Keresés ebben a blogban

2017. december 31., vasárnap

Heródesről

Magyarország miniszterelnökének.

A nevét változatlanul nem írom le, ahol ön tartózkodik, az még nagyon mélyen van a csupa kisbetűvel való íráshoz képest is. De most először nem mint egy körünkben időző istencsapást említem, hanem e levél címzettjeként jelölöm. Csak hogy teljesen, a napnál is világosabb legyen, kihez szólok.

A tegnapi napomat egy közkórházban töltöttem. Nem voltam beteg, más minőségben tettem azt.
Leírom a tapasztalataimat. 
Egy hatágyas kórteremnek az ajtótól legtávolabbi sarkában ültem. Egy ágy mellett, az "éjjeliszekrény" ajtajánál. E bútordarabnak volt még egy fiókja és egy külső polca. Az ajtót és a fiókot hajdan valószínűleg be lehetett csukni, és a külső polc sem rogyott rá a felső lapra. Azt már nem tudtam megállapítani, befestették-e valamilyen színre (esetleg fehérre), az éppen látható külső nehéz ágytálazások emlékét őrzi, odafröccsenhetett egysmás, tisztításra meg már nem lehetett idő, úgy maradt. A 60 centiméter széles ágyon felnőtt ember nem lehet képes megfordulni, de erre nem is volt szükség, ahogyan hamarosan kiderült. A többi éjjeliszekrény és a többi ágy is hasonló, a fölöttük lévő gépészeti berendezésből vagy a hívócsengő vagy a lámpa nem működött vagy egyik sem. A négy üres ágyat feltöltötték az egy emelettel följebb lévő félhalottakkal, mert munkaszüneti napok közeledvén oda és egy eggyel lejjebbre már nem jut sem orvos, sem ápolószemélyzet, erre az egy emeletre, valamint annak folyosóira fektették a betegeket, így a szükséges egészségügyi személyzetnek körülbelül a 30 (harminc) százaléka látta el őket.
A hátsó ágy mellé telepített haldokló először nem bírta kivárni az ágytálat, ennek következtében jó félórát feküdt a saját végtermékében, rémületes bűzt árasztva, és eléggé hangosan nyögve és hörögve.  Aztán megérkezett egy utolsó energiatartalékait már régebben felélt ápolónő, és hozzáfogott a kimosdatáshoz, természetesen a két, harminc év körüli, felvételre váró beteg közvetlen közelében. Paravánnal vagy legalább lepedővel való takarás több okból sem volt lehetséges, ezek közül az egyik a helyszűke az egymásra tolt ágyak között, a másik a paraván és a lepedő hiánya. 
A vele szemben lévő ágyat egy csöndes öregember foglalta el, ha felálltam, láthattam azt a képződményt, ami a fejéből még megmaradt: egy halottfehér bőrrel lazán borított koponyát, amire rálapult néhány szál fehér szőrzet.
Az ajtó melletti ágyon egy hasonló, emberre emlékeztető alakzat feküdt, csontkezében kis rádió piszkos romjai, a szerkezet sistergő hangot adott...
Csak azokat írtam le, amiket még ép ésszel úgy ahogy fel lehet fogni.
A körülbelül 60-80 beteget három ápolónő látta el, és 1 (egy) ügyeletes orvos. Akinek egyebek között azzal is kellett foglalkoznia, hogy a körülmények hatására hazamenni készülő betegekhez pszichiátert hívjon. Amíg ugyanis az illető szakorvos nem nyilvánítja beszámíthatónak a távozni óhajtó beteget, addig azt a saját felelősségére sem szabad elengedni. Ez mindig így volt (nagyon helyesen), a különbség mindössze annyi, hogy hajdan egy-két perc múlva megjelent az inspekciózó elmegyógyász. Most nem találtak ilyet, legalábbis addig nem, amíg én ott voltam.
A kórházban olyan tisztaság volt, amit a három emeletre jutó 1 (egy) takarítónő (nyugdíjból hívták vissza) és az ápolónők együttesen meg tudtak teremteni. A vedlettségen, a törött csempéken és romos bútorokon nem tudtak változtatni. A doktornő 8 órakor ment haza, előző este érkezett ügyeletesnek, de nappal is maradnia kellett, így is hárman voltak összesen egy rendes napi műszakra. Az egészségügyi dolgozók ruházata hasonló a kórház külalakjához, maguk mosnak, ha marad idő, vasalnak, ha nem marad, nem vasalnak. Az ügyeletes orvos (végzettségét tekintve szívspecialista) úgy festett, mint a létező szocializmusban a műtőssegéd, akit rendkívüli esetben hívtak be.
Az egészségügyi személyzet próbált úgy beszélni a betegekkel, ahogyan ember szól az emberhez, ez elég ritkán sikerült. De a betegek nem sértődtek meg, nem látták, hanem élték a körülményeket.

Ön az elmúlt évben kevés híján 50 milliárd forintot költött el különféle egyházi épületekre és szervezetekre, valamint különféle sportcélú finanszírozásokra (A magam részéről köszönöm a kormánynak és külön Orbán Viktornak - Kolozsvári szalonna, december 29. péntek, Tamás Róbert). Tudjuk, szívesen hivatkozik mindenféle társaságokra, amik mögé rendszeresen bebújik, de azt is tudjuk, ön már régen nem törődik ezeknek a társaságoknak a létével sem, minthogy azt tesz, amit akar. Ön ugyanis nem egy személyben felelős mindenért, ami ebben az országban történik, hanem  úgy véli, mindenki más felelős az ön egyszemélyes tetteiért. Az egyházi és sportfinanszírozások közül nincs egyetlen egy sem, ami bármilyen mértékben szükségesnek lett volna minősíthető, azaz a közel 50 milliárd forint kevésbé hasznosan lett elköltve, mintha ön ellóversenyezte, elkártyázta vagy elitta volna, mert egy elmebeteg játékszenvedélye legalább gyógyászatilag indokolható.
Ön egy ideje teli szájjal hirdeti a kereszténység felsőbbrendűségét meg azt, amit isten igéjének képzel. Elég pontosan lehet tudni, mennyit ér az ön megtérése, és miért van tele a szája a vallással (ami különben ugyancsak büntetési tétel az állam működését alapul véve), de most eltekintek ettől a képmutató, taszítóan hazug viselkedésformától. Ennek a műájtatosságnak az alapján közlöm önnel, hogy azzal az istennel, akiről viszont önnek halvány fogalma sincs, egyszer találkozni fog, méghozzá hamarosan és itt, a földi létben. Remélhetőleg lesznek olyanok, akik isten ítéletét végrehajtva először beutalják önt egy ilyen, fentebb leírt kórházi osztályra, ahol a még le sem írt körülmények között kell eltöltenie bizonyos időt. Ha ez mégsem következne be, az önre váró bűnhődésnek minden egyes pillanatában eszébe fog jutni mindaz, amit ezekkel a betegekkel, ápolókkal és orvosokkal tesz hosszú évek óta, magam fogok gondoskodtatni róla, hogy egy pillanatra se legyen módja ezt elfelejteni.
Még valami. Ha önnek volna akár csak csekély fogalma "tanult szakmájának" a lényegéről, akkor tudná, hogy a jog mindenre kiterjedő paragrafushálóját rá lehet teríteni bármire bárhogyan. Óvólag, de fojtólag is. Ön nem lesz mindig abban a helyzetben, hogy a jognak csak az óvó hálóját használja.
Ön azt hirdeti, hogy törvényesen került "uralomra" (bár ha jól emlékszem, mintha szolgálatról beszélt volna - még mielőtt uralkodni kezdett).
Nekem ezzel az 50 milliárddal és a friss kórházi élményemmel csordult túl a pohár. Mostantól gondoskodni fogok arról, hogy ön továbbra is a paragrafusok hálója alatt, törvényes elbánásban részesüljön. Vannak jogász ismerőseim. Sok jogász ismerősöm van. Az újév első napján el fognak kezdeni azon dolgozni, hogy ennek az elköltött 50 milliárdnak és az általam leírt kórházi osztálynak a törvényileg leírható részét feltárják. Azt ugyanis már most tudom, semmiféle törvényes lehetősége nem volt arra, ahogyan ezt az összeget elköltötte.
Én nem akarom még egyszer végig nézni azt, amit a feldühödött tömeg művelt az önnél lényegesen szelídebb, emberbarát Ceaușescuval. Be fogjuk tartani a törvényeket. Minden törvényt, amit ön 27 éve folyamatosan, pillanatnyi szünet nélkül megerőszakol.
A bibliai legenda arról szól, hogy Heródes megölette a kétévesnél fiatalabb gyermekeket, mert rettegett Jézustól.
Január 2-ától elkezdheti begyűjteni a jogásztársadalom gyanús részét (mindenki gyanús, aki él - Arany János után szabadon), de már most szólok, ugyanúgy nem fogja megtalálni az ön köztörvényes bűneivel foglalkozókat, ahogyan Heródes sem találta meg Jézust. Viszont egy perc nyugta sem lesz, amíg össze nem áll a vádirat, azután meg még annyi sem.
Már régen elég volt az ön ócskalelkű működéséből.
De most végképp és visszavonhatatlanul. Azért is szólok, hogy tudja, már nem érdemes a választásokkal foglalkoznia.








2017. december 28., csütörtök

A nép szünetlen eszköze némely kevesek szenvedelmeinek

Ezek a sorok itt a 19. század elejéről szólnak. Csak azért mondom, mert esetleg olvashatók jelenidejűnek is. A helyzet annyit változott 200 év alatt, hogy szinte reménytelenül rosszabb lett.
Még mielőtt valaki bizakodva megjegyezné, hogy a 48-as forradalom ezt söpörte el, sietek józanságra inteni: nem söpört el semmit. Legkevésbé az alanti jelenségeket.

Az azelőtt kézenfekvő dolgok most zavarossá váltak: a korfordulat (Nyugat-Európában: a modern társadalmak kialakulása; Keleten: a fejlődés külső gátjainak megerősödése) minden régi igazodási pontot kérdésessé tett.

A népet, mely – ahogy ekkor látszott – új és új zsarnokságokba szédül, e korban az elvakult tömeggel azonosították: öntudatlan emberek anarchiát hozó, durva csordájával. Ez az áramlat – Széchenyire sem maradt hatástalan – nem egyszerűen forradalomellenesség volt, hanem a politika értelmének megkérdőjelezése.

„A forradalom idején – írta Stendhal – tapasztalható volt a klubokban, hogy minden társadalmat, amely fél, tudtán kívül azok a tagjai uralnak és irányítanak, akiknek fejében a legkevesebb a világosság és a legnagyobb az őrület.” A népből, az embereket résztvevően felemelni akaró politikából most a radikális felvilágosultak is kiábrándultak.

„Nem a mi generációnkbeli embereknek, és nem egy istentelen irreligió által megromlott és megrontott népnek való magát igazgatni” – vetette papírra még 1813-ban Kazinczy Ferenc. De a felvilágosult Kölcsey sem kívánja már „mérték felett” a világosodást. Hisz „a nép… bizonyos pontokra nézve most is csak olyan világos, mint Nagy Károly, Hildebrand és Luther koraikban vala… Nem tanítja-é a história, hogy a nép szünetlen eszköze némely kevesek szenvedelmeinek; anélkül, hogy tudta volna, most pogány, majd keresztény, katolikus, ariánus, protestáns, képimádó, képtördelő s Isten tudja még mi nem lett.”

2017. december 27., szerda

Hellasz

Az európai szabadságharcok történetével foglalkozom, most olvastam az 1821-ben kitört görögről. Felrémlett egy elég bődületes vers, 15-16 éves korom tájékán olvastam, amikor éppen próbáltam eldönteni, ki volt nagyobb költő, József Attila vagy Radnóti. 16 évesen ez fontos kérdés. Természetesen akkor sem lehet rá válaszolni, csak az ember ezt akkor még nem tudja.
A Pharos kiadó 1943-ban, azaz a születésem évében jelentette meg Radnóti műfordításait Orpheus nyomában címmel (ez a kötet meg a Negyedik ecloga, amit ráadásul a születésem napján írt, sokáig Radnóti primátusát jelentette), benne a "Hellasz" zárókórusa, Shelley befejező sorai a görög szabadságharcra írt drámájában.
Jó, persze tudom, ennek a versnek a gyilkos iróniáját valószínűleg csak az képes teljesen átérezni, aki nemrég szabadult az 1956-os "szabadságharc" utáni börtönbüntetésből, de az utolsó versszak sötét tragédiája talán sosem volt jobban érthető, mint most.


A nagy kor újra ránk köszönt, 
aranykor jő megint, 
mint kígyó vedlik majd a föld, 
megújul lombja mind, 
s fény lebben égen, államon, 
mint ébredés az álmokon. 

