Őrmester a táncmulatságon

A szomszéd telken házat építenek. Ez az ismert zajokkal jár. Például egy elektromos meghajtású készülék hangszórójából mindenféle hangok üvöltenek, amiről az építkezésen dolgozók azt hiszik, hogy az rádió, mert nem tudják, hogy Magyarországon a rádióadás megszűnt 12 évvel ezelőtt. Az a lárma, amit ők hallgatnak, jóformán semmilyen részletében nem emlékeztet egy rádió hangjára. Ezen kívül kalapálnak, vésnek, flexelnek és ha éppen szünetelnek ezek a süketítő kínzóeszközök, akkor a munkások beszélgetnek. Gondolom, vannak közöttük szakemberek, úgymint ács, kőműves, burkoló, ilyesmi meg vannak betanított és segédmunkások. Itt a szomszédban legalább hárman beszélnek úgy, ahogyan gyerekkoromban sokan beszéltek a nyolcadik kerületi utcákon, a kocsmákban, a tereken, ahová snúrozni jártak. És ahogyan most beszélnek jónéhányan az ország elöljárói közül.

Mint a legtöbb nyelvnek, a magyarnak is megvan a maga jellegzetes prozódiája. Ennek a prozódiának bizonyos összetevőit a nyelvtudomány szupraszegmentális komponenseknek nevezi. A szegmentum egyszerűen szeletet, elkülönített részt jelent (ezt széles körben elterjedten - helytelenül - szegmensnek szokás mondani), ezek a beszéd különböző nagyságú alapelemei, a rájuk épülő (szupra), a kiejtéssel együtt megszólaló részek adják a beszéd hangzását. A szupraszegmentális komponensek nem csak és nem is annyira a magyar nyelvet különítik el a többitől (hasonló hanglejtése, tempója, hangsúlya más nyelveknek is van), sokkal inkább az egyént jellemzik, valamint a különféle tulajdonságok alapján összeállítható csoportokat.

A Magyar Néphadsereg Színháza (a volt, majd 1961-ben újra Vígszínház) 1958-ban(?) bemutatta Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabját. Abban volt egy jelenet az Anya(?) kihallgatásáról, amiben a Taláros úr megismételteti azokat a mondatokat, amikkel a Lányt(?) fogadta, és amik tényleg olyan kedves mondatok voltak, amik nem lehettek a Lány öngyilkosságának okai, például: " itt most már úgyis minden a tiéd". A Taláros úr elmondatja ezt epésen, gúnyosan, azaz egészen más felhangokkal, más hanglejtéssel, mint ahogyan azt az Anya először előadta. Azért a zárójeles kérdőjelek, mert semmit nem találok az akkori előadásról, a magam emlékezetére kell hagyatkoznom, az meg nem mindig megbízható. A 70-es évek végén készítettem egy műsort, amibe be akartam tenni ezt a részletet, kerestem a Rádió archívumában, de már akkor sem találtam, pedig arra emlékeztem, hogy annak idején felvették a második vagy harmadik előadást, ott voltam, bizonyosan tudtam, meg kell lennie. Mikor végleg le kellett volna mondanom róla, előkerítettem a szövegkönyvet, behívtam Sándor Izát (ő vette át Sulyok Máriától a szerepet) és Tomanek Nándort (ő meg talán Pécsen volt éppen akkor vagy kicsit később a Taláros úr), és eljátszattam velük a bírósági tárgyalásnak ezt a részét (nyilvánvalóan már ezt a felvételt is hiába keresném). Még egyszer: a szöveg szóról szóra ugyanaz, a jelentés az eredetinek éppen az ellenkezője. Azaz érdekes játékokra alkalmasak a szupraszegmentális komponensek.

Egy másik régi történet: talán ötödéves lehettem az egyetemen, mikor az egyik rendezőhallgató a Színművészetiről felhívott, hogy kellenék a vizsga előadásához. Az illető a barátom volt (akkor még voltak ilyenek), kis csenevész fiú, katonának alkalmatlan, ezért csak sztereotípiái voltak egy őrmester beszédmódjáról, de ő valami egyénit akart. Ha lehet, most inkább nem használnék szakszavakat, hátha megy ez köznyelven is, egyszóval egy olyan beszédmodort javasoltam, ami monoton, semmilyen dallama nincs, gyors, hadaró, elharapja és úgy választja külön a szavakat, hogy mindegyik parancsnak hangzik akkor is, amikor táncra kéri a házikisasszonyt. Tipikusan bunkó beszédmód, hozzá félrenézés jár és görcsös tartás testbeszéd gyanánt.

Tudom, értelmes ember nem ért félre, dehát a többiek is képesek olvasni, az ő kedvükért jegyzem meg: én nem a munkás bunkóságáról beszélek, hanem a bunkó bunkóságáról. Cigányok és prolik között nőttem fel, ma is otthonosabban érzem magam közöttük, mint az arisztokrata ivadékok között, a Teleki Pál meg a Tisza félék kifejezetten taszítanak. Becsülni egyedül a szellemi "arisztokratát" vagyok képes, azt a polgárt, akik közül jónéhányat ismertem, mert ifjúkoromban még éltek ilyenek, akik viszont sosem voltak elegen ahhoz, hogy kialakuljon az a polgárság, ami nélkül nem lehet országot építeni. Ami nélkül az országgyűlés elnöke lehet egy olyan, amilyen az a bizonyos őrmester volt az Ódry Színpadon a negyedéves rendezőhallgatók vizsgáján.

Az élettan kézikönyve

Mondok egy példát a közérthetőség kedvéért. Majdnem négyéves koromig - hogyan is mondjam - gazdag gyerekként éltem. A család kifejezést talán hagyjuk. Azután meg szegény gyerekként. Először sokkal gazdagabb voltam a többi gazdagnál, aztán meg szegényebb a többi szegénynél, egészen 16 éves koromig, amikortól már mindenféle munkákat vállaltam, és volt elég pénzem.

Tizenhat éves korom táján egyszer az anyámmal ebédeltem valahol, ő a sülthúshoz kompótot evett. Nem hiszem, hogy meg is szólaltam, de tudom, megvolt a véleményem, hogyan lehet ilyen förtelmes dolgokat csinálni. Az arisztokrataságomból jóformán semmire sem emlékeztem akkor (ahogy vénülök, azért jönnek elő helyzetek, arcok, amikor a holland nyelvterület az én feladatom volt a Rádiószínháznál, akkor a holland is felbukkant - állítólag először csak azon a nyelven tudtam), de az azóta eltelt tizenkét év benne volt még a zsigereimben is. Az éhezés, a prolikaja, a szegénység. Anyám már felnőtt korában kapta a szeme közé a szocializmust, az ő szokásai kényszerűségből változtak, de az ízlése nem.
Tetszik érteni? Kicsi gyerekként kikerültem egy környezetből, és bár házitanítóként dolgoztam, könyvkiadóknál kézirat előkészítést meg korrektorságot vállaltam, nyáron a filmgyárban is csináltam mindenfélét, azaz intellektuálisan ingergazdag környezetben éltem, a cselédszobámba már nem fértem be a könyveimtől - de hiányzott belőlem annak a gyerekszobának az illata, a levegője, legfőképpen pedig a család múltjára épülő mentalitása, amiben életem első négy évét töltöttem. Felnőttségemben igen hosszú ideig tartott azt visszaépíteni, szerencsére sikerült, mire a két kisfiam megszületett, így ők már abban a kulturális légkörben nőttek fel, ami igazán csak nagyon hosszú idő után alakul ki. Leginkább évszázadok alatt, de három-négy generáció mindenképpen kell hozzá. Ez nem pénzkérdés, legfőképpen nem elhatározás dolga - és nem is érdeme annak, aki ilyen körülmények közé született, ha egyáltalán érdem, akkor mindenkié, az összes felmenőé, aki tett valamit az emberré válás érdekében.
A két csúti tróger lehetne akár sajnálatra méltó is, amiért úgyszólván semmit nem tudnak értékelni abból, amit bitorolnak a rablott pénzből, ha lehetne sajnálni hüllőagyú, kegyetlen, ostoba és részvétlen bűnözőket. Drága magánrepülőgép és drága jacht, ezekből körülbelül ennyi jut el hozzájuk, ennyit képesek appercipiálni. Hogy drága. Esetleg, hogy a repülő gyors, a jacht meg kényelmes, és körbe' víz van meg süt a nap.
Nem tudom, a saját példám elegendő-e, hogy világos legyen, miről beszélek. Hozok ide kis élettant meg lélektant, úgy talán alaposabb lesz. A XIX. század második felében élt egy elképesztően okos ember, egy Hermann Ludwig von Helmholtz nevű orvos (nyilván mindenki hallott már az energiamegmaradás törvényéről, az például tőle származik), az ő egyik tétele, a térpercepció elmélet az észlelés élettani mechanizmusáról szól. A Handbuch der Physiologischen Optik című, 1867-ben megjelent könyvéből való a következő mondat: "Annak megítélése, hogy egy bizonyos tárgy egy bizonyos helyen van, többnyire nem tudatos, hanem egyszerű következtetés, aminek során próbálunk magunkban képzetet kelteni arról, mi az a tárgy, és miért van ott." Ennek az észlelésnek az alapja a tapasztalat, aminek a birtoklásához tanulással jutunk el.
Érthető? Az észlelése a repülőnek és a jachtnak, valamint azok felépítésének, berendezésének rögzítése nem tudatos, innen - mármint az észlelés mindenki számára adott lehetőségétől kell következtetés útján eljutnunk a képzetnek az agyban megjelenő momentumáig. Ez a képzet pedig változó, a tapasztalat spektrumának szélességétől függ, magyarul egy tanult ember agyában más, részletesebb és szerteágazóbb képzet jelenik meg, mint egy barázdálatlan, primitív agyban. Ha ezt a tételt kiegészítjük egy XX. századi amerikai pszichológus, James Jerome Gibson idevágó elméletével, akkor jutunk legközelebb fenti állításom megértéséhez. Az evolúció során kifejlődött perceptuális rendszerek képesek olyan létfontosságú információt felvenni a háromdimenziós térből és azt közvetíteni az állatok és természetesen az emberek agyába, amik segítenek a préda megszerzésében és abban, hogy az észlelő ne váljék prédává. Ez azért lényeges, mert a fontos döntéseknél, például "támadni vagy menekülni", nincs idő bonyolult értékelési folyamatokra.
Támadni vagy menekülni. A két csúti tróger körülbelül ezen a szinten képes döntéseket hozni. Ez persze nem tudatos mechanizmus, éppen ezért nem is kikapcsolható, szünet nélkül működik. Minél messzebb kerül egy ember a természetes állati léttől, annál bonyolultabban működik a térpercepciónak az észleléstől induló folyamata, éppen ezért az ingerek is másképp, más "fontossági sorrendben" jelennek meg. Egy tanult ember, akinek a gyerekszobája nem egy krétavonallal volt elválasztva a konyhában, hanem évszázados kultúrából érkezik, nem a prédát keresi, a repülőn és a jachton nem támadni készül vagy menekülni, hanem felméri az anyagokat, a szimmetriát, a fényeket, a körülötte lévő embereket és azok valós funkcióit (nem abból a szempontból, hogy prédák-e vagy támadnak) és így tovább.
A fehérvári huszárok a baromfiszaros udvaron felnőtt ember kulturális szintjét jelölik, akinek a luxust a bécsi talponállóban zabálható, mustárba alaposan belefürdetett főtt kolbász jelenti. A gázszerelőnek még ez a szint is túlságosan magas.
Az ugyancsak primitív futballcsapat tulajdonos, aki a fenti kettőhöz hasonlóan a közpénz elrablásából él, azért hívja meg az ő miniszterelnökét a repülőre, mert ő is annyit képes ebből felfogni, az drága ugyan, de ő ki bírja fizetni.
Higgyék el, a törvény idevágó betűjének értelmét ezek az alakok akkor sem volnának képesek felfogni, ha eljutnának odáig, hogy azt szükséges volna alkalmazni. Ők azt képesek következtetések útján leképezni a háromdimenziós világból érkező ingerületekből, hogy mi prédák vagyunk, ennélfogva nekik állandóan támadniuk kell, mert mi akkor nem tehetünk mást, mint hogy védekezünk.
Még valami, ha esetleg az elmondottakból az a marhaság jutna eszükbe, ami Lukács evangéliumában olvasható (23,24): „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”  és amit természetesen Jézus nem mondhatott - ez éppen fordítva van.
Hogy nem is tudják, mit cselekszenek, az súlyosbító körülmény.

