Keresés ebben a blogban

2021. június 30., szerda

Európa Bajnokság

Csönd lett. A különféle portálok egy mondatban közölték, hogy a magyarokkal egy csoportban voltak mind kiestek a 16 között. Már nem említettek semmiféle „halálcsoportot” meg hogy ezek mind világbajnokok, csak kiestek és kész.

Elképzelem, mi lett volna ha tovább jutnak. Hja, hát persze, mindenkit megvernek, „velünk” bezzeg éppen hogy egy döntetlenre futotta.

Lekerült az is, hogy kinek köszönhető, milyen gladiátorok lettek a „mi fiaink”.

Akármi legyek, ha értem. Nemcsak a sportújságírók zengedeztek, mindenki.

Most meg csönd van.

Tényleg egyedül én látom, hogy amit futball címén előadnak az úgynevezett nemzeti válogatottak, az általában szánalmas, alig emlékeztet erre a játékra? Hogy a „halálcsoport” három tagjával azért maradhatott a pályán (azaz nem lett lemosva) a magyar csapat, mert mind a három már csak szomorú, kókadt árnyéka hajdani önmagának? Tényleg nem tetszik észrevenni, milyen iszonyatosan ostoba és szegényes a franciák mosakodása, miszerint a Netflix tehet mindenről? Mert a játékosoknak saját telefonjuk van és nem lehet eltiltani őket a nyomogatástól? És ezért a francia futballisták nem alszanak eleget, mert fegyelmezhetetlenek? Tényleg nem tűnt fel senkinek, hogy a németek változatlanul hazaadják a szögletről berúgott labdát? Hogy Neuer többet van játékban, mint Müller? Hogy semmiféle elképzelésük nincs arról, miképpen lehetne egy meccset megnyerni, mert az a folytonosság, amit a szövetségi kapitányuk örökölt a régi nagy német futballból, mostanra elfogyott, valamit lassan ki kellene találni, ami saját, önálló gondolat egy csapatjátékot illetően? Hogy az angol válogatott, ami halált megvető bátorsággal játszott 4-3-3-at vagy mi a fenét, mekkora ruhát kapott volna egy közepes klubcsapattól? Hát még a sajátjától, mondjuk a Manchester Citytől. Nyugodtan kiállhatnak akármikor egymás ellen, az angol válogatottból nem kell kihagyni senkit, legföljebb a jamaicai Sterlinget, mert ő azért angol állampolgár is, különben a City kezdőcsapatában ritkán látni hazai játékost.

Ha esetleg valaki nem tudná, ezt a játékot azért nevezik futballnak, mert lábbal (foot) játsszák. Olykor fejjel. De a taccsot kivéve a kezek szigorú kikapcsolásával. Ezek a mai „gladiátorok” úgy tépik egymást, hogy a cselgáncsozók szakmai gyakorlatra mehetnének bármelyik futballmeccsre. Abban az időben, amikor engem ez a játék még érdekelt, Zsolt István vagy Vadas György (a világ legjobb bírói voltak), egyetlen mozdulattal zavarta volna le a pályáról azt, aki hozzányúl az ellenfele mezéhez az illető visszahúzásának céljából. Hát még ha birkózni kezd. Ma a bírók „értelmezik” a szabálykönyvet. Mindegyik másképp. Általában „engedik a kemény játékot”. Holott a fenét sem érdekli, mi a játékvezető ízlése, azért van ott, hogy a szabályokat betartassa.

Na jó. Sokan vesznek részt a futball meggyalázásában, nem akarok én ezzel többet foglalkozni, csak jelezni kívántam, hogy csönd van. A „mieink” fantasztikus teljesítményéről. Mely teljesítmény lényege, hogy kiestek egy olyan csoportból, ahol másik három sajnálnivaló banda imitálta a futballt.

Ámen. 

2021. június 26., szombat

Német-magyar

Nézem és hallgatom az „ellenzéki” televízióban a „baloldali” meghívottakat a különféle műsorokban. A német-magyarról nyilvánulnak meg. Kissé kényszeredetten azok, akik otthon, a sötét szobában legalább a kérdést fel merték tenni maguknak, miért is kellene elismerően beszélni a magyar csapatról, a többség lelkesen, tele szájjal dicsér, ahogyan azt az ezeréves honderű kötelezővé teszi. Olyan egyetlen egy sem akadt, aki a kötelező hazaszeretetből fakadó nyálas nacionalizmus helyett mondott volna egy-két tárgyilagos mondatot.

