Keresés ebben a blogban

2014. június 29., vasárnap

Menjenek innen

Menjenek innen. De tényleg. Aki teheti, meneküljön. Ez reménytelen. A falusi futballista biztosabb, állandóbb és megszüntethetetlenebb, mint a törökök, a Habsburgok és a szovjet csapatok együttvéve. Ő kossutapánk és ferencjóska és rákosipajtás és kádárapánk, és ráadásul még a lelkünkből lelkedzett is, ő a magyar néplélek maga, őt ez a nép termelte ki magából. Nem azért nem lehet leváltani, elzavarni, mittudomén mit csinálni vele, mert nincs más, mert ellenzéknek az a balsors banda tenyészik, és ül bele a finom langyosba, hanem mert ez kell, ez a legkisebb parasztgyerek, aki majd megmutatja, ezen még el is lehet érzékenyülni, mert ez éppen olyan, mint amilyenek mink vagyunk, buta, primitív, nagypofájú, kihaénnem melldöngető senkiházi, akinek fogalma sincs róla, mennyire ócska és szánalmas.

Menjenek innen. Ez a nép megkapta, amire vágyott. Nem idegen despota ül a nyakán, hanem az ő kutyájának a kölyke. Hazai segget nyalhat éjjel-nappal, ez a vidéki gyerek az ólak mellől garantáltan nem fogja őt kimozdítani abból a létből, ahol otthon érzi magát, nem lesznek kérdések sem, nemhogy válaszok, minthogy a magyar ember nem szereti a kényelmetlenségeket. Gazfelverte repedt aszfalt városon, áporodott disznószarszag falun, hozzá gigantikus kertitörpe: focistadion a libalegelő helyén. Amit a legkisebb parasztgyerek hozott hazulról kultúra gyanánt.


Menjenek innen. Ha kedves az életük.

2014. június 25., szerda

Zsidózás

Meghalt Eli Wallach. Kedveltem. Kis híján 99 éves volt, ilyen korban már nem annyira megrendítő egy ember halála, én azért kicsit elszomorodtam. Annyira, hogy a hírfőcímek alatt lévő forrást nem is néztem, megnyitottam a nekrológot.

A második vagy harmadik mondatban ott állt, hogy Eli Wallach zsidó. Végig olvastam a cikket, nem volt jele, hogy a színész zsidósága fontos lett volna bármikor.

Megnyitottam az angol nyelvű nekrológokat, aztán a teljes életrajzokat. Sehol nem találtam azt a szót, hogy zsidó.

Ha meglátom a hírcím alatt, hogy mno, már megyek is tovább. Annyira undorodom ettől a szennytől.

Ebben a nekrológban különben nincs semmi különös.

Mindössze azt közlik, hogy Eli Wallach zsidó volt.

Én ezt képtelen vagyok megszokni. Az a baj, hogy még én érzem rosszul magam, a szó szoros értelmében émelygek. Miért van ez így?! Aki zsidózik, jól van. Aki lop, csal, hazudik, milliárdokat rabol el egy ország népétől, az remekül érzi magát, eszik-iszik, világít, fűt – jól van. Jól érzi magát.


Én meg hányok tőlük. Hát nem jobb nekik?

2014. június 24., kedd

Jogfilozófia

Jogfilozófiai idézetek következnek. Ne tessék megijedni, emberi nyelven íródtak. Gustav Radbruch ismerte Ludwig Wittgenstein elméletét: „amit el lehet mondani, azt el lehet mondani világosan, amit pedig nem lehet világosan elmondani, arról hallgatni kell”.

A Radbruch-i formula

„A pozitív jogot akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia.” (Gustav Radbruch, 1946)

A parancs az parancs - tanítják a katonáknak. A törvény az törvény - mondják a jogászok. Amíg azonban a katonák esetében, ha tudják, hogy a parancs bűntett vagy vétség elkövetését célozza, megszűnik az engedelmesség kötelezettsége és joga, addig a jogászok - mióta egy évszázaddal ezelőtt az utolsó természetjogász is eltávozott körükből - nem ismernek semmilyen kivételt a törvény érvényessége és az annak alávetettek engedelmességi kötelezettsége alól. A törvény azért érvényes, mert törvény, s akkor törvény, ha van hatalom, amely az esetek többségében érvényesíti. A törvénynek és érvényességének e felfogása (melyet pozitivista tannak nevezünk) védtelenné tette a jogászokat, miként a népet is, a mégoly önkényes, mégoly kegyetlen és mégoly bűnös törvényekkel szemben. E felfogás végeredményben azt állította, hogy jog csak ott van, ahol hatalom létezik.

E tételt aztán egy másikkal akarták kiegészíteni vagy felcserélni: a jog az, ami a nép érdekeit szolgálja. Vagyis az önkény, a szerződésszegés és a törvénytelenség is jog, amennyiben a népnek hasznára van. Ez gyakorlatilag azt jelenti: ami az államhatalom birtokosai számára közhasznúnak tűnik - a zsarnokok minden ötlete és szeszélye, a törvény és ítélet nélkül kiszabott büntetés, a betegek törvénytelen meggyilkolása -, az a jog. Ez azt jelentheti, hogy az uralmon lévők saját haszna közös haszonként jelenik meg. A jognak a nép vélt vagy állítólagos szükségleteivel való azonosítása így a jogtalanság államává alakította át a jogállamot. Nem, ne mondjuk azt, hogy mindaz jog, ami a nép számára hasznos. Mondjuk inkább fordítva: a nép számára csak az hasznos, ami jogszerű.

A jog az igazságosság akarása. Az igazságosság azonban azt jelenti, hogy személyre tekintet nélkül ítélj, s mindenkit azonos mércével mérj. Ha dicsőítik a politikai ellenfelek elpusztítását és megparancsolják a más fajúak meggyilkolását, miközben az azonos meggyőződésűek ellen elkövetett ugyanazon tettet a legkegyetlenebb, leggyalázatosabb büntetéssel torolják meg, akkor az sem nem igazságosság, sem nem jog. Ha a törvények tudatosan megtagadják az igazságosságra irányuló akaratot, például ha önkényesen értelmezik, illetve ha tagadják az emberi jogokat, akkor e törvények nem érvényesek, tehát a nép nem tartozik engedelmességgel nekik, és a jogászoknak is venni kell a bátorságot, hogy kétségbe vonják azok jogi jellegét.

Biztos, hogy az igazságosság mellett a közhaszon is célja a jognak. Biztos, hogy a törvény mint olyan, s még a rossz törvény is, mindig értékes - hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot. S az emberi tökéletlenség miatt biztosan nem mindig lehetséges az, hogy a jog három értéke - a közhaszon, a jogbiztonság és az igazságosság - harmonikusan egyesüljön. Ezért továbbra is válaszra vár a kérdés, hogy a rossz, ártalmas vagy igazságtalan törvényeket a jogbiztonság miatt érvényesnek tekintsük-e, vagy igazságtalanságuk, illetőleg a közre nézve ártalmas voltuk miatt meg kell tagadnunk tőlük a jogi érvényességet. Egy dolognak azonban mélyen a nép és a jogászok tudatába kell vésődnie: lehetnek törvények, amelyek oly mértékben igazságtalanok és társadalmilag annyira kártékonyak, hogy tagadni kell érvényességüket, sőt jogi jellegüket is.