Dixi et salvavi animam meam

A címben olvasható latin mondat azt jelenti, elmondtam és megmentettem lelkemet.

Elégnek kellene lennie. Közepesen értelmes, írni olvasni tudó ember érti, amit leírtam, miért kell újra és újra elmondani? Mert olyanoktól tudom, akik már régen készítenek kommentálható portált, hogy az azt látogatók jelentős része leginkább ezeket a "kommenteket" olvassa. A hozzászólók jelentős része is. Ez így együtt arra kiválóan alkalmas, hogy szétkenjék és felismerhetetlenné rondítsák az eredeti írást. Azaz hogy salvavi animam miam, az kevés. Pedig a mondat mögött ott van a világos értelmezés lehetősége: én elmondtam, megtettem azt, ami a legfontosabb volt, okuljon belőle, akinek még nem jutott eszébe ehhez hasonló.

Egy-két nappal ezelőtt leírtam, a bankok működésében nem az a "tisztességtelen", hogy nem tájékoztatnak megfelelően, hanem hogy az ügyfélre hárítják a saját manipulációik kockázatának viselését. Ennél egyszerűbb képlet nincs: mindenféle árfolyam változtatásokkal különféle nagyságú nyereségekre tesznek szert, aki a legügyesebb pénzügyi szélhámos, az kaszálja a legtöbbet, de aki veszít, az sem lesz különösebben ideges, mert a saját ügyetlenségét, tehetségtelenségét, ostobaságát úgyis a bank ügyfelével fizetteti meg. Tetszik érteni? Nem indítottam pénzügy technikai kurzust, amiben kifejtem, mikor milyen árfolyam változások következnek egy tájfunból Ázsiában, vagy hogy miképpen lehet fölverni az óvszergyártók részvényeit egy villámgyors felvásárlással, mikor felfedezik a HIV vírust és az ellene való legegyszerűbb védekezést - én egyszerűen csak azt állítottam, hogy az árfolyam változtatás a bankok eljárási része és mint ilyen, egyedül a bankok kockázati tényezője, aminek következményeit kizárólag a bankoknak kell viselnie, az ügyfélnek ehhez semmi köze nincs. Ezt az állítást két érvvel lehet cáfolni. Az egyik, hogy nem igaz, mert Ilyés Teréz és Kiss Emil csinálja az árfolyam változásokat a többi ügyféllel együtt így meg így meg így (részletes bizonyítás, ha már cáfolat), a másik, hogy sem a bankok, sem az ügyfelek, hanem mondjuk az ópusztaszeri sámán a dobütéseivel (bizonyítás egy, kettő, három).

Ehelyett jöttek a közgazdaság tudomány felkentjei, és közölték velem, hogy én milyen tudatlan vagyok, mert a bankrendszer az bonyolult, és nekem még sokat kell tanulnom ahhoz, hogy megértsem. De azt meg sem próbálták megmagyarázni, hogy a bankrendszernek ez a bonyolultsága miképpen menti fel a bankokat azon bűncselekmény terhe alól, amit leírtam. Volt olyan, aki a portálolvasó arcába lökte, hogy 10 millió forintos hitelre a 28 milliós visszafizetés egy egyszerű 10%-os kamattal járó banki eljárás. Tényleg? Jé, hogy én ezt nem vettem figyelembe, hanem azt állítottam, hogy a bankok uzsorások. Oppardon, hát ez egy ismert eljárás, én meg itt hepciáskodom. Meg azt is írták nekem, hogy ha valaki onnan kér pénzt, mármint a banktól, ami nem az ő pénze, az húzza be fülét-farkát, teljesítse a bank követeléseit vagy dögöljön meg. Nagytudású pedagógusom az úrban, ki olyannyira okos és művelt, hogy mindenki más attól koldul, mondja meg nekem, egyszerű gondolkodású primitív páriának, kinek a pénze, amit a bank hitelként folyósít? A banké? Az úristené vagy kié, ha nem azé a közönséges emberé, aki a bank ügyfele? Ma egy másiké, holnap esetleg azé, aki tegnap a hitelt fölvette. 

Kevés hervasztóbb dolog van a világon, mint a tudatlanság. Különösen, ha a tudatlan még oktatni is akar.

Akkor még egyszer (félek, nem utoljára): az árfolyam változások banktechnikai eljárások, amikhez az ügyfélnek nincs köze, ennélfogva az ezekkel járó terheket az ügyfélre hárítani bűncselekmény. Nem tudom, mit lehet tenni, hogy ez büntetőjogi következménnyel járjon, nem tudom, mit tehet az a szerencsétlen kiszolgáltatott, aki rászorul a hitelre, sőt azt sem tudom, mit tehet az, aki nem szorul rá, csak felelőtlenül kicseréli az autóját. De ez nem változtat a tényen, mint ahogyan az sem, hányféle magyarázata van egy közgazdasági zseninek arra, miért változtatja a pénzvilág az árfolyamot.

Dixi et salvavi animam meam.

A sportriporter természetrajza

Már megint. Vagy még mindig. Ahogy tetszik. Megszavaztatták a nézőket, ki a legjobb sportriporter nő. Nem a legjobb sportriporter, mert az ugye értelemszerűen csak hím lehet, hanem a második vonalban, a nők között ki a legjobb. Akinek ezt belemondták az arcába, az egyik volt a három "legjobb" közül, a szeme nem rebbent. Talán meg is lepődött volna, ha én ott vagyok a stúdióban, és közbeszólok, mi az, hogy nő, talán természetesnek tartja, hogy lehet ilyen szavazást rendezni. Elmúlt negyven éves, volt ideje hozzászokni, hogy őt csak egy nőnek címkézik.

Akkor most hadd mondjak ezzel kapcsolatban egyet s mást. Előre bocsátom, nem értek a dologhoz annyira, mint a mindenhez értők, de. Nyolc évig voltam tévéoperatőr, az őssportos Radnai Jánostól kezdve Vitrayn és Vitáron át dolgoztam mindenkivel sokszáz sportközvetítésben és egyéb sporteseményen. Sok évtizedig ugyanezt tettem a Rádióban, ott már működött egy riporteriskolám, jártak hozzám sportosok és olyanok is, akik kereskedelmi médiumba készültek meg aztán több igazán komoly munkára is alkalmas jelölt. Említettem már máshol, Szepesi hozzám küldte azokat, akikről úgy gondolta, tényleg meg akarják tanulni a szakmát - rádiót is, televíziót is, a kettő nagyon nem ugyanaz. Meg még sokan mások is hozzám küldték az általuk tehetségesnek tartott fiatalokat, Boros János, Randé Jenő, Balyó Mária, Lévai Béla, Kovalik Márta. Egyszóval olyanok, akikre én felnéztem, gondolták úgy, hogy értek valamit a szakmához. Azaz amit most mondani fogok, nem ízlés dolga, hanem elsősorban úgynevezett szakvélemény, az már más kérdés, találkozik-e mások ízlésével, ahhoz nem tudok, nem is akarok hozzászólni.

