Azon tűnődöm, ha a fidesz felajánl nekem pénzt, hogy alapítsak pártot, mekkora volna az összeg, amiért hajlandóságot éreznék. Körülbelül 150 milliárd forint lehet az induló alap, amin már elgondolkoznék. Akkor rájönnék, hogy a két fiam és négy unokám gondtalan életéhez azért ez kevés volna, azt mondanám, 200. Annyiért esetleg lehet. Azért lettem 83 éves koromra ilyen olcsójános, mert abból az összegből megtarthatnék egy-két milliót, akkor egy ideig tudnám fizetni a gázszámlánkat, sőt talán még a Verbier fesztiválra is el tudnánk menni ketten a feleségemmel, és talán még Glyndebourne-re is telne, az utolsó operaházra, ahol még nem egy egy lakótelepi ház udvarán játsszák el a Don GIovannit alsógatyába és kombinéba öltöztetett operaénekesek (ezt nem én találtam ki, láttam egy ilyet a Salzburgi Ünnepi Játékokról, a Großes Festspielhaus-ból). Ha fentieket megengedhetném magamnak a nyugdíjamból, akkor azért 200 milliárddal nem tudnának megvenni.
Jó, tudom, én nem vagyok mérvadó. Annak idején azok a fiúk, akik a Danubius rádióban az én köpenyemből bújtak ki, és kivétel nélkül sokszoros milliomosok lettek, meg-megkérdeztek, amikor később olykor véletlenül találkoztunk, hogyan tudtam én ilyen csóró maradni, mikor például csak a hangomra alapozott reklámokból súlyos pénzeket kaszálhattam volna, az annál is többet hozó egyéb disznóságokról nem is beszélve - nem nagyon volt válaszom. Olyan marhaságokat mondtam például, hogy a hitelességemet ennyi pénzért nem adom, persze kiröhögtek.
Ha ki tudnám adni a készen lévő könyveimet, és a színházak eljátszhatnák a darabjaimat (azaz a jelenlegi népnyomorító gazemberek végre börtönbe kerülnének, és nem tudnának többé soha utánam nyúlni), és ezek mind megjelenhetnének külföldi nyelveken is, akkor persze nem volna az a pénz, amiért pártot alapítanék. Akkor nem kellene naponta azzal nyugtatgatnom magam, midőn rémálmaimból remegve ébrednék, hogy az undorító tettemnek legalább megkértem az árát, és a gyerekeimnek sem kell áruláspénzből élniük. Rövidebben szólva, nincs az a pénz, amiért ennek a rablógyilkos konglomerátumnak, ennek a fidesz nevű bűnszövetkezetnek növelném a maradás esélyét azzal, hogy megalakítok valami ócska kis pártot.
Ahogyan teszi azt most Cseh Katalin és Barabás Richárd, nyilvánvalóan a fent nevezett összegnek egy néhány százezred százaléknyi töredékéért, mert azt kétségtelennek tartom, hogy ennek a hirtelen jött pártalapítási ingernek más oka nem lehet. Azaz mégis.
Ha mindketten olyan baromian ostobák és jellemtelenek, hogy ezt fideszpénz nélkül teszik.
Néhányszor leírtam már: nem értek egyet jónéhány dologban Magyar Péterrel, amiről nem is feltétlenül ő tehet, azt a politikust még nem találták fel, akivel én egyet tudok érteni. De minden tőlem telhetőt megteszek, hogy úgy segítsem őt, ahogyan csak lehet, mert ennek a népnek, ennek az országnak ő az utolsó esélye a fennmaradásra. Ezeknek a nyavalyás kis két-három százalékos gerincteleneknek meg nem jövőbeni lehetőséget ígérnék az önálló pártpolitizálásra, hanem pert és börtönt, amiért emberek millióinak az életlehetőségeit veszélyeztetik a tíz körömmel való sunyi kis kapaszkodásukkal.
Ha érdekelne mindenféle nyomorultnak a lelkivilága, akkor talán megpróbálnék rájönni arra, Cs. K. és B. R. meg a többi hozzájuk hasonló vajon mire számít, ha Magyar Péter választást nyer, és sikerül életben maradnia a győzelmét követő véres felfordulásban. Mert az nyilvánvaló, hogy ezzel a lehetőséggel csak minimális mértékben számolnak: még egy-két ilyen párt, és megkapják a jutalmukat a jelen regnáló brigantijaitól. Már amennyire a csúti beteg hálájára lehet bazírozni.
