Keresés ebben a blogban

2018. október 16., kedd

Önszégyenét meg nem bocsátja a nép

A szocialista realizmusnak az volt a hatalmas fölénye a kezdetleges, primitív, imperialista kritikai realizmussal szemben, hogy nemcsak ábrázolt, hanem kiutat is mutatott. Nekem, mint a szocialista realizmusban szocializálódott értelmiséginek tehát az a dolgom, hogy mutassam a kiutat. Akkor is, ha nincs. Ahogyan a szocializmusban tényleg nem volt. Minthogy diktatúrákból általában nincs kiút. Most sincs. Azért én mégis megmutatom. Ha már megengedtem magamnak, hogy írásban dühöngjek.
Egy évvel ezelőtt, a "választások" előtt közel félévvel leírtam, miért nem lesz változás 2018 áprilisában. Abból a bejegyzésből kiteszek ide egy részt:

Indítsunk azzal, amit nyilvánvalóan mindenki tud: a fidesznek semmiféle tábora nincs, a hordóhasú csúti futballista nélkül a parlamenti küszöböt sem érné el. Térdet hajtó, kezet csókoló öregasszonyok és vénemberek vallásos ájtatossága tartja rablógyilkosi helyzetben (ezt eufemisztikusan hatalmi helyzetnek hívják) az állampártot azáltal, hogy buzgó révületben imádják a szotyolaköpködő brigantit. Sokszor mondtam, megint mondom, a primitívekre jellemző vallási rajongás és a hit két külön fogalom. A hit (ha tetszik, az "értelmes" istenhit) nehezen megingatható vagy inkább nehezen sem, aki isten létét úgy tartja szétáradva a maga teljes valójában, ahogyan a minap próbáltam leírni, azzal legfeljebb beszélgetni lehet a hitről, acsarkodni bizonyosan nem, az a hit szilárd. A rajongást és a megaláztatásra rádöbbent, vicsorgó gyűlöletet egy hajszál választja el egymástól, a rajongás a zsigerekből jön, büdös is, mint a fészke. Madáchot is többször idéztem már: "Önszégyenét meg nem bocsátja a nép" - mondja Ádám az Athéni színben. Ám a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni készül azon, aki „önszégyenét” okozta.
Persze nem arról van szó, hogy a nép egyszer csak rájön, nem hinni kell, mert a választási cirkusz lényegében számon kérhető adatokon alapul, azaz lehet tudni, kire miért szavaz. Hanem arról, hogy a rajongás egy előre meg nem jósolható effektus következtében egyszer csak egy pillanat alatt átcsap gyűlöletbe. És ez az a pillanat, amikor megismerhetővé válik a fidesz-tábor valós létszáma. Ami - még egyszer mondom - halál biztosan a töredéke a sokak által képzelt kétmilliónak.
Erre nem nehéz rájönni, ez a csúti tróger vitathatatlanul tömeggyilkos, nem kell hozzá különösebben felkészült bíró, hogy a mindenki számára ismert bizonyítékok alapján tényleges életfogytiglani kényszermunkára ítélje.
Egy Sankt Wolfgang nevű helyen töltöttünk néhány napot 1986-ban. Minden este megnéztem az ORF híradóját. Egyik nap arról tudósítottak, hogy Wels rendezőpályaudvarán egymásba rohant két vonat. A részletekre nem emlékszem, anyagi kár, sebesültek, talán halottak is - lényeg az, hogy az eset után néhány perccel lemondott az osztrák közlekedési miniszter. Én mint rendes szocialista állampolgár, ezen egy pillanatra meghökkentem. Nemhogy nem ez a miniszter vezette az egyik vonatot, nemhogy nem is volt ott, nyilván nem ő nevezte ki a mozdonyvezetőket, talán még a vasúttársaság vezetőjét sem. Akkor?
