme a több, mint négy évvel ezelőtti bejegyzés részlete:

Vegyük a korunkban legtöbbet emlegetett munkakört, a miniszterelnöki beosztást.
Tiszteletre méltó a miniszterelnöki hivatal? Tisztelendő dolog a miniszterelnökség vagy hogy érthetőbb legyen a kérdés: egy ember, aki miniszterelnök azért tisztelendő, mert az neki a hivatala, mert az van kiírva az ajtajára, hogy miniszterelnök?
Na jó, itt álljunk meg egy pillanatra. Egy kis szófejtés látszik szükségesnek a továbblépéshez.
A „tisztel – tisztelet” szavunk a „tiszt”-ből származik. Azaz aki tiszt, annak méltósága van, az tiszteletet érdemel. Ez a szavunk szláv eredetű (csasztyíti, csesztyity), értelemszerűen a szláv mentalitást, a szláv lelkületet hordozza. Szeretjük azt hinni, hogy a szlávság idegen tőlünk, nemcsak nyelvében, hanem természetében is, amiben van némi igazság (ha egyáltalán elfogadjuk a „szláv lélek”, „német precizitás”, „latin szerető”-szerű sztereotípiákat, dehát fogadjuk el az egyszerűség kedvéért, mint minden közhelynek, ezeknek a primitív jellemzéseknek is van némi alapjuk), de egyvalamiben nem különbözünk: az alázatnak, az alávetettségnek nemhogy az érzésében, az igényében. Kossuth apánk, Kádár apánk – mindig kell egy cáratyuska, akkor érzi magát biztonságban a magyar (amolyan igazi szláv, kézcsókos alázattal). Ha van egy apafigura (mindig van, most is, most csak igazán), aki mindent elintéz, és megmondja, hogyan legyen. Ebből az utóbbi mindig teljesül is, megmondja, mit, mikor és hogyan, az előbbi meg sosem teljesül, nem intéz el ugyanis semmit.
Ha nem volna evidencia, ha nem tudnánk sok évszázados tapasztalatból, hogy jobbágylelkűek lettünk valamikor a 16. század tájékán (1495-ből származik a "tisztelet" szóról az első hiteles nyelvemlékünk: „tiztélém”–Bécsi Krónika), és ez azóta csak rosszabbodott, akkor itt van rá a makacs bizonyíték. A tárgyak és foglalkozások körébe tartozó szavaink legnagyobb része török vagy szláv jövevény, megvan ennek a természetes magyarázata, de a fogalmak – zömmel későbbiek lévén – a németből, franciából, olaszból erednek, érdekes, hogy még a germán származékok is főként az ő latin eredetű szavaikból valók.
Mégis. Nem az offizier (német), officer (angol), ufficiale (olasz) – („tiszt”) szó honosodott meg a magyar nyelvben, vagyis nem a latinból származó, hivatal, hivatali eredetű (pedig milyen logikus) „tiszt”. Ezek a szavak világosan jelzik: a „tiszt” hivatalnok, olyan foglalkozás, mint a könyvelő vagy a bérelszámoló. Ennek viszont semmi köze nincs a verehren, respektieren (német; die Ehrebecsület, tisztesség), vagy az honour, respect (angol; honour – becsület, tisztesség), vagy az onorare, rispettare (olasz; onore – becsület, tisztesség) szavakhoz, mint látható, ezekben a nyelvekben a tiszteletet a becsületességből eredeztetik, respektálni (azaz értékelni, méltányolni) emberi (ha tetszik, humánus) tulajdonságokat tudnak és nem a tiszteket, vagyis nem a hivatalt.
Az atlanti térség országaiban, az úgynevezett fejlett demokráciákban (azt most hagyjuk, mi a véleményem a demokráciáról) semmiféle különös tisztelet nem övezi a hivatalt, légyen az akár a legmagasabb. De Gaulle-t tisztelték meg Churchillt, nem a hivatalát. És bár voltak számosan ezekben az országokban olyanok, akik miatt a hivatal elveszíthette volna a becsületét, ezeket az embereket elég gyorsan elzavarták, hogy a munkakör megtarthassa a szükséges méltóságát.
