Keresés ebben a blogban

2016. július 30., szombat

A magányos csapatjátékos 2.

Valami még eszembe jutott Márton András könyvéről (Karakterből a címe).
Ír a kis Zách papájáról (kis Záchnak hívtuk a később Zsámbéki Gábor néven ismertté vált rendezőt, aki legalább egy fejjel magasabb a papájánál, dehát akkor is csak kis Zách - Zách János, valaha jó napokat látott színész fia).
Tavasz közeledvén egyre nehezebben bírtuk a Balatontalanság nevű hiánybetegséget, midőn megtudtuk, hogy Zách Jani bácsinak dolga van Siófokon, hívott minket, hogy menjünk vele, nem szeret egyedül vezetni (a Vígszínházban nehéz volt nem tudni kettőnk mániákus Balaton-imádatáról általában és a vitorlázáshoz kapcsolódó szenvedélyünkről különösen - bár utóbbi akkor még inkább Andrásra volt jellemző, én tőle tanultam majdnem mindent erről a sportról). Akkor már szilárdan elhatároztuk, hogy veszünk egy hajót, arra sajnos nem emlékszem, láttuk-e már a hirdetését annak az O-yolénak, amit később tényleg megvettünk, vagy még csak a nyálunkat csorgattuk, járkálván a szárazra vetett vitorlások között.
Mint Charles Gordon A szőke ciklonban, aki három nappal a szabadulása előtt kórházba utaltatta magát, mert nem bírta tovább, mi is felmondtunk a Vígszínházban a nyári szünet beállta előtt (díszítő-zsinórosok voltunk), és leköltöztünk a Balatonra. A költözéssel járó csomagolás viszonylag kevés időnket vette igénybe: volt egy-egy zöld vadászvászon nadrágunk, twistpulóver a hétköznapokra, alá viselhető sziloning az ünnepekre. Zsebbe egy-egy pár zokni és egy egy fogkefe.
Akkor még megvolt a szárszói házunk, anyámtól elkértem a kulcsot, május végén nekifogtunk a nyaralásnak.
E bevezető után rátérek a lényegre: a gaffos hajóra a földvári kikötőben. Szárszón nem lévén móló, ennélfogva semmilyen vitorlásélet, Földvárra jártunk át, hol stoppal, hol gyalog. Vitorlásnézőbe. A Szúnyog-sziget déli oldalán állt egy zöldre festett torzszülemény, a színe mint egy összecsukható széké valamely régimódi kertvendéglőben, a formája mint egy hasas ladiké, a tulajdonosának világhódító vágyai lehettek, akkorára építette a hajóját, amivel megtámadhatja az angol hadiflottát, a győzelem esélyével. De ez mind rendben van. Még az is, hogy semmilyen típusra nem emlékeztetett, az is, hogy a monstrumnak svertje volt, azaz kishajóként funkcionált. A  gaff ment túl minden határon. (A gaff magyarul - jobb fordítás híján - orrárboc, nagy tengeri vitorlásokon nemcsak funkciója van, szép is. Alatta szobrok díszítik a hajó orrát, ha tetszett látni a Louvre-ban a nyugati lépcsősor tetején a Szamotrakéi Nikét, akkor megvan, milyenek voltak ezek a gaffszobrok, az is egy hajóról való.)
Andrást ez a zöld gaff gurította be igazán. Megfognám két kézzel, és az egészet kicsapnám a partra, mondta, mikor először megláttuk, és igazán dühös volt.
Nevettem rajta. Olyan szenvedélyesen mutatta a mozdulatot, ahogyan az ember egy nehéz fejszét lendít meg hátulról, és csap le vele, úgy kellett volna azt a förtelmet is odavágni.
Eltúlozta a jelenetet, ahogyan azt egy jó komédiában kell. Karakterből hozta a figurát. De az átélés a valóságon alapult, az ízléstelenség kiváltotta dühből fakadt.
Mint azóta is mindig.