Szebb Hellasz orma tündököl 
a hajnalkéken át, 
s egy új folyó villantja föl 
új Tempén bíborát, 
s ifjú Cikládok alszanak 
az árnyas mélyben hallgatag. 

Új Argo száll a hab felett, 
födélzetén a kincs, 
Új Orfeusz dalol, szeret, 
sír, meghal s újra nincs, 
s Kalipszó mellől visszatér 
Ulisszesz s honni partot ér. 

Ó, Trójáról ne írjatok, 
míg nem szabad e föld, 
de Laiosként se ríjjatok, 
szabad lesz, bár ma fönt 
a Szfinx szemén oly végzet ég, 
milyent nem ismert Théba még. 

Egy új Athén támad fel és 
a messzi korra száll 
a villogó reménykedés, 
mint égen láng, ha már 
a nap lehullt s megőrzi lenn 
fényét a föld és fönn a menny. 

Megint Szaturnusz lesz az úr 
az istenek felett, 
s a Szerelem nagy fénye gyúl, 
kő lesz arany helyett 
az oltár s nem csorg rajta vér, 
lépcsője szirmoktól fehér. 

Hagyjátok abba már! halál, 
halál és gyűlölet! 
egy szörnyű jóslat száll akár 
a felforrt őrület. 
Nehéz a múlt, halált lehell, 
fáradt a föld, pihenjen el!

2017. december 26., kedd

Nemzetállam

Miért nem szólalok meg magyarul Ausztriában? (Megtehetem, 4 éves koromig nem beszéltem magyarul, csak "osztrákul" meg hollandul, a Tanti osztrák volt, az úgynevezett gyereklány meg egy 19 éves holland menekült, ha nem kell sokat szövegelni, a kiejtésem alapján nehéz lefülelni.)
Miért tartottam "magyar órát" 1977-ben Bretagne-ban, mikor a szatócs üzletben lebuktam, hogy én mégsem Párizsból jöhettem, hanem akkor honnan? (Alig szóltam, azt hitték, fővárosi vagyok vagy valamelyik külső kerületből érkeztem, meghökkentek, amikor beismertem, Magyarországról.)
Most szégyellem a hovatartozásomat, '77-ben meg ki is mondtam magyarul, hogy Magyarország, miután kiderült, ott Port Manech-ben az Hongrie sem mond semmit, hallani akarták, miképpen hangzik ez az egzotikus országnév az anyanyelvemen. Miért?
Mert Rákosi és Kádár együtt nem gyalázta meg ezt az országot annyira, amennyire beszennyezte a csúti briganti. Ne tessék azt mondani, hogy nem volt internet, attól még az akkori hírközlés alaposabb és részletesebb volt, mint a mai. Sajnálni valók voltunk akkor is, de nem voltunk  szánalmasak és főképp nem taszítók. Egy ország, aminek a lakói nemcsak eltűrik, még imádják is a primitív, ostoba, fasisztoid despotájukat. Egy ország, amelyik visszasüllyedt a középkorba, aminek a feudális függésrendszere egy nyugat-európai polgárban undort kelt és megvetést.
Polgár. Azt hiszem, ez a kulcsszó. Kicsit még most is émelygek tőle, mint minden szótól, amit ez a szotyolaköpködő a szájára vesz, miután leeresztette a pöcegödörbe, megmártogatta és kihúzta. De lassan csitul a rosszullétem, amit a '98. és 2002. közötti "polgári kormány" kavart a szervezetemben.
Észre tetszett venni, hogy a "polgár" átalakult "nemzetté"? A polgár nem jó, ezzel a szóval  nincs kit  megszólítani Magyarországon. A polgárnak elvileg tartása van, a polgár nem alattvaló.
A középkori feudális felépítmény uralkodóból áll és alattvalókból. A Szent Korona-tan a középkori magyar nemzetfogalom fundamentuma, szimbóluma egyebek között annak, hogy egyházi javakat nem birtokolhat más, csak a korona alattvalója.
A "nemzet" a lehető legtágabb és legmegfoghatatlanabb hivatkozás a csoportazonosság akolmelegébe menekülő primitív természeti lénynek, más néven a fidesz rajongótáborának.
Nemzetállamról beszél a tanulatlan furkó, mert nem tudja, hogy abból engem például elvileg nem lehet kirekeszteni, akármennyire csípem is a szemét legalább két évtizede, és a zsidót meg a cigányt sem lehet kirekeszteni meg az itt élő nigériai orvost sem, mert az említettek mind a magyar állam területén élő magyar állampolgárok - tetszik, nem tetszik, ez van. Kultúrnemzetről akarna beszélni, ha tudná, mi különbözteti meg azt az előbbitől, dehát ha megtudná, mi az, arról sem akarna. Mert az kirekeszti ugyan a magyarságból a különféle etnikumokat (a csúti tuskó a zsidókat is annak tartja, többször kiderült a szóhasználatából), akkor viszont felmerül a kérdés, ki számít magyarnak. A hordóhasú persze magában meg van győződve róla, hogy magyar az, akit ő annak tart, dehát ő meg milyen alapon tarthat bármit, mikor a saját családneve (az egyik jelentős etimológiai iskola szófejtése szerint) egy szláv jövevényszó, amiről lehagyták a kicsinyítő képzőt.
Nemzeti dohánybolt. A sportolóink melegítőjére meg az van írva, hogy MAGYARORSZÁG. Amit az élelmiszerbolt tulajdonosa talán még el tud olvasni ott Port Manech-ben, ha emlékszik a szóra. Negyven évvel ezelőtt mondtam ki.
Ma már nem mondanám.





2017. december 25., hétfő

Korunk hőse

"A világ legrosszabb filmje is megérdemel egy tisztességes feldolgozást" - ezt olvastam egy hírportálon. Meg még azt is, hogy "féltve őrzi  születési helyét" - amit valószínűleg úgy kell érteni, hogy nem mondja meg, hol született, mert ha a helyet őrizné féltve, nem mozdulhatna el onnan. Aztán: "Azonnal felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mit számít ez, és kit érdekel, hogy hol élt egy olyan filmes, akit csak tehetségtelensége és különcsége miatt szeret a közönség."
No. Andy Warhol után itt van korunk újabb hőse, akit tehetségtelensége miatt szeret a közönség.
Egy "grafikus", aki az előhívóban felejtett fényképpel lett világhírű, akiről mindenütt azt olvasom, hogy fiatal korában milyen remekül rajzolt, de rajzot nem találok, az úgynevezett "grafikái" csiricsáréra színezett és egyéb módon elrontott fényképek (egy rajzszerűt sikerült fölfedeznem, arra második osztályban elégtelent ad a tanítónéni), egy harsány, meglehetősen primitív, tanulatlan, erőszakos alak után megint van egy világhírűnk, akiről azt állítja a magyar "újságíró", hogy megérdemel egy tisztességes feldolgozást. Ebbe egy pillanatig belegondoltam. Milyen lehet egy "tisztességes" feldolgozása a világ legrosszabb filmjének? Még rosszabb lesz?
Aztán még az is le van írva, hogy "...ha elolvassuk a könyvet, rájöhetünk, egy kicsit mindannyian Tommy Wiseau-k akarunk lenni..." 
Van egy rossz hírem a magyar "újságírónak". Sokan vagyunk, akik egy kicsit sem akarunk. Sőt, szerintem most még többségben vagyunk olyanok, akik nem akarunk.
Még akkor sem, ha egy magyarországi hírportál - egy hajdani újságformátumot alapul véve - egy egész kolumnát ír tele, bőségesen illusztrálva valamely tehetségtelen és ordítóan dilettáns, faragatlan alak történetével.

2017. december 22., péntek

Szavak

Az alant következő jegyzetet 2001-ben mondtam el a Magyar Rádióban, a Jóreggelt Európa című műsoromban, aminek az átlaghallgatottsága 600 000 és 800 000 között váltakozott. Akkor még nem tudtam, hogy ez a jegyzet nem egy szeg volt a rádiós koporsómba, hanem inkább a koporsófedél. Akkor azt sem gondoltam, hogy 16 évvel később aktuálisabb lesz, mint az akkori jelenben.

Mondani könnyű, tedd! Ugye hallották már ezt a mondatot? Csak beszélsz, beszélsz, de nem csinálsz semmit. A kezed járjon, ne a szájad. Rakd össze, vidd ki, hozd be és ne dumálj. Csupa praktikus mondat. 
És tényleg, ha belegondolnak, létünk alapja a tett, nem a szavak. A tűz, a kerék, a gőzgép, a villany, a robbanómotor cselekvés következtében jött létre. Kellettek hozzá a szavak? Valószínűleg, nem tudjuk, de nem is fontos. „Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, salakjok annál borzasztóbb legyen” – írta Vörösmarty, nem túl derűsen. És mi a megoldás? Szerinte is a küzdés, azaz a tett. 
In principio erat verbum, ami szellemes, szép magyar fordításban úgy hangzik, hogy kezdetben volt az ige. Hát mégis? Persze az ige maga a mozgalmasság, ha kicsit elrugaszkodunk az eredeti jelentéstől, Faust elmélkedését követve hamar és logikusan eljutunk odáig, hogy kezdetben volt a tett. A szavakba öntött fogalmi gondolkodás és kifejezés az ember kiváltsága az élővilágban, eggyel több adomány, eggyel több lehetőség a visszaélésre. A beszéd tudományos meghatározása: második jelzőrendszer, a test mozdulatai helyett a hangképző szervek mozgása. Ami bizonyos esetekben mozgalmasabb, hogy pontos legyek, mozgósítóbb tud lenni, mint bármely megnyilvánulása az első jelzőrendszernek, azaz a testbeszédnek…



Ez a szöveg  az áthallások miatt aktuális volt akkor is, azóta ez az elviselhetetlenségig erősödött.