Mindössze ő volt a felelős mindenért, ami Ausztria közlekedésügyében történt. Országon belül és azon kívül is. Ő mint felelős, azonnal lemondott, a lemondását el is fogadták, mert onnan körülbelül 200 kilométerre, a bécsi Ballhaus Platzon automatikusan cselekedhettek, nekik nem kellett gondolkodni azon, amin nekem akkor még igen. Tetszik érteni?
Én például egyebek között azért volnék alkalmatlan miniszterelnöknek, mert nem tudnám viselni azt a felelősséget, amit egy ország első emberének evidensen viselnie kell. És ezt ráadásul tudom is.
Attól, hogy ez a létalattian buta és erkölcstelen szájszélnyalogató neveletlen és faragatlan bunkó  ezt nem tudja, még rá is vonatkozik a törvény: mindenért felelős, ami az országban történik. Legelsősorban azoknak az embereknek az életéért, akik a minősíthetetlenül szétszórt ezermilliárdoknak a szükséges helyekről való hiánya miatt haltak és halnak meg naponta, nyolcadik éve. Felelős az éhezőkért, az életüket nyomorultul tengetőkért, a sokmillió ember keserűségéért, amit egymásnak okoznak tudattalanul, anélkül, hogy tisztában volnának azzal, a megalázásukért, a pusztító gyűlöletükért egyszemélyben a csúti gazember felelős.
Marad a kérdés, mit lehet tenni. Egy országban, ahol adva van egy grafitszemöldökű miniszterelnök jelölt asszony meg egy gőgös, felfuvalkodott, hígagyú ifjakból álló konglomerátum. Innen lehetetlen kiállítani akár egy másik, fűszoknyás, összemázolt arcú ellenvarázslót is, a választék még ehhez is szegényes - pedig ugye ez volna a nyilvánvaló választás. A magyar lakosság erre képes, egyik sámán nem volt jó, keressünk másikat. Másik sámánt.
Azt is sokszor mondtam már, itt vér fog folyni, mert ez az elmebeteg köztörvényes nem fog innen önként, a választási vereségét beismerve távozni, még ha ez a csoda bekövetkezne, akkor sem - a TEK harci járművei nem a jelen rajongói ellen vannak csatasorban, hanem azok ellen, akikké ezek válni fognak.
Pillanatnyilag egyetlen embert ismerek, aki ezt meg tudná akadályozni. Nem csodadoktor. Csak egy rendkívüli intellektus, aki még ennek a kifordult helyzetnek a megoldására is képes lehet.
Nem írom le a nevét, legyen elég, hogy egyszer már leírtam. Ő vagy egy hozzá hasonló - bár alig hiszem, hogy volna még egy.
Csoda kellene ahhoz, hogy a felfuvalkodott senkiháziak rájöjjenek, nincs más megoldás, mint egy vegyes küldöttséget meneszteni ehhez az emberhez, és megkérni.
Előállhatna a szinte ideálisnak nevezhető helyzet: van egy ember, aki nem jelentkezett a feladatra, mint eddig minden nyavalyás politikus. Meg lehet kérni.
Talán akkor elvállalja.
Különben marad a rajongás. Ki tudja, meddig. És esetleg még soká nem derül ki, hogy egy primitív tömeggyilkos náci kitartó, hithű tábora csak a hozzá hasonló, zsigeri gyűlöletben élő kétlábúakból állhat össze.
Azok nincsenek kétmillióan.