2016. július 29., péntek

Albérleti

Csak tisztázni akarom, hogy legalább nyoma maradjon, mit jelentett egy fogalom 2016-ban, ha már esetleg csak én egyedül tudom (nem hiszem), akkor is.
Most olvastam, milyen változások lesznek az "albérletek" ügyében.
Tele van a sajtó ezzel az ostobasággal, és a köznyelv is kizárólag ezt a szót ismeri. Pedig amiről szó van, az a lakásbérlés. Nem "al", csak egyszerűen bérlés. Bérlet. Mert az eseteknek minimum a 99 százalékában a lakást a tulajdonosa adja bérbe. Aki pedig benne lakik, az egyszerűen bérlő. Nem albérlő.
Albérlő a rémületes emlékezetű szocializmusban volt, amikor az állami tulajdonú lakásokban bérlők laktak, akik kiadták a cselédszobájukat albérletbe.
Ha valaki egy lakást bérel a tulajdonostól, az bérlő.
Nagyon nehéz ezt megérteni?

2016. július 25., hétfő

A magányos csapatjátékos

Azt játssza hetvenhárom éve, hogy benne van a játékban. Sőt, kezdeményezője a játéknak, alapítója intézményeknek idegen országok népeivel való ismerkedésre, létrehozója színi előadásokra való társaságoknak, és közben egyedül van. Mindig mindenhol. Elképzel valamit, és minthogy perfekcionista, azt a valamit az elképzelhető legjobbra készül formálni. Összegyűjti a csapatot vagy csatlakozik a csapathoz, és abban a pillanatban elkezdődik a küzdelme, amivel próbálja megváltoztatni az alaptézist: tíz ember közül kilenc és fél alkalmatlan arra, amit csinál. Ezt hetvenhárom éve nem hajlandó tudomásul venni. Mégsem lepődik meg, amikor kiderül valakiről, hogy méltatlan volt a figyelmére.
Pontosabb címet még nem találtak ki. Karakterből. Ez a cím. Az író Márton András. A könyv az ő életének rövid, tényszerű közlése. Nem leírása, közlése. Ismertetése egy viselkedésformának, amit színi nyelven úgy neveznek – karakterből. Úgy is lehet mondani, hozza a figurát. Az író megírta, a színész eljátssza. Ha jó az író és jó a színész, kapunk egy tökéletes, következetesen viselkedő karaktert. A színi nyelv megkülönböztet karakterszínészt és hőst. Értem, mi akar lenni ez a distinkció, de sosem tartottam értelmes különbség tételnek. Mindig egy más szempont alapján jellemeztem magamnak a színészeket – belehal a szerepébe vagy eszközei vannak. Pécsi Sándor és Bárdi György. Pécsi legalább negyedórát ült az öltözőben A tizenkét dühös ember előadása után (Bartók-terem, 1959.), nem volt szabad szólni hozzá. Bárdi egy pillanat alatt lépett ki bármiből, ahogy lement a függöny. Mindketten karakterből hozták a figurát, mindketten tökéletesen. Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva. A Rómeó és Júlia (Vígszínház, 1962.) előadása után Ruttkaival többször vártuk, amíg Latinovits magához tér, ha közös programunk volt.
Olyan színésszel csak eggyel találkoztam, aki az eszközeit használja és közben belehal az alakításába. Márton Andrással, aki a Karakterből című könyvet írta. Csak ő úgy halt bele minden alakításába, hogy senki nem vette észre. A mamáját kivéve. Meg egy időben talán engem kivéve. A legjobb barátom volt néhány évig. Ha belegondolok, most is az, nem változott semmi, csak már ritkábban találkozunk. Majdnem mindig majdnem mindent tudtam róla. Azt is, hogy a különböző karakterekbe kicsit mindig belehal, de azt senki nem látja, mert a mamája már nem él, én meg máshol járok. Annyira tökéletesek az eszközei, annyira jó színész, hogy el tudja játszani, ő csak eljátssza azokat a sodró érzelmeket, amik teljesen valódinak látszanak. És azt is el tudja játszani, hogy a befogadó, barátságos viselkedésformái valódiak, mert azt már senki nem veszi észre, hogy ezek a gesztusok a távolságtartásra valók. Néha ő maga sem. Mert makacsul bízik abban, hogy mások is mindent a lehető legjobban fognak csinálni, hiszen ha nem, akkor miért csinálnák.
A Karakterből című könyvben történetek vannak. Sok történet a nagyvilágból, egy színes, utazásos élet történetei lányokról, autókról, vitorlásokról, színészekről, színházakról. A szokásos, ismert karakterektől azért különbözik, mert ezt Márton András maga írta magának. Látszólag több figura, többféle szerep, más-más stílusú alak, jó szerep, na.