Tényleg, mit gondolnak, lehet a rádióból diktatúrát indítani? Innen, ahol csak beszélni lehet, ahol csak az emberi hang… á, visszavonom, lehet innen is olyan hangokat közvetíteni, amelyek modulációjukban az emberi hang sajátosságait mutatják, mégis….. Nagyon nagy a szavak ereje… bizonyos szempontból nagyon nagy. 
Évtizedek óta morfondírozok azon a kérdésen: miért bántanak a szavak. Hogy miért simogatnak, azon nem gondolkozom, ritka jelenség, hagyom, hogy jólessék, megbecsülöm, elraktározom, jó lesz holnapra. Amikor majd valaki azt mondja, jónapot, mintha azt mondaná, dögölj meg. 
Miért fáj egy megalázó mondat, miért ijeszt meg a gyűlölet, amellyel pedig meg akarnak nyerni, hogy válasszam őket? Miért menekül az országlakók felénél is több az úgynevezett közéletből, miért gondolja úgy, hogy őt inkább ne képviselje senki? 
Mert a második jelzőrendszerrel zsigeri jeleket közvetítenek nekem, kizárólag olyanokat, amelyeket nagyon könnyű az első jelzőrendszer primitív érzeményeire fordítanom. A bántó szavak és mondatok elől félrekapjuk a fejünket, mert ütést, rúgást, utálatot, éhséget és félelmet közvetítenek, hatalmat és uralkodást helyeznek kilátásba, marokra szorítják a szívet és a gyomrot. Az embernek eufémizált emlős kiszolgáltatottságát, a természeti lény védtelenségét és esendőségét vágják az arcunkba, utcán, villamoson, a falu főterén, némelykor a templomban is, a tv-ben, rádióban vagy nyomtatásban, azt mondják szüntelenül, hogy kicsi vagy, szerencsétlen, húzd össze magad, jó lesz vigyázni. 
Csöndben jegyzem meg, mindenféle jövendölési szándék nélkül: ezek a zsigerekre ható jelek nemcsak engem riasztanak, azokat is, akiknek a nevében engem gyűlölnek…
Egy filozófiai értekezés ritkán hat az első jelzőrendszerre. A tiszta ész kritikáját vagy a Fenomenológiát nem tudom mimikára és végtagokkal való mozgásokra áttenni. 
Azt a 200-250 szót, amivel mostanában élünk, és ahogy mondtam már, amennyit elöljáróink, az ország jelenlegi vezetői szerint a hülye választó fel tud fogni, azt legegyszerűbb biológiai funkciókká alakítani. A megfélemlítés egyszerű folyamat, az emberben ott van a végesség, a halál tudata, egy-két szó, és a porban csúszol, még a szemek villogása sem kell hozzá. 
A szeretet, a gyengédség, az elfogadás bonyolult kapcsolási rajzok alapján érthető csak, Jézus tanítása ezért nem fér be sehová az emberiség szellemtörténetébe. Mást mond, mint az összes többi nagy tanító, nehezet, természetétől már-már idegent vár az embertől, valamit, ami nem intézhető el egyetlen mozdulattal. Gyűlölni, riasztó szavakat mondani egyszerű, bármely primitív főemlős ki tudja funkcionálni magából, ahhoz még olvasni sem kell tudni. 
A hatalom kell? Rendben, csak akkor ne hivatkozz Jézusra. Azt nem tőle tanultad. 
Szavakkal sérteni, megalázni, gyűlöletet fröcsögni bárki tud, a szavaknak akkor nem súlya van, csak éle. A bántó marakodásra csak felfigyelni lehet, rá figyelni nem. Értelmes szavakat, belőlük összeálló gondolatnyi mondatot, befogadni érdemes közlést nem könnyű létrehozni, ahhoz már ember kell. Érdekes, azokat hallgatom szívesen, akiket akkor is szívesen nézek, ha nem mondanak semmit. Ők kevesen vannak. Félreértés ne essék, nem a szép nőkről beszélek (bár ők sincsenek sokan), nem az esztétikai élmény vezérelte az előbbi mondatot, hanem a szuggesztív sugárzás, ami csúf kicsi öreg emberből éppúgy áradhat, mint a faj tökéletes példányából – előbbiből furcsamód inkább. A személyiség varázsát próbálom fölfejteni, azt a meghatározhatatlan elemi részecskékből álló, színtelen, szagtalan halmazt, amely valamilyen abszorpciós folyamat nyomán bizonyos változásokat hoz létre a befogadó agyában. 
Értik, mire gondolok? Arra a bizonyos jelenetre, amelyet újra meg újra elmesélek a Ben Hur című filmből, az egyik leggyönyörűbb Jézus ábrázolásra. Amikor a római katona megtiltja, hogy Ben Hurnak vizet adjanak. Előbb csak egy kezet látni, ami a vízzel telt edényt nyújtja a szenvedőnek, aztán a katona arcát, amin a parancsának ellenszegülő iránt fellobbant düh átváltozik zavart bizonytalanságba, majd pislogó, lehajtott fejű megadásba. Jézust nem látni, csak az válik nyilvánvalóvá, hogy a katona valakivel áll szemben, valakivel, akinek a tekintetéből valami olyasmi árad, amihez ő nincs szokva, mert ez nem a kemény, hideg, ellentmondást nem tűrő utasítás, hanem valószínűleg a szelíd, megbocsátó melegség, a katonát is embernek tekintő szeretet, aminek persze a paranccsal szemben lehetne ellentmondani, csak nem érdemes. Ha ilyen ember szólal meg, az ő szavainak érezhető a súlya. Akkora, hogy 2000 éve érezzük, bár még mindig nem értjük.
Karácsony van, Jézus születésének ünnepe. 
Beszélek én itt sok mindent, most például két hete szavakról, és ironizálok a szavak inflálódásáról, a szókincs kiszáradásáról, a kereskedők és a kereskedelmi médiumok uralmáról, de egyvalamiről sosem beszéltem, talán szeméremből, mert az ember ne csak magát ne magasztalja, még a saját háza táját sem, most mégis megteszem. 
Dúl a vita, majd azt mondtam, szájtépés közszolgálatiságról, versenyhelyzetünkről a médiapiacon, és egyéb, érthetetlen és fölösleges ostobaságokról, holott mindössze arról van szó, hogy a szavaknak még mindig van erejük, és a szavaknak erre az erejére szüksége van bármely, önmagában gyengének, elesettnek, megalázottnak tekinthető embernek, hogy tartsa benne a lelket, nincs egyedül. Hajjaj, de mennyire nincs egyedül! Egyebek között ez a dolgunk. Hogy mondjuk ezeket a szavakat, versben, prózában, zenében, és ez az, amiben én nem akarok versenyezni a kereskedelmi rádiókkal és televíziókkal. Még akkor sem, ha ők akarnának. 




Eszembe jutott egy naplóm. Talán már beismertem, ha külföldre megyünk (mentünk) nyaralni, mindig írtam naplót. 1986-ban Sankt Wolfgangban voltunk, hadd idézzek egy bekezdést abból a jegyzethalmazból:

„És egyáltalán, ezek fölmennek néhányszáz métert egy vendéglőbe, készítenek sárga traktorkerekű vízibiciklit, nyitnak tiszta élelmiszerboltot olyan tejjel, amelynek megvásárlása után nem muszáj megfürödni, van ródlipálya nyáron, működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, sárkány, ha eregetni akarsz, méregdrága hülyeségek, ha pénzed van rá, olcsó kaja, ha csóró vagy, lehetsz bodybuilder és szakadt elmebeteg, elviheted az akkumulátor hajtotta csónakjukat, és senki nem kér ajánlást a munkahelyedről, felmásznak magasra és lesüllyednek, cifrázzák és leegyszerűsítik, egyszóval hagynak teljesíteni, értelmetlenül vagy értelmesen, és működik valamilyen mechanizmus, ami segít eldönteni, hogy eredményes voltál vagy sem. Hogy ember vagy, izmosan, napbarnítottan egy 1600 m magasban lévő gyertyafényes vendéglő arannyal és ébenfával terített teraszán, okos és hasznos barátaiddal körülvéve – esetleg részegen és piszkosan elnyúlsz egy Szajna híd alatt – egyszóval, hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé. És ez a határ valószínűleg nagyon messze van az én béketáborbeli fogalmaim szerint. Itt kellene élni ahhoz, hogy megtudjam, mennyire. Hogy mi az, ami már nem tőlem függ.” 
90-ben azt hittem, hogy na majd most. Hogy nem kell a Wolfgangsee partjára menni annak megéléséhez, „hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé”. 
Tartok tőle, hogy az én naplómból legfeljebb a zacskós tej hiányozna, ha ma is eljuthatnék Sankt Wolfgangba. 
A többi helyett, a sárga traktorkerekű vizibicikli, a tiszta élelmiszerbolt, a ródlipálya nyáron, a működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, az akkumulátor hajtotta csónak helyett van gyűlölet és uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rossz modorú, tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rossz modorú, tanulatlan „polgárok” teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig az elvtársak akarták kétségessé tenni, most a „polgárok” akarják. 
Az 1986-os naplómnak az az utolsó mondata, hogy jóvátehetetlen a szocializmus pusztítása. Azt nem tudtam, hogy ennyire. 
Szavak. A fohász, a könyörgés szavai. Szavak az Ómagyar Mária Siralomban, kőbe zárva Michelangelo Piétájában, zenei hangokba öntve Haydn muzsikájában, táblára festve Mantegna Keresztvivőjében, könyörgünk folyton, ezerévek óta, hogy ne üvölts, ne bánts, ne üss, ne lőj, mert nekünk csak szavaink vannak, és a szavak nem védekezésre valók. Hanem teremtésre. Tanításra, mesére, játékra – örvendezésre, hogy megszülettünk és ezáltal lehetőséget és jogot nyertünk arra, hogy benépesítsük a földet mindenfélével, amit a saját kérésünkre alkotunk. Zenével, verssel, házakkal és kertekkel, színjátszással és olimpiával, színekkel, szagokkal, fénnyel, ünneppel, jókedvvel, sok szép szóval, nem bánom, a pontos, képszerű fogalmazás kedvéért olykor csúnyával is. 
Fel a fejjel! A rombolással, a szögesdrótokkal és lövészárkokkal szemben mégis ezek a szavak vitték előre a világot.




2017. december 21., csütörtök

De mortuis

Ha már előkerült egy szeptemberi bejegyzésem Gyurcsányról, és ha már abban név nélkül (mert undort keltő neveket sosem írok le, legalábbis ritkán) megemlítettem az akkori elsőszámú tisztségviselőt, azt a cserfes szépasszonyt, aki azóta (mit tesz isten) fideszes lett mint az általam elsőszámú gyanúsítottnak tartott hangfelvétel tolvajt, akkor jussunk még eggyel beljebb. (Lehet, hogy az országgyűlési házmesterek nem az első számúak a címkórságban? Mindegy, úgy is tudják, kiről van szó, csak Gyurcsány nem hajlandó kimondani a nevét, lehet, hogy ő is undorból?)
Mielőtt folytatom, ideidézem egy közel négy éves bejegyzésem részletét (egy akkori újságcikk néhány mondatával kezdődik):

„Bár a választások előtt pár héttel a titkosszolgálatok két öszödi jelentést is nyilvánosságra hoztak, továbbra sem tudjuk biztosan, hogy ki volt az eredeti kiszivárogtató. Az egyetlen kapaszkodót egy zavaros előéletű kalandor interjúja jelenti, aki 2009-ben Bolíviában meghalt. Ő Gyurcsány Ferencet vádolta, de gyanúba keverte a teljes fideszes vezérkart is, bizonyítani viszont alig tudott valamit.”
Mi az, ami bizonyítható? Egy tény bizonyosan, és abból kiindulva elég messzire el lehet jutni. A tény: az akkor hivatalban lévő miniszterelnöknek egy zárt körben elmondott beszédéből kivágtak néhány mondatot, ezzel elérték a hamisításnak azt a ritkán elérhető eredményét, hogy a teljes beszéd értelmének éppen az ellenkezőjét sikerült közvetíteni. Honnan közvetítettek? A közszolgálati Magyar Rádióból.
A közszolgálati Magyar Rádió elnöke bűncselekmények, még egyszer mondom: bűncselekmények sorozatát követte el. Ezeknek a bűncselekményeknek a következményei (ezzel is foglalkozik a büntetőjog) előre láthatók voltak. Ezek a következmények a megsértett paragrafusok büntethetőségét szinte felmérhetetlen mértékben súlyosbították, mert nemcsak egy embert tettek tönkre, hanem egy ország életét határozták meg. Az ország a polgárháború szélére sodródott, az anyagi és főképp az eszmei kár ugyancsak felmérhetetlen.
Történt valami a Magyar Rádió elnökével? Egy közönséges közokirat hamisítás büntetési tétele három év. Aminek nincs különösebb következménye, általában saját haszon szerzésének érdekében szokták elkövetni. Az három év. A fenti bűncselekmény (ami csak egy a sorozatból) mennyi? Kérdezte ezt valaha valaki?
Amikor ez a rádióelnök a hivatalába került, amikor „megválasztották”, a szocialisták voltak kormányon. A kuratóriumi elnökség elnökét és többségét az MSZP adta. A rádióelnök a kuratóriumi elnök jelöltje volt, a szocialisták követték az elnököt, a fideszesek meg csak hátradőltek, és elégedetten figyelték, amint a kuratóriumi elnökség teljesíti a kívánságukat, az ölükbe helyezi a Magyar Rádiót.
Ha a „kiszivárogtatás” idején én vagyok a Magyar Rádió elnöke, először meghallgatom, mi van azon a CD-n, az „anyag” meghallgatása után azonnal hívom a miniszterelnököt, felszabadítok egy stúdiót, és az adás megszakításával kapcsolom a Rádió addigra mozgósított két legjobb riporterét, akik megcsinálják az újkori magyar történelem egyik legrázósabb és legsúlyosabb riportját, élőben és azonnal, mielőtt a „kiszivárogtatók” elmennek máshová. Tettem volna ezt azért, mert ez volt akkor a teendő, pusztán szakmai szempontból vizsgálva a dolgot, nem is volt lehetséges mást tenni. A büntetőjogi szempont bennem akkor fel sem merült. Mellesleg nem voltam kormánypárti. Akkor sem. Emberpárti voltam. Azóta is. Legföljebb könnyebben viseltem el azt, ami akkor volt, mert a szocialistákról sok rosszat lehet elmondani, de hogy embertelen, agresszív, fasisztoid despoták volnának, azt nem. Ahhoz is tehetségtelenek.
Fentiekre számos tanúm van, le is írtam, ellenőrizhető, nem most találom ki.
Ugye nem kell mondanom? Semmi sem úgy történt volna, ahogyan akkor a mindenre elszánt ellenzék eltervezte, amiben a cinkos rádióelnök bűnsegédi bűnrészesként vett részt, nagy egyetértésben a kuratórium elnökével.
A kuratórium elnöke azóta meghalt. A Jóreggelt Európa című blogomban néhány hónapja leírtam, a Magyar Rádióban többször elmondtam az eredeti latin mondatot a helyes fordítással együtt: De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak megfelelően) vagy sehogy.
Ám ha élne is, érdektelen volna az ügyben való tanúskodása: ő jogilag nem vonható felelősségre, a választása nevezhető egyszerű politikai tévedésnek (nem az, de mondom, jogi szempontból mindegy), a napi műsor szerkesztésbe meg elvileg nem szólhatott bele. Elvileg. Az meg most már végképp mindegy, tudott-e erről az akcióról, és ha igen, miért nem szólt senkinek abban a pártban, ami az akkori kormányt adta. Ha nem tudott semmiről, miért nem?
Az akkori rádióelnök viszont él. A jelenlegi kormány egyik legmegbízhatóbb embere. Bizonyára javára írható a hithűség – már 2006-ban is a jelenlegi kormány híve volt. Rádióelnökként persze nem lehetett volna az ellenzék elkötelezett híve, annak a munkakörnek megvannak az elég pontosan meghatározható kötelmei, bizonyítandó (és bizonyítható), hogy az illető ezeket a törvényerejű szabályokat is megsértette.
Kivizsgálta valaha valaki, milyen hordozón, mikor, hogyan került a hanganyag a Magyar Rádióba? Ki vitte oda? Hogy ment be az épületbe? Melyik kapun? Melyik rendész engedte be, milyen belépővel, kihez? Vagy csak lement valaki, és ott vette át? Akár beengedték a „kézbesítőt”, akár csak a portán várt, ki vette át a hordozót, a Rádió melyik osztályának milyen beosztásban lévő alkalmazottja? Kinek adta oda? Ki hallgatta meg? A meghallgatás után mit tett? Ki döntött az adásba kerülésről? Hová vitték? A Bródy-épület valamelyik Krónika-stúdiójába vagy egyenesen föl az adóra? Ha oda, ott melyik stúdióba? Oda ki vitte fel? (Oda belépni még a rádiósok közül sem szabad bárkinek.) Ki utasított, ki beszélt, milyen szöveget mondott, azt ki írta, és ki engedélyezte az adás megszakítását, melyik technikus játszotta le az anyagot? Hol van a műsorboríték, az adásmenet, amiben nyoma kell, hogy legyen annak a történésnek, aminek végeredménye az volt, hogy egy hamisított hangfelvétel, amiről – még egyszer mondom – abban a pillanatban lehetett tudni, súlyos következményei lesznek, hogy ez a hamis hangfelvétel kimenjen az éterbe.
És legfőképpen: hol volt mindezen közben az intézményben mindenért legfőbb felelős, a Magyar Rádió elnöke?
Nem vagyok jogi szakértő. Nem tudom, elévülhet-e egy olyan bűncselekmény sorozat, aminek a következményei máig hatnak, ami megváltoztatta egy ország politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedését.
Csak azt tudom, hogy nyolc éve hámozzák a luftballont, kicsoda a kiszivárogtató. Mellékkörülmény. Az illető ócska kis figura, pitiáner tolvaj, senkiházi, puhagerincű lény, de a jog szempontjából irreleváns. Nem számít. Valószínűleg még lopásért sem lehetne elítélni.
Egy kérdés maradt. Van olyan ember, aki képes végre az érdemi kérdéssel foglalkozni, aki felfogja, hogy még most, nyolc év után is helyre lehet billenteni az akkor felborított egyensúlyt? Aki megérti, hogy csak egy-két szakmájához értő jogászra és médiaszakértőre van szükség.