Eddig a tavaly novemberi részlet (ha valakinek az jut eszébe, Göncz Árpád volt az egyetlen, aki nem jelentkezett, annak azt tudom mondani, nem is volt politikus, sosem tudott azzá válni, igaz, nem is próbált).
Mint mondtam, értelmes megoldás nincs, ez a nyavalyás alak, a végtelenül ostoba futballista azóta már eljutott odáig, hogy azt képzeli, ő már viselkedhet is gazdag oligarchaként, a látszatra sem kell adnia. Ha a nép nem is (dehogynem, csak az nem bír hallatszani), az írástudók egy része lassan elkezdi restellni a pofáját, az akadémikusok között is van néhány, aki talán rájön, mekkora és miből eredeztethető a felelőssége.
Az ember, akit föntebb név nélkül említettem, megvan még, bizonyára az a feltétele sem változott, hogy kizárólag akkor cselekszik, ha felkérik rá, néhány százezres tömeg támogatásával talán meg tudná akadályozni, hogy a csúti szotyolaköpködő lövetni kezdje a ő szeretett népét. És az általa felkért, a megjelölt területhez értőkből összeálló kormánnyal el is tudná kezdeni 28 év romjainak az eltakarítását, egy körülbelül 30-40 évig tartó folyamat elindítását, ami a Magyarországon soha nem működött iskolarendszer felépítésével kezdődne, és egy működőképes társadalom, egy élhető ország kialakításához érkezne meg - na jó, nem tudom, hány év múlva.
Ehhez az kell, hogy az írástudók elkezdjenek úgy viselkedni, mintha polgárok volnának. Egyelőre magántulajdon és a megélhetéshez szükséges anyagi biztonság nélkül. Fordítva ugyanis nem megy.









