Keresés ebben a blogban

2020. április 20., hétfő

Ha nem tudsz veszíteni...



„…már rég nem a két javaslat közti verseny az érdekes (utálok versenyezni)…”
Ezt egy okos ember írta, az általam nagyra becsült Lévai Júlia.
Mi a verseny? A versenyzés. Tudjuk? Vannak mindenféle meghatározások, amiknek az a lényege, hogy a verseny küzdelem. Harc. Öldöklés. Kíméletlenség.
Ezek a szavak mind megtalálhatók a különféle értelmező és szófejtő szótárakban, egy szót nem találtam sehol. A játékot.
Hét évvel ezelőtt ebben a blogban írtam egy ötrészes sorozatot a versenysportról, abból ideteszek néhány sort:
Amikor tizenkilenc évesen (már válogatottként) abbahagytam a versenysportot, csak annyit tudtam, hogy én nem küzdeni jöttem, hanem játszani. Ha nem hagynak, inkább elmegyek. Az amerikai profi kosárlabda bajnokság meccsein a hazai közönség azt üvölti kórusban, hogy dííífensz (defense), magyarul védekezz. Ennek az egy szónak a jelentéstartalmát kifejtve megkapjuk a játékok mai lényegét: állítsd meg a gaz ellent bármi áron, dolgozd bele a talajba, üsd agyon, öld meg, mert ha nem teszed, ő fog győzni. Ha mégis kicselezett, és otthagyott téged, akkor nyúlj utána kézzel vagy lábbal, vesd elé magad, nyomorítsd meg, lődd le, mindegy, csak ne hagyd pontot dobni, gólt lőni, azaz tedd lehetetlenné magát a játékot. Dííífensz, mintha az életed függne tőle!
Azért hagytam abba a versenysportot, mert egy François Beugneot nevű (ha jól emlékszem és ha így kell írni) azt a feladatot kapta, hogy okozzon nekem olyan sérülést, ami miatt nem tudom folytatni… mit is? Aha, a játékot. Így hívják ma is. Kivel játszik a Barcelona? Játszik? Ez volna a játék? Már régen nem az.
Félre ne értsenek, lepedőben vittek le ugyan a pályáról, de hamar rendbejöttem, kórházba sem vittek, fájt, de nem annyira. Gyerekkoromban sokkal nagyobb fájdalmakhoz voltam szokva. Nem a fájdalom miatt lett elegem. Hanem a mentalitás miatt. „Azt a kicsit vedd le a pályáról” – ezt mondta az edzője François-nak, még a nevemet sem tudta. Annyit tudott, hogy egy félidő alatt (akkor még nem negyedek voltak) dobtam harmincvalahány pontot. És a nagy melákok nem tudtak tartani. Mire a félpályánál megfordultak, én az apró, fürge, mindössze 190 centis termetemmel már a palánkjuk alatt voltam. A meccs után ez a François nevű fiú odajött hozzám bocsánatot kérni (milyen ósdi gesztus, mi?), akkor mondta, hogy ezt az utasítást kapta. Tudta, hogy beszélem a nyelvét, egy félidőn át húztuk (zrikáltuk) egymást. Tetszik érteni? Azért hagytam abba, mert nemcsak Lévai Juli utál versenyezni, én is. Játszani szeretek. A játék élvezetéért. Nem vagyok versenyző alkat. Tudok ugyanis veszíteni.
Volt a családomban egy ember (nem rokon, kívülről került be), akivel nyaranta össze voltam zárva a balatoni házainkban (kettő volt, nem egyszerre, egymás után). Az illető imádott pingpongozni is, teniszezni is. Nem volt rossz ezekben a sportokban, de különösebben jó sem. Fogcsikorgatva akart legyőzni, drága jó anyám könyörögve nézett rám, már csak az ő kedvéért is veszítenem kellett. De mondom, nem esett nehezemre. Egyszerűen azért, mert én nem versenyeztem, hanem játszottam. És a jó játék kedvéért mindig kerestem a jó partnert. Aki lehetőleg jobb nálam.
Tegnap láttam egy tévéműsort, arról jut eszembe. A 84 éves Szilágyi Jánossal készült egy egész jó anyag, végignéztem. Sosem számoltam, mettől meddig, olyan 40 éven át dolgoztam vele, pontosabban készítettem úgy műsorokat, hogy ő volt a riporterem. A legtöbbet ezek közül eleve rá alapoztam.
Elég hamar kezdtem beszélni a rádióban, 16 éves koromban (1959) már bemondó voltam a Magyar Rádió olasz szekciójának a műsoraiban, a Ciao című ifjúsági magazinba riportokat készítettem, telefonos műsort vezettem (még Szicíliából is kapcsoltak gyereket is meg öreg parasztot, meg is izzasztottak), és attól kezdve mindig volt valami, ahol nemcsak szerkesztettem, meg is szólaltam. Azaz volt időm elhelyezni magam a rádiós értékrendben. Elég hamar megállapítottam, hogy nem vagyok jó riporter, egyszerűen azért, mert a jó nem olyan, amilyen én vagyok. A baj csak az volt, hogy a kínálatban nem volt olyan, aki megfelelt volna annak, amit jónak tartok. Egyet kivéve. Ez volt Szilágyi. Egyszerűen élvezet volt dolgozni vele. Mindig sikerült meglepnie, mindig tett valami olyat, ami váratlan volt, némelykor például azzal, hogy nem szólalt meg, amikor már mindenki más megszólalt volna. Kérdezett, amikor más még a gondolkodásig sem jutott el, állított, amikor más kérdezett volna… ezzel például iskolát teremthetett volna, ha akad egyetlen ember is, akit érdemes ebbe az iskolába járatni. Soha nem provokált. Megértő volt és türelmes, amitől a riportalanya, akit fel akart bosszantani, majd’ megőrült. Nem szemtelenül volt megértő, még csak nem is  ironizált, valahogyan mégis nyilvánvaló volt, hogy az alannyal valami baj van, hogy az úgy nem fog menni, ahogyan az alany megpróbál mellébeszélni.
Szilágyi is szeretett játszani. Sosem versenyzett. Mások szerettek volna versenyezni vele, szerintem ezt ő észre sem vette. Most jöttem rá, mi voltaképpen végigjátszottuk a közös életünket. Arra nem emlékszem, ez akkor tudatos volt-e. De az mindegy is.
Valószínűleg jellemkérdés, tud-e valaki veszíteni. Van az a hülye mondás, miszerint a jobbtól kikapni nem szégyen. Nem a fenét. Az a szégyen. Tudniillik miért jobb az, akitől kikaptál? Tehetségesebb? Az baj. Azzal ugyanis nincs mit tenni. Sokak szerint a tehetséget lehet pótolni szorgalommal, de nézetem szerint megette a fene azt a versenyzőt, aki csak a szorgalmával tud nyerni. Fülöp Viktor nem lehetett az Opera legjobb táncosa, mert ott volt Rab István. Puskás Ferenc soha nem lehetett volna a legjobb magyar futballista, amíg itt volt Kocsis Sándor. Cseh László mindig csak második lehetett Phelps mögött – szörnyű sors az örök második szerepe, ha valaki versenyezni akar. Ha nem bír örülni annak, hogy lát valakit, aki a saját szakmájában kiváló.
Nem tudom, például Szilágy János tisztában volt-e azzal, hogy ő a legjobb. Ráadásul kiemelkedően, utolérhetetlenül a legjobb. De akár tisztában volt vele, akár nem, nyilván nem érdekelte.
Ne tessék azt hinni, hogy én nem becsülöm a versenyző alkatú embereket. Akik például valószínűleg nem tudnak veszíteni, legalábbis rosszul tűrik.
Én csak nem szeretek versenyezni. Úgy, ahogyan azt manapság kell.