Még valami, ami talán fontos. Híg a mezőny és nagy létszámú, rémületes mennyiségű önjelölt zsenivel, akiknek a hangján a második szótagnál hallani, milyen nagyra tartják magukat. Azt mindenki döntse el saját hatáskörben, hol könnyebb kitűnni, én ezt nem tudom, nem is veszem figyelembe, csak szólok, hogy ez is körülmény.

Vitray Tamást hagyjuk ki a mezőnyből, ő mindig több volt, mint sportriporter, már akkor is, amikor még csak sportriporter volt. Tetszik kérdezni, miért a "csak"? Lehet, nem leszek népszerű, de ha már így szóba került, nem tartom túl sokra a szakmát. Az újságírók között a sportújságíró olyasmi, mint az iskolában a tornatanár - akinek az ambíciója megmarad a sportújságíró szinten, az lehet nagyon ismert és népszerű, dehát... ezt túlbeszéltük. Ha van olyan, akinek még mond valamit Tabi László, Peterdi Pál, Feleki László, Demeter Imre, Baróti Géza neve, azokat talán meglepi, ők is sportújságírókként kezdték és lettek a magyar sajtótörténet legnagyobb nevei.

Két olyan sportriportert tudok megnevezni, akik kiemelkednek a szakmából, közülük az egyik már régen nem él, 18 éves korunktól párhuzamosan zajlott az életünk (hat nappal volt fiatalabb nálam), haláláig az egyik legközelebbi barátom maradt. Többször nyerte a 400 méter országos bajnokságát, országos csúcsot is tartott, jó időket töltöttünk együtt a tatai edzőtáborban, amikor pontra menő meccs volt az edzésprogram, rendszeresen beállt hozzánk kosarazni (a napokban meghalt Kulcsár Győzővel és másokkal együtt, népszerűek voltunk a többi sportolónál, naná, mi azért mégis csak labdával tettük a dolgunkat - érdekes, amikor ezt a sportszert "medicinnek" hívták, mindenki elmaradt), televíziós lett meg szövetségi főember, az atlétika hálája kísérte. Gyulai Istvánnak hívták.

A másik sportriportert nem ismerem személyesen, csak hallgatom a közvetítéseit. Sportpályafutása idején mindent megnyert, ami megnyerhető volt, világbajnokságot például hatszor is, azért nem lett olimpiai bajnok, mert a női párbajtőr az ő idejében még nem volt olimpiai szám (én különben minden sportágban többre tartom a szakági világbajnokságot, mint az olimpiát, szükség esetén meg is tudom indokolni, miért, de ez most nem fontos). Jó a hangja, amennyire ez lehetséges, tökéletes a beszédtechnikája, nyomdakészen, úgyszólván hiba nélkül fogalmaz, sugárzik belőle az értelem és a szakmai felkészültség - és még valami, ami már Vitraynál és Gyulainál is meghatározhatatlan. Az egyéniségnek az a tehetség lendületével sodró ereje, ami egy bizonyos szellemi szinten nem engedi el a hallgatóját, vele kell menni, akárhová visz. A mai mezőnyben (hosszú ideje változatlanul és utolérhetetlenül) messze kiemelkedően a legjobb Horváth Mariann. Nem a nők között, a sportriporterek között. Ő egyelőre nem csinál mást (legalábbis még nem hallottam, sajnos nem is láttam), dehát még fiatal, bármi lehet. Abból, amit a lentebb látható riportban mond Hegyi Ivánnak, az derül ki, hogy nem is különösebben ambicionálja a kétségkívül celebséggel fenyegető egyéb megjelenéseket, de mondom, ez még változhat. Ha nem, akkor is nehéz lesz őt akár csak megközelíteni is.

Elmélkedhetnék arról, hogy mindketten, Gyulai István is, Horváth Mariann is úgynevezett élsportolók voltak, ez legföljebb annyit számít a társaság többi, jórészt tornából fölmentett tagjához képest, hogy belülről ismerik a sport lélektanát és napi gyakorlatát, tudják (tudták), mit jelent edzésenként kilókat fogyni, elviselni a fájdalmat, a sokezer méter futás monotóniáját (igen, a vívóknak is), az edzők parancsuralmát (persze, edzője válogatja, de a sportban nincs demokrácia, tekintély van - ha van - és kegyetlenség és megalázás), mondom, ez lehet plusz, de az egészhez képest önmagában semmi. Horváth Mariann ugyanazért messze a legjobb, amiért az említett két férfiember - önmaga miatt. Horváth Mariannt a Horváth Mariannság emeli magasan a többiek fölé.

Utolsó megjegyzés: nem félek-e attól, hogy ezzel az írással gyűlölködést szítok a kollégákban. Nem. Akik jók a szakmájukban, Székely Dávid például vagy Szabó Gábor nem fognak megváltozni, a többi meg eddig is gyűlölte Horváth Mariannt, legföljebb most már mindegyikük tudja is.

Az első néhány perc a legfontosabb az itt következő beszélgetésből. Aztán a többi már csak a ráadás.

Az uzsorásokról

Most olvastam egy rendkívül érdekes írást a devizahitelekről. Ideteszek egy részletet:

A luxemburgi székhelyű bíróság közleményben az áll: Ilyés Teréz és Kiss Emil 2008 februárjában svájci frankban nyilvántartott kölcsönre vonatkozó kölcsönszerződést kötött egy hazai bankkal. A szerződés értelmében a havi törlesztőrészleteket forintban kellett megfizetni, de e részletek összegét az aktuális árfolyam alapján számították ki. Ezenfelül a kölcsönfelvevők vállalták, hogy viselik a két pénznem árfolyamának esetleges változásához kapcsolódó kockázatot.

A későbbiekben az árfolyam jelentős mértékben romlott, ami a fizetendő havi törlesztőrészletek összegének nagymértékű növekedését okozta. A két adós 2013 májusában a magyar bíróságok előtt keresetet indított az OTP Bank és az OTP Faktoring (az eredeti hitelt nyújtó bank jogutódai) ellen, amelyekre a szóban forgó kölcsönszerződésből származó követelését a hitelező átruházta. A bírósági eljárás során lényegében az a kérdés merült fel:

az árfolyamkockázatot az adósokra terhelő szerződési feltételt a bank nem világosan érhetően fogalmazta-e meg, és emiatt e feltétel a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló irányelv értelmében tisztességtelennek tekinthető-e?

Nekem is vannak kérdéseim. Tudom, semmi nem fog változni, de azért nem árt, ha ezeket a kérdéseket azok is fölteszik (legalább maguknak, esetleg hivatalos fórumokon is), akik szenvedői (lesznek) a bankok eljárásának.

Illyés Teréznek és Kiss Emilnek mi köze van az árfolyam esetleges változásához? Nevezettek és velük együtt valamennyi hitelt felvevő mit tettek azért, hogy az árfolyam változzék? Milyen jogszabály írja elő azt, hogy a különféle bankok, pénzügyi spekulánsok és más "szakemberek" által időről időre elkövetett "szabályozások" következményeit azok az ügyfelek vállalják, akik az intézményesített, ezért törvényesnek vélt uzsorakamatok terhei alatt már úgy is az összeroppanás határán élnek?

Azaz miféle "tisztességtelenségről" tetszik ítéleteket hozni, ami csak sokadik következménye egy alapvető tisztességtelenségnek: a finánctőke minden kockázat nélküli játszadozásának, amit mindenképpen az "ügyfél", a kiszolgáltatott szerencsétlenek sokasága fizet meg. Ne tessék azt mondani, hogy magát szolgáltatja ki, vannak helyzetek, amikben a jövendő adós már nem mérlegelhet, mert a szó szoros értelmében élet vagy halál kérdése, megkapja-e a kölcsönt. A bank ezt természetesen pontosan tudja, mint ahogyan azt is, ha a fölvett hitelösszeg mellé ő kínál még egy másik fajta kölcsönt is, a szerencsétlen ügyfél azt is elfogadja, mert abba az illúzióba ringatja magát, hogy ezáltal könnyebb lesz az élete.

Még egyszer, hogy világos legyen: az árfolyam változását nem az ügyfél okozza, azaz nincs köze  hozzá, amiből nyilvánvalóan következik, hogy vele aláíratni egy szerződést, amiben neki vállalnia kell a bank által elkövetett felelőtlenség kockázatát, az nem tisztességtelenség, hanem több paragrafusba ütköző bűncselekmény.

Különben nincs devizahitelem. Nem is volt, nem is lesz.

P.S.: Majd elfelejtettem, a múltkor egy "kommentelő" gúnyolódott a bankokról szóló bejegyzésem alatt, mivel magyarázom a Lehman Brothers Holdings Inc.-nek a "bedőlését", azaz csődjét. Ez tényleg ilyen bonyolult kérdés volna? Hogy olykor ezek az intézmények egymást is gyilkolják, nem csak az ügyfelet? Ez az egy példa volna csak?

Nincs új

Olvastam valamit, eszembe jutott valami más. Idézek egy részt (Molnár Bálint - Akárki van kormányon...):
A csávó tényleg kinyír mindent és mindenkit, aki az útjában áll, tényleg beköltözik a Várba és nem csak materiálisan, de erkölcsileg is kiforgatja mindenéből ezt az országot. Leginkább a méltóságából.

2016. januárjában írtam erről a kérdésről valamit, gondoltam, megkeresem, ahhoz képest változott-e valami.