Hogy ugyanis a magyar futballválogatott a csoportjában utolsó lett és kiesett, ami minden körülmény figyelembevételével reális, teljesen természetes, és a legkevésbé sem elismerésre méltó, az történt, aminek történnie kellett. A magyar válogatott 39. a világranglistán, semmi keresnivalója nincs a legjobb 16 között, már az is elég röhejes és az illető sport jelen állapotának tükre, hogy egyáltalán bekerült oda, ahol játszhatott a továbbjutásért. Utoljára döntetlennel végzett egy olyan német csapattal szemben, amelyik pillanatnyilag a 13. helyen tartózkodik, de ha hagyják tovább dúlni a hülye szövetségi kapitányukat, lesznek még lejjebb is. A németek korábban világbajnokok voltak, de az régen volt, és a sportban nem a múltbeli teljesítményre osztják az érmeket. Ezenkívül a futball elvileg nem gladiátorharc, amiben oroszlánként kell küzdeni, hanem olyan csapatjáték, amelyben az az együttes nyer, amelyik szellemesebb, kiismerhetetlenebb formációkkal jut el a célig, azaz a jutalmat jelentő gólig (goal, magyarul cél), és abból többet szerez, mint az ellenfele. Ilyenformán baromira nem bír érdekelni egy oroszlánként küzdő futballcsapat, sőt, kifejezetten ellenszenvesnek, sportidegennek tartom a futballpályán való küzdést. A magyar futballválogatott ténykedésében semmi szép, semmi felemelő nem volt, azt tették, ami illeszkedett a „halálcsoportban” a  három, szebb napokat látott, de most meglehetősen gyenge csapat teljesítményéhez.

Ezt eddig mindenki megállapíthatta, ehhez nem kell „érteni a focihoz”, csak értelmesen és tárgyilagosan beszélni, mentesen mindenféle törleszkedő nemzetieskedéstől.

Különben én sem értek a focihoz. De 75 éve nézem, ebből 8 évig közvetítettem tévéoperatőrként, amikor részt kellett vennem az úgynevezett taktikai értekezleteken. Személyesen ismertem az „aranycsapat” minden tagját, Kocsis közeli barátom volt, nemcsak minden meccsére mentem el, az edzésekre is. Élsportoló koromban Tatán, az edzőtáborban sörmeccseket játszottunk az ott tartózkodó futballválogatott tagjaival, a rádiós riporteriskolámba sportosok is jártak, azoknak sportszakmai ismeretekkel is kellett bővítenem a riporterszakmai ismereteiket. Ami azért nem volt nehéz, mert mindig érdekelt a különféle sportágak elmélete, jobb úgy nézni, ha érted is, mi történik. És ha képes vagy az egyes játékok szabályain kívül azok szellemét is átlátni. De mondom, mindez nem jelenti azt, hogy értek a futballhoz. Sebes Gusztáv, Bukovi Márton értett hozzá meg Sepp Herberger, Helmuth Schön és Vicente del Bosque meg Alex Ferguson, de legfőképpen Pep Guardiola, aki újat tudott hozni a futballba.

Nem kell viszont különösebb szakértelem annak megállapításához, hogy a nemzeti válogatottak mind messzebb kerülnek ennek a játéknak az elvárható színvonalától. A jégkorongban ez a tendencia már sok évtizeddel ezelőtt elkezdődött (le is zárult), a kanadai profiknak például a Stanley-kupa számít, a világbajnokságra lehetőleg el sem mennek, mindenféle kibúvókat keresnek a válogatottság alól.