A jognak tehát vannak olyan elvei, amelyek erősebbek minden írott jogszabálynál, úgyhogy az ezeknek ellentmondó törvény érvénytelen. Ezeket az elveket természetjognak vagy észjognak nevezik. Külön-külön persze ezek némileg kétségesek, az évszázadok munkája azonban kidolgozta szilárd magjukat, s az emberi és polgári jogok úgynevezett nyilatkozataiban oly messze ható megegyezés tárgyává váltak, hogy ma már csupán az eltökélt szkeptikusok kételkedhetnek létükben. A hit nyelvén azonban ugyanezek a gondolatok két bibliai szöveghelyen fogalmazódnak meg. Egyfelől írva van, hogy engedelmeskedned kell a felsőbbségeknek, melyeknek hatalmuk van feletted. Másfelől azonban az is meg van írva, hogy inkább Istennek kell engedelmeskedned, semmint az embereknek - s ez nem csupán kegyes óhaj, hanem érvényes jogtétel is. E két útmutatás közötti feszültséget azonban nem oldhatjuk fel azzal, hogy egy harmadikra hivatkozunk - mondjuk arra a bölcsességre, mely szerint: add meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené -, hiszen ez az útmutatás is kétséget hagy a határokat illetően. Inkább Isten hangjára hagyja a megoldást, mely csupán kivételes esetben szólítja meg az egyén lelkiismeretét.

„Hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot” – ezt a mondatrészt emeltem ki föntebb a jogi szövegből. Ez nyilván igaz. Ebből következik, hogy a naponta változtatott, a visszamenőleges hatályú, a személyre szabott jogszabályok viszont növelik a bizonytalanságot.

Egy elmebeteg tombolása bizonyára tetszik azoknak, akik valamilyen módon haszonélvezői a beteg kóros megnyilvánulásainak. De senki másnak nem tetszik. Viszont mindenki tehetetlenül tárja szét a karját: neki mindent szabad, többsége van.

Hitlernek is többsége volt.

A jogászok mindennek az ellenkezőjére is találnak paragrafust – egy bizonyos szintig.

Ha gyerekek százezrei éheznek, nincs mit tenni egy éhező afrikai országban. De ha gyerekek százezrei elől lopja el valaki az ételt, és az onnan hiányzó pénzből stadionokat, Kossuth-teret, belvárost, Várkertet épít, az ellen van mit tenni és kell is tenni, mert nincs az a paragrafus, amivel védhető volna. Az emberiség ellenes bűntett ugyanis Nürnberg óta létezik és nem évül el.


Van jogász ebben az országban, aki ezt képes felfogni?

Az elektronikus postáról

Kapok emaileket, írok is. Általában olyanokat kapok, közeli ismerősöktől is, amiken van megszólítás (ezzel el is kezdődik a hamisságok sorozata, a levélírónak az esetek többségében nem vagyok sem kedves, sem drága, még kevésbé tisztelt), aztán valamilyen közlés, aztán illendő elköszönés vagy minek is nevezzem egy rendes levél végét, nem elköszönés az, hanem valami idétlen és az esetek többségében hazug megjelölése az illetőnek az irántam való érzelmi viszonyáról: tisztel (egy fenét), üdvözöl (kegyelmi állapotáról tudósít, vagy nekem kívánja, hogy szabaduljak meg a fájdalomtól, büntetéstől, esetleg az isteni rend eljövetelét kívánja, jósolja), barátságáról értesít (nincsenek barátaim), esetleg puszit küld (valószínűleg eszében sincs megpuszilni, azzal végképp nem törődik, hogy én meg irtóznék az aktustól), ilyesmi, csupa át nem gondolt, ostoba formula, közhely, mert ilyeneket írni kötelező. Pedig nem az. Végül ott áll a bemutatkozás mint a levél legutolsó szava, holott azzal kellett volna kezdeni, ha azt akarja, hogy figyeljek rá. Ha meg valahonnan úgy is tudom, ki írta a levelet, végképp nem értem, minek odaírni. Csókol anyád Józsi.

Na jó. Csak azt akartam mondani, hogy a levélformát már kisgyerekkoromban is idétlennek, álságosnak, szépelgőnek találtam, lehetőleg nem is írok formális levelet, legföljebb hivatalosat, mert azt muszáj.

Most itt volna ez az új megjelenési forma, az elektronikus levél, amivel lehetne emberien közlekedni. Bizonyára sokan írtak már ennek a stilisztikájáról, az etikájáról, nyilván rengeteg elemzés van a tartalom és forma viszonyáról – én még egyet sem olvastam. Úgyhogy ezúton küldöm önöknek a saját elképzelésemet az emailről: ez egy cetli. Amit a konyhaasztalon hagyok. Hogy majd hívlak. Hogy a gyerekek telefonáltak, este jönnek vacsorára. Nincs megszólítás, nincs a végén elköszönés, még nagy kezdőbetű sincs.

Az a jó próza, ami mondható. Nemcsak drámában, még regényben is. Hazug szöveget nem lehet jól mondani.

Kedves barátaim, mondja a levélszöveget a vidéki futballista, ezt tanították neki, soha nem gondolt bele, mit mond.


Barátja magának a hóhér.

2014. június 20., péntek

Niemöller

Mielőtt elfelejtem, egy idézet. Elmondtam többször a Rádióban, ebbe a blogba is beleírtam már, most egy ideig újra és újra előhozom.

"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem." 

                                                                  Martin Niemöller


Demokraták

Nem tudják véletlenül, miért kell erőltetni ezt a „mi demokratikus párt vagyunk” dumát? Hogy „nálunk gyümölcsöző vitákban dőlnek el a fontos kérdések”?

Az ember azt hinné, a butaságnak, a korlátoltságnak van egy bizonyos alsó szintje, ami alá már nem lehet menni, de az úgynevezett baloldalnak (a fene se érti, miért volna az baloldal) mindig sikerül. Ha legalább megpróbálnák erőszakkal letolni a választó torkán ezt a marhaságot, ahogyan a libát tömik, hogy aztán a választó mája szép kövér legyen, és még több mérgező anyagot lehessen átbocsátani a szervezetén, akkor értem, ilyen van, csinálják más helyeken, undorító és ellenszenves, de legalább hatásos.

Ezek azt sem teszik. Csak úgy mondják bele a nagy kék levegőégbe, bávatagon és széles gesztusokkal elomolva, hogy demokratikus és hogy viták vannak.