Próbálok meghatározni egy fogalmat. Nem akar sikerülni. Úgy vagyok vele, mint a szépséggel, arról Kant azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Igaz. Csak nem erről van szó. Minden idők egyik legkiválóbb tanárának harmadik gimnáziumban mondtam, hogy szerintem nem jó Kant meghatározása, Bánhegyi tanár úr erre azt mondta, szerinte sem, találjunk ki együtt valami jobbat. Soha nem fogom megtudni, gúnyolódott-e vagy komolyan mondta, mindenesetre maradtunk az eredetinél, egyikünk sem talált ki használhatót. Ma már bizonyosan tudom, hogy nekem volt igazam, dehát nem könnyű Kantnál jobbnak lenni, egyelőre maradok az érdek nélkülinél.

Az most sokkal élénkebben foglalkoztat, hogy leírjak valami használhatót arról, mit jelent a méltóság. Tudjuk, persze, mindannyiunknak van valami fogalma róla, de sehol nem találtam olyat, ami egyetlen mondatba tudná foglalni, mi a méltóság úgy, hogy semmi kétségünk ne legyen, egyazon fogalomról beszélünk.

Azért szeretném ezt a definíciót, mert a múltkor felületes voltam és elhamarkodottan ígértem valamit, amit nem tartottam be.

Azt kérem szépen, tessék szíves lenni elolvasni a Jóreggelt Európa január 3-i bejegyzését. Igen, akkor is, ha már tetszett olvasni, arról lesz szó, itt van ezen az oldalon:

A remény rabjai című filmben van egy szereplő, a nevére nem emlékszem, James Whitmore játssza (az 1953-ban készült Kiss me Kate-ben a két énekes táncos gengszter egyike), sok évtized után szabadul, kis idő múlva felakasztja magát. Nem tud mit kezdeni a szabadságával. A film alapjául szolgáló regényt Stephen King írta, a film forgatókönyvét Frank Darabont. A könyvet nem olvastam (egyáltalán Stephen Kinghez írásos formában nem jutottam hozzá, ezt sajnálom, mert nézetem szerint mindent el kell olvasni, ami írva van), ilyenformán nem tudom, a Whitmore játszotta figura szerepel-e benne. Ha igen, leveszem a kalapom King előtt, jó az alak, jó az epizód. A forgatókönyv írója és a film rendezője is lehetne a figura kitalálója, Frank Darabont magyar származás, vihette a zsigereiben a szabadságtól irtózó ember történetét – dehát az a helyzet, hogy Whitmore voltaképpen egy lélektani alapsémát jelenít meg, nincs időm utánanézni, talán intézményfüggőségnek hívják.

Egy újságcikk juttatta eszembe A remény rabjait (rossz, ostoba, fellengzős a magyar cím), arról szól az írás, hogy a jelenlegi rablóbanda még sokáig fog élősködni az országon. A cikkben minden benne van, aminek benne kell lennie egy ilyen elemző publicisztikában – egyvalami nincs benne. Hogy miért van így, ami van? Miért telepedhetett rá ez a bornírt, tehetségtelen, piti tolvajokból összeállt társaság az országra úgy, hogy a népnek szava sincs ellene? Nem veszi észre, hogy ezek gátlástalanul lopnak? Dehogynem. Vagy nem veszi észre, hogy reménytelenül tönkretették a gyerekei jövőjét, hogy nyomor van és kilátástalanság? Dehogynem.

Hát akkor?

Így van rendjén. Így van jól. Ez a nép ehhez van szokva. Nem kell itten semmit se nem változtatni, ne tessék. Sokszínűség, haladás, fejlődés – nemá! És ne jöjjön ide senki, mi se megyünk sehová. Azok, akik elmentek mostan itten, elég rosszul tették. Nem jó, hogy elment a gyerek, de meg is van róla a vélemény. Hova a francba mén? Oszt minek? Nem jó itt? Ez a hazája vagy nem? Magyar. Magyar ember meg nem mén sehova.

Miért nem zúdul fel a nép, amikor értesül róla, hogy félmillióan elmentek? Mert elítéli. Azokat ítéli el, akik elmentek. Nem mondja ki hangosan, de megveti a saját ivadékát, amiért az el mert menni innen. Pedig már a nagy költő is megmondta, itt élned halnod kell. Hát akkor? Meg volt mondva már akkor, és most ez a gyerek is azt mondja, a miniszterelnök. A mi miniszterelnökünk! Hogy ilyen a magyar. Büszke, harcos, szabadságszerető a maga ezeréves államiságával. Itt élned halnod kell, ez az érvényes. Jó itt. Megszoktuk. Akkor meg mit kell itten hepciáskodni, hogy mennyi a fizetés máshol? Annyi amennyi. De ez itt a mienk.

Tetszene merni megmondani Mari néninek, hogy államiság itt nem ezer éve nem volt, hanem egyetlen évig sem, soha? Hogy ez a nép meghunyászkodik minden hatalom előtt, hogy az 1848-as „szabadságharcban” a hadra foghatók 5 (öt) százaléka vett részt, az 56-osban meg annyi sem? Hogy annyira nem szereti a szabadságot, annyira menekül előle, mint tömjénfüsttől az ördög?

A jelenleg uraskodó falusi futballistától megkapta azt, amire húsz éve vágyott. A frászt kapja ez a nép a rendszerváltás óta, hogy felforgatják az életét, hogy esetleg majd tanulnia kellene, érdeklődni a világ dolgai iránt. Másra vágyni, mint Trabantra meg Wartburgra. Az jó volt, ahhoz sem jutott hozzá, de legalább lehetett tudni, hogy miért. Mert kevés volt a fizetés. De legalább volt mit enni. Most az sincs, az igaz, de a mi miniszterelnökünk azt mondta, majd lesz. Akkor pedig lesz, mert amit az mond, az szentírás, mert az nem akar tőlünk semmit. Azt mondja, nem kell itten tanulni semmit se, jó munkás kell meg katonai erények, egy ilyen országban, ahol ezer éve minden csatát és minden háborút megnyertünk mi más kéne. Katona meg focista. Katonafocista. A mi miniszterelnökünk azonkívül a munkásembert szereti meg a parasztot, nem hagyja magára, hogy a sajátjával gazdálkodjon meg ilyesféle úri huncutságok, hanem megmondja, mit kell és azt hogyan és mikor. A fődet odaadja annak, akinek az jár, mink meg majd dógozunk rajta. Ha hagyják. Ha meg nem, hát akkor is lesz valahogy. Esetleg éhenhalunk. És? Eddig is így volt, ezután is így lesz. Csak szabadság ne legyen, mert azzal nem tudunk mit kezdeni, akkor kampósszöget keresünk meg kötelet.

Így van jól, ahogyan most van.

Azt kérdeztem, miért van így, ami van. Na jó, nem ígértem, hogy megválaszolom a kérdést, de azért nekifogtam. Eljutottam egy bizonyos pontig, megpróbáltam elmagyarázni, hogyan lehet még mindig a nyakunkon a magyar történelem relatíve legsötétebb és legarcátlanabb rablóbandája, élén a gusztustalanra hízott falusi futballistával (azt a múltkor elfelejtettem megjegyezni, hogy ez a formátlanra dagadás, ez az áll alól induló baromi sörhas ugyancsak a nép kedvence, minden második szénhidráton élő proli magát látja benne – anélkül, hogy belegondolni volna képes, ő nem tehet mást, mert neki krumplira és kenyérre telik, kedvenc miniszterelnöke viszont a tőlünk lopott pénzből azt eszik, amit akar, mégis olyan, mint egy gönci hordó, egy angol klub portása biztosan nem engedné be).

Azt mondtam január 3-ikán, hogy a népnek ez kell, ami van. Hogy irtózik a szabadságtól, az önállóságtól, hogy folyamatos hazugságokkal, az ostobánál is ostobább öncsalásokkal hülyíti és hülyítteti magát – de azzal adós maradtam, miért van ez így.

Arthur Miller szerint a kisembernek is van tragédiája. Ha elfogadjuk, hogy a drámairodalom nagy hősei évezredeken át azért küzdöttek, hogy elfoglalják vagy visszaszerezzék jogos helyüket a világban, akkor a minden különös képesség nélkül élő embernek is el kell ismernünk azt a jogát, hogy megkereshesse a maga helyét a maga világában, légyen az bármilyen szűk is. Az első kérdés ezzel kapcsolatban ugyanis az, ki ítéli meg, mennyire szűk az a hely, emberünk, akinek a tragédiáját szemléljük az irodalom vagy a filozófia magasából, szűknek találja-e a saját helyét. Vagy – nem lévén sem rálátása a saját helyére, sem kitekintése onnan – nem is foglalkozik azzal, lehetne-e tágabb az ő világa. Esetleg megelégszik azzal, hogy próbálja megismerni a környezetével való viszonyát… előre szaladtam. A mi kisemberünk alaphelyzete az, hogy meg sem próbálja, mert nem is tudja, mit kellene megpróbálnia. Csak rosszul érzi magát. Reggeltől estig. A születésétől a haláláig.

Arthur Miller azt mondja, hogy a jogos hely a társadalomban egyenlő a méltósággal. Ez nekem nagyon tetszik. Első pillantásra. De ez valami olyasmi, mint Kant szépség meghatározása. Igen, igen, valami ilyesmi, de végülis a dolog nem ilyen egyszerű. A mi kisemberünknek megvan a jogos helye a társadalomban, hiszen nem is próbál változtatni rajta, azt a helyet tartja természetesnek, még sincs méltósága. Ez az ember azért nem tragikus figura, mert passzív. Nem azért passzív, mert nem mer tenni valamit, hanem mert nem is tudja, hogy kellene tennie valamit.