A futball a Bajnokok Ligájáról szól, a VB az amatőröket lelkesíti. Mi öröme van teszem azt Lewandowskinak a lengyel vagy Ronaldonak a portugál csapatban? A mai futball legjobb játékosai a szórakoztatóiparban dolgozó kereskedők, akik minden pillanatban a maximálisan elérhető hasznot nézik, amiért egyetlen bokamozdulattal sem hajlandók többet teljesíteni, mint amennyi feltétlenül szükséges. Nem azért nincsenek sokgólos eredmények, mert annyit fejlődött a védekezéstechnika, hanem mert a csatárnak nevezett kupec úgy ítéli meg, hogy egy gólnál többet nem érdemes szerezni, a győzelemhez az is elég. Hogy a közönség azért jött, mert gólokat szeretne látni? Ki nem szarja le a közönséget? A meccsekre járó lumpen, a publikum 95 százaléka elég ostoba ahhoz, hogy ne vegye észre, hülyére veszik, méghozzá azért, mert tényleg az.

Hummels egy olyan csapatban, aminek Sebes Gusztáv az edzője, legalább három meccsre a kispadra került volna, ha engedi Szalait kapura fejelni, és Neuer is a B-ben védett volna jóideig egy ilyen gól után. Jó, abban a Szalai-féle fejesgólban nyilván benne volt az a lenézés is, amivel a mozgását kísérték – mit kezd a labdával egy magyar, ha megszerzi is. Azt tetszik mondani, hogy dehát ő Németországban játszott, őt lehetett ismerni. Ugyan már. Mit tudhat például Hummels egy olyan futballistáról, aki másodvonalbeli klubok tartalékcsapataiban is gyakran a kispadon ült? Menjen csak, úgyis mellérúgja. A magyar csapatban van egy-két közepes képességű, különben szóra sem érdemes játékos, a többi alulképzett, fizikailag és technikailag is gyenge.

Tetszik kérdezni, akkor miért tudott olyan nehezen kiegyenlíteni a német csapat. Mert ebben a játékban semmit nem lehet elérni a kézilabda (ott is hihetetlenül unalmas és egysíkú) módszereivel. Felállunk félkörívben és adogatjuk a labdát a hozzánk legközelebb állónak, oda és vissza. Fantáziátlan és tehetetlen, minden elképzelés nélkül álldogáló és sétálgató csapattal még a magyarokat sem lehet megverni. Ha majd ismétlik ezt a meccset, és valakinek van gyomra megnézni, tessék figyelni azokat a játékosokat, akiknél éppen nincs a labda. Állnak és néznek a saját kapujuk felé. A labdával meg rögtön elindulnak hátra, számos alkalommal a szögletrúgás hazaadással végződik. Valaki valamikor kitalálta azt a marhaságot, hogy a hátraadogatással kicsalogatják a védekező csapatot. Nézzenek meg néhány olasz meccset, kit lehet kicsalogatni. Bukovi Mártontól hallottam edzésen, kétkapuzáskor, hogy aki a labdával hátranéz, az nem megy zuhanyozni, hanem fut háromezer métert. Levezetésképpen. Aki háromszor egymás után a hozzá legközelebb állóhoz passzol, ráadásul hátrafelé, az ötezret fut.

A magyar csapat ebben a „halálcsoportban” három rendkívül harmatos bandával játszott, akik alig várták, hogy vége legyen. Tetszett olvasni, mit szólt a Barcelona Dembele sérülésekor? Naná. Mindenféle nemzeti válogatottban ne használják az ő pénzük eredményeit, és főképp ne veszélyeztessék az áru épségét. Mert azt ugye tudják, hogy a hajdani rabszolga kereskedők sokkal humánusabbak voltak a mai játékos vásárlóknál? Az ókori rabszolgáknak volt emberi értékük ezekhez a futballistákhoz képest…

A többit leírtam néhány nappal ezelőtt.

2021. június 21., hétfő

Majom a tükör előtt

 

Pálinkás József (Galvács, 1952. szeptember 18. –) magyar atomfizikus, politikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 2008 és 2014 között annak elnöke, 2014. június 12-től 2014. december 31-ig a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal létrehozásáért felelős kormánybiztos, 2015. január 1-től 2018. júniusáig 30-áig elnöke.[3] Az atomi ütközések fizikájának neves kutatója. 1991 és 1996 között az MTA Atommagkutató Intézete igazgatója, 2001 és 2002 között oktatási miniszter.