Nem létezik, hogy nincs ott egyetlen ember, aki észrevenné, hogy senkit sem érdekel a demokráciájuk. Meg hogy ők mennyivel értékesebbek. Mert mindent megbeszélnek és utána gyümölcsöznek. Mondtam már sokszor, szörnyű dolognak tartom a demokráciát, mert kizárólag arra való, hogy fajunkat akadályozza az emberré válásban. A demokrácia nevű kór izzadmánya az esetek nagy többségében valamilyen despotikus hajlamú egyed, aki a születésekor magával hozott intelligenciájának és az iskolázottságának függvényében vagy olyan lesz, mint Abraham Lincoln vagy olyan, mint Hitler, Mussolini, Sztálin vagy mint most nálunk ez a falusi futballista, ez utóbbiakból van a túlnyomó többség. És mindig ezek hivatkoznak a népre, hogy ugyanis őket felhatalmazták. Ha nem ismernék a német nácipárt rövidítését és annak teljes nevét, ideírom: NSDAP azaz Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei azaz Nemzetiszocialista Német Munkáspárt. Szocialista és munkáspárt, talán ismerik a tevékenységét, ezt a mostani hazai képződményt is felékesítették a „demokraták” szóval, mintha az elegendő volna a despotizmus, a tomboló hatalmi téboly, a milliárdos rablások elleplezésére.

Minden „demokrácia” az autokrácia felé törekszik, és nagyon gyorsan el is éri azt. Az úgynevezett fejlett demokráciák hoznak rengeteg törvényt, és építenek kiismerhetetlen intézményrendszert a saját maguk által létrehozott autokrácia féken tartására, és nem veszik észre, ha az olyan nagyon magasztalt demokrácia valamennyire is működőképes volna, nem volna szükség ezekre a törvényekre és intézményekre. Egy Lincoln szerű államelnök nem azért tesz jót, mert demokrata, hanem mert volt gyerekszobája. Az emberi jogok megfogalmazása és alkalmazása nem demokrácia-kérdés, hanem tudás-kérdés – azaz nem várható el olyan betegagyú emberektől, akik munkaalapú társadalmat akarnak a tudásalapú helyett.

Ezt is sokszor mondtam már, az ember az állatvilág része és mint ilyen, megy a kolompos után. Amerikai elnök, német kancellár vagy a római pápa, mindegy, hogy hívják, vezérürü. Az után kell menni. Mink választottuk. Miközben egy frászt választotta a szerencsétlen, a görög kor volt az utolsó, amikor az történt, azóta a magát embernek képzelő birka megy a kolomp után, és azt választja, akit mondanak neki azok, akiknek elég pénzük van ahhoz, hogy kijelölhessék a soron következő vezérürüt.

Egyelőre nem olyan bonyolult ez, hogy hat általánossal ne lehetne megérteni, az úgynevezett baloldalnak mégsem sikerül.

Egy vezérürü, és egy kolomphang. Amit a nyáj meg bír jegyezni.


Ha ezt így szégyellni tetszik, nem kell politikusnak menni. Lehet kézimunkázást tanítani egy leánylíceumban.

2014. június 14., szombat

Prokofjev

Komolyan mondom, én is undorodom ezektől a közéleti megnyilvánulásoktól, de muszáj néha, mert nem akarom, hogy beletörődjenek egy nyavalyás kis diktátor napi selejtjeibe. Legszívesebben hagynám a fenébe, én már rég nem foglalkozom vele másképp, mint hogy a neten elolvasom a főcímeket, azoktól is felfordul a gyomrom, de vagy én bírom nehezebben ennek a peckes kis fiókagresszornak a létét, vagy tényleg senki nem veszi észre, hogy tizenkét éve egy elszabadult náci megalomániáját szenvedjük, annak a rendszernek a rombolásaival és förtelmes monumentális giccseket ránk zúdító „építéseivel”.

Úgyhogy azt szeretném, ha inkább ilyesmikkel töltenék az idejüket, mint ez a felvétel például. Prokofjev 7-es Zongoraszonátája mindenhogyan hatalmas élmény, még az itt láthatónál gyengébb előadásban is (úgyszólván csak olyan van), de hozzá az esztétikumnak ez a sajátossága, a tökéletes szépség: jobb hátulról Katya Bunyatisvili anschnittben a zongorával, a paroxizmusig fokozhatja az élményt. Már ha igazán átadják magukat a Chopin-motívumra épülő II. tételnek például, vagy annak a hihetetlen energiával megszólaltatott ütőhangszernek, amivé Katya Bunyatisvili változtatja a zongorát a III. tételben (amivel Prokofjev annyira lenyűgözte a jazz zongoristákat, hogy Herbie Hancock és Keith Jarrett addig nem nyugodott, amíg valami hasonlót ki nem tudott hozni a Steinway-ből – a többi márka állítólag nem alkalmas erre a játékmódra, bár tudnék úgy zongorázni, hogy ezt tapasztalatból állíthatnám).

Nézzék, hallgassák és ne gondoljanak a gonddal.


  

(Van a neten egy kalózfelvétel a Prokofjev 7-es szonátáról, Martha Argerich játssza ráadásként a Carnegie Hallban. Rossz a kép is, a hang is, de hát… na jó, sokszor mondtam már, ő egy más jelenség, ő nem erről a világról való. Ideteszek vele egy másik Prokofjevet, az 1. Zongoraversenyt, 2005-ben játszotta a Roque d’ Antheronban nyaranta rendezett zongorafesztiválon. Próbálják valahogy kiiktatni a kabócalármát, az sajnos majdnem mindig van, de így is döbbenetes élmény.)


2014. június 13., péntek

A magyarázhatatlanságról

Mondok valamit, hátha eljut a megfelelő címre, címekre. Kéretik mérhetetlen jóindulatom megnyilvánulásának tekinteni, sok atyai gyengédség mozgatja  felvilágosító szándékomat, szeretném, ha bátorításnak vennék minden szavamat.

Adva van az úgynevezett kormánypárt. Az egyszerűség kedvéért egy nagy rakás jellemtelen, rosszminőségű, ennélfogva rendkívül buta alak gyűjtőhelye. Ha nem akartam volna egyszerű és empatikusan rövid lenni, ennél sokkal többet akkor sem tudnék mondani, ez ennyi.

Namármost. Adva van az első számú vezető, akinek a tevékenységéről nyilván eddig is sokan tudták, mert még a gerinctelenségnek és az ostobaságnak azon a rendkívül alacsony szintjén is tudható volt, hogy védhetetlen, hogy beteges érvekkel sem magyarázható. Csak nem mertek mukkanni sem, ami érthető, azon az erkölcsi szinten, ahol a napjaikat élik jókedvben, bőségben, nem is lett volna elvárható, hogy bármilyen jelét adják appercipiálási küszöbük emelkedésének.

De most elérkeztünk arra a határra, ahonnan nincs tovább. Mondtam a minap, végtelen gőgjének egyre gyorsuló növekedése elérte azt a vonalat, ahol az eddigi látszólagos erő elnyerte valódi formáját: a védtelenségnek, gyávaságnak és gyengeségnek a mindenki által látható tombolását.

Most lehet lázadni. Most meg lehet kaparintani a teljhatalmat. A többiek alig várják. Az első kakast, aki kukorékolni mer. Csak valakinek meg kell találnia magában a gazemberségnek az eddig elrejtőzött változatát, ami egy ideig még azt az illúziót is táplálhatja, hogy hasznos és igazságos cselekedetre bíztat, ezt meg kell tenni.


Jó, tudom, ez nem szempont, csak úgy mondtam.

Sosztakovics

Csak hogy milyen gazdagságot rejtettek Ravel köpenyének zsebei.