Azt hiszem, a méltóságot a megalázottság felől kellene keresni (a nyelvészetben bevált fogás az ellenkező értelmű szó elemzésével kezdeni). Nem lehet megalázni azt az embert, aki nem ismeri a helyét a világban. Nem, nem. Nem arról van szó, hogy ismeri-e a jogait, csak arról, hogy van-e bármilyen tudatos viszonya a környezetéhez. Hogy képes-e megítélni, a mások vele való viselkedése illeszkedik-e ahhoz a képhez, amilyennek ő látja magát.

Közeledünk. Tetszik érteni? A kérdés az, lehet-e megalázni azt, akinek nincs tudatos viszonya a környezetéhez. Vagy azt, akinek van egy hamis, torz viszonya a körülötte lévő világhoz, légyen az a világ akármilyen terjedelmű és a körülötte lévő emberekhez, legyenek azok bármilyenek, okosak, szépek, rosszak, rútak. Az utóbbi, a hamis, a torz viszony a környezethez ugyanúgy nemlétező viszonynak tekintendő, mint a tudatlanság.

Az ember tudatos, a valósághoz visszaigazoltan illeszkedő viszonya a környezetéhez – talán ez lehetne a méltóság meghatározása.

A magyarságnak nincs tragédiája, mert a passzivitás nem tragikus. A magyarság történelme úgy alakult, hogy évszázadokig természetesnek tekintette a környezetének azt a viselkedését, amit más népek megalázónak tartottak volna, és a legnagyobb része a magyarságnak ma is természetesnek tekinti.

Mert a magyarság történelme során nem alakulhatott ki a méltóságérzet (amit egy ideje annak vélünk, az hamis és torz, rosszabb a nemlétezőnél is). Nincs mit kivívnia, még kevésbé van mit visszaszereznie.

A magyarságból hiányzik a méltóság reális tudata.

Az 1990. óta dúló politikusi gazemberségre általában és a dagadt falusi futballista groteszk országlására különösen nincs más magyarázatom.

Eddig a közel hároméves bejegyzés. Jelentem, van változás: a helyzet sokkal rosszabb.

Összeesküvések

Mert egyént sosem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Uszója, nem vezére, az egyén. -
Kiket nagyoknak mond a krónika,
Mindaz, ki hat, megérté századát,
De nem szülé az új fogalmakat.
Nem a kakas szavára kezd viradni,
De a kakas kiált, merthogy virad. 

Ez itt Madách Az ember tragédiájának marxista része. Na jó, ha nem tételezzük fel Madáchról, hogy olvasott Marxot (miért ne olvashatott volna, Dux Adolf Tragédia-fordítását maga lektorálta és szerkesztette, Madách anyanyelvi szinten tudott németül), az nem kérdés, ismerhette-e Hegelt, kivált Arisztotelészt. A Konstantinápolyi színben Lucifer teszi helyre Ádámot, mert Ádám azt képzeli, hogy neki kell helyrehoznia a világot.

Már megint elkövettem azt a hibát, hogy nyilvánvalónak tekintettem valaminek a tudását, amit pedig a tudatlanságból felfakadó dühös indulat rögtön elsöpör, amint rádöbben, hogy az ellene szól az ő általános iskola negyedik osztályában megszerzett ismereteinek. Ami hagyján, de még jószándékú, okos emberek is hajlamosak a történelmi materializmus tömegmozgásos, osztályharcos elmélete alapján szemlélni a világot, összeesküvés elméletnek ítélve a pénzemberek (köztük a bankárok) és kereskedők uralmát. A világ általam vélt egyik legokosabb embere azt mondta, midőn erről a kérdésről beszélgettünk, hogy Marx elméletének éppen az ő személye a legszembetűnőbb cáfolata, ha ugyanis apodiktikusan igazolható volna a tétele, akkor ez a tétel nem létezhetne, mert Marxról nem tudna senki.

A világtörténelemnek soha nem volt "úszója" az egyén, ezzel szemben viszont az egyén mint "vezér" alakította azokat a folyamatokat, amiket bizonyos történészek még ma is képesek társadalmi mozgásoknak leírni. Ezek a vezérek az erejüket évezredek óta a pénzből nyerik, a Toldi Miklósok romantikus fölénye a közönséges rosszakkal szemben mindig a poétikából próbálta feltörni a valóságot. 

Egibi és fiai, azaz a babilóni bankház már több, mint 7000 évvel ezelőtt a kezében tartotta a babilóni királyt részben az általuk folyósított kölcsönök által, részben azokkal az információkkal, amit a királyról mint adósról tudtak.

Periklész az időszámítás előtti V. században már pontosan tudta, hová kell fordulni, ha le akarja győzni a nála sokkal gazdagabb és legalább vele azonos képességű hadvezér Kimónt: a görögök által akkor még megvetett, "betelepült" bankárok pénzét kezdte osztogatni a népnek, majd rájött, hogy az állami pénzek, a közsegélyek és egyéb adóból származó források sokkal könnyebben és főképp következmények nélkül lenyúlhatók. Innen már csak egy lépés volt az osztrakiszmosz, azaz a cserépszavazás segítségével örökre száműzni a köznép kegyeiből kivásárolt Kimónt.

Jacques de Molay, a Templomos Lovagrend nagymestere nem a fenenagy erejével és kardjának éles pengéjével szerezte a hatalmát, hanem a szolgálatában álló névtelen sénéchal pénzügyi zsenijével, ami a középkor egyik legnagyobb hatalmát jelentette. Annál nagyobb már csak a Fuggereknek volt: V. (Habsburg) Károly és Valois Ferenc trónért való vetélkedését például Anton Fugger döntötte el, mint annyi más hatalmi harcot...

Tetszik gondolni, hogy ezek úgynevezett konteók? Hogy a tömegek sodrása meg a forradalmi lendület meg a diktátorok és egyéb politikusok formálják a történelmet? Mert az iskolai tankönyvek hadvezérekről, királyokról és pápákról tudnak, akkor elég nekünk is ezekről tudni? Hitler és Mussolini? A nürnbergi perekben megvádolt pénzarisztokrácia nem véletlenül maradt úgyszólván említetlenül és jóformán elítéletlenül: a Kruppok és Thyssenek, a Thurn und Taxisok nemcsak a háború kirobbantását és folyamatát irányították, azt is tudták, mit kell mondani a szövetséges hatalmak igazságszolgáltatásának, amitől azok csöndben maradnak. Tessék elolvasni Albert Speer vallomását, amivel majdnem elkottyantotta, kitől, kiktől kapta az utasításokat a hadianyag gyárak üzemeltetésére és a kívánatos építkezések részleteire.

A legújabb kor utáni kor legborzalmasabb jellemzője az, ami 1963. november 22. óta határozza meg közvetlenül az atlanti térség, közvetve pedig az egész bolygó sorsát. A Kennedy ellen elkövetett merénylet tette egyértelművé: nincsenek többé nevek, nem ismerjük azokat, akik irányítanak, akiknek meg kell felelnie minden paprikajancsinak (politikusnak), ha életben akar maradni. Vagy esetleg akad valaki a konteót kiabálók között, aki meg tudja mondani, ki utasított John Fitzgerald Kennedy, majd nem sokkal később az öccse, Robert Kennedy meggyilkolására? Netán azt sem méltóztattak elolvasni, amit azért lehet tudni, hogy ugyanis melyek voltak azok a tervezett intézkedések, amik bizonyos körökből kiváltották a végső megoldást elhatározó felháborodást?

Hamarosan 55 éve lesz, hogy már semmit sem tudunk arról, mi miért történik a világban. Legjobb esetben sejtjük. Vagy maradjunk annál az olvasatnál, hogy milyen remek politikus a mi csúti futballistánk, hogyan tudja irányítani ezt az országot meg hogyan tudja megtartani a hatalmat? Tényleg azt tetszik hinni, hogy ez az ócskalelkű gazember azért nyalogatja a szája szélét, mert alapjában véve ő egy jó ember, és a borzasztó lelkiismeret furdalásba beleelmebetegedett? Tetszik gondolni, hogy az is egy konteó, mely szerint ő a szó szoros értelmében az életét félti, azért van a folyamatos beszartság állapotában? Amiben valószínűleg az neki a legrosszabb, hogy fogalma sincs róla, ki irányítja őt és ezt a különben valóban szóra alig érdemes országot. Hogy el ne morzsoljak egy könnycseppet.

Esetleg újat mondok?

A bankárokról? Akikről az azért biztosan tudható, hogy zsidók, ugye? Legalábbis a csúti futballistához hasonló jellembajnokok számára.

Ha azt hallod, bankár, azt mondod, zsidó

A new yorki és a leningrádi filharmonikusok vezető karmesterei beszélgetnek:
- Szomorúan hallom, hogy a Szovjetunióban egyre nyíltabb lesz az antiszemitizmus.
- Ugyan már. Nálunk a leningrádi zenekarban csak az első hegedűsök között van három zsidó, a brácsában négy, aztán az egyik fagottos is zsidó, a rezek között ketten vannak, egy trombitás meg egy harsonás és az üstdobos is zsidó. A maga new yorki zenekarában hány zsidó van?
- Nem tudom.

Cui prodest

Na mégegyszer. Ha nem lett volna elég világos. Nemrég írtam Berlinről, kimásolok belőle egy kis részt: 

"Megtörtént, következésképp ismét megtörténhet." Primo Levi mondata a maga iszonyatos egyszerűségével azóta kísért, mióta bejártam a berlini Holokauszt-emlékművet.

Történőben van. Nem hiszem, hogy jelentős, nagyhatalomnak beillő ország kell a megtörténéshez. Elég egy fertőző góc. Egy vérig sértett, az ócskalelkűséget a génjeiben hordozó, egész életében bosszúért lihegő nagy rakás bűzölgő gyűlölet. Szóltam már többször, most megint megteszem.