2020. október 15-én bejelentette, hogy Új Világ Néppárt néven új pártot alapít, amelynek ő lesz az elnöke. A párt elindul a 2021-es magyarországi ellenzéki előválasztáson, Pálinkás József egyéniben Hajdú-Bihar megyei 1. sz. országgyűlési egyéni választókerületben.[4]

Politikai pályafutása a rendszerváltás után kezdődött. 1991-ben lépett be a Magyar Demokrata Fórumba, majd az 1996-os pártszakadást követően a Magyar Demokrata Néppárt alapító tagja lett. 1998-ban kilépett a pártból, majd egy évre rá belépett a Fideszbe. 2003-ban, a párt újjászerveződését követően a kulturális tagozat elnökévé választották, amelyben több tudós, művész és sportoló is részt vett (például: Jankovics Marcell rajzfilmrendező vagy Gyarmati Dezső olimpiai bajnok vízilabdázó).

1998-ban az Orbán-kormányban az Oktatási Minisztérium politikai államtitkárává nevezték ki. 2001-ben, Pokorni Zoltán lemondását követően Pálinkás vette át az Oktatási Minisztérium vezetését, amely tisztséget a 2002-es kormányváltásig viselt. 2002-ben a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökségi tagja és a Professzorok Batthyány Körének elnöke lett, amiről a Fidesz kulturális tagozatának elnökévé történt megválasztása után mondott le.

A 2006-os országgyűlési választáson a Fidesz Hajdú-Bihar megyei területi listájáról mandátumot szerezve jutott be az Országgyűlésbe. Az oktatási és tudományos bizottság tagja volt. A Magyar Tudományos Akadémia elnökévé történt megválasztása után lemondott mandátumáról és a Fidesz kulturális tagozatának elnöki posztjáról, illetve kilépett a pártból.

 

Elemezhetném ezt a jellemet (vagy inkább jellemtelenséget), de mint már sokszor mondtam, levéltetűt nem teszünk elektronmikroszkóp alá.

Inkább csak két kérdésem van:

Miféle fizikus az, aki kényszeresen vágyik a politikusságra?

Miféle politikus az, aki ennyiféle politikai színváltásra képes?

Bocs, van még egy harmadik kérdésem is:

Miért nem jut eszébe, amikor tükörbe néz, hogy őrizkednie kellene a tükörbe nézéstől?

2021. június 19., szombat

Én nem drukkolok a magyar csapatnak. Sőt

Azt írja Mérő László egy különben rá jellemzően okos bejegyzésben, hogy „…ettől még drukkolhatunk együtt a magyar csapatnak, kifesthetjük együtt az iskolát…” – a többi rendben van. Tessék mondani (Laci, te is), miért drukkolnék én a magyar csapatnak? Pusztán azért, mert magyarok? Na és aztán. Ez azért kevés, ennél valamivel több kellene. Kaleta Gábornak sem drukkolok azért, mert magyar. Nem lehet összevetni egy pedofil bűnözőt a magyar futballválogatottal? Igaz, tényleg egész más. Ez utóbbi társaság csak rendkívül nagy értékre, folyamatosan, bűnszövetkezetben elkövetett csalás bűntettében marasztalható el, amihez halmazatként hozzátehetjük a rendkívül nagy értékre elkövetett lopást, amit a teljesítmény nélkül felvett és elköltött százmilliók jelentenek. Mely összeget mások létfenntartására kellene fordítani, ilyenformán egyszerű bizonyítani, hogyan válnak a magyar futballválogatott tagjai bűnsegédi bűnrészessé egy ugyancsak folyamatosan, bűnszövetkezetben elkövetett tömeges rablógyilkosságban. Büntetési tételben nincs lényegi különbség a Kaleta nevű pedofil és a magyar futballisták között.

A Rossi nevű szövetségi kapitány annyiban különbözik hihetetlenül tehetségtelen futballistáitól, hogy az ő fantáziátlansága, bántó dilettantizmusa, amivel képtelen egy használható stratégiát összehozni, a játékosainál nagyobb fizetéssel párosul.

Azt tetszik kérdezni, drukkoltam-e az ötvenes évek magyar csapatának. Aha. Jó kis nacionalizmus volt akkor magyarozni a nagy szovjet nemzetköziségben, jó volt cinkosnak lenni legalább gondolatban a svájci órával és nejlonharisnyával seftelő focistákkal, akik nem voltak sokkal gazdagabbak Mari néninél. Viszont lényegesen jobban tudtak futballozni, nem úgy, mint a mai magyar mezőny, akiket a labdával való bánásban jóformán semmi nem különböztet meg az akkori grundfocitól. Hacsak az nem, hogy az azért magasabb színvonalat képviselt.