2018. október 15., hétfő

Dühömben írtam

Berlinben kiment az utcára 240 000 ember tüntetni a rasszizmus és az idegengyűlölet ellen. Berlin lakossága 3 és fél millió. Budapesté ennek majdnem pontosan a fele. Ez azt jelenti, hogy itt hasonló esetben 120 000 ember menne ki az utcára tüntetni.
Az még egy viszonylag jó eset volna, ha ennyi embert ki lehetne vinni, hogy tüntessen a rasszizmus és az idegengyűlölet mellett, ez azért reális cél volna, mert a magyar lakosságnak úgyszólván a teljes egésze rasszista és idegengyűlölő, ha tehát veszélyben látná a gyűlölet szabadságát, akkor ezzel az okkal fel lehetne szólítani a tüntetésre. Jaj, ne tessék akadékoskodni, hogy Magyarországon nincs veszélyben a gyűlölet szabadsága, én is tudom, ez most csak egy puszta elmélet - hogy ha veszélyben volna.
Nem mennének tüntetni. Nem 120 000-en, senki. Na jó, kimennének a Kossuth térre 3-400-an, ordítoznának, jól megvernék egymást, aztán hazamennének. Pedig ennél szörnyűbbet ma Magyarországon nehéz elképzelni. Hogy valakik elveszik valahogyan a gyűlölet szabadságát, a magyar nép éltető elemét. De akkor sem. Nem mennének.
Ez most itt olyan, mintha viccelnék. Netán ironizálnék. Nem teszek ilyet. Ez véresen komoly.
Mondok valamit. Ha tetszik futtatok egy eszmét. Ezzel a néppel nem az a baj, hogy a nép viselkedik úgy, mint ahogyan a hajléktalanok szoktak, azaz nem érdekli semmi, mert semmije nincs, nem is lehet semmije. Mert ugye mint tudjuk, a hajléktalanságnak nem az a lényege, hogy nincs veszteni valója, hanem az, hogy nincs esélye sem a tulajdonszerzésre. Polgárság és abból eredhető demokrácia azért nincs Magyarországon, és azért nincs esélye sem, hogy valamikor legyen, mert tulajdona mindig másnak van, és a nép ebbe már akkor beletörődött, amikor azok a mások idegen megszállók voltak. Most a helyzet fájintos, mert a mieinknek van tulajdona. Nekünk most sem lesz, de először is, ennek nem vagyunk tudatában, másodszor, ha tudnánk, hogy ez így van, akkor azt rendben lévőnek találnánk. Mert mi, a nép úgysem bírnánk azt a tulajdont használni, hát jobb is, ha nincs. Jó, azok se tudják, akiknek most van, de az meg kit érdekel, ha egyszer fogalmunk sincs róla, mi különbözteti meg a büdösbunkó parasztproli csúti futballistát meg a pereputtyát a polgártól, arról meg végképpen nincs, mi is volna az ésszerűen funkcionáló magántulajdon szerepe egy ésszerűen funkcionáló társadalomban.
Ezzel a néppel az a baj, hogy az úgynevezett magasabban kvalifikált része is úgy viselkedik, mint a hajléktalanok. Ha tudok statisztikai adatokat olvasni, majdnem másfélmillió embernek van valamilyen felsőfokú végzettsége. Mint tudjuk, ez tényleg csak statisztikai adat, azok között, akiknek nincs felsőfokú végzettségük, körülbelül ugyanannyi az emberi viselkedésre alkalmasok aránya, mint a diplomások között, azaz talán nem vagyok indokolatlanul optimista, ha úgy számolok, lehet ebben az országban akár 6-700 000 ember is, aki tud írni-olvasni, és képes megérteni egy összetett mondatot. Azaz aki tudhatná, nagyjából mi szükséges egy emberi társadalom működőképessé tételéhez.
Na ez a 6-700 000 ember is hajléktalanként viselkedik. Mi itt ebben az országban szoktuk verni a mellünket (nem csak a futballista), milyen végtelenül szabadságszeretők vagyunk. Azt lehet olvasni, hogy 1956-ban a tömegtüntetésben 100 000 ember vett részt. Nem tudom, nem voltam ott. Csak azt tudom, hogy akárhányan voltak, aznap este mindannyian hazamentek. Egyetemisták és egyéb értelmiségiek. Akik általában a forradalmakat ki szokták robbantani. Aztán amikor én már személyes tapasztalatokat tudtam szerezni, lehettünk úgy 3-4000-en (baromi jóindulatúan számolok) mindazokkal együtt, akikről csak hallottam, de nem találkoztam velük, és azok között már nem volt írástudó.
Ahhoz képest, amilyen akkor volt ez az ország (vannak persze lényeges különbségek), most relatíve rosszabb a helyzet. Más szempontból meg lényegesen jobb, most ugyanis nem a szovjet hadseregnek kellene nekimenni, és bár bűnözőink nyilván bevetnének minden fegyvert, sok esélyük nem volna egy tekintélyes tömeggel szemben.
Mi történik? Semmi. Hajléktalanország kussol, tűr vagy még tetszik is neki a jelen helyzet. 6-700 000 ember pedig szép tömeg lehetne. Még a fele is. Itt nem egy eszméért kellene tüntetni, majd esetleg más eszközökkel harcolni, hanem az életünkért. A sajátjukért meg akiknek felelősséggel tartoznak pusztán azért, mert felsőfokú végzettségük van.
Úgyhogy ne tessék a népet szidni. Ezt az országot nem ők hagyják pusztítani.








2018. október 10., szerda

Gondoltam szólok

Valaki elbúcsúzott a nyilvánosságtól. Azt írta, elege van. Meg tudom érteni. Nekem is elegem van, minden nap. Másnap aztán elkezdem újra. Arra, hogy miért, van egy viszonylag egyszerű válaszom meg egy valamivel bonyolultabb. Előbbi szép és világos, az utóbbi valószínűleg közhelyek tömege.
Vágjunk bele.

"...Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?
Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?
Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld."