Amit itt fentebb leírtam, arról nem szól a könyv. De benne van.

P.S.: Azt nem írtam oda, hogy Pécsi és Bárdi a színi elnevezés szerint karakterszínész volt, Latinovits és Ruttkai hős. Így érdekesebb a különbség. Az igazán érdekes a könyv írója, Márton András. Aki a hagyományos felosztást alapul véve hős is, karakterszínész is. Ha nem születik perfekcionistának, ha nem túl okos, ha csak karakterből szemléli a világot, és nem akarja a Gesamkunstwerket megalkotni minden mozdulatával, akkor ezt az egész világ tudta volna róla.

2016. július 23., szombat

Az öngyújtó lelkéről

Eszembe jutott egy dialógus. Nem sokkal azután hangzik el, hogy Tiguer káplár előadást tartott Fécamp-nak a raktár rendjéről. Ideírom a párbeszédet, a két altiszt Tiguer és Ligert.

- Az öngyújtó nem bírja a klímát - mondta Tiguer.
- De lehet megjavítani, akkor bírja.
- Az embert nem lehet reparálni.
- Vakbelet olykor kiszednek.
- De itt a tüdő meg a máj sínyli.
- Azután a vese is rosszul állja.
- Az öngyújtónak a rugó a veséje.
- Ez okos mondás volt - bólintott Ligert -, mert ha az öngyújtónak nincs is veseszerve, mégiscsak hasonlít az emberre.
- Úgy van. Az öngyújtóra szintén ráillik, hogy bármilyen bedöglött, egy szikrányi életet mindig csiholhat belőle a káplár.
- Ez szintén jó mondás volt.
- Ennek az öngyújtónak hiányzik egy kereke.
- Akkor nem lehet megcsinálni.
- Nem is. De bíbelődni kell. Mert az őrvezetőé, és az is öngyújtóhoz hasonlít. Mingyár lobban.
- És szintén hiányzik egy kereke...
- Ha lobban, akkor megvan neki mind.
- De az épelméje nem normális neki.
- Az a maláriától lehet.

Azt olvastam, hogy Romániában valami fürdőhelyen előadást tart Kósa Lajos és Rogán Cecília. Elképzeltem az előadás utáni beszélgetésüket. Akkor jutott eszembe a Csontbrigádból a fenti dialógus.
Ha Tiguer és Ligert élő ember volna, akkor persze nem sértegetném őket a hozzájuk méltatlan összehasonlítással.
Nehogy ennél mélyebben belegondoljanak! Hogy hová jutottunk. Hogy ezen a szellemi szinten előadást lehet tartani. Bárhol.