Az akkori magyar futball a legjobb volt a világon, Kocsis és Bozsik a sokszáz nagy brazil, angol, olasz, uruguayi, német, jugoszláv futballista közül is kiemelkedett (ne tessék puskásozni, ő egy volt a sokszázból). Azaz lehet ebben az országban is nagy futballt csinálni. Csak nem egy elmebeteg mániás stadionépítő elképzelései szerint, aki ehhez a sporthoz pontosan olyan buta, mint minden egyébhez.

Miért drukkolnék én a magyar csapatnak? Mikor undort érzek, ha csak hallok róluk.

2021. június 11., péntek

Törvényes jogtalanság

Az úgynevezett baloldali médiumok összes udvari bolondja, aki úgy képzeli, az a pártatlan és tárgyilagos tájékoztatás, ha hülyeségeket kérdez, olyanokat, amiktől egy elvadult fidesznyik is nyalogatná a szája szélét, mind sűrűbben aggódik a jövendő "ellenzéki" kormány legitimitásáért, hogy ugyanis majd milyen nehéz lesz törvényesen eltakarítani a jelenlegi bagázs nyomait. A butaságban és álságos objektivitásban utolérhetetlen feketeszemű széplány minap már azon aggódott, mit szól majd az Európai Unió ahhoz a törvénytelenséghez, amire az "ellenzék" készül, miszerint majd a jelen kétharmados törvényeit akarja eltörölni a maga erőtlen többségével.

Átmásolom egy 2018-as bejegyzésemet, ha a széplány ostobasága elbizonytalanított volna valakit:

Ideírok néhány idegen szót, zárójelben mindjárt meg is adom a magyar fordításukat:
graphé paranomón (törvénytelenségi vádirat)
comitia centuriata (népgyűlés - a centuriákra osztott kerületek gyűlése)
osztrakiszmosz - (cserépszavazás)
Kitalálták, ugye? Ezek a görög és római ókorból való kifejezések.