Ez a vége a világirodalom egyik legtökéletesebb írásának, ami olyan hatással volt rám, amikor először olvastam, hogy még aznap megtanultam szóról szóra. És azóta is mindig szorul a torkom tőle. Karinthy Frigyes: Ki kérdezett? A Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. 1926-os kiadásában sikerült megszereznem, pontosabban nem nekem, hanem a magyar irodalmi élet egyik legkiválóbbjának. Simó Jenőnének hívták, a váci utcai antikvárium vezetője volt, ha jól emlékszem, 1957 őszén kértem, két héten belül megvolt a könyv. Bizonyára akadt olyan nap, amikor nem mentem be abba a szentélybe, de hogy nem sok ilyen nap lehetett, az bizonyos. Oda mindenki bement, akinek bármi köze volt bármi módon a könyvhöz. Egyszer például Devecseri Gáborral ütköztünk össze az ajtóban, ő udvariasan félreállt "a mindenkit elsöprő ifjúság elől", csak később mondta, amikor már összebarátkoztunk (Plusz egy fő Magyar Televízió 1966.), hogy rögtön tudta, én csak az ő ifjúkori szerelmének a fia lehetek (és tényleg, ezt anyám is megerősítette).
A "Singing Jungle" néven olykor általam is olvasott embernek ezt tudom üzenni jó szívvel, ha netán nem olvasta volna még Karinthy jajdulását, keresse meg, ha olvasta, olvassa el mégegyszer.
Hogy mi van még? A dzsungel énekét nem mindenki hallja. Ha valaki, aki hallja, azt akarja, hogy mások is hallják, akkor szólnia kell nekik. Ennek persze látszólag nincs semmi értelme, ez puszta pedagógiai izgatottság, ha nekem tetszik, azt akarom, hogy neked is tessék. Különben aki nem ezért megy tanárnak, az csak arra képes, hogy rossz hírét keltse ennek a pályának. Ahogyan teszik azt a tanárok igen nagy százalékban.
Amíg az ember választja a foglalkozását, és nem a foglalkozás az embert, addig ez mindig így lesz. Az én számításom szerint az emberiség azon részének, amelyiknek valamilyen foglalkozása van, nagyjából a 95 százaléka alkalmatlan arra, amit csinál. Körülbelül 3 százaléka csak rossz, de nem kártékony, 1 egész 95 század százaléka pedig jó. A maradék 5 század százalék a kiváló. Lehet, másoknak más számai vannak, attól tartok, az arányok nem térnek el jelentősen. Ezek az értékek természetesen foglalkozásokra lebontva is érvényesek, azaz éppúgy igaz ez a bérelszámolókra, mint a fizikusokra. Kivételt képeznek azok a szakmák, amik alkalmassági vizsgához kötik a felvételt, ott az arány valamelyest eltolódik az alkalmatlan és a kevéssé kártékony között, a többi marad. Azon egyszerű oknál fogva, miszerint az alkalmassági vizsgák összeállítását végzők között is a fent leírt módon oszlanak meg a százalékarányok.
Ha "Singing Jungle" nem adja fel, akkor esetleg növekszik annak az esélye, hogy az alkalmatlanok átalakulnak kevéssé kártékonnyá, utóbbiak pedig a jók létszámát növelik. Ez persze nem feltétlenül így történik, minthogy Singing Jungle alkalmasságát egyelőre egyedül én állapítottam meg, azt meg senki nem mondta nekem, hogy én tehetek ilyen megállapításokat, dehát ennek a módszernek ez a gyenge pontja.
A fiaim meg a mamájuk szokták olykor mondani, hogy amit én adottnak veszek, hogy ugyanis azt mindenki tudja, amit én tudok, az nem feltétlenül van úgy, lehetnek olyanok, akik esetleg nem mindent tudnak, vagy ugyanannyit tudnak, de más szakterületeken fejtik ki a tevékenységüket. És esetleg nem bánnák, ha én az enyémről kicsit több tájékoztatást adnék. Lehetséges. Mindenesetre abból nem lehet baj, ha szólunk.
A dzsungelnek különben azt hiszem, mindegy, az úgyis énekel. Annak nem mindegy, aki nem hallaná, ha nem szólnának neki.