2016. július 21., csütörtök

Butikholmi

Olvastam egy blogbejegyzést (Kolozsvári Szalonna), aminek minden szavával egyet értek, csak ajánlani tudom, tényleg remek. De van benne egy félmondat, amivel kapcsolatban ide kell írnom egy csöndes felvilágosítást. "Armani öltönyhöz nem húzunk gumicsizmát" - így a félmondat.
Miért ne? Nyugodtan. Nem lényegesen nagyobb a kontraszt, mintha overallhoz húzna valaki gumicsizmát.
Szomorúan és lassan minden reményt vesztve kell közölnöm: úriember nem hord Armani öltönyt. Mert ugye ez a gumicsizma metonímia a jólneveltségről szólna? A jóízlésről.
Magára valamit adó angol klubba nem engednek be olyan férfiembert, akin Armani van. Jólnevelt ember ugyanis konfekciógöncöt nem vásárol. Semmilyen konfekciógöncöt.

2016. július 19., kedd

A gyűlöletről

Ron Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke azt mondta, hogy leginkább Magyarország teremt a gyűlöletkeltésnek kedvező környezetet Európában. Erre egy Heisler András nevű fontosnak tartotta, hogy írjon egy levelet Laudernak.

"Azt írta, hogy vélhetően újságírói manipuláció vagy téves tanácsadói információk alapján lehetett a magyarországi zsidóság helyzetére vonatkozóan nem valós megállapításokat tenni. Heisler szerint ugyanis a magyar kormány és a zsidó szervezetek között jelenleg konstruktív együttműködés folyik, Európa egyik legnagyobb zsidó közösségeként pedig a magyarországi zsidók biztonságban élnek hazájukban.
Az elnök azért jelezte, hogy emlékezetpolitikai kérdésekben a hazai zsidó szervezetek és a Kormányzat között vannak nézeteltérések. De hozzátette, a Mazsihisz következetes álláspontot képvisel, és folyamatosan lehetősége azokat a kormány képviselőivel megvitatni.
Heisler arra kérte a nemzetközi zsidó szervezet vezetését, hogy a magyarországi zsidósággal és az antiszemitizmussal kapcsolatos hiteles információkért mindig közvetlenül a Mazsihisz-hez forduljanak. Egyben felajánlotta a WJC vezetésének a szervezetének további együttműködését a világ zsidósága érdekében végzett rendkívül fontos munkához."

Én nem tudom, ki a fene ez a Heisler András és honnan szalajtották, csak azt tudom, hogy mindjárt elhányom magam. A primitív seggnyaló egy fajtája a jellemtelenségnek, ezt tudjuk, kis hazánkban nagy tömegekben fordul elő, régen és jól ismerjük.
De hogy  a Mazsihisz elnöki székébe egy ilyen szánalmasan buta ember kerüljön, az nekem új. Ilyen levelet természetesen tele gatyával szoktak írni. A beszarás pedig attól van, hogy mit szól Magyarország dagadtra hízott miniszterelnöke, ha meglátja Ron Lauder nyilatkozatát. Mit szól az Európai Unió egyetlen miniszterelnöke, aki többször többféleképpen manifesztálta a zsidók iránt való gyűlöletét, ami a benne tomboló általános gyűlöletből is kitüremkedik. Mit szól, ha ő, a Mazsihisz elnöke nem ír rögtön egy levelet, amiben benne van, hogy Ron Lauder hazudik.
Egy ilyen mértékig buta ember, mint amilyen a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke csak abban reménykedhet (különben alapos okkal), hogy a gönci hordó formájúra hízott csúti jobbszélső még nála is butább.
Mert csak egy ilyen iszonyatosan buta ember nem veszi észre, hogy Heisler András ennek a levélnek a megírásával eloszlatta az utolsó, esetleg még megmaradt, szemernyi kétséget, miszerint valóban leginkább Magyarország teremt a gyűlöletkeltésnek kedvező környezetet Európában.


2016. július 14., csütörtök

Péter

Szerette a fiaimat. Nagyokat fociztak a római-parti kertben. Én már rég kidőltem, ő még akkor is játszott velük. 
Az én nagyobbik fiam nevét kapta az ő kisfia. Azt mondta egy ilyen gyerek neve jó lesz az övének is.
Szerette a fiaimat. Szerette a fiaimat.
Az istenit neki, most mit mondjak? 