Mert mindenféle hivatalnak, tisztségnek van valamilyen, hagyományokból eredő respektusa, kell is, hogy legyen, azért találtak ki bizonyos funkciókat, mert szükség volt arra, hogy az embertömegek respektálják a rendőrkapitányt, a falusi jegyzőt meg a böllért. De ehhez a respektushoz értelemszerűen az is hozzá tartozik, hogy a disznó nem rohangál sebesülten az udvaron, veszélyeztetve a falu népének testi épségét, mert a böllér érti a dolgát, úgy szúr, ahogyan kell.
Ha ugyanis egymás után kétszer elvéti a szúrást a böllér, vége a respektusának. Egyelőre csak a személy megbecsültsége vész el, a hivatalé marad. Nem tudom megmondani, hány elhibázott disznóölés kell a hivatal tekintélyének elmúlásához, de nem sok.
Hol is tartottam? A miniszterelnökség mint hivatal tiszteleténél. Hogy ugyanis mi a fenét tisztelnék a hivatalon, ha az oda bejáró figura nem képes semmiféle teljesítményre? Ha kizárólag olyan cselekvések telnek tőle, amik megvetést, undort, felháborodást váltanak ki olyan emberekből, akik képesek a gondolkodás alapját képező tevékenységre: föl tudnak tenni értelmes, lényegre törő kérdéseket. Ha a környezete, a cáratyuskát ájultan vagy sunyin imádó hivatalnokok is csak hazudni, lopni, tódítani képesek, ha minden megnyilvánulásuk a gyengék megalázására és tönkretételére irányul, ha egy félfordulat után azonnal csattogni kezd a nyelvük, mert maguknál erősebbet látnak.
Ezekkel a magyar miniszterelnökökkel (kivel többé, kivel kevésbé) éppen az a baj, amit fentebb megpróbáltam levezetni: abból indulnak ki, hogy a tisztség a tiszteletreméltó. Hogy nekik semmi teendőjük, az a puszta tény, hogy bemennek egy ajtón, amire az van írva: miniszterelnök, ők már mindjárt tisztelnivalók lesznek. Ennélfogva belekezdhetnek mindenféle tevékenységbe, egyik marhaságot csinálhatják a másik után, pöffeszkedhetnek, lophatnak, sőt rabolhatnak és harácsolhatnak, összevissza beszélhetnek és vághatnak rémületes majompofákat (copyright W. S.), semmi nem számít, mert ők miniszterelnökök, a hivatalba pedig be van építve a tisztelet.
Nincs beépítve! Mondhatnám az ellenkezőjét sikerült elérnie már az első szabadon választottnak. És 20 évvel később elérkeztünk egy olyan mélypontra, amit a reménytelenség sötétsége vett körül (az erő, az egység, a nemzet, a munkaalapú társadalom például), ami bizonyos országokban már 200 évvel ezelőtt is szorongást váltott volna ki, és amiről 3 és fél éve azt hittük, annál nincs mélyebben.
Azóta süllyedünk. Gyorsuló tempóban. Lényegében egyetlen szó etimológiai fátuma miatt: a tiszt az, ami eo ipso tisztelendő.
Pedig volnának ismérvek, amik nagyjából képesek volnának meghatározni a hivatal jellemzőit, hogy ugyanis mi a teendője egy miniszterelnöknek. Elismerem, nehéz egy foglalkozás munkaköri leírását szavakba önteni, amely foglalkozásnak az égvilágon semmi értelme nincs, nehéz bármiféle tartalommal megtölteni egy tökéletesen üres fogalmat, dehát próbálkoznak vele itt-ott, némely helyen egész ügyesen tudják elfedni ennek az élősködő, kártékony, minden fejlődést akadályozó hivatalnak a fölöslegességét...

És így tovább, de most és itt ennyi elég.