Azért az elég ritkán van, hogy az egyes hangszerek legnagyobb muzsikusai összeülnek kamarazenélni. Különösen úgy, ahogy Sosztakovics Zongoraötösében teszik. Hadd ajánljam figyelmükbe (mint már annyiszor) Martha Argerich játékát. Amit a III. és az V. tételben hallhatnak, úgy nem szól zongora, olyan hangok csak akkor jönnek ki ebből a hangszerből, ha ő ül oda.

Az ötödik tétel úgy kezdődik, mint egy Thelonius Monk blues. Csak éppen Martha Argerich játssza. Még valami. A befejezés. Nagy tutti, nagy fájdalom, még nagyobb, mint amilyen a II. és a IV. tételben volt (28 perc 27 másodperctől). Aztán a cselló egyszercsak azt mondja, mit szólnátok, ha most inkább azzal foglalkoznánk, hogy tavasz van, szellő és lepkék tánca. A hegedű benne van a játékban. A többiek megint elkámpicsorodnak, minden hangszerre ráül a szomorúság, a hegedű nem hagyja magát. Végül megegyeznek abban, hogy annyira persze nem szép a világ, a hegedű lemegy a mélyebb húrokra, a tánc egy kicsit esetlenebbé lassul, de azért olyan nagy baj talán még sincs.

Nem háttérzene. Még annyira sem, mint a tegnapi.



2014. június 11., szerda

Ravel

Hallgassanak egy kis zenét. A sok nyavalyás politika után. Nem kötelező, csak ajánlott.

Találtam egy szép, már-már tökéletes felvételt Ravel F-dúr vonósnégyeséből, nevenincs amerikai fiatalok játsszák, én ezt ennél jobban még nem hallottam.

Csak azért szeretném, ha meghallgatnák, hogy híveket szerezhessek egy régi elméletemnek (még gimnazista koromból való), amivel komoly nagy zenetudósok sem vitatkoztak, amikor megemlítettem nekik, volt, aki kicsit csóválta a fejét, volt, aki megveregette a vállamat, Várnai Péter figyelemreméltónak nevezte, Bartha Dénes, az általam nem ezért legnagyobbra tartott zenetudós pedig azt mondta egy rádióműsoromban, hogy ő ezt sosem merte így kimondani, remek dolgok születnek az ifjonti hevületből.

Amit ő sosem mert így kimondani, mindössze annyi, hogy szerintem az egész 20. századi zene Ravel köpenyéből bújt ki, ezt a köpenyt pedig Liszttől örökölte. A legnagyobb huszadik századiakra gondolok, még a Ravelnél alig fiatalabb Bartókra és Sztravinszkijra is.


És most jön az igazi merészség: ebben a vonósnégyesben benne van a 20. század.


2014. június 10., kedd

A jobbágyságról

Persze, hogy tudom, naivitás azt képzelni, az „újságírók” mostantól úgy viselkednek, ahogyan az elvárható volna, pusztán és elsősorban a saját érdekükben. A jelenlegi „újságíró” garnitúrának nagyjából a 90%-a nem is érti, miről beszéltem legutóbb, méltóságérzet, szakmai önbecsülés meg ehhez hasonló érzemények nem tartoznak az ismereteik szűk tartományába, nekik így jó, ennek az országnak a jobbágyaiként születtek, és váltak zsellérré a lehető legtermészetesebb módon, cáratyuska megmondja, ők meg fényesre nyalják.

Persze, tudom. Csak azért jó lenne.

Az is jó lenne, ha jönne valaki ennek a balsors „ellenzéknek” a helyébe, aki tudja, hogy nincs négy évük. Egy sincs. Nincs felkészülési idő. Ennek a jelenlegi bagázsnak végképp nincs, mi a fenére tudnának felkészülni? Tudsz úszni? Az ismert bonmot szerint itt most az jönne: és ha megfizetem? De nem az jön, hanem az, hogy na jó, most még nem tudsz, de akkor tanulj meg. És akkor csak áll és néz, hogy miről beszélek. Tanulni? Az mi?

Nincs négy év, mert nekem nincs négy évem. És velem együtt nagyjából nyolc és fél, kilencmillió embernek.

Ugye tudják, hogy most keveset mondtam?

Ha alaposabban belegondolnak, ennek a falusi futballistának nincs egymillió híve. Annyira nem ostoba ez a nép.

Csak jobbágynak született. De ha megmondják neki, hogyan kell másképp, akkor azt szeretné.


Csak értelmesen kellene mondani. És folyamatosan. Szünet nélkül.

2014. június 9., hétfő

Nyomásgyakorlás

„Arra a felvetésre, hogy csütörtökön több tucatnyi médium tiltakozik a reklámadó ellen, Rogán Antal úgy reagált: mindenkinek megvan a joga a véleménynyilvánításhoz, de ezt nyomásgyakorlásnak, a politikai szereplők zsarolásának tartja, amire nem lesznek tekintettel.”

Na mit szólnak? Milyen okos kisfiúk vannak pártunkban és kormányunkban? Hogy azt mondja, nyomásgyakorlás. Hát nem egy fényes elme? A tiltakozás, a munka- és szolgáltatás beszüntetés nem az általa elfogadott és megszokott rajongásnak és magasztalásnak a megnyilvánulása, hanem az egyenesen nyomásgyakorlás, és mint ilyenre – mondotta és toppantott a cipőcskéjével, ami nyilvánvalóan egy nagynevű gyár terméke – nem lesznek tekintettel. Hógyisne, még mit nem! Még az arcocskája is piros lett a méregtől, ezek azt képzelik, hogy náluk maradhat olyan pénz, amiből a Rogán-család tovább bővítheti a kis otthonát? Amiből újabb holmikat vehet magának? Na ne! Nyomásgyakorlás. Hát nem tündéri, hogy észrevette? Ezek a tiltakozók meg munka- és szolgáltatás beszüntetők valószínűleg meg is ijedtek, hogy pártunk és kormányunk még meg is nevezi, mit tesznek, most nyilván a szájuk elé kapják a kezüket, és rémült tekintettel néznek körül: jesszusom, mit tettünk, csak nem nyomást gyakoroltunk, istenkém, hát azt azért nem akartuk.

Tudják, mi nagyon szomorú? Hogy bármennyire igyekeztem a torznál is torzabb képet rajzolni a hazai újságíró társadalomról, ott van a szánalmas valóság, mint minden karikatúra mögött.

Most talán viszonylag kevesen, viszonylag mérsékelten vannak megszeppenve, mert ha nehezen is, rájöttek, hogy ez a köztörvényes bűnözőkből álló elszánt szövetség a mindennapi kenyerüket akarja elvenni. A méltóságérzetüket, a szabadságuk illúzióját nem bánták, azt már régen odaadták, az általános mentalitásnak tekinthető jobbágyszellemen belül a magyar újságíró társadalom legnagyobb része zsellér módra hagyja megalázni magát évtizedek óta megszokottan, 24 éve különösen – én ezen fenn sem akadok, szinte természetesnek tekintem.