Az első lényege: bármely görög polgár beperelhet bárkit, aki a népgyűlésben törvénytelen javaslatot tesz akkor is, ha azt a népgyűlés jóváhagyta
Tetszik érteni? Nix kétharmad és egyéb gazemberségek, nem lehet utólag legitimálni egy törvénytelenséget, az akkor is az marad, törvénytelenség. Hogy milyen törvénygyűjtemény alapján? Na innen kezdve ez egy kicsit munkás lesz, de azért leírom. Volt hajdanán egy jogász (állítólag tanítják őt a jogi egyetemeken, csak valamiért a joghallgatók nem bírják megjegyezni, és ugyancsak valamiért a tanáraik nem is kérik számon), Gustav Radbruch-nak hívták, 1946-ban publikálta az elméletét, Radbruch-formula néven ismerhető, 2014. június 24-én írtam róla itt, ebben a blogban, Jogfilozófia címen, szerintem érdemes újra elolvasni, azoknak a civil szervezeteknek, amikről itt mindjárt említést teszek, egyszerűen kötelező. Természetesen nem azért, mert én írtam, hanem mert jó sok Radbruch-ot idézek benne.
A 2010. óta regnáló pártállami törvénygyártó diktatúra telerondította a magyar törvénykönyvet mindenféle piszokkal, undorító lesz elolvasni és kipucolni, de meg kell tenni. Sok-sok civil szervezetnek kell alakulnia hozzá (ha a csúti szotyolaköpködő létre bírta hozni a maga "polgári köreit", és ezekkel lényegében már 2002-ben át tudta venni a tényleges kormányzást, akkor talán a vele ellentétes oldalon is megoldható), és ezeknek a civil szervezeteknek el kell készíteniük azt a jogi etalont, ami által feléleszthető a graphé paranomón. Ha az az ember, akinek tegnapig még leírtam a nevét, nem csatlakozott volna a többi pocsolyagerincűhöz, akkor ő képes lett volna összehozni ezeket a civil szervezeteket és ezek által azt a 7-9 emberből álló grémiumot, ami el tudná zavarni ezt a bűnöző bandát. Méghozzá igen rövid időn belül. Hogy ne kelljen megvárnunk, amíg ez az összetákolt disznóól rájuk omlik, ami persze bekövetkezik, de az megint csak a tehetetlenségből fog fakadni, és olyan jó lenne egyszer ennek az országnak a történelmében tenni valami értelmeset az emberi élet megteremtésének érdekében. Ez a volt miniszterelnök tegnap minden használható cselekedetre alkalmatlanná vált, dehát csak van még egy-két magatehető ebben a nyavalyás országban. Ajánlgattam már effélét a múltkor azoknak az ifjaknak, akik a tüntetéseket szervezik, most megint megpróbálom, mert makacsul meg vagyok győződve róla, nem feltétlenül az a megoldás, hogy lelécelünk innen. Jó, tudom (éppen erről írok könyvet), ez egy szerencsétlen nép a maga melldöngető, ostoba, hazug hőzöngéseivel, egy förtelmes és ugyancsak hazugságok tömkelegére épülő történelemmel a háta mögött, dehát innen szép nyerni. Szóltam a múltkor, hogy értelmes célok híján ki fog múlni a tüntetés sorozat, ez legutóbb lényegében már be is következett (ugye nem tetszik a jégesőre fogni?). Nem tüntetni kell, mert az is csak egy fajtája a szokásos hőzöngésnek, amit azok fognak a leghamarabb észrevenni, akikre a legnagyobb szükség volna.
Olvasok mindenféle okos és kevésbé okos elemzéseket arról, hogy ez így nem jó. Némelyik még azt is leírja, miért nem jó, meg mióta nem jó, meg hogyan nem jó. Olyat nem olvasok, ami arról szólna, mit lehet tenni, lehet, azért, mert nem jó helyeken keresem ezeket az írásokat. Ezért próbálkozom ismét, természetesen tisztában vagyok vele, nem az egyetlen jó megoldást kínálom. Inkább csak azt akarom elérni, hogy legyünk sokan, akik kitalálják, mit kell tenni. Nem szép és ingerlő jelszavakat üvöltözni, hanem tenni. Azt is akarnám, hogy lehetőleg ne én találjam ki, mit kell tenni, ez az ifjúság dolga, az értelmes fiataloké, akik nem gondolják, hogy amint hárman összejöttek, az már sokaság és akkor gyorsan pártot kell alapítani.
Odafent a felsorolásban a második a comitia centuriata, ugye nem kell ezt is részleteznem. Fölösleges folyton tízezrekben gondolkozni, minél nagyobb a tömeg, annál inkább húha, dejó, kurvasokanvagyunkmi? Elég lehet az a centum (száz), amiből a centuriata származik, sok-sok ilyen jó minőségű száz összehasonlíthatatlanul többet tud tenni, mint a Kossuth téren telefonnal világító tömeg. A csúti gazember halálra röhögi magát ezen, pedig mint tudjuk, rendkívülien buta ember, de ennyit még ő is tud: (mégegyszer) értelmes célok híján ki fog múlni a tüntetés sorozat és marad minden a régiben. Lehet majd összetrombitálni százezreket, amikor valóban szükség lesz a tömeg súlyára, majd akkor, amikor ez a tömeg tudni fogja, miért van szükség arra, hogy a sok egyes ember ott legyen.
A harmadik, az osztrakiszmosz is egy civil technika volt. A cserépre (osztrakhon) ráírtak egy nevet, az agorára kihelyezett edényekbe bedobták, ha 6000 (hatezer) cserépen egyezett a név, az illetőnek mennie kellett - tíz évre száműzték.
Hadd ne kelljen transzponálnom hordozóra és létszámra, talán anélkül is érthető: ezek a pöffeszkedő, jellemtelen kétlábúak, akik "képviselő" címszó alatt lopják kisebb nagyobb összegekben a pénzünket, egy pillanatra se érezzék magukat biztonságban. Ne higgyék, hogy négy évig érinthetetlenek. Csak semmi mentelmi jog, egy frászt. A mentelem egyedül a tisztességes munkát illeti meg, aki nem csirkefogásra használja a képviselőségét, annak nem kell efféle sanda és gyáva paragrafus mögé bújnia (az már csak jogtechnikai kérdés, hogyan lehet kiszűrni a lakossági elmebeteg szélsőségeket).
Valami ilyesmi. Önző dolog tőlem, hogy ilyeneket írok, tudom, kilóg a lóláb: szeretnék itthon maradni, és szeretném, ha a fiatalok is szeretnének itthon maradni.
Ehhez csak azt az ócskalelkű gazembert kell a megfelelő helyre zárni, ahol megkapja a szükséges orvosi ellátást, mert szeretném, ha sokáig élne, az emberi kor végső határáig. Lehetőleg annyira egészségesen, amennyire egy elmebeteg még képes felfogni, hogy ami vele történik, az a bűnhődés. Az emberi kor végső határáig.