Eddig a négy évvel ezelőtti bejegyzés. Azóta tudjuk, nem volt olyan ember. Pedig ez itt fent nem egy habókos összeesküvés elmélet, ez kemény jogi szöveg, egy kétségtelen kimenetelű per alapanyaga.
A kérdés az, miért nem hallja meg senki.
Azt hiszem, sejtem. Az MSZP nevű brancsban sokkal szélesebben áradt szét a szenny, mint azt feltételezni lehetett négy éve vagy akár csak idén. Nem egy-két kiszivárogtató volt, hanem egy egész bűnszövetkezet.
Mondom tovább, jó? Amiket négy éve még nem tudtam összerakni.
1998-ban néhány emberről kiderült, hogy ők alapjában véve mindig is népnemzeti gerincűek voltak, köztük egy lányról, helyes, okos, talán még szép is, évtizedek óta kedveltük egymást (nem úgy). Most egyszer csak heves nyelvcsapásokkal elkezdett benyalni a kis bimbasinak, az akkori miniszterelnöknek, aki akkor még csak kezdeménye volt a mai tömeggyilkos gazembernek. A lánynak meglett a jutalma, 2001-ben szabálytalanul és törvénytelenül rádióelnök lett. Pillanatok alatt eluralkodott a Rádióban az egyszer már (1993-ban) megtapasztalt undor - az úgynevezett jobboldal (hol vannak ezek még attól is?) áporodott leheletű uralma.
2002-ben választást nyertek a szocialisták. Kérdeztek, mondtam, a Rádió a választás megnyerésével nem lett az övék. A lány, aki akkor már leginkább egy fellépés közben megőrült műlovarnő külsejét öltötte magára, úgy is viselkedett, ádáz gyűlölettel fogott hozzá a bomlasztáshoz. Az MSZP valamiért ezzel nem törődött.
2004-ben (még a műlovarnő elnökségének idején) kinevezték a kuratórium elnökének az MSZP oszlopos tagját, aki korábban a Krónika szóra sem érdemes riportereként működött, tipikus figurájaként a 27 éve Magyarországon politikussá vedlő alakoknak: aki tehetségtelen a munkájában, de megvan benne a mások eltiprásához feltétlenül szükséges arrogancia, valamint nincs meg benne a mindenféle tartáshoz szükséges gerinc, az rövidesen a parlament tagja lesz.
Innen nagyon hosszú, én elmondom röviden. Mint egykori kolléga, felhívtam az elnök úr figyelmét a veszélyekre, és jeleztem, hogy sokak unszolására (és jobb meggyőződésem ellenére) indulok az elnöki pályázaton. Akkor az a meglepő mondat hagyta el az illető ajkait, hogy ne fáradjak, az ő elnökjelöltje már megvan, semmi gondom ne legyen, az nagyon jó lesz mindenkinek.
A többit már elmondtam. 2006-ban ez a vendéglős (valami étteremtulajdonos dinasztia sarja) volt az elnök, és az azóta elhalálozott emeszpés a kuratórium elnöke. Én akkor még megelégedtem annak a feltételezésével, hogy ezek ketten az ország egyik legdrágább ingatlanegyüttesének az eladására szövetkeztek (ez azóta bebizonyosodott, különben tanúim vannak, le is írtam).
Ma már tudom, többről volt szó. Az MSZP nevű csődtömeg, ez a szánalmas, köztörvényes bűnök elkövetésére is alkalmatlan bagázs nem véletlenül nem akarta kideríteni, mi történt az öszödi beszéd idején. Abban a "kiszivárogtatásban" nem csak a feltételezett senkiháziak voltak benne, hanem például ez a kuratóriumi elnök és a vele egyetértők a pártjában. Tessék szíves lenni egyelőre becsületszóra elhinni nekem (egy reménybeli bírósági tárgyaláson persze ennél nagyobb súllyal is megszólalnék), azt az akciót a kuratóriumi elnökség teljes egyetértése nélkül nem lehetett volna végrehajtani.
Azt tudom, mi volt az emeszpés alapmotiváció: megszabadulni attól az embertől, aki országjellegű országot kezdene építeni, mert pillanatokon belül kiderülne, hogy az abban való részvételre az akkori garnitúra (változott azóta valami?) könnyűnek találtatna, és ez a Gyurcsány nevű ezektől villámgyorsan megszabadulna. Ezek nem annyian voltak, ahányról azóta is feltételezik, hogy kiszivárogtatta a felvételt. Atyaúristen, hogy én is mekkora marha vagyok! El tetszik tudni képzelni, hogy két-három alak magában végre tudna hajtani egy ilyen akciót, ha a pártelnök mögött egy tisztességes párttagság áll? Ha nem ért egyet lényegében az egész nyavalyás banda, akik különben az eddigiektől függetlenül is bűnsegédi bűnrészesek a csúti gazember uralmának előkészítésében? Dehát nem is a fentiektől függetlenül tették.
Azt viszont nem tudom, Gyurcsány miért nem tesz semmit. Nem az a naiv alkat. Bár sok marhaságot csinált, de a szándékai tisztessége felől nincsenek kétségeim. Esetleg még mindig olyan sok az a lúd? Ha együtt elkezdenek egyszerre gágogni és sziszegni, az valamiért veszélyes lehet? Ezért kell most megegyezni velük? Beismerve ezzel a megegyezéssel a biztos választási vereséget?
Gyurcsány tényleg azt hiszi netán, hogy ezzel a sunyi kis társasággal lehet valamit kezdeni? Tizenegy év után még annyira sem lát tisztán, mint én?
Azért ez így elég borzalmas.

P. S.: Csak most jutott eszembe valami, amit persze nem tudok bizonyítani, de valószínűleg nincs bíróság, ami ne mérlegelné bizonyíték nélkül is: ha én vagyok akkor a Rádió elnöke, nem viszik oda a megvágott beszédrészletet. Ami különben megfontolás tárgyává teszi a bűnszövetségben elkövetett bűncselekmény gyanúját (máshonnan megközelítve nyilván erre is akad bizonyíték).






Élősködők

A szentséges úristenit az ostoba, kártékony, alkalmatlan firkászbagázsnak, ha egy autó a tömegbe hajt, és emberek repülnek a levegőbe (halnak meg), az nem incidens!
"Arról egyelőre nem adtak bővebb információt, hogy hányan sérültek meg az incidensben, de helyi sajtóértesülések szerint legkevesebb 16 embert kellett ellátnia a mentőknek. Egy szemtanú a 3AW rádiónak arról számolt be, hogy az autó mindenkit elkaszált és emberek röpködtek a levegőben. A helyszínen készült fotókon az látszik, hogy sokan a földön terültek el egy fehér kocsi közelében."
Ez áll a hírportálon. Nem várom el, hogy az "újságíró" etimológiai elemzésnek vesse alá a szót, de annak azért nézzen utána, mit jelent. Általánosan ismert értelme a kellemetlenség, váratlan esemény, ami kényelmetlenül érint. Azaz nem nagy ügy, csak zavaró. 
A fene egye meg az összes büdös bunkó barmot, aki rászabadult a tömegtájékoztatásra.

2017. december 20., szerda

Verba volant, scripta manent

Mennyi esélye van a netirodalomnak a fennmaradásra?
Mi a különbség az elektronikus és a papíralapú megjelenés között?
Mikor jön rá az emberiségnek a szellemi javakért felelős és azok létéért tehető része, hogy az első kérdésre semmi a válasz, a másodikra meg valamivel hosszabb, de az előbbihez hasonló, majdnem a horáciuszi alapigazság (litera scripta manet, verbum ut inane perit - népszerű rövidítésben a szó elszáll, az írás megmarad): a felkerüléstől számított néhány óra múlva az elektronikusan rögzített szó elszáll, a papíralapú megmarad.
Visszatér-e még valaha a köztudatba, hogy a kereskedelmi érték a legritkább esetben jelent valódi értéket? Hogy az irodalomtudományt, a muzeológiát, a zenetudományt sosem fogják bedarálni a kereskedők, mert az emberiség önvédelmi reflexei eddig is működtek, amiből talán következik, hogy ezután is képesek lesznek működni.
Tudom, hogy ezt most a legrosszabbkor mondom. Csak elgondolkoztam egy íráson. Swan Edgar jelentette meg a Kolozsvári Szalonnán, a címe Az úri közönség összekapaszkodva, lehajtott fejjel táncol. Az írás több, mint kiváló, a műfaját nem tudom meghatározni, jobb is - a műfaja önmaga.
Azon gondolkoztam, mit mondanék a Swan Edgar néven író embernek, ha ismerném (a nevezett felületen - vendégként - meg-megjelennek ugyan holmijaim, de csak annyit tudok róluk, hogy e-mailben kért hozzájárulásommal ezeket olykor leveszik innen a Jóreggelt Európáról). Hogy merném-e felelősséggel azt mondani Swan Edgarnak, gyűjtse össze ezeket és adja ki őket nyomtatásban?
Valószínűleg a fene sem venné meg. Rawling, Dan Brown, John Grisham ma koldulni járhatna, iszonyatosat zuhant az atlanti térség szellemi színvonala az elmúlt tíz évben. A kalmár tévé, a bulvár és az internet megtette a hatását, a könyv nem kell senkinek. Kiadók hirdetik a szörnyű elméletüket, mely szerint a könyv ugyanolyan áru, mint a mosópor (még olyan sem, teszem hozzá én, mert a mosópor kell egy háztartásba, a könyv nem kell). Egy mondatban nem lehet több hat szónál, a teljes szókészlet legföljebb 1500 - az ilyen még megy.
Akkor meg Swan Edgar mi a nyavalyának akarna nyomtatásban megjelenni?
Próbálok válaszolni az alapjában véve megválaszolhatatlan kérdésre, kockáztatva, hogy hülyeségeket beszélek. Aminek azért is nagy a valószínűsége, mert a jövendölések ritkán igazolódnak.
Az Amerikai Kongresszusi Könyvtárban (tudomásom szerint az a világ legnagyobb könyvtára) sokmillió könyv van. Azokkal kapcsolatban nem is az a legfontosabb, hogy megfoghatók, megszagolhatók, tapinthatók. És nem is az, hogy ezek a kötetek megszámlálhatók, ilyenformán megismerhetők, számon tarthatók. Hanem hogy annak a könyvtárnak van egy igazgatója, vannak könyvtárosai, katalógus kezelői - egyszóval emberek, akik foglalkoznak azokkal a kiadványokkal, akiket meg lehet kérdezni, akik (akárhányan vannak is) ismerik a könyvtár teljes állományát.
Az internet személytelen és megfoghatatlan. Megtalálhatod, aminek tudsz a létezéséről. De ami hétfőn reggel fölkerült, arról aznap délután már nem lehet tudni, és ahogy múlik az idő, úgy enyészik el minden, ami ott van, mert hiába a jelen idő, az internet a folyamatosan felszívódó múlt. Az eltűnt idő, aminek nem lehet a nyomára jutni, mert alapjában véve soha nem is létezett, olyan gyorsan szállt el.
Tudom, hogy a könyv néhány éve megszűnt kereskedelmi értéknek lenni. Szerintem elsősorban azért, mert a kereskedőket a dolog nem érdekli, nem fontos nekik, hogyan lehetne mégis eladni - úgy vélem, rövid idő múlva rájönnek arra, amit nem is olyan régen egyszer már tudtak: a könyv hatalmas üzlet, csak tudni kell eladni.
Úgyhogy Swan Edgarnak azt mondanám, gyűjtsön össze egy könyvre valót, mert az írásainak meg kell maradniuk.