Nem olyan egyszerű ám, amilyennek első pillantásra látszik, itt nemcsak egy cinikus vigyorról van szó (naná, majd tényleg tisztellek, hülye csóringer, persze), ebben van némi komolyan veendő motívum is, a parasztlumpen konvenciókhoz ragaszkodó, alattvalói mentalitása, aki nem csinál adósságot, akinek az asszonya sír, aki az udvaron keresi az oda kicsapott gyereket, aki a fehérvári huszárokról gajdol, köpködi a markából szájába vett szotyola héját, nadrágon kívül hordja az állig gombolt, gyűrött inget, aki tudja a szokást: ha pénzt kér, azt tisztelettel kell. Ami a tisztnek, a tisztségnek jár úgy különben. Pénze meg a tisztnek van, hát már a mondás is úgy tartja, fizet, mint a katonatiszt.
Azt hiszem, a cinikus vigyor volna a kisebb baj. Az jöhet az egyszerű striciből, a tolvajból meg bármiféle köztörvényes bűnözőből - azaz a politikusból.
Ez itt rosszabb. Ez a tanulatlan, neveletlen, rosszízlésű bunkó megnyilvánulása, ez a valódi, leplezetlen alap, amiből Magyarország miniszterelnöke lett. Amit mindenki megérdemel, aki pénzt ad neki. Egy kicsit mi is.










2018. január 3., szerda

Lőtér

Munkára, harcra kész. MHK. Az ötvenes évek széles tömegeket mozgósító mozgalmi mozgalma. Munka és harc. Szovjet tőről fakadó kötelező. Futni kellett meg kislabdát dobni. Mindenkinek. Emhákázott az ország apraja-nagyja. Nem lehetett tunyulni, mert az ellenség nem aludt. Az imperialisták. De lőteret nem építtetett Rákosi Mátyás! És terrorelhárítási tervet sem kellett készíteniük az iskoláknak!
Mondom egy ideje, ilyen förtelmes korszaka nem volt a magyar történelemnek, ilyen elmebeteg briganti nem került még a kormányrúdhoz. Sok büdös tróger gyilkolta már ezt a népet, de eddig mindegyiket a világpolitika szennyáradata okádta ki magából. Magyarország lakossága soha, a honfoglalás óta soha nem volt annyira független, amilyen 1990. óta, soha nem fordult még elő, hogy társadalmi és gazdasági viszonyait nem külső körülmények kényszerítő hatására lehetett alakítania. Azaz önszántából termelte ki magából első miniszterelnökét, akinek sikerült néhány hónap alatt - most már látjuk - visszafordíthatatlanul tönkretennie az egész országot, és finom meleg akolt építenie kedvenc "politikusának", egy tomboló gazembernek, aki remélhetőleg annyira azért beszámítható, hogy a független orvosszakértők tetteiért felelősnek nyilvánítják, és nem egy elmegyógyintézetbe utalják, nyilvánvalóan életfogytig tartó büntetésének letöltésére.
A rendszerváltás első miniszterelnökének másik kreatúrája, a Torgyán nevű pojáca valamilyen rendezvényen (a fene emlékszik rá, mi volt az) eljuttatta odáig a hallgatóságát, hogy érezhetően kezdett kialakulni a lincshangulat, többen el is indultak felé. Akkor ez a bármilyen aljasságra kész, de alapjában véve kisstílű szélhámos elkezdett ordítani, hogy "komcsik haza", és ritmusra a levegőbe lökte a karját. Az előtte hullámzó csürhe megállt, és elkezdett vele együtt üvölteni, komcsik haza.
Akkor nem gondoltam, hogy ez a kép a maga primitív iszonyatával ennyire rögzülni fog bennem, hogy megrezzenek, amikor valamiről eszembe jut. Azt még kevésbé gondoltam, hogy jön még egy, az előbbinél is ostobább gonosztevő, aki folyamatosan élni fog ezzel a zsigerekre ható akcióval, és ez minden egyes alkalommal ki fogja váltani a horda várható reakcióját: az együtt hörgést egy meghatározhatatlan, félelmetes külső ellenség elüldözésére.
Lövöldözünk és tervet készítünk a meghatározhatatlan, de félelmetes külső ellenség távol tartására. Ugye tetszik tudni, mit jelent ez? Tanároknak és diákoknak az ősember szintjére való lerángatását.