Hogy ne kelljen keresgélni, íme a Radbruch-formuláról szóló írás 2014-ből:

Jogfilozófiai idézetek következnek. Ne tessék megijedni, emberi nyelven íródtak. Gustav Radbruch ismerte Ludwig Wittgenstein elméletét: „amit el lehet mondani, azt el lehet mondani világosan, amit pedig nem lehet világosan elmondani, arról hallgatni kell”.

 A Radbruch-i formula

 „A pozitív jogot akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia.” (Gustav Radbruch, 1946)

A parancs az parancs - tanítják a katonáknak. A törvény az törvény - mondják a jogászok. Amíg azonban a katonák esetében, ha tudják, hogy a parancs bűntett vagy vétség elkövetését célozza, megszűnik az engedelmesség kötelezettsége és joga, addig a jogászok - mióta egy évszázaddal ezelőtt az utolsó természetjogász is eltávozott körükből - nem ismernek semmilyen kivételt a törvény érvényessége és az annak alávetettek engedelmességi kötelezettsége alól. A törvény azért érvényes, mert törvény, s akkor törvény, ha van hatalom, amely az esetek többségében érvényesíti. A törvénynek és érvényességének e felfogása (melyet pozitivista tannak nevezünk) védtelenné tette a jogászokat, miként a népet is, a mégoly önkényes, mégoly kegyetlen és mégoly bűnös törvényekkel szemben. E felfogás végeredményben azt állította, hogy jog csak ott van, ahol hatalom létezik.

E tételt aztán egy másikkal akarták kiegészíteni vagy felcserélni: a jog az, ami a nép érdekeit szolgálja. Vagyis az önkény, a szerződésszegés és a törvénytelenség is jog, amennyiben a népnek hasznára van. Ez gyakorlatilag azt jelenti: ami az államhatalom birtokosai számára közhasznúnak tűnik - a zsarnokok minden ötlete és szeszélye, a törvény és ítélet nélkül kiszabott büntetés, a betegek törvénytelen meggyilkolása -, az a jog. Ez azt jelentheti, hogy az uralmon lévők saját haszna közös haszonként jelenik meg. A jognak a nép vélt vagy állítólagos szükségleteivel való azonosítása így a jogtalanság államává alakította át a jogállamot. Nem, ne mondjuk azt, hogy mindaz jog, ami a nép számára hasznos. Mondjuk inkább fordítva: a nép számára csak az hasznos, ami jogszerű.

A jog az igazságosság akarása. Az igazságosság azonban azt jelenti, hogy személyre tekintet nélkül ítélj, s mindenkit azonos mércével mérj. Ha dicsőítik a politikai ellenfelek elpusztítását és megparancsolják a más fajúak meggyilkolását, miközben az azonos meggyőződésűek ellen elkövetett ugyanazon tettet a legkegyetlenebb, leggyalázatosabb büntetéssel torolják meg, akkor az sem nem igazságosság, sem nem jog. Ha a törvények tudatosan megtagadják az igazságosságra irányuló akaratot, például ha önkényesen értelmezik, illetve ha tagadják az emberi jogokat, akkor e törvények nem érvényesek, tehát a nép nem tartozik engedelmességgel nekik, és a jogászoknak is venni kell a bátorságot, hogy kétségbe vonják azok jogi jellegét.