2016. július 11., hétfő

Mi mennyi?

Tetszik emlékezni, mit írtam nem is olyan régen az Európa-bajnokság játékosokra gyakorolt hatásáról?
Íme egy részlet egy tudósításból, ami a portugálok díjazásáról szól:

"Megérte tehát megnyerniük az Eb-t, egy hónapi munkáért ez elég jó pénz. Na persze nem mindenkinek, Cristiano Ronaldo ugyanis a Real Madridban nagyjából egy hét alatt kap ennyit."

Nem Ronaldo az egyetlen, akinek nem éri meg. Igaz, nem sokan vannak. De azok határozzák meg a hangulatot, a színvonalat, a mentalitást. Miattuk unatkoznak a többiek.

Bíróuralom

Nincs sok tanulság abban, ami itt következik, inkább csak a mérgemet vezetem le.
Az EB döntőjében egyetlen olyan akció volt, ami némi elemzést érdemel: Ronaldo eltakarítása. A "szaksajtó" azt írja, hogy "kemény belemenés" történt. Lévén a "szaksajtó" évtizedek óta rosszabb állapotban, mint az oktatásban a tornatanárral jelzett szellemi szint, nem érdemes foglalkozni vele.
Ronaldóval ugyanaz történt, mint Puskással 1954-ben a világbajnokságon. Csak az nem volt ennyire durva és nyilvánvaló. A bíró rendben lévőnek találta a dolgot, a bíráskodás színvonala a magyar sportújságírásénál is mélyebben van. Nem tudom, a játékosok lepődnének-e meg jobban vagy a játékvezetők, ha egyszer egy futballbíró úgy vezetne egy meccset, hogy betartatja a szabályokat. A televíziós sportkommentátorok (egy-két kivétellel ez is sportújságírói kvalitásokkal művelhető szakág) azt mondják, hogy a bíró "engedi a kemény játékot". A környezetszennyező mentalitású beszélő odáig képtelen eljutni, hogy értelmezze a saját mondatait, és egy szerény emelkedésű logikai lépcsőn át eljusson a felismerésig: nevezett futballbíró azért engedi a "kemény játékot", mert vagy nem ismeri a szabályokat, vagy nem alkalmazza azokat - egy közhelyes fordulattal élve nem tudni, melyik a rosszabb.
Nincs olyan része a szabály gyűjteménynek, ami lehetővé tenné egy futballbírónak, hogy a két francia játékost ne állítsa ki, akik Ronaldót kegyetlen gazemberek módjára intézték el. (Félreértés ne essék, Cristiano Ronaldót kifejezetten nem kedvelem, elismerem a képességeit, de jónéhány csatárt jobbnak tartok nála - és akkor a viselkedéséről még nem szóltam.)
Több szabályrész szól arról, miért kell leküldeni az ilyen módon viselkedő játékost, de egy sincs, ami megengedné, hogy a bíró felülbírálja a rendelkezéseket.
Futballbírók, színházi rendezők, közrendőrök ostoba uralkodásának korszakát éljük. Egyszer ennek is vége lesz.
Különben a meccs kezdetekor jobban szerettem volna, ha a franciák nyernek, a két briganti tevékenysége a másik oldalra állított, pedig a két gyenge képességű csapat közül a portugálok a szánalmasabbak, és én nem szeretem, ha a dilettánsok diadalmaskodnak.
Jelen helyzetben szinte mindegy volt, melyik nyer, rossz volt nézni azt, amit futball helyett produkáltak. Ami történt, azt a vallásosok isten büntetésének nevezik, holott mint tudjuk, isten nem büntet és nem jutalmaz, de ez már egy másik kérdés.
Csapatsportot nézni elviselhetetlen, ha nincs legalább két-három kiemelkedő képességű játékos a pályán (ne tessék a szörnyen buta mondással jönni, miszerint a csapatjátékhoz nem kell nagy egyéniség).
A franciák a vadállatiasan viselkedő játékosaik és a förtelmesen bunkó közönségük mellett azért is megérdemelték a sorsukat, mert kihagyták az egyetlen középcsatárukat, aki a többiek fölé nő. Nem tudom, Benzema miért nem tetszik a kapitányuknak, de ezt is megérdemlik.