Kis mennyiségű feldolgozott kínai étel

Ahogy egy elszigetelt hotelszobában felébred, megállapítja magáról, hogy egy fogoly. A fogvatartói alapvetően biztosítanak a számára megfelelő higiéniai ellátást és minden étkezéskor egy kis mennyiségű feldolgozott kínai ételt, hozzá fél liter vodkát. Joe megtudja a TV-ből, hogy az exfeleségét agyonverték és brutálisan megerőszakolták. A kislányát, Miát már őrizetbe vették és első számú gyanú Joe-ra igazolódik. Miután megakadályozzák az öngyilkossági kísérletét, Joe leveleket kezd írni Miának, feladja az alkoholfogyasztást és az elkövetkezendő 20 évben tervezgeti a bosszút. Az idő elteltével, elkezdi formálni a testét különböző edzésekkel és a televíziós mérkőzésekből tanul bokszolók képzettje lesz. Hamarosan mindenkiről összeállít egy listát, akik felelősek lehetnek az ő bezártsága miatt.


Ez itt a Port.hu című televízióműsor közlő lap egyik ismertetése egy filmről. Azoknak teszem ide, akik úgy vélik, a "beszólás" rendben van egy magát komolynak tartó hírportál bármelyik rovatában. Különös tekintettel arra, hogy ez már évek óta így van. Amiből arra lehet következtetni, hogy ami évek óta van valahogyan, az már attól, hogy évek óta van, jól is van.
Az a helyzet, hogy aki beengedi a maga komolynak vélt orgánumába a "beszólást", amiről ráadásul kiderül, hogy nem is annak a tettét helyteleníti, akinek "beszólt", azaz nemcsak ostoba kiszólást használ, hanem azt még félre is értelmezi, az hamarosan arra is képes lesz, hogy a fenti sorokat leközölje. Gyanítom ugyanis, hogy ez itt fent nem azért jelenhetett meg a gépi fordítás változatlanul hagyásával, mert valakinek, akinek dolga volna, nem volt kedve elolvasni, hanem mert ha elolvasta volna, ez a szöveg akkor is így marad, mert az illető szerint ez így rendben van.
Itt ugyanis nemcsak arról van szó, hogy az emberi ízlés alapfokon mit tart helyesnek, mit nem, még csak arról sem, hogy a "beszóláshoz" hasonló torzulatok egy más jelentésű fogalmat ürítenek ki, és még csak arról sem, hogy az ilyesmi által mértani haladvány szerint csökken az alkalmazott szókincs, amennyiben rokonértelmű szavak egész csoportjait fertőzi meg és irtja ki a megfelelő kifejezést keresni rest, gondolkodáshoz lusta beszélő.
Hanem arról van szó, hogy aki ezekkel a szavakkal él, akinek elég ebből 50-60 darab, annak a gondolatai is ezen a szinten vannak. Az már csak az ösztöneitől vezérelten éli az életét, ha a homályos agyában a "bántás" érzet képeződik meg, akkor odavág, esetleg szúr vagy lő, eszköz kérdése a dolog, nem büntetőjogi következmények mérlegelése.
Aki szerint ez így jól van, az szép szakaszt tett már meg az elbutulás útján, aki még fölényeskedik is, midőn meglát egy írást a "beszólás" helytelenítéséről, az legközelebb annak az ablakát töri be egy kővel, akitől az írás származik, azután meg már mindegy, kinek megy neki, a lényeg a zsigeri szinten való vegetálás, a gyűlölet és a rettegés.
Ugye ne mondjam, ki milyen célt ért el a "beszólás" terjedése által?

P.S.: Különben nem tudtam, hogy van egy velvet című nem tudom mi. A kommentekből tudtam meg, alig hiszem, hogy komolynak minősíteném bármi módon, meg hogy azt eddig olvastam volna. A jelzett holmit az Indexen láttam. Sajnálom, nem akartam kiírni a címet, de ezek szerint kell.