De ez a jelen tiltakozás meghökkentett. Jóideje tapasztalom, milyen mértékig hígult fel a szakma, mennyire nincs presztízse ennek a munkának, de szinte magától értetődőnek véltem, a rengeteg fölösleges és eladhatatlan sajtótermék nem lehet képes eltartani jó minőségű, tanult embereket, az úgynevezett bulvárújságírás meg tipikus esete az önmagában való ellentmondásnak, ez a hihetetlenül alantas termék, ami az emberi ösztönéletnek a leggusztustalanabb nyúlványain lóg, nyilvánvalóan nem foglalkoztathat újságírókat, akik legalább alapfokon képesek művelni a szakmájukat.

Nem vártam el, nem is várhattam el, hogy a magyar sajtó eljusson a felismerésnek az alapfokára, mely szerint minden korlátozás, amit a politikától hajlandó elfogadni és elszenvedni, a mindennapi kenyerét fenyegeti, nem is olyan áttételesen, hogy bonyolult összefüggések kibogozása után lehetne csak megérteni. Egy pillanatig nem csodálkoztam 1994-ben, hogy a Magyar Rádió meghunyászkodott egy Csúcs László nevezetű nulla előtt, hogy a politika kiszórhatott százhuszonvalahány embert, hogy egy Rapcsányi László nevű gerincbajnok azonnal kész volt Mester Ákos helyére állni, és elkészíteni a 168 óra című rádióműsort, és hogy 1610 mínusz 128 munkatársa ennek a valamikor viszonylag szép napokat látott intézménynek sunnyogva közlekedett tovább a Rádió folyosóin, és tette azt, amit az akkori politika megkövetelt.

Azért nem csodálkoztam, mert rájöttem, túlértékeltem a magyar újságíró társadalom felfogóképességét. Azt hittem, egy közepes tanulónak számító 12 éves gyerek már képes átlátni: a tájékoztatásipari munkások egyszerűen a hivataluk alapjellemzőinél fogva abban a helyzetben vannak, amelyből a lehető leghatásosabban befolyásolható egy ország politikája, csak a szemérmem tiltja kimondani: amely helyzetben meghatározói lehetnek a kiválasztásnak, ki lehet politikus és annak mi lehet a dolga.

Mondjam értetőbben? Normális országokban a politikus függ az újságíró jóindulatától és nem fordítva. Mondjam még érthetőbben, azaz durvábban? A két foglalkozás közül az újságíróé a nagyobb hatalom.

A dolog gyenge pontja, hogy Magyarországon újságírónak nevezheti magát rengeteg ócskalelkű, jellemtelen, faragatlan alak – mert nincs semmiféle követelményrendszer, ami lehetetlenné tenné ezeknek a beszivárgását. A szocializmusban még volt. Sokan hiszik, hogy az úgynevezett demokratikus ellenzék juttatta el az országot az úgynevezett rendszerváltásig, de vannak néhányan, akik még tudják, ez a kedves és igazán tiszteletreméltó társaság akkora súlyt sem képviselt, mint a légy a szekér rúdján. Ha nem lett volna a Magyar Rádióban sok olyan rádiós, aki merte kockáztatni a megélhetését, ha nincs a Televízióban egyebek között például Polgár Dénes köpenye, amiből kibújtak a 70-es, 80-as évek meghatározó alakjai, ha nincs a Magyar Nemzet Mátrai Betegh Bélával, Baróti Gézával és a többiekkel, horribile dictu, ha nincs a Film Színház Muzsika Demeter Imréje, a Filmvilág Hámos Györgye, akkor ez a váltás másképp zajlik. Végtelen keserűséggel jegyzem meg, volt honnan idáig süllyedni, eléggé reménytelen a szellemi sötétség itt a gödör mélyén.

Ne higgyék, hogy ez a sok félfasiszta (vagy egész) firkász mind igazi, meggyőződéses népnemzeti nyilas. Van például a törleszkedő fajta, az a gyáva hiénaféle, aki a zsigereiben érzi, hogy nem tudja megvédeni magát, de mert pökhendinek született, állandóan menekülnie kellene azok elől, akik megelégelik a megalázó viselkedést, ezért elmegy a pártlap pártkapcsolatok rovatát vezetni, ott lehet taposni és lehet nyalni, azaz élhet úgy, ahogyan szeret. Aztán a rendszerváltás után átmegy középnyilasi státuszba, ott lehet folytatni, amit a létezőben elkezdett. Ez egyszerűen csak egy nagyon silány élőlény, az a fajta, ami után muszáj kezet mosni akkor is, ha csak a nevét meghallod.

De van másféle is, elmondok egy történetet. 1981-ben érthetetlen módon „beiskoláztak” egy úgynevezett politikai tanfolyamra, ami azért volt furcsa, mert azt a Magyar Rádió vezető beosztásban lévő munkatársainak rendezték, én meg csak egy egyszerű főmunkatárs voltam, akinek nincs beosztottja. Igaz, elvileg főnöke sincs, az volt akkor a függetlenség elérhető maximuma. A tanfolyamon előadást tartott egy történész, aki egyebek között a Szovjetunió helyzetét elemezte, és a mondataiból az derült ki, semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy ebben a szép nagy országban a zsidók személyi igazolványába be van írva: ők zsidók. Rákérdeztem, nem volt hozzáfűznivalója.

Akkor begurultam. Talán nem veszítek sok olvasót, ha beismerem, volt idő, amikor kifejezetten filoszemitának (cionistának) tartottam magam, a Rádióból végleg azért távolítottak el, mert a műsoromban kinyilvánítottam az akkori vezetés iránti ellenszenvemet, mondván, bár egyik sem vagyok, kéretik engem zsidónak és cigánynak tekinteni, amíg itt ilyen kirekesztő, fajgyűlölő szemlélet legális lehet. Nem szoktam embereket megütni, csak ha rákényszerítenek, de még ma is mozdul a kezem, ha antiszemita vagy cigánygyalázó megnyilvánulást tapasztalok.

Egyszóval dühömben kirúgtam magam alól a széket, és fennhangon kértem számon a gyalázatos mentalitást, kinyilvánítva amúgy a Rádióban közismert ellenszenvemet mindenféle bolsevista eszmével kapcsolatban, külön kiemelve az ottani nyílt, és az itthoni sunyin elhallgatott antiszemitizmust. Jó kis ordítozás lett a dologból, jóval később kiderült, hogy az illető történész minden szavammal egyetértett, ő csak engem akart megóvni a besúgóktól. Nem tudta, hogy azt nem lehet. A szünetben odajött hozzám két hallgatótársam. Onnan tudtam meg, hogy ők zsidók, mert szorongatták a kezemet, és onnan tudtam meg, hogy a zsidóságukat titkolni igyekeznek, mert ezt idegesen körülnézve tették. Féltek mindentől és mindenkitől. Egyikük a Politikai Adások Főszerkesztőségének rovatvezető helyettese volt, a Levelezés és Szolgáltatások elnevezésűé, ő belesápadt abba, amit én tettem.

Az illető ma főszerkesztő, a talán legádázabb nyilas újság első embere, de volt korábban a Magyar Televíziónál is hírhedetten zsidóellenes szerkesztőség helyettes vezetője.