Biztos, hogy az igazságosság mellett a közhaszon is célja a jognak. Biztos, hogy a törvény mint olyan, s még a rossz törvény is, mindig értékes - hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot. S az emberi tökéletlenség miatt biztosan nem mindig lehetséges az, hogy a jog három értéke - a közhaszon, a jogbiztonság és az igazságosság - harmonikusan egyesüljön. Ezért továbbra is válaszra vár a kérdés, hogy a rossz, ártalmas vagy igazságtalan törvényeket a jogbiztonság miatt érvényesnek tekintsük-e, vagy igazságtalanságuk, illetőleg a közre nézve ártalmas voltuk miatt meg kell tagadnunk tőlük a jogi érvényességet. Egy dolognak azonban mélyen a nép és a jogászok tudatába kell vésődnie: lehetnek törvények, amelyek oly mértékben igazságtalanok és társadalmilag annyira kártékonyak, hogy tagadni kell érvényességüket, sőt jogi jellegüket is.

A jognak tehát vannak olyan elvei, amelyek erősebbek minden írott jogszabálynál, úgyhogy az ezeknek ellentmondó törvény érvénytelen. Ezeket az elveket természetjognak vagy észjognak nevezik. Külön-külön persze ezek némileg kétségesek, az évszázadok munkája azonban kidolgozta szilárd magjukat, s az emberi és polgári jogok úgynevezett nyilatkozataiban oly messze ható megegyezés tárgyává váltak, hogy ma már csupán az eltökélt szkeptikusok kételkedhetnek létükben. A hit nyelvén azonban ugyanezek a gondolatok két bibliai szöveghelyen fogalmazódnak meg. Egyfelől írva van, hogy engedelmeskedned kell a felsőbbségeknek, melyeknek hatalmuk van feletted. Másfelől azonban az is meg van írva, hogy inkább Istennek kell engedelmeskedned, semmint az embereknek - s ez nem csupán kegyes óhaj, hanem érvényes jogtétel is. E két útmutatás közötti feszültséget azonban nem oldhatjuk fel azzal, hogy egy harmadikra hivatkozunk - mondjuk arra a bölcsességre, mely szerint: add meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené -, hiszen ez az útmutatás is kétséget hagy a határokat illetően. Inkább Isten hangjára hagyja a megoldást, mely csupán kivételes esetben szólítja meg az egyén lelkiismeretét.

 

„Hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot” – ezt a mondatrészt emeltem ki föntebb a jogi szövegből. Ez nyilván igaz. Ebből következik, hogy a naponta változtatott, a visszamenőleges hatályú, a személyre szabott jogszabályok viszont növelik a bizonytalanságot.

Egy elmebeteg tombolása bizonyára tetszik azoknak, akik valamilyen módon haszonélvezői a beteg kóros megnyilvánulásainak. De senki másnak nem tetszik. Viszont mindenki tehetetlenül tárja szét a karját: neki mindent szabad, többsége van.

Hitlernek is többsége volt.

A jogászok mindennek az ellenkezőjére is találnak paragrafust – egy bizonyos szintig.

Ha gyerekek százezrei éheznek, nincs mit tenni egy éhező afrikai országban. De ha gyerekek százezrei elől lopja el valaki az ételt, és az onnan hiányzó pénzből stadionokat, Kossuth-teret, belvárost, Várkertet épít, az ellen van mit tenni és kell is tenni, mert nincs az a paragrafus, amivel védhető volna. Az emberiség ellenes bűntett ugyanis Nürnberg óta létezik és nem évül el.

Van jogász ebben az országban, aki ezt képes felfogni?

Nagyon szépen kérem, ne tessék folyton marhaságokkal zaklatni az amúgy is elég pipogya "ellenzéket", épp eléggé tele van a nadrágjuk annak a puszta esélyétől, hogy esetleg győzhetnek, és akkor nincs többé megbékélés, el fogják söpörni őket, ha ismét futni hagyják a világtörténelem legaljasabb, legsunyibb alakját a sleppjével és az ezermilliárdjaival együtt. Semmilyen igazságtalanság nem fog történni, semmi különös, eddig ismeretlen jogtechnikai hókuszpókuszra nincs szükség, egy kezdő ügyvédbojtár is tudja, mit kell tenni.
Csak azt volna jó megérteni, hogy tenni kell.