2018. október 7., vasárnap

Az utolsó csepp

Bizonyára bennem van a hiba, de vannak dolgok, amiket nem értek.
Egyelőre nem írom ide a netes "újság" címét, aki akarja megkeresi, nem lesz nehéz. Rendszeresen olvastam mindaddig, amíg el nem kezdtek leszállni a legostobább, legkártékonyabb bulvár szintjére. Most azt a címet dobták ki csiricsáré színekkel, egyenesen bele az olvasó arcába, hogy Keira Knightley keményen beszólt Katalin hercegnének. Több okból gondoltam úgy, hogy megnézem a részleteket. Először is kíváncsi voltam, hogyan került a színésznő a hercegné lakhelyének közelébe, és ha már ott volt, miért nem jelentkezett be, bizonyára beengedték volna, miért kellett beszólnia. Annál is inkább furcsa, mert bár nem vagyok naprakész a család lakásviszonyait illetően, de feltételezem, nem egy parasztházban élnek, ahol akár az ajtón, akár az ablakon át csak úgy be lehet szólni, dehát Keira Knightley-nak bizonyára erős a hangja, felvisz az akár az emeletig is, igaz, akkor már nem beszólt, hanem bekiabált. Sajnos a cikkből nem derült ki, melyik nyílászárón át szólt be, így azt sem sikerült megtudnom, miért kellett volna keményen beszólnia, talán csukva volt minden, Angliában ilyenkor már hűvös van.
A cikkből csak az derült ki, hogy "Knightley azt nehezményezi, hogy amikor Middleton életet adott második gyerkemének (sic), akkor 7 órával a szülés után már magas sarkú cipőben, teljesen kivirulva, a fáradtság legapróbb jelét sem mutatva állt ki a fotósok elé."
Nem pontosan értettem, mi van ezen nehezményezni való, úgyhogy tovább olvastam. "Csak rejtsük el a fájdalmainkat, hogy folyik a mellünkből a tej, hogy tombolnak a hormonjaink, és legyünk gyönyörűek. Még hét órával az után is, hogy élet és halál között küzdöttél, hogy szinte ketté szakadt a tested és életet adtál egy véres, sírva üvöltő gyereknek. Ne mutass ki ezekből semmit. Ne is mondj semmit, csak állj ki a kislányoddal a karodban egy csomó férfi fotós elé."
Aha. Ezek szerint Keira Knightley sajnálja Katalin hercegnét, hogy miféle aljasságok kényszerítik fájdalmas tettekre a társadalmi státusza következtében, és Keira Knightley ugyanúgy utálja ezek szerint a bulvárt, valamint az abban tenyésző élősdiket, mint minden egészséges ember.
Az önök tájékoztatásának kedvéért megnéztem, hol lakik Katalin hercegné: Norfolk, Ammer Hall. Ez közel kétszáz kilométerre van Londontól. Ennyit kellett utaznia szegény Keira Knightley-nak, hogy be tudjon szólni Katalin hercegnének. Holott fel is hívhatta volna telefonon, az ő összeköttetéseivel bizonyára megszerezhette volna a számát, talán még skype-on is beszélhettek volna, Katalin hercegné nyilván örült volna, hogy egy ilyen notabilitás, mint a színésznő (rövid idő kérdése és Dame lesz ő is), ennyi részvéttel van iránta. Arról különben nem szól a tudósítás, Katalin meghallotta-e egyáltalán szegény Keira Knightley beszólását. Ha az emeleten tartózkodott éppen, akkor szerintem nem, és akkor ezt a színésznőnek is tudnia kellett. Hogy hiába utazott el Norfolkba, mert még csak nem is hallották, hogy beszólt. Szegény, szegény Keira Knightley.
A helyzet a következő. Ha egy portál komolyan akarja venni magát, akkor ne használjon ostoba szlenget a mondanivalója közvetítéséhez, se rózsaszínben, sem sehogyan. Különösen akkor ne, amikor az ostoba kifejezés nem is fedi a mondanivaló értelmét. Ezenkívül egy magát komolyan vevő portál nyugodtan közölhet könnyed értesüléseket innen-onnan, ezt "kis színesnek" hívták valamikor, nem hiszem, hogy a lényege változott volna, a bulvár harsánysága, ízléstelensége, bombasztikus és félrevezető rikácsolása nélkül arról szól például, hogy Keira Knightley felháborodásának adott hangot, amiért a kereskedelmi piócák senkit nem hagynak békén, még a királyi család tagjait sem, pedig jobb volna a világ, ha ezek az élősködők elmennének dolgozni, mondjuk árkot takarítani vagy ehhez hasonló hasznos munkát végezni.
Attól tartok, nemcsak a politika képes arra, hogy egy polgár gyomrát felfordítsa, midőn a szerencsétlen, amúgy is alig látható kisebbségben élő ember újságot akarna olvasni. Attól tartok, ezeknek a jobb sorsra érdemes "újságoknak" is meg van pecsételve a sorsuk a belvárosi zsúrfiúk alkalmazásának következtében, pedig ha újságírók készítenék a "lapot", azok azért azt még tudnák, hogy egyebek között az ízlésformálás is a feladataik közé tartozik.
Eggyel ismét kevesebb az olvasható felület. Legalábbis nekem.