2016. július 8., péntek

EB

Azt olvastam a rémületes magyar sportlap főcímében (tovább sosem megyek, az önvédelmi reflexeim még működnek), hogy Griezmann megbabonázta a németeket. Melyik meccset láthatta a "sportújságíró"?
A németek 12 ember ellen játszottak, a tizenkettedik francia a bíró volt, meg is nyerte a meccset a franciáknak. A tizenegyes a világ játékvezetői között egyedül nála volt tizenegyes, elég jól lehetett látni már akció közben is, hogy Schweinsteiger nem ért hozzá a labdához, de ha érintette volna is, ez akkor sem ér meg egy sípszót sem. A németeket "megbabonázó" Griezmann akkor kotorta be a labdát, amikor a világ összes játékvezetője már rég lefújta volna az akciót, minthogy a német kapust elég látványosan ellökték. Ennyit a németeket megbabonázó két gól történetéről.
Semmi közöm a német futball válogatotthoz (a többihez sem), úgyhogy tárgyilagosan állapítom meg, ilyen undorító bíráskodást régen láttam.
A francia közönségnél gusztustalanabb bagázst meg még itthon sem(!), pedig az ember azt hinné, a magyar csőcselék alulmúlhatatlan. Érdekes újra meg újra szembesülni a francia nacionalizmussal. Meg az osztrákkal, hogy még egyet mondjak, ami nagyjából a magyar nacionalizmussal ekvivalens. Vagy nevezzem ezt a förtelmet inkább nácizmusnak, hogy közelebb legyek a pontos fogalmazáshoz?
A harmadik világháború kitörésének minden feltétele itt van, már megint itt, szűkebben Európában, tágabban az atlanti térségben.
Egy ideig abban reménykedtem, a futball Európa-bajnokság összegyűjti a mocskot, aztán az lefolyik a szennyvízcsatornákba. Attól tartok, már megint tévedtem. Katalizálta a gyűlöletet, az egymás megvetését. Én most egy időre betiltanék minden nemzetek közötti futballbajnokságot.

2016. július 7., csütörtök

Schengen

Találtam egy érdekes és elgondolkodtató tudósítást valamelyik netes portálon, idézek belőle:

A külügyminiszter szerint indokolatlan az osztrák eljárás.
Határellenőrzésre, határvédelemre a magyar-szerb és a magyar-horvát határszakaszon van szükség, nem a magyar-osztrákon, indokolatlan, amit Ausztria tesz - mondta Szijjártó Péter. Úgy véli, ha Ausztria valóban meg akarja védeni a schengeni övezetet, akkor segítsen a külső határ védelmében. A külügyminiszter a magyar intézkedésekről azt mondta, az országnak joga van ehhez, és furcsa, hogy miközben "magyarok tízezrei szenvednek", mert Ausztria két Schengen-tagállam határellenőrzést tart, "még nekik áll feljebb".
Azért elgondolkodtató, mert első pillantásra igaz. Viszont nyomban felmerül a kérdés, lehet-e bármi igaz, ami egy ennyire ostoba, alkalmatlan, a saját szintjénél felhőkarcolónyival magasabban selypegő alaktól származik.
Persze nem.
A jelenlegi, magyar kormánynak nevezett bűnszövetkezetet ugyanis már senki nem hajlandó másnak tekinteni, mint tehetségtelenül zabráló tolvaj bandának, csak még nem mondják ki azokon a fórumokon, ahol ki kellene mondani, azt most hagyjuk, miért. De ha nem mondják is, nyilvánvalóvá teszik, hogy az alattomos, dagadtra zabált vidéki futballista nem kívánatos elem, a szemétdombot meg (ez volna a mi országunk), ahol a csőrét mind sűrűbben nyalogatva kukorékol már régen nem tekintik uniós tagállamnak, hiszen ez a csürhe (a magyar választópolgárokról van szó) elég világosan értésére adta Európának, hogy nem kér belőle.
Az osztrákok csak ennek megfelelően intézkednek. Úgy értem, annak kezelik a Magyarországgal határos vonalat, ami valójában: ezen a szakaszon ér véget Európa.