P. S.: Azaz a könyv mégis csak árucikk, aminek a fennmaradása a kereskedőktől függ?
Sosem állítottam, hogy nem az. A kereskedelem nélkül megbénul az élet, persze. A kereskedők uralma viszont nem bénít, hanem öl.
Hogyan lehet egy szolgálót visszakényszeríteni oda, ahová való, a szolgálatba?
Majd ha megoldottuk a politikusoknak (a kereskedők csicskásainak) az eltüntetését, akkor lehet erről elméleteket gyártani. Ha a tömegtermelés nem a tömegnyomorítás szinonimája lesz, majd talán akkor fogja megkérdezni a kereskedő újra: mit tetszik parancsolni?






2017. december 18., hétfő

Kultúra

Régen akarom mondani, hogy a falunk két végében van egy-egy tábla, amiken rajta van a település neve - rovásírással. Tudom, hogy az, valamikor foglalkoztatott is a dolog, terveztem az alaposabb megismerését, aztán valahogyan elmaradt. Ez azt jelenti, örökre. Bizonyos biológiai törvények alapján nem sok van már hátra, és bár az ismeretlen megismerése felé hajtó izgatottságom nem szűnt meg, sőt, vannak a rovásírásnál fontosabbak, méghozzá rengeteg. Úgyhogy tőlem bármi lehet odaírva arra a táblára. Az nem annyira zavar, hogy nem tudom, mi van odaírva, de az nagyon, hogy ott van.
Mondom, nem sokat tudok erről az írásfajtáról, de annyit igen, hogy használata által évszázadokkal volt elmaradva az ősmagyarság a megismerhető fejlődéstől, valamint nekem legalábbis az Ázsiához való kötődést idézi, aminek az évezreddel ezelőtti ténye nem vitatható, de a jelenben való orientáció rovásírás nélkül is fájdalmasan undorító.
Hasonlóképpen fájdalmasan undorítónak tartom azt az évszázadokkal visszavető jelenséget, amit kereskedelmi televíziózásnak hívnak, azon belül a különféle valóságsókat súlyosbító körülményként jelölném meg abban az esetben, ha a kalmár és a bulvár végre nemzetközi bíróság elé kerülne.
Tegnap valahogyan (mindegy hogyan) belelapoztam az egyik ilyenbe, és ott is maradtam, mert egy hajdan kedves ismerősömnek a lánya volt látható. Gyorsan kiderült, a döntők döntőjének vagyok tanúja, a nem tudom, mióta folyó "játék" nyertesét hirdetik mindjárt. Egy riasztóan kezdetleges kulturális szinten tartózkodó férfiember és a számomra kedves (elég régen, pólyásként látott) lány között kellett döntenie - a közönségnek.
Mint tudjuk, az effajta döntéseket minden médiumban (hangsúlyozom, minden, a más országokban még többé-kevésbé tisztességesnek tekinthető közszolgálati televízió sem kivétel) úgy manipulálják, ahogy jónak látják. Esetünkben különben majdnem mindegy, milyen volt a viszony a valós közönségszavazat és a döntés között, egyik rosszabb ugyanis, mint a másik, a lényeg az, hogy az írás-olvasással is hősies küzdelmet folytató férfiember nyert (a "győzött" ettől árnyalatnyival különböző fogalom).
Namármost. Valószínűleg a közönségszavazat is mellette szólt, de ha néhánnyal kevesebb volt is, a "műsor" felelősei a megfelelő irányba korrigáltak. Ennek az országnak ugyanis az a férfiember a jellemző figurája, majd' azt mondtam totemalakja. Aki bizonyos szavakat ebben a játékban hallott először, mert azért itt mégis csak össze volt zárva például ezzel a bizonyos lánnyal, akinek a szókészlete meghaladja azt a bizonyos 3-400-at, és ezt képtelen volt illendően titkolni.
Lehet, mégis meg kellene tanulnom a rovásírást. Nemsokára szükségem lehet rá, ha a magyar értelmiségi elithez akarok tartozni, ami még tud írni. Ha csak fakéregbe is, pattintott kőkéssel.

2017. december 16., szombat

A stílusról

Gondolkoztam. Mindenkitől bocsánatot kérek, akinek a baktériumokról és férgekről való képes beszéd (metafora, nyelvi kiméra) sértette az ízlését. Szeretek pontosan fogalmazni, ha e szokásom felől nézzük a dolgot, alig van valami baj, legföljebb a baktériumok és a férgek bántódhatnak meg az általam felállított összefüggések miatt. De igaza van annak, aki úgy gondolja, erősebb lehet a gusztustalanság leírása az állatvilágra való utalás nélkül.
A "patkányeffektus" más. Az egy viselkedésforma tudományosnak tekinthető megnevezése, a sarokba szorult gyáva lény kétségbeesett támadását nevezi a szakirodalom patkányeffektusnak.
Ezentúl is törekszem a pontosságra. A neveletlen tahót, a gerinctelen, ostoba és faragatlan rosszízlésű alakot nem fogom ennél finomabban leírni.
Már csak azért sem, mert a valósághoz képest ezek még mindig túlságosan enyhe kifejezések.

Díszsorfal

Most vettem észre, idén lett volna 95 éves Göncz Árpád. Ha már a minap felidéztem egy beszélgetésünket, ennek az évfordulónak a tiszteletére ideteszek egy írást, ami a "Visszanézve" című kötetben jelent meg, a könyvnek 2007. március 21-én volt a bemutatója a Centrál Kávéházban.
Rádiós kollégámnak, a természetesen rég elfelejtett László Györgynek (minden idők legrádiósabb rádiósának, akinek egy nap alatt több ötlete volt, mint másnak egész életében) jutott eszébe, hogy szerkeszt egy kötetet Göncz 85. születésnapjára, régebbi írásokból meg újakból, amiket ő rendelt a könyvbe. Az a megtiszteltetés ért (nem üres szófordulat, komolyan gondolom), hogy László Gyuri szólt, írjak valamit, hiszen a Rádióban mégis csak én állok hozzá a legközelebb és főképp a legrégebben (1956. októberének végén találkoztunk először, aztán hosszú ideig nem, ő a Kozma utcai Gyűjtőbe került, én a Fő utcába - ezt természetesen akkor nem tudtuk egymásról).
A könyvbemutatón László Gyuri kérésére (utasítására?) fel kellett olvasnom a kötetben kinyomtatott írásomat. Kiültem a díszasztal sarkához, közvetlenül Göncz mellé. Soha el nem felejthetően maradt meg a belső hallásomban a hang, Árpád visszafojtani akart nevetése (nem mindig sikerült).

Megy. Nem tudja eldönteni, hogy most ő diktálja a tempót vagy az a másik ott mellette. Mondták pedig, de az más, mint benne lenni a helyzetben, különben is annyi mindent mondtak. Például azt is, hogy hová nézzen. A fene emlékszik rá. Jó volna a lába elé, de azt valószínűleg nem szabad, igen, határozottan az rémlik, mintha azt mondták volna, hogy ne nézzen a lába elé, hanem inkább előre, de az is lehet, hogy oldalt. Akkor viszont melyik oldal felé, csak mert itt két sorban állnak a katonák, jobbra is, balra is. Bizonyára csupa helyes gyerek, ilyen tempóban azt nem lehet megállapítani.
Muszáj így rohanni? Nem lehetne odamenni egy-két katonához, megkérdezni, miért csinálja ezt? Kiválasztották vagy jelentkezett? Tudta, hogy gépalkatrész lesz belőle? Átvillant legalább az agyán, hogy ez itt egy masina, ő a váz egyik darabja, arra való, hogy a szerkezet szét ne essen, és én vagyok a mozgó alkatrész, ezzel az emberrel itt mellettem. Vagy előttem vagy mögöttem. Nem tudja eldönteni, hol menjen. Persze az is lehet, hogy csak igyekszik fölvenni szegény az én sebességemet. Az pedig nem könnyű. Pulzálunk. Tényleg, és én miért csinálom ezt? Miért nem mondjuk meg minden országnak, ahová menni kell, hogy a Göncz nem lép el a díszszázad előtt. Neki az a szokása alakult ki, hogy nem lép el. Azt nem kell tudni a protokollosoknak, hogy azért nem lép el, mert nem tudja, hogyan kell azt, ő ugyanis csak menni tud, azt is leginkább sétálva. Különben sem illik firtatni az ilyesmit, hogy miért, nem lép el és kész. Nem lehetne megoldani? Persze akkor elterjedne, hogy éppen a Göncz nem lép el, mikor különben mindenki ellép. Beteget jelenteni, na az milyen lenne? Hogy ugyanis fáj a lába. Nem tud ellépni. Ó nem, nem, különben semmi baj, menni tud, csak ellépni nem. Nem lehet? Kár.
Megy. Csak mert kiválasztották arra, hogy ellátogasson, fölavassa, megbeszélje. És azzal együtt jár ez a rohanás. Nem ő akarta, így adódott. Annak idején, huszonkét éves korában felháborította a nyilasok viselkedése, úgy gondolta, tennie kell valamit. Attól kezdve a megfelelő pillanatban mindig volt valaki, aki úgy gondolta, a Göncz lenne jó, ő meg azt mondta, rendben van. A magyar történelem egyetlen főtisztviselője, aki sosem állt oda, mindig mások mondták, hogy jó lenne, ha odaállna. Sosem mondta, hogy a világ megváltásra vár, és majd ő élére áll a megváltásnak, fogjuk meg fiúk, aztán vigyétek, hanem azt mondta, hogy ha úgy gondoljátok, én megpróbálhatom. Az önjelölt tülekedők között az egyetlen, aki sosem ajánlkozott, akit mások választottak.
Azért azt jó lett volna tudni, hogy majd el kell lépni a sorfal előtt. És még egy mosolynak sem szabad átvillanni az arcán, mikor eszébe jut, hogy Fülig Jimmy azt írta a Boldogság Szigetek uralkodójának, amikor megérkezett Almira várába: „egy egész sor tüzet adtak”. Szervusz nép, szervusz király. Rejtő Jenő fergeteges humora minden lehetőségét kihasználta annak a helyzetkomikumnak, hogy egy kikötői vagányról azt hiszik, ő a király. Valószínűleg még Rejtő sem tudta elképzelni, hogy lesz itt egy ember, egy hajdani csőlakatos vagány, akiből igazi király lesz, és aki igazán azt mondja, szervusz nép. A nép meg ránevet és azt mondja, szervusz király.