2018. október 6., szombat

Alkotmány egy másik ázsiai országban

Ma és holnap népszavaznak Romániában.
Az Ezerév című készülő könyvemben néhány hónapja tettem föl a kérdést, tud-e mondani valaki egyetlen európai országot, ami Magyarországtól keletre van.
Senki sem tudott.

2018. október 5., péntek

1848. te csillag

Október 5. van, tíz perc múlva hat óra. Holnap október 6. lesz. Még nem látom sehol az ünnepi hangulatot, de majd nyilván lesz. Ünnepelni fogunk. Sok ezer ember halálát ünnepeljük holnap.
Öt évvel ezelőtt is borzalmas volt már ez az ország, a magyar történelem összes békeidejét számolva a legborzalmasabb korszakát élte, azóta ez napról napra rosszabbodik. Akkor még nem akartam foglalkozni azzal, hogyan juthattunk el idáig, hogyan lett ebből a szánalmas népből még a legaljánál is szánalmasabb, de erre kell hogy legyen valamilyen magyarázat - most már tudom, hogy van. Elég hosszú és kacifántos, szerteágazó, majdnem végtelennek látszó a történet, de világosan érthető.
Öt évvel ezelőtt csak a mindenki számára elérhető, egyszerűen olvasható magyar történelem alapján írtam le az aradi vértanúkkal kapcsolatban azt, aminek egy részét most ideteszem.
Sok boldogságot az ünnep előestéjén.


Az évtizedek óta tisztázandó kérdés az, fontosabb-e hamis és hangos ünnepi pátosszal hizlalni az amúgy is túlfejlett nemzeti öntudatot, mint egy nemzeti megemlékezéssel fejet hajtani, és beismerni, hogy volt két rossz momentuma a magyar történelemnek, amikor felelőtlen alakok (más néven politikusok) ezrek halálát okozták (vagy mondjunk inkább – pontosabban – hőzöngőt, a mások életével játszadozót?). Mit nyerünk az effajta „nemzeti ünnepeinkkel”? Március 15-én és október 23-án egy-egy görcsösen félreérteni akart „ünnepnapot”, az év maradékában álságos és minden alapot nélkülöző nemzeti büszkeséget, magasztos szabadságvágyunk hangoztatását, ami számunkra mindig előbbre való volt az értelmes cselekvésnél – remek program gyermekeink nevelésére. Menj neki fiam mindennek és mindenkinek, harcolj, törj, zúzz, rombolj és gyilkolj, mert ennél okosabbat sajnos ma sem tudunk neked ajánlani.