2016. július 2., szombat

Nil nocere

Volt egy tüntetés. A rokonszenves és szeretni való Sándor Mária mondott egy mondatot, annak az első felével egyetértek: 

"Olyan új országban akarunk élni, ahol nincs megfélemlítés, ahol a hatalom hajlandó velünk együttműködni."

A második felével azért nem értek egyet, mert én már tudom, amit Sándor Mária nem, mert még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, és talán még az is kevés, hogy nő, pedig a nők sokkal okosabbak a férfiaknál, sokkal hamarabb tudnak mindent (vagy majdnem mindent), de azt nem, hogy ő sem akarhat olyan országban élni, "ahol a hatalom hajlandó velünk együttműködni."
Azért nem, mert ő nem akarhat olyan országban élni, ahol létezik bármiféle hatalom. Ez a falusi futballista itt, ez a pökhendi, ostoba szotyolaköpködő hiszi azt, hogy ő hatalom. Egyebek között éppen ezért kell elzavarni.
Olyan országban, ahol Sándor Mária élni szeretne, nincs szükség hatalomra. Ügyintézőkre van szükség, akik a kellő szerénységgel és ügybuzgalommal, valamint a megfelelő felkészültséggel szolgálják az ország népét. Nincs semmiféle hatalmuk. Vannak ugyanis mindenféle törvények (már most is vannak, csak nem működnek, mert nem működtetik őket), amik arra valók, hogy az ország népe (emberek alkalmi közössége) funkciójukhoz illeszkedő elvek és tevékenységek segítségével alakítsák az életüket olyanná, amilyenhez kedvük van. És amit lényegében egyetlen ajánlás szabályoz, egy nagyjából 2500 éves mondat, amit egy Hippokratész nevű orvosnak tulajdonítanak: primum nil nocere (csak nem ártani). Senkinek. Ez a mondat az emberi szabadság egyetlen korlátja. Minden emberé. Ha valaki ezt az ajánlást megszegi, az magára vonja a törvény számon kérő erejét, intézkedésre kényszeríti az erőszakra képes szervezeteket. Még egyszer: erőszakra képes.
A rendszerváltás első miniszterelnöke sok ártó tevékenysége mellett azzal is hozzájárult a polgárság születés előtti kiirtásához, hogy szánalmas pártját nyugodt erőnek aposztrofálta. Frászt. Egy párt mi a fenétől volna erő? A nyugodt erő a rendőrség és egyéb erőszakra képes testületek, amiknek az ereje (és nem hatalma, a kettő nem ugyanaz) akkor szabadítandó fel, amikor valaki a primum nil nocere elvét megszegi. Még egyszer: valaki. Azaz bárki.
Ha például a csúti futballistából miniszterelnök lesz (ez természetesen csak játék, egy élhető országban ez nem fordulhat elő), akkor az általa ellopott, elrabolt százmilliárdok miatt börtönbe vetik, ahonnan haláláig nem szabadulhat. De ezt nem a hatalom teszi vele, mert az nincs, hanem a törvények működőképessége.
Ha beszélnek Sándor Máriával, mondják meg neki, a hatalom nem arra való, hogy együttműködjenek vele, hanem hogy elsöpörjék. Egyszer s mindenkorra.