Amikor ezek az emberek a méltóságérzetüket, a szabadságuk illúzióját adták oda remegő kézzel, azért nem bánták, mert odáig nem terjedt az anticipációs képességük, hogy rájöjjenek, ezzel a mozdulattal adták oda a mindennapi kenyerüket. A lehetőségét is elvesztették annak az életnek, amiben nem kellene naponta rettegniük, amiben nem kellene eltűrniük csökött, selejtes, kontraszelektált senkik leereszkedő gőgjét.

Azért hökkentem meg a szinte egységesnek tekinthető felzúduláson, mert eszerint mégis van valami, ami a magyar újságíró társadalmat képes majdnem egységes fellépésre késztetni. Jó, tudom, ez a kezem feje effektus, ahhoz tényleg nagyon hülyének kell lenni, hogy valaki még ezt a rablási módszert se vegye észre. Dehát akkor is! Egy egész csomó újságíró rájött, hogy ő újságíró. Hátha észreveszik, hogy innen tovább lehet menni. Hogy most visszaszerezhetik a becsületüket. Jajistenem, hát ha sosem volt nekik olyanjuk, akkor most majd lesz. Igaz nem feltétlenül jár sok pénzzel, de fantasztikus érzés. Olyannak, akinek ez új. Akinek ez nem volt természetes. Szerintem hihetetlenül gyorsan hozzá lehet szokni.

És ha az 1610 rádiósból nem marad 1482 rossz lelkiismeretű munkatárs a Rádióban, ha rájönnek, hogy ők az erősebbek, hogy jellemtelen, vézna csontozatú, elpuhult, pocakot eresztett és gyáva kis köztörvényesek akarják rájuk kényszeríteni a pocsolyaszagú akaratukat, akkor innen most lehet tovább menni.

Meg lehet csinálni a rendszerváltást. Amit a föntebb említettek előkészítettek. És amit az utódok tönkretettek. Most lehet korrigálni.

Mert az igaz, az újságíró nem arra való, hogy politikai rendszert csináljon. Hanem arra, hogy nélküle ne lehessen.


Mert nem jó, ha az, ami van, az ő lelkén szárad.

2014. június 6., péntek

A koronázási ünnephez

Tavaly október 27-én volt egy bejegyzésem, majd’ félévvel a képviselő választások előtt. Most már nincs annyi az önkormányzati szavazásig, de azért próbálkozom (nincsenek illúzióim, csak nem tehetek úgy, mintha nem érdekelne). Majdnem szó szerint idemásolom a tavalyi írást, hogy ne kelljen keresgélni. Elkeserítő, hogy mennyire aktuális (lehetne) most is, elkeserítő, hogy nincs egyetlen politikus sem, aki képes volna eljutni azokhoz az evidenciákhoz, amiket leírtam, amikhez nem kell nagy ész… na mindegy, azért mondom még egyszer.

„Azért kérdőjellel Összefogás az előző bejegyzés címe, mert nemcsak elégségesnek nem tartom az összefogást, szükségesnek sem, sőt lehetségesnek sem. Egyszerűen egy ostobaság, el tetszett késni 23 évet.

Először is kik fognának össze?

Most nagyon jóindulatú leszek és szeretetteljes.

Itt van például a legbelső körökben egy ifjú, az is valamilyen Viktor, a nevét nem bírom megjegyezni, nem is akarom, na az például már annyi kárt okozott, mint kevesen ebben az országban, mégis ott van, adja a tanácsokat, ami a kisebb baj, a nagyobb az, hogy a többiek teszik, amit mond. Nem ő a hibás, ő csak jött, azt mondta, KARESZ HÜJE GYÖNGYI HÜJE csak én vagyok okos énnekem a segembe is felyem van. Elhitték neki. Most él, mint Alizka meseországban, nem ért semmihez, beszél mindenfélét, be nem áll a szája, még nyilatkozik is.

Ha már betettem ide egy Weöres-idézetet, kívánkozik annak a folytatása is, hogy érthetőbb legyen a pillanatnyi szellemi színvonal az úgynevezett ellenzék különféle szervezeteiben:

Apukám házat épít.
Először a kéményt, borzasztó nagy füsttel.
Aztán a ház tetejét.
Azután aztán az ablakokat,
nem látunk át rajtuk, olyan feketék,
csak a falakon látok keresztül,
mivel még nincsenek.
De meg kell építeni a falakat is,
meg a szobákat külön-külön.
Mikor a ház leér a földig,
apukám azt mondja: Ujjé!

Az ellenzékinek nevezett körökben ezen kívül vannak még mindenféle egyéb ifjak, akik most baromi elégedettek önmagukkal, mert átvették az első vonalat, és hátrább küldték az öregeket.

Azokkal nem az volt a baj, hogy öregek lettek, hanem hogy fiatalnak is hülyék voltak – mondom még mindig jóindulatúan és szeretetteljesen. Azokat kivéve, akik jók voltak fiatalabban, és jók most is, annyival jobbak, mint voltak, amennyivel bölcsebbek lettek. Nincsenek ugyanis úgy általában szőkék vagy magas termetűek, sőt általában még németek vagy magyarok sincsenek, akiket itt nevezett tulajdonságuk alapján lehetne megítélni. Lao Ce öreg volt, amikor meghalt, Szókratész is, és ha már nála tartunk, Platón is öreg volt, elmúltak 70 évesek, mikor meghaltak, Platón 80 is, hátrább kellett volna küldeni őket, hogy most már ne dumáljanak annyit, mi fiatalok ezt jobban tudjuk? Úgy tudom, Albert Einstein nem nevezett az 1952. évi helsinki olimpián a 100 méteres síkfutás indulójának, és Teller Ede sem jelentkezett reklámügynökségeknél, hogy szívesen írna versikéket női cipők hirdetéseihez. Nem néztem utána, de felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, Marie Curie 65 éves korában már nem gondolkodott el, szeretne-e igazgatósági tag lenni mint a Ford-művek formatervezője, arról meg személyes tudomásom van, hogy Szabó Magda a közelmúltban már nem kérte felvételét az Operaház balettkarába, és szólókarrierről sem álmodozott, pedig – tőle tudom – kislánykorában olykor szerette volna eltáncolni a hattyú halálát. Ők mindannyian tették a dolgukat, öregen, és senki nem akarta hátrább állítani őket. Mindannyian tudták, hogy vannak feladatok és munkakörök, amikre a fiatalok alkalmasabbak, mint ők. Az lehetséges, hogy nevezettek ifjúkorukban meg tudták volna nyerni a 100 méteres síkfutás döntőjét és így tovább, az viszont egészen bizonyos, hogy egy fiatal ember még nem tudja azt, amit egy bölcs öreg már átélt, megtanult, megtapasztalt, és még az sem vehető kész ténynek, hogy öreg korában majd ő is alkalmas lesz, mert egyáltalán nem bizonyos, hogy megéri az öregkort. Amit fent nevezettek már elmondhattak magukról. Tetszik érteni?

Tényleg ennyire ostobának tetszik lenni ott abban a pártnak nevezett képződményben? Hogy az egy remek húzás volt, hátrább küldeni embereket a koruk miatt? A műanyag d’artagnan meg továbbra is viszi a szót, csinálja a nagynál nagyobb marhaságokat, a primitív és taszító utcai jeleneteket, pusztán azért, mert ő olyan fiatal? Csak példaként említettem, van még sok ilyen.