Eddig az augusztus végi bejegyzés első néhány mondata.

Arthur Bloch-tól 1977. óta tudjuk (Murphy's Law, azaz Murphy törvénykönyve, magyarul 1986.), hogy "ha beöntesz egy kanál bort egy hordó szennyvízbe, szennyvizet kapsz. Ha beöntesz egy kanál szennyvizet egy hordó borba, akkor is szennyvizet kapsz."

A kanál szennyvíz 7 percet kapott Strasbourgban. Pontosan 7 perccel többet, mint amennyit kaphatna egy működőképes rendszerben. Ezt akkor írom, amikor a szennyvíz még nem nyilvánult meg, de attól tartok, írhatnám utána is, lényegi változás nem történik, mert nem történhet. Tanácskoznak ugyanis. Pedig már régen túl kellene lenni az ítélethozatalon, sőt annak a végrehajtásán is.

Nem eléggé értek a joghoz, ezért nem írom le, miféle ítéletet kellett volna hirdetni. És hogyan, minek az alapján. Inkább hozok egy példát. A lóverseny egyik szabálya szerint a versenyintézőség hivatalból is óvhat, azaz ha a mezőnyből senki nem tesz feljelentést, akkor is tárgyalja a nyilvánvaló, látható szabálytalanságot. Az Európai Unió "versenyintézősége" sok éve látja a törvénytelenségek hosszú sorát, de még egyszer sem jelentett be óvást, pedig a nemzetközi jognak vannak olyan paragrafusai, amiknek az alapján ezt már rég megtehette volna. De a legnagyobb baj nem is ennek az elmaradása, hanem az, amit "bűnsegédi bűnrészességnek" neveznek minden jogállam törvénykönyvében. Esetleg "mulasztásos törvénysértésnek".

Megpróbálom röviden elmondani, miért nem lehet ez másképp.

Szoktuk emlegetni a nürnbergi pereket, meghajtván az elismerés zászlaját a pert indító hatalmak előtt. Én is meghajtom. De nem földig, csak egy kicsit, inkább csak meglebbentem. Bizonyára többen leírták már (szívesen elolvasnám, ha valaki felhívja a figyelmemet a forrásra), hogy ezzel a nürnbergi ítéletsorral van egy kis baj. Nem. Inkább nagy baj. Az tudniillik, hogy legalább nyolc évvel korábban kellett volna azt a pert elindítani. Ha nem bánják, eltekintek attól, hogy történelemórát tartsak, aki nem ismeri a részleteket, utánanézhet: 1938-ra Hitler bőven elkövetett olyan törvénysértéseket, amik elegendő okot adtak volna a '46-os per ítéleteihez hasonlók kiszabására. Ezenkívül arról sem hallottam, hogy például Chamberlain és a hozzá hasonlók megkapták volna méltó büntetésüket azért a bűnrészességért, amit a vakságukkal és hülyeségükkel okoztak.

Na jó, hagyjuk ezeket az idealista szenvelgéseket, vegyük tudomásul a földi élet alapvető és meghatározó törvényét: a világban az történik, amit a bankárok és egyéb, pénzzel foglalkozók, valamint a kereskedők akarnak, hogy történjék. Akaratuk végrehajtására politikusnak nevezett paprikajancsikat használnak. Bankárnak és kereskedőnek nem kényszeríteni szokták a pályaválasztót, ezek általában önszántukból lesznek azzá. Ezeknek a pályáknak megvannak a maguk követelményei, ezek között nem szerepel a széles látókörű, nagy műveltségű humanizmus, sem a körültekintő, az emberi jogokat skrupulózusan szem előtt tartó világszemlélet. Összefoglalólag ezeket a foglalkozásokat túlnyomórészt rosszminőségű emberek választják. Ez eddig rendben is volna, a történelmet természetesen az emberiségnek a... hogyan is mondjam, a kevésbé érzékeny, az empátiára nem mindenáron hajlamos része alakította eddig és alakítja jelenleg is. Az igazán nagy baj az, amiről elég keveset beszélünk: a bankárok és kereskedők azért viselkednek úgy, ahogyan az leginkább a megvadult páviáncsordákra jellemző, mert semmilyen érdekük nem fűződik az emberiség harmonikus, békés fejlődéséhez. Úgy is mondhatnám, ők testületileg a súlyos konfliktusokban, a háborúkban érdekeltek. A nürnbergi pereket ezért nem lehetett nyolc évvel korábban lefolytatni, és ezért alakult úgy a világtörténelem még e perek után is, ahogyan alakult - a bankárok és kereskedők nemhogy nem félnek a háborútól, vágynak rá. A békés termelésnél ugyanis egyvalami jobb, a háborús. Nürnberg azért vált lehetségessé, mert a háborúban már nem volt több lehetőség, túlterjedt a lehetőségeken, ha tetszik, nagyobb lett a háborús fogyasztás a kívánatosnál.

El fog kezdődni az uniós kutyakomédia, és lehet tudni a végeredményt: a magyar miniszterelnököt nem fogják köztörvényes perbe, és nem fogják életfogytiglani börtönre ítélni a hágai bíróságon, mert a bankároknak és kereskedőknek nem ez az érdeke. A délszláv ügy nem volt elég fontos, úgy is mondhatnám, abban nem volt több, ott hagyták, hogy az emberi jogok valamelyest érvényesüljenek. Ez a szájszélnyalogató primitív gazember, országunk miniszterelnöke baromian buta ugyan, de azt nyilván megmondta neki valaki, hogy aggodalomra nincs oka, túl régi már ez az európai béke. Valaminek történnie kell. A paprikajancsik legnevetségesebbje, ez a slampos, rosszízlésű és a végtelenségig jellemtelen falusi futballista a legalkalmasabb arra, hogy szétdúlja a világ nem túlságosan stabil békéjét - éppen ez a labilis helyzet teszi őt alkalmassá, ide ugyanis nem kell egy okos gazember.

Van még kérdés?

Mea culpa

Naiv voltam, bocsánat. Mint egy elsőbálozó lányka, mentségem nincs. Legkiválóbb állandó opponenseim, az öcsém és Gábor Johann felhívták a figyelmemet, hogy az általam hatályosnak mondott 1986. évi II. törvény 2011. január 1. óta hatályon kívül helyeztetett. Volt egy ügyem (mint igazságügyi szakértőnek), amiben hivatkoztam a nevezett törvényre, akkor utánanéztem, még működött. Ez nyilván 2010. előtt lehetett. Most anélkül, hogy utánanézek, tudhattam volna, ez a jelenleg uralkodó bűnbanda nem hagy meg egy olyan törvényhelyet, ahol esetleg megfoghatók - még akkor sem, ha nyilvánvaló, ezzel a lehetőséggel úgy sem fog élni senki.

Megnéztem ezt a "médiatörvény" elnevezésű förtelmet, mindjárt mondom, miért. Csak a ceterum censeo nélkül nem léphetünk tovább: kártékony, ostoba, a tömegtájékoztatásban dolgozók bambaságának és totális impotenciájának a terméke, egy többé kevésbé értelmes társadalmi berendezkedés esetleges eljövetelekor nyomban azután megsemmisítendő, hogy a csúti gazembert és tettestársait a megfelelő eljárásban részesítettük, úgymint a tényleges életfogytiglannal együtt járó teljes vagyonelkobzás. Új szempontom támadt különben a förtelem elolvasása után: ha Kosztolányi szerkesztési szabályai szerint járunk el, és kihúzzuk a szövegből a fölöslegeset, a cím sem marad meg.

Különben azért néztem át ezt az istállóalomnak is használhatatlan betűgyűjteményt, mert Gábor Johann idéz belőle, amiért nem lehetek eléggé hálás. Ő kiszúrta ugyanis azokat a részeket, amiket a kormánypártnak eufemizált galeri benne felejtett.

Tudom, mégegyszer beismerem, naiv vagyok, de még mindig nem hiszem el a saját tételemet, miszerint itt vagy vér fog folyni, vagy megszűnik az ország, ezt a beteg fiókdiktátort másképp nem lehet eltávolítani. Szóval azt akarom mondani (folyamatosan ezt teszem, különböző variációkban), hogy azért meg kell próbálni. Ha nincs egyértelmű, élő paragrafus, akkor a Gábor Johann által idézett részek (Kolozsvári Szalonna - Az alattvalóságról, 4. hozzászólás - szeptember 9.), azaz a "médiatörvényben" fellelhető paragrafusok alapján indítson végre pert vagy egy szerkesztőség vagy egy aktív újságíró, aztán még egyet és még egyet, perek sorozatát, amivel meg lehet szorongatni a csúti primitív bandáját, egy közepes képességű ügyvéd is sarokba tudja szorítani ezt az ostoba bűnszövetkezetet. Az említett paragrafusokat kívánságra kiegészítem, még abban is segítek, honnan érdemes indítani.

Egyszóval mégegyszer: bocsánat a felületességért.

A torony

Ezt még muszáj megmutatnom. Emléktemplomnak hívják, teljes nevén Vilmos császár emléktemplom. A Kurfürstendamm sarkán áll, a hajdani Nyugat-Berlin jelképe (nyugodtan lehet a mai Berliné is), az eredetileg 113 méter magas, a XIX. század végén épült, neoromán stílusú torony. 1943. novemberében bombatalálat érte, azóta már csak 71 méter. A berliniek úgy hagyták, ahogyan a gyújtóbomba kiégette. Pontosan délután hat órakor szólalt meg a harang, iszonyatos hangerővel. Hallgassák kicsit.