2017. december 15., péntek

Identitás

Szentmisét tartottak Szombathelyen Bárdossy Lászlóért. Nem misét, hanem szentmisét. Ha esetleg valaki nem tudná, szentté azáltal lesz, hogy a pap kiemeli a profán világból, és felajánlja az istennek. Ennek a felajánlásnak része az "úrfelmutatás" is, ami úgy keletkezik, hogy a kenyér konszekrálása után Krisztus testét, a bor konszekrálása után Krisztus vérét emeli magasba, felmutatja a pap, hogy a hívek láthassák (a konszekrálás voltaképpen a megszentségtelenítés ellentéte, megszentségteleníteni azt lehet, amit korábban konszekráltak, azaz megszentségesítettek, azaz kiemeltek a profán világból, és felajánlották istennek. Azt evidenciának tekintjük, hogy isten az ajánlatot elfogadta, nincs hír arról, hogy valaha visszautasította volna - szegény isten nincs és soha nem is volt abban a helyzetben, hogy a papoknak ellentmondani merészeljen, csak ezt a tényt a híveknek nem szabad tudniuk, nem is akarják tudni). Ha esetleg valaki nem foglalkozott volna a szó eredetével, a "profán" a latin profanumból származik, ami "még be nem avatott"-at jelent, amiből szerintem az következik, hogy csak idő kérdése, és a profán szentté változik, csak a papnak kell fölemelnie és istennek ajánlania. Azaz a mise még nem szent, hanem profán - na meddig? Hát azt nem tudom. De majdnem bizonyos vagyok benne, hogy abban a pillanatban, amikor a pap bejön, a mise még profán, mert menet közben mégsem lehet felajánlani. Ha alaposabban belegondolunk, az úrfelmutatás például szép gesztus - és azt most hagyjuk, hogy ki az a "Krisztus" és mi köze van a papnak az ő testéhez és véréhez akár csak szimbolikusan is -, de ez még nem jelenti azt, hogy a mise is szentté válik.
Egyszóval nem tudom, mennyire volt szent az a mise ott Szombathelyen, csak azt tudom, hogy egy elítélt háborús bűnösért tartották. Vitatják, hogy az ítélet megalapozott volt-e (a miép nevű, már réginácinak tekinthető trutymó perújrafelvételt is kezdeményezett), azt azért rögzítsük, hogy az illető hadat üzent előbb a Szovjetuniónak, aztán az Egyesült Államoknak, aláírta a 3. zsidótörvényt, felállíttatta a 2. magyar hadsereget és kiküldte a keleti frontra, annak nyilvánvaló tudatában, hogy nevezett magyar hadsereg esélye a túlélésre úgyszólván a nullával egyenlő, azaz Bárdossy a fentieken kívül még lényegében halálra ítélt néhány tízezer embert, de mondom, vitatják, megalapozott volt-e háborús bűnösnek nyilvánítani az illetőt.
Namármost, ha az a mise mégis csak szent volt, akkor a következő kérdés az, felajánlották-e az istennek Bárdossyt, vagy ha nem, akkor csak figyelmébe ajánlották az istennek. És hogy az utóbbi eset is elég a szentté nyilvánításhoz, vagy az isten majd még meggondolja. Szerintem nem érdemes itt vacakolni, ne várjunk istenre, mondjuk csak ki, Bárdossy szent és kész.
Ezzel ugyanis hatalmas lépést teszünk az identitásunk visszaszerzésének az irányába. Az országház viceházmesterétől tudom, hogy azt elvették tőlünk a vallásunkkal együtt, valamint hogy "az istentagadásra épülő politikai rendszerek elkerülhetetlenül emberellenessé válnak, és mindig emberölésbe torkollnak”, azonkívül “Akik ugyanis Isten halálát hirdetik, azok mindig készen állnak az emberélet kioltására is” (idézetek a Kolozsvári Szalonnából - mai bejegyzés Forgács Erzsébettől).
Nnna. Ezek szerint nekünk nincs tovább félnivalónk, a nádfedeles vici, aki nemrég még gúnyolódott a vallásokon, most helyre tette az országot. Megtartunk még néhány szentmisét, Imrédyt tudom ajánlani, szentté avatásra Horthy Miklóst, esetleg Teleki Pált, az első két zsidótörvény mégis csak tőle származik, ne bánjunk vele méltatlanul, aztán itt van még Baky, Jaross... Szálasinak talán egy kápolnát is kellene építeni, mit kápolnát, székesegyházat.
És akkor majd lesz identitásunk.
Volna még egy javaslatom: verbuváljon a segédházfelügyelő hittérítőket. Magyarországon ugyanis vészesen elfogytak a maguk identitását a vallásban keresők. De sebaj, meg lehet ezt oldani, ajánlom tanulmányozásra az inkvizíció történetét, különösen a főinkvizítor Torquemada életrajzát.






2017. december 14., csütörtök

Te még olyan fiatal vagy

Nem könnyű ilyesmiről beszélni, dehát vannak például bakteriológusok, akik nélkül az emberiség a jelen állapotánál is betegebb volna - valakinek le kell írnia a baktériumok tulajdonságait, hogy lehessen védekezni ellenük. Bár amilyen gusztusos élőlény egy baktérium azokhoz képest, amilyenekkel most készülök foglalkozni. Dehát muszáj, mert a betegség terjed.
Az ellenzéki nácipárt vezére levelet írt a kormánypártinak. Hogy az illető már nem tud sportszerűen küzdeni és már nincs benne méltóság. Meg hogy már nem lánglelkű ifjú forradalmár, ami valamikor volt.
Azt a betegséget terjesztő lényt, amelyik a levelet elkövette, egyelőre nem írnám le, talán ellenszer sem kell, bebizonyosodik hogy egy életképtelen mutáns. Annyit azért megjegyzek, milyen érdekes szemszög az, ahonnan nézve a büdös bunkó, faragatlan, ízléshiányos, buta, műveletlen csúti futballista sportszerűnek, méltóságteljesnek és lánglelkűnek látszott.
Az alant látható bejegyzést idén szeptemberben írtam. Most másodszor teszem ide, lehet, nem utoljára. Úgy vélem, még nincs meg az ellenszer. A bakteriológus is hosszan elemez, azután lel rá a vegyületre, amivel a kórokozó semlegesíthető. Lehet, könnyebb dolga van.
Ez a szeptemberi bejegyzés arról szól, milyen volt az, ami a fent idézett lény szerint már nem olyan.

Na jó. Veselkedjünk neki. Nem szeretem, amit most fogok tenni, de kénytelen vagyok, mert úgy vélem, még mindig vannak, akik azt hiszik, túlzok, midőn azt állítom, hazánk első számú elöljárójáról nehezen dönthető el, melyik a legrosszabb tulajdonsága: a butaság, a jellemtelenség, az önimádat... és így tovább.
Fönt van az interneten egy Szárszón készült felvétel a 90-es évek elejéről. A futballista fiatal volt, szellemi erejének teljében. György Péter egyenes kérdéseket tett föl, és egyenes állításokat rakott össze. Fontos: akkor a többség egy liberális ifjút ismert, nem ezt a mai gerinctelen rablót, akkor a többségben még élénken élt a 89-es, szovjet csapatokat hazaküldő beszéd, még nagyon kevesen voltunk, akik undorodtunk attól a hőzöngéstől és már beleborzongtunk abba a (különben várható) jövőképbe, amikor ez a gyűlöletkupac teljhatalomra jut.
Nézzék, hallgassák meg, figyeljenek a válaszra. Meg a hallgatóságra. Hogy néhányan már gyanakszanak. Itt van, megmutatom, utána beszélünk.




Ugye nem várják, hogy részletes elemzést adjak? Talán elég néhány lényeges elem megemlítése.
A patkányeffektus: védekezés a sarokban látszatkitámadással. Senki nem bántotta, de már harcolni akar. Nem nevezi meg az ellenfelet, nem választ fegyvert, nem mondja, hogy hol és mikor, csak a harc szükségességéről beszél, és támad. Úgy általában. Nyer már itt is, mint azóta mindig, minthogy nincs ellenfél, aki legyőzhető volna. Ha ugyanis felbukkan egyetlen egy is, akiről gyanítható volna, hogy esetleg visszaszól, akkor hátra arc, menekülj.
Az elkenés: semmilyen kérdésre nem válaszol, mert azt mondja, nem volt kérdés. Ami mégis megkerülhetetlennek látszik (székház-ügy), arra ott van mindjárt a világtörténelem kezdete óta használt séma, a gyávák menedéke: mások is azt csinálják. Más pártok pénztárnokai is együtt ebédelnek. Nem azt mondja, ő miért tette, azt mondja, mások is. Nem ismerjük el, hogy hiba volt, bűnösek vagyunk, azt mondjuk, mások is.
Beszéljünk a kacsáról: mindegy, mi a téma, mindegy mit kérdeztek, a kacsáról tudok egysmást, arról fogok beszélni. Méghozzá úgy, hogy előbb megjegyzem, mennyire nincs semmi értelme annak, amiről mások akarnak beszélni, már csak azért sincs neki értelme, mert az, amiről mások akarnak beszélni, nem más, mint alaptalan és nemtelen támadás, és én nem vagyok hajlandó felvenni a kesztyűt, valamint a mások ingét sem.
Majd én megmondom, miről lesz szó: milyen lehetőségei vannak az értelmiségnek, ez fontos kérdés. Tessék szíves lenni egy pillanatra komolyan venni ezt a nyilvánvaló ostobaságot és tessék megpróbálni válaszolni. Na? Tetszett találni értelmes, nem közhelyekben és általánosságokban tartott mondatokat? Hát persze hogy nem.
És így tovább.
Még egyszer. Egy fiatal liberális beszélt, szellemi erejének teljében. Annyira borzasztó, hogy már akkor nyilvánvaló volt, amit néhányan megállapítottunk: az isten őrizze meg az országot ettől az alaktól.
Nem őrizte meg.

Az utolsó előtti félmondatról még valamit, amit talán eddig nem írtam le. Nem akartam, amíg élt ennek az országnak az a politikusa, aki tiszteletreméltó volt, elsősorban azért, mert valójában nem volt politikus.
Göncz Árpáddal való ismeretségünk még a szocializmusból származott, abból az időből, amikor aláírt, és ezért nemkívánatos személynek nyilvánították. Akkor senki nem akarta megismerni, és az is lehet, hagyták volna éhen halni. A Rádióba nem engedték be, kint a Pollack Mihály téren adta ide a (természetesen aláírás nélküli) lektori jelentéseit, arra már nem emlékszem, milyen névre, hogyan utaltunk, a boldog emlékezetű Szűcs Erzsi - a Dramaturgia lelke és mindenese - találta ki a módszert, ő is készítette el, ő is vette föl a pénzt a pénztárnál. 1989-ben azon a bizonyos napon, amikor a "lánglelkű" hazaküldte a jórészt már hazament szovjet csapatokat (a kivonásukról szóló megállapodást Német Miklós és Horn Gyula már hetekkel korábban aláírta, lehetett is tudni róla), azon a napon beszéltünk telefonon Göncz Árpáddal. Ideírom a dialógust.

- Láttad?
- Láttam.
(egyikünknek sem volt kétséges, miről van szó)
- Mit szólsz?
- El tudod képzelni, hogy mást, mint amit te szólsz?
(rövid szünet a vonal túloldalán)
- Az isten őrizze meg ezt az országot ettől az alaktól.

Ez a mondat annyira megragadt bennem, hogy mindig eszembe jut, amikor ezt a modortalan  csúti parasztprolit meglátom. Az én kedves, öreg barátom nem érhette meg, hogyan fog bűnhődni a szotyolaköpködő briganti. Erről beszéltünk, amikor utoljára voltam fent nála a Vérhalom tetején. Azt mondta, te még olyan fiatal vagy, te talán még látni fogod.
Hááát.



2017. december 13., szerda

A tüntetésről

Kicsit eltöprengenék a zsigeri undor és a racionális viselkedés viszonyáról. Főképp azért, mert számomra kedves és okos emberek véleményét olvasva feszengtem valamelyest, aztán meg azt olvastam, hogy különféle, különben is eléggé ostobán viselkedő pártkezdemények bejelentették, ők bizony ott lesznek a tüntetésen.
Azon kezdtem tűnődni, mit éreztem volna, ha a NSDAP (Nazonalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei) nekimegy a Partito Nazionale Fascista nevű bandának, és mindenféle szankciókkal sújtja. Arra jutottam, hogy némi örömet éreztem volna. Átsuhant volna rajtam az a halvány remény, hogy esetleg kicsinálják egymást.
Az bizonyosan nem jutott volna eszembe, hogy kimenjek az utcára tüntetni, több okból. Először is ezzel a gesztusommal elfogadtam volna a nácikat mint az emberi normák szerint működő társaságot, mely társaság most éppen helytelen dolgot tett, de én erre rögtön figyelmeztetem. Másodszor a felháborodásomat egy olyan konglomerátum ügye mellett nyilvánítom ki, mely konglomerátum soha semmilyen emberi reakció kiváltására nem szolgált rá, és az én emberi érzelmeimmel olyanokban is rokonszenvet keltek a konglomerátum kétlábúi iránt, akik eddig nem pontosan tudták, kik ezek, de most látják az én kiállásomat.
A fidesz elnevezésű náci banda például éheztet sokszázezer gyereket, de emiatt egyetlen ember sem ment ki az utcára. Mondjak konkrétabbat? Hányat? Vegyük a Hospice Alapítvány tízmillióját? Hányan tüntettek? Ez a tömeggyilkos csürhe soha egyetlen pillanatig sem működött úgy, hogy bármilyen módon, emberi mércével mérve mérlegre tehető lett volna bármilyen cselekedetük. Most ez a fasiszta banda elleni intézkedésük netán kirína a többi közül? Ez jelezné, hogy mostantól félni kell, mert ezek majd képesek lesznek egyéb ilyesfajta intézkedésekre? Hogy majd más pártokkal is?
Miért, ez eddig nem volt nyilvánvaló?
Tényleg el tetszik menni tüntetni az egyik féreg mellett a másik féreg ellen? Mert az egyik tömeggyilkos nekiment a másik tömeggyilkosnak, mely utóbbi eddig még csak kinyilvánította a szándékát emberek megölésére, de nem volt alkalma rá, hogy ezt nagyobb mértékben megtegye? Majd most segítünk nekik? Mert most méltánytalanság érte őket?
Hááát. Én nem mennék.