Egy pillanatra bele kellett gondolnom, mi tennék, ha még tanítanék. Nyilvánvalóan azzal kezdeném, hogy írnék egy úgynevezett nyílt levelet ennek a nyavalyás csúti gonosztevőnek, egy példányt postáznék, egyet-egyet kifüggesztenék az iskola minden emeletén, egyet-egyet meg eljuttatnék a legnépszerűbb portálokhoz. Körülbelül a fentieket írnám le.
Természetesen tudom, hogy a következő lépés az eltávolításom volna. Mindig így volt, ahányszor ehhez hasonlókat műveltem, és mindig lehetett így, mert mindig egyedül voltam (kivéve 56-ban, de akkor jobb lett volna, ha egyedül vagyok).
Mi lenne, ha egyszer ennek az országnak a történetében nem várnánk meg, amíg a tömeg elindul a legádázabb hülye után, hogy "forradalmat" csináljon? Hogy stupid erőszakkal akarja elérni azt, amit már szinte felkínáltak neki.
Mi lenne, ha legalább a tanároknak és diákoknak lenne egyszer az életben annyi esze, hogy ezt a felháborító disznóságot, ezt az ellenségkereső harcrahívást egyszerűen visszaküldenék a csúti dagadt zsírosparasztnak - harcoljon egyedül. Álljon ki! Hogy ki ellen? Hát ez az.






2018. január 2., kedd

Eck Gyuláról

Huszonegy éves voltam, amikor megismertem az első főszerkesztőmet, akiről akkor még nem tudtam, hogy így az életem vége felé is elsőnek fogom tartani, úgy értem, első minden valaha élt újságcsinálók között. Három éve dolgoztam operatőrként  a Televízióban, akkor még olyan kevesen voltunk, hogy előfordult, a boldog emlékezetű Mahrer Emil a Népstadionban (futballmeccs közvetítés közben) rászólt a fejhallgatómra, lefújás után beülni a Volgába, repesztés be a Szabadság térre, áll a Hazai tükör felvétele, mert nincs bent fényképész. Ami azt jelentette, hogy kiküldtek értem egy Volga típusú "produkciós" kocsit (gyorsulás nulláról hetvenre, azaz végsebességre 35-40 másodperc, féktáv padlóig nyomással 80-90 méter), és rohantam be a székházba világítani, komponálni miegymás.
A Hazai tükör című monstre műsor 5 percig tartott, egy ember ült egy aszalnál, és felolvasta, amit otthon megírt. Éppen ezért a szokásos világítás mellett (egy főfény, egy derítés, egy gégen) a szereplő személy kapott még egy szuffitát is az asztal elé a padlóra, hogy a kéziratra meredő arca ne boruljon teljes sötétségbe.
Egy ilyen felvétel alkalmával ismertem meg Eck Gyulát, aki akkor éppen a Képes Újság főszerkesztője volt (hetilap színes borítóval és belső színes két oldallal, példányszám 900 000 és 1 300 000 között, jól tetszik látni, tényleg annyi volt). Mikor bemutatkoztunk, megkérdezte, én vagyok-e az, aki időnként botrányos cikkeket ír a Köznevelésbe. Beismertem, hogy én vagyok az. Megkérdezte, fölkeresném-e  Gyulai Pál utcában, ott van az ő szerkesztősége, szeretné, ha írnék a lapjába. Addig egészen normálisnak látszott, gondoltam, mire hazaér, rájön, mit tett.
Nem jött rá, komolyan gondolta.
Attól kezdve a lapnál is kaptam munkát, Eck Gyula közben arra is vigyázott, hogy ne maradjak ki az egyetemről.
Ő mondta, hogy a céltábla nem lő vissza. Amit megírtam és megjelent, az attól a pillanattól köztulajdon, mindenki azt tesz vele, amit akar, nekem azzal nincs tovább dolgom.
Ezért nincs olvasói fórum vagy minek hívják ezen a blogon. Aki nagyon akar, úgyis megtalál (mint például most is), aki meg csak piszkoskodni akar, tegye, engem nem zavarna, ha olvasnám a gyalázkodást, akkor sem, én a főváros nyolcadik kerületében nőttem fel (ezt elegánsan úgy kell mondani, hogy ott szocializálódtam) cigányok és prolik között, az ahhoz idomult ingerküszöbömhöz képest ezek a "kommentek" nagyon alacsonyan vannak - dehát ezt egyszer már elmondtam, ha kicsit másképp is.