Mi ketten a fiaim mamájával döbbenten álltunk és hallgattuk ezt a hangot. Erősebben szól minden elképzelhető harangnál, hajlok arra, hogy a hangerejét annak a bombának a robbanásához hasonlítsam, ami ezt a tornyot szétrombolta. Nézzék ezt a képet itt lejjebb. Kevés halottabb dolgot láttam életemben, mint ez a vak rózsaablak.

Mint ennek a toronyromnak a kapuzata.

Ugye nem kell mondanom, ez az "emlék" nem a mártíromság mementója. Nem arról szól, hogy szegény berliniek mennyit szenvedtek. Azért nem rombolták földig és építettek valamit a helyére, hogy a maguk tettét ne hagyják elfelejteni semelyik késői nemzedéknek sem. Ez a rom ugyanaz, amit a minap mutattam: a Brandenburgi kapu közelében lévő Holokauszt-emlékhely képeire talán emlékeznek még. Meg az utcanevekre, Hannah Arendt, Ben Gurion, Jeruzsálem utcájára.

A toronyban tartják egy képnek az eredetijét, egy 120x90 centiméteres szénrajzot, aminek a másolatai a coventry katedrálisban és a volgográdi katedrálisban láthatók. Egy orvos hadnagy, Kurt Reuber rajzolta 1942-ben, a körülzárt Sztálingrádban. Anya és gyermeke képével a szeretetet és biztonságvágyat akarta ábrázolni, a Sztálingrádi Madonna a hidegháború idején a nyugat-berliniek üzenete volt a megbékélés vágyáról.

Nincs több mondanivalóm.

Az alattvalóságról

Elmondom újra, ki tudja, hányadszor: köztisztviselőnek (miniszter, képviselő, rádió- és tévéelnök és egyéb közhivatalnok) nincs magánvéleménye. Amíg a hivatalát képviseli, annak a hivatalos álláspontját mondja ki a száján, midőn megnyilvánul, bármit mond. Nem magánvélemény még egy indulatszó sem, valamint annak dalban való elbeszélése sem, miszerint megjöttek a fehérvári huszárok. Akik sok kislányt meghágtak. Ezenkívül magánélete is otthon lehet a vécében. Abban a pillanatban, amint a legintimebb családi cselekedetének bármely részlete bármilyen módon a köz elé kerül, már nem magánélet - ha például valaki elég ostoba ahhoz, hogy a gyerekei fotóját közszemlére tegye, ne hivatkozzék magánügyre, mert már nem az. Mint ahogyan a gyerekének a beiskolázása a fotók közzététele nélkül sem magánügy, ha az ellentétben áll a hivatalosan általa terjesztett hazugságokkal. Különben (mint már sokszor elmondtam ezt is) szánalmas alak az, akinek kétféle véleménye van, akinek a magántettei és a közerkölcse látványosan különböznek egymástól.

Még egyszer (attól tartok, nem utoljára): nincs magánvélemény és nincs magánügy. Magánélet is otthon és otthon is csak bizonyos határig (lásd például a vagyoni helyzet és az otthon viszonyát).

Ezt csak a rend kedvéért jegyeztem meg, mert úgy látom, a magyar sajtó semmi kivetnivalót nem lát a magánügyekre való hivatkozásban. A nagyobb baj az, hogy a magyar újságíró következmények nélkül lepattintható, levegőnek nézhető, sőt gyalázható. Amit különben az adott körülmények között meg is érdemel. Viszont mi, a fogyasztók akkor sem lehetünk levegőnek nézhetők és gyalázhatók, ha a hazai gyakorlat szerint ezzel mind kevesebben vagyunk tisztában. Az újságíró ugyanis nem alanyi jogon élvez kiváltságos helyzetet, az újságíró ugyanis önmagában hajítófát sem ér, az újságíró méltóságát és különleges tevékenységekre való felhatalmazását mi adjuk, az újságíró által megtermelt javak fogyasztói. Ezeket a közhelyeket most már naponta kellene emlegetni, mert már nemcsak az újságírók nem ismerik őket, a fogyasztók is majdnem összlétszámukban visszasüppednek az alattvalóság, a jobbágylét áporodott mocsarába.

Mint ugyancsak sokszor említettem, gyakorló koromban sosem foglalkoztam napi hírekkel, napi politikával, azok a riporterek meg, akik velem dolgoztak, elég pontosan ismerték a szakmájuk fogásait is, a jogaikat is, nekem sosem kellett azt mondanom, hogy a "kérdésünkre adásunkig nem kaptunk választ". De ha előfordult volna, hogy mondjuk Willy Krisztit valami papcsákszerű kitüremkedés el akarja küldeni, meg akarja félemlíteni (konkrét esetről beszélek), és Kriszti nem tud saját hatáskörében intézkedni (tudott), akkor még aznap megindítom a bírósági eljárást. Mondom, nekem nem volt rá szükségem, de egyetlen esetről sem hallottam, hogy bárki beperelte volna valamelyik fejhúst törvényszegés miatt.

Idézek:

„2. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van arra, hogy tájékoztatást kapjon szűkebb környezetét, hazáját, a világot érintő kérdésekben. A sajtó feladata - a hírközlés más eszközeivel összhangban - a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás.

(2) A sajtó nyújtson hiteles képet a Magyar Köztársaság politikai, gazdasági, tudományos és kulturális életéről, a nemzetközi élet eseményeiről, más országok és népek életéről, így különösen a béke és a biztonság megóvása, valamint a társadalmi haladás érdekében kifejtett erőfeszítésekről.

(3) A sajtó segítse elő a társadalmi jelenségek közötti összefüggések megértését, és mozgósítson a társadalmi cselekvésre.”

A sajtótörvény állami és nem állami szervek számára felvilágosítási kötelezettséget is előír:

„4. § (1) A hiteles, pontos és gyors tájékoztatást az állami szervek, a gazdálkodó szervezetek [Ptk. 685. § c) pont], a társadalmi szervezetek és az egyesületek a saját kezdeményezéseikkel, továbbá a szükséges felvilágosításoknak és adatoknak a sajtó rendelkezésére bocsátásával kötelesek elősegíteni. Meg kell tagadni a felvilágosítást, ha az a 3. § (1) bekezdésében foglalt tilalmakba ütközik, illetőleg ha az állami, szolgálati, üzemi (üzleti) vagy magántitkot sért, és a titoktartási kötelezettség alól az arra jogosult szerv vagy személy nem adott felmentést.

(2) A sajtó részére felvilágosítást adó személy a valóságnak megfelelő felvilágosítást köteles adni.”

Ezek itt fent az 1986. évi II. törvény paragrafusai, a törvény a mai napig hatályos. Tetszik érteni? Törvény. Nem a tömbmegbízott házirendje, hanem az emberi társadalom szabályozására használatos legerősebb, figyelmen kívül nem hagyható eljárásrend. Oda van írva, kikre vonatkozik: ...az állami szervek, a gazdálkodó szervezetek [Ptk. 685. § c) pont], a társadalmi szervezetek és az egyesületek a saját kezdeményezéseikkel, továbbá a szükséges felvilágosításoknak és adatoknak a sajtó rendelkezésére bocsátásával kötelesek elősegíteni.

Azt mondá például a földminiszter a szemem láttára, fülem hallatára, hogy ő menet közben nem nyilatkozik (gyalogolt a kötcsei közzabálásra), és midőn a riporter közölte, hogy akár meg is állhatna, azt válaszolta, hogy nem áll meg.

Namármost. Egy szarvastehén például megteheti, hogy nem áll meg a bikának, ez a büdös bunkó tahóminiszter viszont egyet tehet: ha újságírót lát, aki nyilvánvalóan kérdést óhajt föltenni, akkor megáll, illedelmesen végighallgatja a kérdést, majd a valóságnak megfelelő felvilágosítást ad. Ha nem ezt teszi, az újságíró nem kezd el futkosni, körbelihegni, hanem megáll, és ha különösen jó kedvében van, még azt a mondatot elküldi az iszkoló miniszter után, hogy "a bíróságon találkozunk". Ahol mint tudjuk, a jelen törvényi viszonyok mellett nem születhet más, mint a törvényszegőt sújtó ítélet.

A csúti primitív esete valamivel bonyolultabb, az ugyanis folyamatosan, halmazatilag elkövetett kötelezettség szegés. Ezért pert indíthat az Újságíró Szövetség is, de akár egy szerkesztőség vagy egyetlen újságíró is. A falusi felfuvalkodott nincs ugyanis abban a helyzetben, hogy eldöntse, mikor hány sajtótájékoztatón beszél az újságírókhoz. Azaz megteheti, de ettől még rendszeresen válaszolnia kell azokra a kérdésekre, amiket neki nem tetsző újságírók akarnak föltenni. Tessék szíves lenni felfogni végre: elzárkózni a nyilvánosság elől lehet s szabad például egy remetének. De Magyarország miniszterelnökére sokszorosan érvényes az 1986. évi II. törvény. Akkor is, ha a magyar újságírók nem tudnak róla, hogy van egy ilyen törvény.

Isten ostora

Különféle nyelvek a "gyökér" szót valaminek az "eredője" helyett használják nagyon költőien és nagyon szakszerűtlenül. Magyarország miniszterelnöke a maga végtelen butaságában, mit sem törődve a maga végtelen tudatlanságával természetesen  Magyarország türk gyökereiről pöszített (örök és áthághatatlan szabály: testi és egyéb akaraton kívüli hibákkal nem gúnyolódunk - a beszédhiba nem az, némely végletes esettől eltekintve bárki meg tud tanulni beszélni, egy beszédhibásnak akkor nézem el a hiányosságát, ha sok kiváló tulajdonságával azt képes eltakarni).