2017. december 12., kedd

A pokol bográcsában

Cigarettaszünetnek vége. Lemerülni.

Variációk

Annyiféle ember van. Még az sem kizárt, hogy olyan is, aki szeret olyan módon játszani, mint én.
Csak azért ajánlom a figyelmükbe a két zenét, mert a film zeneszerzőjén meg rajtam kívül talán nem sokan vannak, akik tudják, miért érdekes az a motívum, ami a Viktória című angol sorozat egyik epizódjában hallható.
A dolog gyenge pontja az, hogy a filmet nem tudom idetenni, azt csak az tudja meghallgatni, akinek az otthoni boxában megvan a II/5. epizód. Annak a 42. percében kezdődik egy nagyzenekari variáció, Viktória királynő és kísérete látható a tájban, mennek haza Franciaországból.
Azt már ide tudom tenni, aminek a variációját Ruth Barrett és Martin Phipps (a Viktória két zeneszerzője) megírta ehhez a részhez. És ami akkor is kihagyhatatlan élmény, ha a filmzenével való összehasonlítást nem tudják eljátszani.
Azon esetleg el lehet morfondírozni, nem lett volna-e még stílusosabb nemcsak francia, hanem kortárs francia zeneszerzőt választani a parafrázis alapjául, de az én véleményem ebben a disputában az volna, hogy nem. Először is a kínálat szerény: Berlioz nem az a komponista, akitől könnyű volna idézni a "Rákóczi indulón" kívül, Offenbach meg abszolút nem idevaló. Több nincs, Bizet, Saint-Saëns későbbi. Úgyhogy - bár Couprin jó száz évvel korábbi - a teljes életművével, de kiváltképpen az idézett Tic Toc choc-kal tökéletesen illeszkedik a filmrészlet hangulatához. Az előadás, amit ideteszek meg olyan, hogy Couprin valószínűleg elsírta volna magát a meghatottságtól, ha hallja, milyen zseniális zenét írt. Szokolov ugyanis tényleg valószínűtlen.

2017. december 11., hétfő

A fóti templom

A kormány 850 millió forinttal támogatja a fóti templom felújítását és a katolikus óvoda felépítését.
A kormány. 850 millióval "támogat". Soha sehol nem olvastam, mit jelent az, hogy a kormány valamit támogat, vagyis a kormány pénzt ad valamire. Kicsoda adja azt a pénzt? A kormány nyilván nem, egy közös főnév nem tud pénzt adni.
Legyünk jóindulatúak, tételezzük fel, hogy az úgynevezett kormányülésen megbeszélik (nyilván nem, de játsszuk azt, hogy most mégis). Adunk 850 milliót, mondják kissé szorongva, mert majd mit fog szólni... Ki? Ki mit fog szólni? Van erre két nagy szervezet. Az egyik az Állami Számvevőszék. Na, az vajon mit szól ehhez? Hülye kérdés. Mit szólna egy olyan gittegylet, aminek az elnöke nemrég még a fidesz frakcióvezető helyettese volt? Ezt kipipálhatjuk. Akkor ott van a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete. Oppardon. Ott volt. 2013-ban megszűnt, "jogkörét" a Magyar Nemzeti Bank vette át. Van még kérdés?
Nekem még van. Perverz szokás, tudom, de mindent elolvasok, ami a szemem elé kerül (valószínűleg én voltam az egyetlen, aki Örkény Istvánon kívül elolvasta az átszállójegy hátuljára nyomtatott szöveget is, más dolog, hogy nekem sosem jutott volna eszembe ebből egy novellát írni - ami különben attól lett irodalmi mű, amit Örkény tett: a szöveg fölé írt egy címet, Mi mindent kell tudni).
Naszóval. Olykor Közlönyt is olvasok. Van egy költségvetési szerv, a neve Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala. Ennek volt egy beszámoló-készítési kötelezettsége. Volt. Ezt egy rendelettel 2013-ban megszüntették (utánanéztem).
Ezek szerint a kormányülésen szorongásra nincs ok, az utolsó ellenőrzési lehetőség is megszűnt. Mit tesz isten.
Namármost. Itt volna még ez a szekularizmus nevű (kissé helytelenül szekularizációnak jelölt) intézkedéssor, ami elvileg a vallás kiszorítását volna hivatott végrehajtani a társadalmi nyilvánosságból. Erre voltak Magyarország történetében mindenféle törvények, amiket tudomásom szerint a jelen pillanatig senki nem vont vissza. Aminek rendkívül egyszerű következménye az volna, hogy a kormány a társadalmi nyilvánosságból, más néven az állam működéséből kizárt egyházi birtok finanszírozásával törvénysértést követ el. Jó, én sem bírom visszatartani a röhögést, ki bírja számon tartani ezeket a törvénysértéseket, inkább csak írásban rögzítem, ha netán elfelejtődne a nem is olyan távoli büntetőeljárás során, midőn a csúti gazembert és seggnyalóit végre életfogytiglan bezárják egy világi büntetés végrehajtási intézmény rácsai mögé. Kuss, nem röhögünk!
Végül hadd tegyek ide még egy külföldi fogalmat: az instrumentalizálásról ejtenék néhány szót. II. József nevű, bizonyos szempontból a magyar történelem legfigyelemreméltóbb uralkodója intézte úgy az egyházügyeket, hogy az egyházat az állam eszközének (instrumentumának) tekintette, azaz épp olyan alattvalónak, mint bármely más alattvalót. Megtiltotta például a Rómának "járó" adók kifizetését, minthogy az hiányt jelentett volna az ő állam háztartásában, bezáratott kolostorokat, amikben nem végeztek semmilyen hasznos munkát, de hagyta dolgozni a betegápolókat meg ilyesmi.
Egy pillanatig sem feltételezem, hogy a jelenlegi kormánynak akár csak a közelében is volna valaki, aki ismeri II. József intézkedéseit. Még kevésbé olyan, aki osztaná az én véleményemet: ez a kiváló elme mutatta meg az elképzelhető legjobb kormányzási forma részleteit, az intézkedéseit meg azért vonta vissza, mert tisztában volt vele, hogy senki nem jöhet utána, aki hozzá hasonlóan volna képes uralkodni.
Ezt csak azért említettem, mert időről időre viccelődni szokás azzal, hogy a slampos, széthízott, beszédhibás, rosszízlésű büdös bunkó csúti gazember esetleg nem akarna-e király lenni.
A fóti templomra költött pénz az instrumentalizálás nyilvánvaló esete. Csak éppen egy ostoba tróger által ostobán és kártékonyan kivitelezve.





2017. december 9., szombat

A felsőbbrendű keresztény fehérember

Christlich Demokratische Union. Vagy ahogyan jobban ismerik, CDU. Kereszténydemokrata Unió. Azaz Egyesülés. Németország lakosságának körülbelül a 0,5 (fél) százaléka tagja ennek a pártnak. Nem készül ugyan statisztika a vallásosokról, sem a templomba járókról, de a becslések szerint 5 (öt) százaléka a lakosságnak, évről évre csökken.
Ausztriában egy közel tíz éves adat szerint a templomba járók aránya 4 (négy) százalék alatt van.
Nincs adat Hollandiában, Norvégiában, Svédországban, Dániában, Belgiumban, Franciaországban, nincs adat, mert nem mérik, mert nem mérhető, Nagy Britanniában kevesebb, mint 2 (kettő) százalék jár legalább egyszer havonta templomba. Olaszországban nincs adat, csak a papok kétségbeesett kiáltásaival van tele az internet és a sajtó: a fiatalok nem járnak templomba, és egyáltalán nem foglalkoznak a vallással.
Európa népességének nagy százaléka nem gyakorolja a vallását, de kereszténynek vallja magát.
Európa népességének nagy százaléka azért vallja magát kereszténynek, nem tudván, hogy ő nem keresztény, ha nem gyakorolja a vallását, mert abban a félreértésben él, hogy a kereszténység és a vallás két külön dolog. Attól tartok, Európa népességének nagy százaléka a zsidóktól és a muszlimoktól való különbözőségét véli manifesztálni annak kijelentésével, hogy ő keresztény, mintha az egy kulturális magasabbrendűséget jelentene a különbözőség hangsúlyozása mellett. Miközben a zsidó és a keresztény vallás között lényegi különbség összesen egy van, arra én a keresztények helyében nem volnék büszke: a kereszténység ugyanis gyilkol, a judaizmus meg nem. A keresztények például zsidók millióit gyilkolták meg a történelem során, a keresztények törvényeket hoztak a zsidók kirekesztésére (öt év múlva "ünnepelhetjük" a világelső zsidótörvényt magába foglaló Aranybulla megjelenésének 800. évfordulóját) hallgatólagosan szabad kezet adva ezáltal a keresztény csőcseléknek, hogy a hivatalos vallás hivatalos tömeggyilkosságai mellett a magát kereszténynek nevező csőcselék úgynevezett pogromok során jelentős számmal növelje a zsidó halottak számát.
A kereszténység a zsidókon kívül arabokat és törököket is ölt, ugyancsak a vallása nevében, az különösen érdekes, amikor két tömeggyilkos, a keresztény és a muszlim egymást vádolja, te kezdted, nem, te kezdted. Meg amikor az egyik tömeggyilkos a zsidók lerombolt temploma helyére a sajátját építi, mindenféle archeológiai (azaz vallástól független tudományos) tevékenységet ezáltal lehetetlenné téve, egyéb gátlástalanságról most nem szólva.
Dehát most csak az egyik tömeggyilkosról akarok beszélni, amelyik szép egészségesen kezdene kimúlni, de a tudatlanság még mindig életben tartja - a felsőbbrendű keresztény fehéremberről. Az atlanti térség meghatározó országaiban abszolút kisebbségben lévő, magukat keresztény vallásúnak vélő, de valójában semmilyen vallású felsőbbrendűekről, akik az ostobaságukkal életben tartják az elsöprő többségen uralkodó politikusokat, a kereszténységüket fennen hirdető örökösöket, egy erőszakos, kíméletlen, mindent és mindenkit elsöprő ideológia tovább vivőit. Akik a saját tudatlanságukból kiindulva arra a homályra bazíroznak, ami az európai választópolgár fejében honol, aminek a lényege a vallás nélküli vallási türelmetlenség, a totális kirekesztése mindenkinek, aki nem keresztény.
Van egy szörnyű gyanúm, amit még magamnak sem akartam eddig szavakba foglalni: azok az igazán veszélyes keresztények, akik jól teszik a dolgukat. Akik "keresztény" transzparens alatt művelnek mindenfélét, ami helyes, ami az emberek javára szolgál - és aminek valójában nincs köze a kereszténységhez.
Példa. Angela Merkel. Nem sokat tudok róla, de amit mégis, annak alapján nekem az egyetlen rokonszenves politikus (olykor lehetne kicsit keményebb, tudjuk mire gondolok, de ez csak a mi keserűségünk itt a csúti futballista országában). Okos, alkalmazkodásra képes, azaz intelligens, jól kezeli a munkatársait is, a német polgárokat is, értelmesen beszél és értelmesen viselkedik, mindenhol ott van, ahol ott kell lennie (elsősorban jeles koncerteken), de soha nem feltűnő, mert nem vonul, nem "viseli" a népszerűséget, inkább félrevonul, és így tovább. Tetszik tudni ezek közül egyet is mondani, ami keresztény tulajdonság? És mégis kereszténydemokrata pártnak hívják azt a csoportosulást, aminek a címfelirata alatt tevékenykedik (külön borzalom ebben a "demokrácia" fogalmának a szűkítése a "keresztény" által, amibe valószínűleg ugyancsak sosem gondolnak bele azok, akik ezt a szörnyszülött szót kitalálták, hogy ugyanis miféle "népuralom" az, amiből eleve ki vannak rekesztve azok, akik nem keresztények).
Más (ezzel végképp nem leszek kedvence a hithűknek). Iványi Gábor. Rendkívül rokonszenves ember, mélységesen tisztelem mindazért, amit tesz. De vele kapcsolatban is ugyanaz a kérdésem, mint fent: mi a keresztény abban, amit tesz? Úgy is kérdezhetném, ő alapjában véve önző, kellemetlen, a mások gondja iránt közömbös embernek született, aki a kereszténység tanainak ismeretében változott olyanná, amivé lett? És ha igen, akkor miért csak bizonyos részleteket tett magáévá?
Értik, mi a bajom? Ezek az emberek a jószándékú sokaság számára emblematikus alakok, a keresztény embertípus megtestesítői. Miközben egyrészt semmi keresztény nincs a lényegi tulajdonságaik között, másrészt kereszténységük demonstrálásával éppen a nem keresztény tulajdonságaikat állítják egy kártékony, védhetetlen eszme szolgálatába: a hit elsődlegességét a tudással szemben. A mennyország ígéretét mint végső célt, az üdvözülést (tudja valaki, mi a fene az?), az istennel való találkozást a földi lét végső jutalmául.
Elkalandoztam. A baj az, hogy majdnem mindenütt ez a kereszténynek nevezett kisebbség uralkodik a hatalmasan nagyobb többség fölött, még a tisztességesebben működő országokban is azt az illúziót keltve, miszerint ők sokan vannak, hiszen a választók is kereszténynek képzelik magukat.
Nem az a keresztény, akit valamelyik keresztény vallás hókuszpókuszával megkereszteltek, aki egy hajdan keresztény államvallású ország utódállamában született, akit az úgynevezett (a nyavalya tudja, miért így nevezett) keresztény kultúra vesz körül (ne tessék azt mondani, hogy a rengeteg keresztény templom jelenti a keresztény kultúrát). Hanem az, aki gyakorolja a vallását. Ha már kereszténynek vallja magát, akkor legyen is az: vallásos. Ha nem az, ne kereszténykedjen pusztán azért, mert azt hiszi, ezáltal egy magasrendű közösség tagjának képzelheti magát.
Nem először mondom, a keresztény vallás akkor sem volna magasabb rendű bármelyik másik vallásnál, ha történetének másfélezer éve alatt nem a tömeggyilkosság és más erőszak lett volna a legjellemzőbb tulajdonsága.
A csúti hordóhasú, széthízott gazember is a kereszténységgel riogat, mindazokat azzal a hazug maszlaggal tartja fogva, akik különben már régen otthagyták volna, de nem merik, mert a népességnek ez a kiváltképpen primitív masszája fél isten büntetésétől. És kapaszkodik abba a hitébe, hogy ezzel a kiváló vezérrel őt összeköti a naponta többször hivatkozott kereszténység.