Ennek pontosan az ellenkezőjét kéretik tenni. Kérdezni okos és bölcs öregeket. Nem politikusokat!!! Nem volt elég 1989? Ugye nem tetszik azt hinni, hogy az jól sikerült? Ugye legalább sejteni tetszik, hogy ott mindegy volt, kik ülnek azokhoz a kerek asztalokhoz (amik ráadásul négyszögletesek voltak), ott Caligula lova is ki tudta volna csikarni azokat a határozatokat, amiknek az eredményeként aztán 1990-től sikerült igen rövid idő alatt tönkretenni ezt az országot. Nem azért, mert ott csupa buta ember volt (jórészt, az igaz, dehát ez mindenhol így van), hanem mert még az a néhány okos is politikai ambíciókkal ült oda.

Az a förtelem, amit politikának nevezünk, túlságosan sok komoly munkát igénylő részterület elől szívja el a levegőt, ezért képes annyi kárt tenni. Vannak országok, amelyek úgy vélik, ők megengedhetik maguknak, hogy politikusok tenyésszenek azokon a helyeken, ahol okos embereknek kellene felelős döntéseket hozniuk, amely országok hirdethetik a demokrácia nagyszerűségét, mert ennek ellenére ezek az országok többé-kevésbé működnek. (Amíg például a Tea Party elnevezésű amerikai Fidesz színre nem lép, mert akkor nyomban kiderül, mennyire működésképtelen a felmagasztalt demokrácia.)

Mi itt Magyarországon nem vagyunk abban a helyzetben, hogy továbbra is politikusok összefogására bízzuk a gyerekeink jövőjét.

Egy tiszta tekintetű ifjú, aki különben okos és rokonszenves, azt mondta jó egy éve, ők keményen dolgoznak mindenféle munkaközösségekben, és hamarosan előállnak ennek a kemény dolgozásnak az eredményével, ami azt tárja majd elénk, miképpen lehet elküldeni a falusi futballistát és csapatát.

Ha jól tudom, ennek a tiszta tekintetű ifjúnak ad tanácsokat az a másik Viktor, ilyenformán kicsit sem csodálkozom, hogy a kemény dolgozás eredményeként sikerült leküzdeniük magukat a béka legalsó része alá. Nem voltam ott, csak következtetek, a munkaközösség többi tagja is hasonló kvalitás lehetett, ha ennyi idő alatt itt tartanak. Azt mondja ez a tiszta tekintetű ifjú (különben az ő nevét le tudom írni, nem pirul bele a képernyő, Bajnai Gordonnak hívják), nem kell sietni, mindennek eljön az ideje. Én viszont attól félek, az ideje már mindennek elmúlt.

Tele van a szájuk a falusi futballista viselt dolgaival, átkozódnak és fogadkoznak, hogy majd hú de el fogják küldeni meg le fogják váltani, dehát az illető viselt dolgait én is látom, és istenbizony nem igénylem annak a megerősítését, amit úgyis látok. Tudják mit? Még az sem érdekel, milyen módszereket találtak ki az önjelölt világigazgató megbuktatására, az ő dolguk, tegyék. Azt szeretném tudni, utána mi lesz. Mit terveztek azokban a munkaközösségekben, mit fognak kezdeni azzal a romhalmazzal, amit maguk után hagynak a leváltottak. Nem arra vagyok kíváncsi, mi lesz a kiirtott fákkal és az egyéb, visszafordíthatatlan károkkal, hanem arra, hogyan lesz ennek az országnak működőképes gazdasága teszem azt. Nem, nem, szerintem azt Mari néni és Lajos bácsi sem gondolja, hogy jön az új kormány, és egyszerre olyan gazdagok leszünk, mint a mesebeli trafikos, csak azt szeretném hallani, mi a teendő a makró és a mikro gazdasággal például, hogy ők tudják, mit kell tenni, és ebben mi a dolgom nekem, és mi a teendője Mari néninek. Hogy Magyarország történetében először nem politikusok fognak dönteni az iskolarendszerről, hanem olyanok, akik értenek hozzá, és nem sámándobos szívcsakra fogja eldönteni, mi legyen a kórházakkal, az orvosokkal és az ápolókkal.

Nem érdekelnek a tagadások, az állításokat szeretném hallani. Én is, Mari néni is. Ne tessék őt lenézni, ő nem azért vevő a primitív szövegekre, mert különféle Viktorok úgy vélik, ilyesmivel kell etetni a jónépet, ezt érti, ezt kapja, hanem mert nem kap mást. Mari néni esetleg nem tudja vagy még inkább nem képes szavakba önteni, de ő alapjában véve nem szereti a tagadást, nem szereti az átkozódást és zűrzavart, ő azt szereti, ha megmondják neki, mire számíthat. Nem egy pódiumról üvöltve, hanem értelmesen, jóindulatúan, okosan. Szereti az okos embereket. Mari néni nem szokott kezet csókolni. Az a tömeg, amiről most mindenki úgy gondolja, hogy stamm fideszes, a kézcsókos, alázatos, félnyilas (vagy egész) rajongó, az a tömeg a véltnek a töredéke. Ez egy szerencsétlen ország, hazug és öncsaló történelmi tudattal, de a népe nem rossz minőségű, semmivel sem rosszabb, mint bármelyik másik. Úgy adódott (persze nem véletlenül), hogy itt mindig a legócskább lelkületű alakok tolakodtak az úgynevezett vezető pozíciókba, egyebek között azért, mert ezek a pozíciók semmit nem tudtak kínálni azoknak az embereknek, akikre szükség lett volna. Az a perspektíva ugyanis, hogy politikusnak lenni Magyarországon kiváló alkalom a következmények nélküli, büntetlen rablásra, a mások megalázására, és az emberek különféle módszerekkel való halálba küldésére, mondom, ez a perspektíva nem vonzó azoknak, akik eljutottak az emberi faj fejlődésének bizonyos fokára…

Nem elemzem tovább a lehetséges figurákat, nem akarom megmondani, ki tegyen és ki ne, tőlem durcipeti is jöhet, csak azt szeretném, ha valaki közülük felfogná: egyetlen lehetséges teendő van. Véget vetni mindenféle politikai fröcsögésnek, és azonnal összehívni egy valódi kerekasztalt, leültetni okos, bölcs öregembereket (ugye nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az emberek fogalomba a nők is beletartoznak, lévén emberebbek a férfiaknál), és kérdezni őket. Lényegre törő, okos kérdéseket föltenni, és meghallgatni az állításokat. Erre talán még egy politikus is képes. Talán egyszerre több is. Talán képesek lesznek arra, hogy kimondják, ezeknek az állításoknak a végrehajtására jelentkeznek, azaz szolgálatra, ezúttal valóban arra, és nem hatalomra.