Magyarországnak nincsenek türk gyökerei. A magyar nyelvnek sincsenek. A magyar nyelv érintkezése a "türk"  nyelvekkel (megint egy szakszerűtlen fogalom) még érintőlegesnek is alig nevezhető, ha mindenáron a növénytanból kell hoznunk a hasonlatot, ez az érintkezés olyan, mint a fa alatt talált idegen falevelek, amiket a szél odasodort. Ezenkívül az is elhangzott, hogy "a magyarok Attila kései leszármazottainak tekintik magukat, a hun-türk eredet alapján állnak, nyelvük a türk nyelvekkel áll rokonságban." Bizonyos tanulatlan szittya "magyarok", akik azt hiszik, előkelő dolog az isten ostora rokonának lenni (az ilyenek kétségkívül tömegesen fordulnak elő az országban) valóban az illető leszármazottainak tekintik magukat, de ettől még a magyaroknak jóformán semmi közük nincs Attilához. A "rokonság" foka legegyszerűbben úgy határozható meg, ahogyan a csimpánz és az ember rokonsága: egy közös őstől indultak, és lett belőlük két külön, egymással semmiféle kapcsolatban nem lévő ág, amik ennek megfelelően különféle irányban fejlődtek. A hun-türk eredet, aminek az alapján állnak valami olyasféle összekapcsolás, mint mondjuk az ajtó-szekér eredet, amennyiben mindkettő fából van - azaz a hun és a türk még a fa alatti száraz levél szintjén sem kapcsolható össze. Ja és persze semmiféle rokonságban nem állnak, kivéve ha például a mohácsi csatát rokoni találkozónak  tekintjük - ha annak tekintjük, akkor áll a nyelvi rokonság is.
Természetesen már rég nem várom el, hogy egy iszonyatosan ostoba, faragatlan, kültelki ízlésű, baromfiszaros udvaron szocializálódott prosztó képes legyen felfogni, a megnyilvánulásaival egy országot járat le, annál is kevésbé, mert ezt az országot már amúgy sem lehet lejjebb járatni. Mindössze bizonyos fogalmakat akartam tisztázni, amik a köztudatban finoman szólva zavaros képet mutatnak.
Az Ezerév című, készülő könyvemben azt írtam, hogy a magyar ázsiai nép, bármennyire nem szeretjük is ennek az expressis verbis kinyilvánítását.
Nem vagyok boldog attól, hogy a mondatom ilyen látványos és egyben förtelmes megerősítést kapott.

"Nézzünk bizakodva a jövőbe"

Mióta hazajöttem Németországból, mind többször jut eszembe Kertész Ákos. Ha valaki nem tudná, ő az a magyar író (jó író), akit elüldöztek a honfitársai (Kanadáig meg sem állt), mert azt írta, hogy a magyar nép genetikusan alattvaló.

Nem volt a barátom, csak majdnem. A Rádiószínháznál más dramaturggal dolgozott már akkor, amikor én odakerültem, a hangjátékaitól függetlenül találtunk közös eszméket. Kijártak a feleségével (lehet, nem is volt a felesége) a kertünkbe napozni, szerette a fiaimat. Ez nálam jelentős szempont volt, Esterházy Péter is a kisfiaim szeretete által került közel a családomhoz, meg ha már írókról van szó, Lázár Ervin első dedikációja volt sok év ismeretség után a szoros kapocs, mert azt a könyvet a kisfiúk kapták. Ha bizonytalan lettem volna ezekhez az emberekhez való kapcsolódásomat illetően, a különben tartózkodó fiaim kitüntető vonzalma akkor is meggyőzött volna.

Kertész Ákos nem az a ványadt, beszari alak, amilyennek egy írót sztereotipizálni szokás, és nem is egy beszari zsidó. 12 év karosszéria lakatosság rajta hagyja a nyomait az ember mentalitásán. Mégis elment. Engem nem kérdezett, valószínűleg tudta, hogy nem érdemes. Csak elment innen. Mert leírta, hogy ez egy alattvaló nép.
Ha nem bánják, én ezt a mondatát most axiómaként kezelem, bár éppen meg tudnám indokolni, alá tudnám támasztani bizonyítékok sorával az állítás igazságát, de most másféle kérdéseket szeretnék föltenni, amik ehhez az alaptézishez kapcsolódnak.
Az első és legfontosabb: mit lehet tenni, hogy ne így legyen. Mert valamit nyilván lehet. Hiszen ott van a német nép. Az emberiség újkori történetének három meghatározó kultúrnemzete közül az egyik. A 20. században mégis meg lehetett tenni velük azt, ami a világ históriájának talán legnagyobb gyalázata - méreteiben legalábbis. Akkor a magyarokkal miért ne lehetne elkövetni hasonlót? És ha a németek néhány év alatt eljutottak odáig, hogy na most próbálja meg mégegyszer valaki, akkor a magyarok miért ne juthatnának el valami hasonlóig?
Fájdalom, a kérdésben benne van a válasz. A német nép kultúrájából nem az következik magától értetődően, hogy ostoba masszává formálható, hanem az, hogy ha már megtörténhetett az ismert körülmények hatására, ezt a borzalmat felismeri, és éppen a kultúrájából fakadóan működő öntisztulási képességének működésbe helyezésével folytatja azt, amit évszázadokkal korábban elkezdett (azt most hagyjuk, hogy ez az öntisztulás csak a förtelmes két évtized betokosítására, és a beteg rész izolálására alkalmas, nem az eltávolítására, de ezt már csak a történelem és a történelmi lelkiismeret érzi, a nép egészségesen képes felejteni azt, amihez voltaképpen nincs is köze).
A magyar népnek nincs hová visszamenni, és onnan elölről kezdeni, és védekező mechanizmusa sincs, mert az immunrendszere nem bírt kialakulni. Ez a mi kilencedik éve tartó kis gyalázatunk - sokszor elmondtam már - szinte természetes. A magyar népnek ez a lételeme, ebben érzi jól magát. Ezen a népen nem lehet számon kérni a demokrácia elherdálását, mert nem tudja, mi az, és nem is szeretné megtudni. Volt egy pillanat 1990-ben, amikor meg lehetett volna próbálni - bár az emberkísérletet tiltja a tudomány -, de akkor jött egy dölyfös és korlátolt politikus, aki hozta magával a hozzá hasonlókat, és egy pillanat alatt eltüntette az emberi élet lehetőségét. Mondhatnám, természetes. Mondhatnám, az illető politikus nem tett mást, csak kielégítette a magyar nép vágyát: legyen valaki, aki megmondja, mi legyen és az hogyan legyen. Dehát akkor nem ezt kellett volna. Abból a büdös meleg alomból kelt ki ez a mostani fióknáci, ez a gyáva és rémületesen ostoba kis alak. Mondhatnám, ez is természetes.
Mert a magyar népnek nemcsak az immunrendszere nem fejlődött ki. Az a nemzedék sem, amelyik felejthetne. Az alattvalóság folyamatos, és az ismert eszközökkel megváltoztathatatlan. Sokszor emlegetem az oktatást mint egyetlen lehetséges módszert egy nép szellemi egészségének megteremtésére, ezt mostantól nem említem többé. Kénytelen vagyok beismerni, tévedtem. Ezt a népet semmilyen oktatási rendszerrel nem lehet megváltoztatni. Nem engedné ugyanis bevezetni, mint ahogyan nem tűr semmit, ami számára új és ismeretlen.
Egyetlen megoldási lehetőséget tartok elképzelhetőnek - egy jó királyt. Egy keménykezű despotát, aki jót akar. És aki legalább 30-40 évig uralkodik a magyar nép felett. Aki vasszigorral rendeli el az önrendelkezés bevezetését, és keményen bünteti azokat az önkormányzatokat, amelyek nem képesek ellátni az oktatással, napi jóérzést adó intézkedésekkel járó feladatokat, aki ilyenkor előírja, mit kell tenni a faluban élők érdekében. Aki rákényszeríti a népre a megélhetéshez szükséges eszközöket, és pontosan meghatározott szankciókkal sújtja azokat, akik állami intézkedéseket várnak.
Hol van ez a király? Hááát, igen, valószínűleg sehol.
Tetszik tudni, mi a baj? Hogy ezen nincs semmi nevetnivaló, ez a véresen komoly valóság. Vagy így vagy sehogy. Ez a nép bizonyos okoknál fogva megmaradt az elmúlt 7-8000 évben, akárhogyan is, de jelen van a világon, lehet tudni róla, visszakövethető az olyan amilyen története, ha valaki veszi a fáradságot, hogy foglalkozzék ilyesmivel.
De az sehol sincs megírva, hogy ennek a népnek fenn kell maradnia. A magyarság ebben a pillanatban menthetetlennek látszik. El fog tűnni, fel fog szívódni, mint annyi más nép a világtörténelem során. Percei vannak hátra, azaz valós időben egy-két év. Nincs több. Ez a szellemi színvonal ugyanis a 21. század különben rendkívül alacsony nívóján is tarthatatlan.
A magyar nép életképtelen. A pusztulás megindult, én csak végtelenül optimista vagyok a jelzett egy-két évvel. De az bizonyos, ha addig semmi nem történik, a folyamat visszafordíthatatlanná válik.
Azért még valamit hadd tegyek ide a végére. Jó király nincs, de okos ember sok van ebben az országban. Ezt is sokszor mondtam már, belőlük kiépíthető egy grémium, egy vének tanácsa, bánom is én, nevezhetik akár szovjetnek is, az már sok évtizedig bevált, a magyarok imádták, csak demokráciát ne, az isten szerelmére kérem, iktassák már ki a szókészletükből ezt az ostobaságot. Parancsuralmat! Aztán 30-40 év múlva majd meglátnánk. Már aki.