2017. december 8., péntek

Koncert

Tartsunk kis szünetet, különben nem bírjuk ki a csúti gazembert és seggnyalóit.
Találtam egy filmet, 1963-ban készült, összesen 16 perc. Az akkor huszonvalahány éves Szabó István készítette, ifjúságom legszebb időszakának gyönyörű tanúi láthatók benne, három lány. A lépcsőn ülő Falvay Klári egy éve már kész színésznő, a tükröt vivő Gyöngyössy Kati abban az évben végzett, a film forgatása idején kapta meg a diplomáját, a tükröt átvevő Szegedi Erika még csak másodéves. Vámos Tamás oklevelén is nedves még a tinta, bár idősebb volt nálam, a nagyobb tapasztalatú operatőrnek kijáró "tisztelettel" fogadott, ahányszor le tudtam menni a rakpartra a Szabadság térről (akkor ott volt még a Televízió), azaz jókat mulattunk azon, hogy én, a hozzá képest süvölvény mennyivel többfélét fotografálhatok, mint egy komoly filmoperatőr (nem igazán tudtuk még felfogni, mekkora hatalom a tévé - na jó, azt be kell ismernem, nem az ő kedvéért töltöttem ott az időmet).
Feltétlenül említendő még (ki tudja ma már, ki volt) Vujicsics Tihamér, a film zeneszerzője, ő az, aki a lépcsőn a metronóm mellett kottát ír, aztán rohan a zongorához (12 évvel később Szíriában lezuhant a repülő, amin - ha jól emlékszem - Libanonba utazott).
Nézzék meg, 16 percig nem fognak törődni semmivel. Ez a film az elmúlt 54 évben semmit nem vesztett a varázsából. Sőt. Filmeknél ritkán fordul elő.

2017. december 7., csütörtök

Létszámok

Ma reggel láttam egy levelet, amit az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés írt. Nem azért nem írom ide, hogy kinek, mert nem fontos, hanem mert ebben a pillanatban még forr bennem a méreg, és mint tudjuk, dühösen nem jó véleményt mondani, az illetővel pedig valamikor (évtizedekkel ezelőtt, amikor még nem volt olyan gazdag) elég közeli ismeretségben voltam (mondtam sokszor, a barátság más). Érdekes, eddig úgy tudtam, hogy vén korára csak az hülyül el, aki fiatalon is hülye volt, csak akkor még nem azt mondták rá, hogy vén hülye. Na mindegy.
Naszóval, a levél címzettje szerint csökkenteni kell a közszférában dolgozók számát, köztük a "pedagógusokét", mert túl sokan vannak (a pedagógust azért tettem idézőjelbe, mert rosszul leszek ettől a szótól, először azért, mert a rabszolgák egy csoportját nevezték így Athénban, másodszor azért, mert - helytelenül - ezt "nevelőnek" fordítják, harmadszor azért, mert van szép magyar szavunk minden korcsoport tanítójára).
Tegnapelőtt tettem föl egy bejegyzést a nemlétező magyar oktatási rendszerről. Ott csak arról volt szó, nagyjából milyennek kell lennie a rendszernek és azon belül a tanárnak (tanítónak). Úgy vélem, abban a leírásban benne van az is, miféle osztálylétszámokkal lehet elérni az ideálishoz közelítő viszonyt tanár és diák között, de a fent említett levél után talán nem ártana erről egy kicsit részletesebben beszélni.
Számoljunk. Elnagyoltan, de most elég a nagyságrendi tájékozódás. 
Tizennégy éves korig tekinthető a gyermek rácsodálkozónak, amíg még lehet neki olyanokat mondani az őt körülvevő világról, ami új, érdekes és fontos. Elmélyíteni az ismereteket, másképp irányítani az érdeklődését csak akkor érdemes, ha van mire építeni.
Egy tanár egy negyvenöt perces óra alatt (egyelőre vegyük ezt alapul, nem jó, de az végképp messze van, amikor már ezen is lehet változtatni) hány gyerekkel tud úgy foglalkozni, hogy egyikük se üljön kukamód, kibámulva az ablakon? Ha tíz diák van az osztályban, az nagyjából négy percet jelent gyermekenként. Ez nem túl sok, de lehet számolni azzal, hogy ebben a negyvenöt percben az "általánosan lekötött figyelem" számomra nem túl rokonszenves, de szükséges módszerét is alkalmazhatjuk. Tíz-tizenkét gyerek osztályonként. Ha nem tömjük az agyukat fölösleges holmival, elég átlagosan hat tanárral számolni (Kanadában - arról a rendszerről viszonylag részletesek az ismereteim - ennél több van, de maradjunk szerények). A hazai "törvény" szerint 27 a maximális osztálylétszám. Ezt praktikus elérni, mert ha kevesebb a nebuló, kevesebb a napszám is (ezt nálunk a tanárok fizetésének hívják, ki tudja, miért).
Megnéztem a körülbelül ma is érvényes statisztikai adatokat (frisset nem találtam), 800-850 000 ilyen korú gyerek van Magyarországon. És körülbelül 70 000 tanár.
Mit is tetszik akarni csökkenteni?

2017. december 6., szerda

Tímár tanár úr



Elolvastam a Szülői Hang Közösség felhívását és kitöltöttem a vélemény felmérési kérdőívet (nem hiszem, hogy sokra megyek vele, de azért szólok: a véleményeket majd nem valakik felé fogják közvetíteni - legalábbis remélem -, hanem valakiknek, ha ugyanis valakik felé küldik, még nem bizonyos, hogy megérkezik, útközben annyifelé eltérülhet - ez a szocialista hivatal bikkfanyelve, lényege az volt, hogy minél homályosabban fogalmazzon).
A kérdések szerintem jók (kivéve azt az egyet, ami így szól: Átvinné-e gyermekét az állami oktatási rendszerből egy alapítványi iskolába, magántanulói csoportba vagy egyházi intézménybe? - mert arra nem lehet válaszolni, hacsak szövegesen nem: persze, elvinném, bárhová, csak egyházi iskolába nem), elegendő muníciót gyűjthetnek ahhoz, hogy értelmes emberek (lehetőleg nem csak oktatási szakemberek) ezeknek a válaszoknak az alapján hozzáfogjanak a magyar történelem első oktatási rendszerének kidolgozásához.
Volt már egy kezdemény, a Magyar Bálint minisztersége idején készült rendszerrel el lehetett volna indulni, menet közben kiderülhetett volna néhány alaphiba, a rendszerben benne volt a javítás lehetősége. Sietek leszögezni: egy oktatási rendszert jónak minősíteni, az alaphibákat megjelölni olyan méretű felelősség, amihez közelítőt sem tudok mondani, embermilliók életét határozza meg, méghozzá a távoli jövőben, minthogy (elmondtam, leírtam ezerszer, rajtam kívül százezrek milliószor) 30-35 év múlva kezdi éreztetni a hatását az az oktatási rendszer, ami holnap kezd működni. Éppen ezért még a szokásosnál is erőteljesebben hangsúlyozom, a magam véleményét mondom, annyira sem bizonyos a helyessége, amennyire bármely más esetben, amiben egyáltalán meg merek szólalni.
A minap talán említettem, úgy kezdtem tanítani egy gimnáziumi 3. osztályt (ez akkor az érettségi előtti utolsó évet jelentette), hogy nem volt még meg a diplomám. Azt pedig azért nem adták ki, mert nemcsak kétségbe vontam a Neveléselméleti Tanszék létjogosultságát, a megfelelő vizsgákat sem voltam hajlandó letenni (húsz egynéhány éves korában az ember még olyan karakán tud lenni), tagadtam a "szocialista embertípus" kinevelésének lehetőségét és főképp értelmét.
Megjegyzem, ma a "nem szocialista embertípus" kinevelésének lehetőségét tagadom, bármiféle pedagógiai irányzat elfogadását, ami a gyermek "nevelését", más néven korlátok közé szorítását tűzi ki célul. Félreértés ne essék, nem a jelenlegi rendszerről beszélek, bármilyenről, ami nevelni akar. Bármilyenné. A legjobb szándékú és legszebb célú nevelés is az elképzelt ember torzképét képes csak létrehozni. Az ember ugyanis nem faragható. A legszolgalelkűbb, legformálhatóbbnak látszó ember a nevelés hatására elveszítheti az eredeti jellemzőit, jó esetben sunyi lesz, rejtőzködő, a legváratlanabb pillanatokban robbanó, de nem olyan, amilyen akkor lett volna, ha nem akarják nevelni. A tétel különben bármilyen alkatra vonatkozik, a nevelt gyerek valamilyen mértékben elferdül, a világ „civilizált” része majdnem csak ilyen emberekből áll. A tisztább érthetőséget szolgáló kontraszt látható Jamie Uys filmjében, Az istenek a fejükre estekben, vagy elolvasható Kepes András Világkép című könyvében. 
Mondok példát. Volt egy magyartanárom, Tímár Györgynek hívták, a saját tanárságom idején jó 90 százalékban azt alkalmaztam, amit tőle tanultam. Megkérdeztem egyszer, miért tesz mindent úgy, ahogy teszi. Hogy én elemzek egy általa minden adat nélkül elém tett, számomra ismeretlen versszakot úgy, hogy azt szerintem Tóth Árpád írta, aztán kiderül, hogy Juhász Gyula, és erre kapok egy jelest. 
Engem nem az érdekel, mondta Tímár tanár úr, hogy meg bírsz-e tanulni adatokat, hanem hogy érted-e az irodalomnak és az általa látható életnek meg a művészetnek a lényegét, amit a tankönyveid adatokkal próbálnak elfedni. Azért vagyok, hogy megmutassam neked a világnak azt a részét, amit többé-kevésbé ismerek. Esetleg próbálhatlak befolyásolni, de úgy is azt fogod választani, amit te jónak tartasz. Amíg a választásod nem ütközik törvénybe, addig az a tiéd marad, mert egyedül te tudod, miért azt akartad. Attól kezdve már te irányítod a megismerés folyamatát, ha jól tettem a dolgomat, azt életed végéig nem fogod abbahagyni, mert fölébresztettem benned a tudás vágyát.
Hát valami ilyesmi. Mindez rendszerszerűen. Csak első pillanatra látszik nehezen megoldhatónak.
Ha valaki elhiszi nekem, hogy oktatási rendszert valahogy így kell megalapozni és döntési helyzetbe kerül, szívesen segítek.