Ne tessék siránkozni, hogy kevés az idő, meg hogy nincs „felület”, mert mindent a kétharmad ural. Van még idő, és van felület is. Egy nagy kerekasztalt bárhol le lehet tenni, újság is van, tévé is, rádió is, utóbbiak dilettánsok ugyan, de majd az eseménytől megtáltosodnak – és legfőképpen ott van az Internet, talán hallottak róla. Íme a terep a fiataloknak. Sokkal jobban tudják, mit kell tenni, mint egy akármilyen tapasztalt, bölcs öregember. Kérdezzék meg az ifjakat, hogyan kell használni a világhálót. Megmondják.”

Semmi nem változott. Van még több, mint négy hónap. Csak azt (vagy valami olyasmit) kell tenni, amit legutóbb leírtam. Most még könnyebb, a falusi futballistán lassan kiütköznek azok a tünetek, amiknek természetesen meg kell jelenniük: abszolút hatalma biztos tudatában most már azt is megmondja, a médiának mely része lehet ott az ő koronázási ünnepségén. Megjegyzem, ezt még Bokassa császár sem tette. Megjegyzem, el nem tudom képzelni, mi fog ott történni, amit a tányér- és talpnyalókon kívül más nem láthat.

Ez a szerencsétlen úgy véli, nem számít, mit gondolnak külföldön a sajtó kitiltásáról, ez itt az ő birodalma, és rövidesen be fog hódolni egész Európa. Aztán a többi földrész.

A falusi futballista soha nem volt olyan gyenge és védtelen, mint most.


Ha már észrevenni nem tetszett, legalább tessék elhinni nekem. És még egyszer: az összes levitézlett politikus maradjon otthon. Főképp a fiatal férfiak. Ez nem diszkrimináció, csak a tapasztalatok leszűrése. Lehet sokmindent tenni (például be lehet kéredzkedni a felcsúti pályára focizni, az úgynevezett ellenzéki oldal férfiúi körülbelül azon a szellemi színvonalon politizálnak), csak ne tessék odaállni.

2014. június 4., szerda

Ne tessék odaállni


Na akkor vegyük át még egyszer. És utoljára.

Ami itt látható, azt januárban írtam, az egyszerűség kedvéért szó szerint idemásolom.

„Választás

Megmondjam, hogyan lehetne az úgynevezett baloldalnak megnyernie az április 6-án esedékes választásokat?

Jó, megmondom. (Igen, ebben a kérdésben benne van, hogy a jelenleg elképzelt módon nem lehet.)

Sajtótájékoztató a Jókai utcai székházban. A pulpituson az elnök. A szöveg: megvolt az évértékelő, megvolt a jelölésem, én vagyok a baloldal miniszterelnök jelöltje. Gondolkoztam. Nem tartom alkalmasnak magamat ennek a feladatnak az ellátására. Én ezt a választást nem tudom megnyerni. Sokkal jobban értek ahhoz, hogyan kell a háttérből mozgatni embereket, milyen tanácsokkal kell segíteni őket, sokkal jobban tudom, mit kell tenni, mint tenni azt, amit kell. Úgyhogy bemutatok valakit a sajtó képviselőinek, akit alkalmasnak tartok erre a feladatra. Szabó Tímea. Várja a kérdéseiket.

Akkor az elnök odamegy az első sorban megüresedett székhez, ahonnan felállt Szabó Tímea, és leül. A sajtó ettől a pillanattól kapkodni kezd, fogalma sincs róla, mit kellene tennie, mit kellene kérdeznie. Aztán a dolog valahogyan majd rendeződik.

Ott van a pulpituson egy nő. Majd ő segít. Az ilyen helyzeteket a nők tudják kezelni. Az ilyen helyzetben, amikor ennyire reménytelen egy választást megnyerni, egy nőhöz kell fordulni.

Szabó Tímeának hívják. Elsöpörné a ma kormányzó pártot. A hátralévő idő neki bőven elég volna.

Én szóltam.”

A Jókai utcai elnök érvénytelenítette azt a megállapítást, hogy alkalmas volna bármire. Úgy tudom, bizonyos helyeken olvassák ezt a blogot. Nem kell túl okosnak lenni ahhoz, hogy valaki lássa, az általam javasolt eljárás lett volna az egyetlen esély. Nemcsak ezt nem tette az illető.

Különben Szabó Tímeát nem ismerem személyesen, elolvastam az életrajzát, láttam egy-két közszereplését. Ügyetlen még, olykor bizonytalan, de reményteli a külseje is (lehet abból előnyt teremteni, hogy kicsi), a beszédmódja és a viselkedése is, azaz így jó, ahogy van. (A „tanácsadók” és egyéb förtelmes sarlatánok azt hiszik, a karmaik közé kerülő áldozatot „át kell formálni”, mert nem tudják, abban a pillanatban van vége a szerencsétlennek, ahogy mássá akarják faragni.)

Egy bizonyos. Nincs más. Férfi sem, de az teljesen érdektelen, ha volna is, nem kell. Változatlanul állítom, vagy egy nő (egy igazán nő, aki nem akar macsó lenni), vagy senki.

A pártépítési, -alakítási technikákhoz nem értek, de abban bizonyos vagyok, ha az összes fellelhető civil mozgalom és a pártszerű képződmények valamennyi tagja összeáll egyetlen szervezetbe, és kinyilvánítja, hogy Szabó Tímea az első és egyetlen, akkor elég a hátralévő idő, hogy kisöpörjék az önkormányzatokból a falusi futballista népét. Nemcsak a fővárosban, vidéken is.

Csak ne tessék odaállni mögé. Tessék szépen otthon maradni, és amikor jelentkezik a szereplési kényszer, akkor tessék háromszor négy széntablettát bevenni, vagy bánom is én, akárhogyan tessék a távolból, televízión vagy akárhogyan követni az eseményeket – ne tessék odamenni. A civilek majd elvégzik, amit kell, amit kampányolásnak tetszik nevezni (remélhetőleg ők nem ejtik ki a szájukon ezt a szót, tudják, hogy Mari néninek hányingere lesz tőle), elmennek mindenhová, elmondják mindenkinek, kocsmában és főtéren, a templom kapujában, és ha kérdezik, azt mondják, Szabó Tímea majd elintézi, nyugodtan megbízhatnak benne, az ilyesmihez csak nők értenek, ő pedig nő a javából.

Ha még nem mondtam volna: az európai választásokon való részvétel a teljes kudarc. Borzasztó nézni, ahogy tapsikolni tetszenek, olyan jó volna végre tudomásul venni, a coubertini eszme a sportban is egy rémületes marhaság, a politikában meg kiváltképpen az. Nem a részvétel a fontos, hanem a győzelem. Az ezüstérmes már vesztes. És akkor ehhez képest hol tetszett végezni az európai választásokon? A vert mezőnynek is a legvégén. A 100 méteres síkfutásban a győztes célba érésének pillanatában a diadalmasan örvendezők még tíz méterre voltak. Nem a céltól, a startvonaltól.

Úgyhogy kéretik csöndben maradni. Valahol hátul a sötétben, és ha valaki keresi magukat, mondják azt, hogy most nem aktuális. Majd máskor. Ha valamit tudni akar a sajtó igentisztelt képviselője, kérdezze meg Szabó Tímeát. Mindenre ő tudja a választ. Egyedül ő.

Menni fog?

Muszáj. Higgyék el, nincs más esély.


Én szóltam.