Most viszont többen szóltak, hogy olvassak hozzászólásokat a Kolozsvári Szalonnán.
Megtettem.
Válaszolok (nem lesz benne semmi visszalövés, csak információ).
A Kolozsvári Szalonna nem másodközöl. Az én blogom olyan kicsi hozzájuk képest, hogy tekinthetjük az itt megjelenteket alapanyagnak, amiből az ő szerkesztőik azt választanak, amit jónak látnak, mint írtam már (vagy Forgács Erzsébet írta), nekem megtiszteltetés, hogy méltónak találnak az ő sokkal nagyobb nyilvánosságukra, az meg természetes joguk, hogy az én, lényegében másféle közönségnek szánt - sokszor ráadásul nem túl jó - címeimet megváltoztassák. (Különben nem tudom, az én blogomat hányan olvassák, a közönségem létszámáról televíziós, lapszerkesztői és rádiós pályafutásom alatt is csak akkor szereztem tudomást, ha valaki megmondta. Én ugyanis mindig egy embernek csinálok lapot és készítek műsort. Az én felelősségem súlya nem változik, ha másfél milliós a publikum, mert az csak azt jelenti, hogy másfél milliószor egy emberhez beszélek. Soha ne képzelj magad elé tömeget, az a néptribunok szokása, az újságot mindig csak egy ember olvassa, a Szabad Nép félórák ideje elmúlt - ezt is Eck Gyula mondta.)
Nem tudok mindenki számára használható tanácsot adni arra nézvést, "miként lehet elsajátítani azt a képességet, hogy az arrogáns bunkóra visszapattanjon a saját ízlésficama" - ahogyan azt a Grimmtestvérek nevű hozzászóló kérdezi, mert minden eset más. Az alaphelyzet a csend és az enyhén ironikus mosoly. Hagyni kell visszahallania a saját hülyeségeit. Természetesen nem annak fogja megélni, de saját magából kiindulva ordítozásra, méltatlankodásra számít, kap helyette finom, szánakozó mosolyt. Esetleg annyit, hogy "még valami? Mert ha most nincs több, mennék a dolgomra", ilyesmi. De mondom, nincs két egyforma eset, csak a büdös bunkók egyformák. Talán még annyi, tessék nagy csodálattal nézni, és közölni, mennyit tetszett tanulni ebből az ő útmutatásából, milyen jó, hogy vannak ilyen okos emberek. De a legfontosabb, amit általánosságban mondhatok: sose tessék félni. Azt megérzik. Mint a kutyák (ebben az egyben hasonlítanak, különben persze nem érnek fel hozzájuk). Ha valaki nem fél, azzal nem tudnak mit kezdeni. Lábuk közé kapják a farkukat és eloldalognak.
Zoltán Károly Varga azt írta, nem vagyok egyedül. Sokszor csepülöm elkeseredésemben ezt az én szerencsétlen népemet, de közben azért reménykedem, hogy vannak ilyenek, mint Zoltán Károly Varga. Jó, hogy írt, megerősített.
Sir Szálhasogató a kérdőjel hiányát említi (egyéb, közönségnek szóló információit köszönöm), mert az eredetiben (mármint József Attila versében) kérdőjel van. Volna értelme annak is, hogy én ezt az idézetet jelentő módban használom címként meg még sokfélét találhatnék ki - egyszerűen elfelejtettem odatenni. Sirnek meg - ha elfogad tanácsot idegentől - azt akarom mondani, hasogassa továbbra is. Azok szoktak ugyanis szőrszálhasogatással vádolni másokat, akik úgy vélik, elég az, ha körülbelül úgy van. Amennyire nem bírom elviselni az óraműként pontos embereket, annyira idegesítenek a felületesek.
Amilyen például a jelzett esetben én voltam.
Mindezt most muszáj volt, két okból. Egyrészt fontos, hogy a Szalonna nem másodközöl. Másrészt fontos, hogy ismét leírhattam Eck Gyula nevét. Szeretném nem hagyni, hogy elfelejtődjön.
A céltábla különben ezentúl sem fog visszalőni.