2020. április 14., kedd

Iskolák, barátságok, szerelmek



Megy ma egy film az egyik adón. BÚÉK a címe. A műsorban az van odaírva, hogy 2018-ban készült. Mérges lettem. Hogy lehet ilyet leírni? 1978-ban készült.
Megnyitottam az oldalt. Ez a ma műsorra kerülő film tényleg 2018-as. Lehet, hogy egy magyar filmesnek fogalma sincs róla, van már ilyen című film? Méghozzá a 20. századi magyar filmtörténet egyik meghatározó darabja. Ha tudja is, nem számít? Ki emlékszik már egy Szörény Rezső nevű rendezőre meg a filmjeire, amikkel egyetlen mozi nézőterét sem lehetne megtölteni egyetlen egyszer sem?
Nem láttam ezt a 2018-as filmet, most sem fogom megnézni. Az előzetesében az áll, hogy a Csak szex és más semmi rendezőjétől való. Ami azt jelenti, hogy az nyilván egy igen sikeres mozi volt. És nyilván ez is az.
Mit kezdünk az értékeinkkel? Hülye kérdés. Mik az értékeink? Ez is hülye kérdés.
Szörény Rezső kettővel járt fölöttem a Cukor utcában. Egy harmadikos akkor nagy tekintélynek számított egy elsősnek. Úgyhogy hebegős megtiszteltetés volt, amikor Szörény szólt nekem, hogy a gimnázium színjátszóköre előadja Karinthy darabját, A bűvös széket, ő rendezi és számít rám.
Érdekes időket éltem. Azt játszottam, hogy velem minden a legnagyobb rendben van. Szép nagy mamlasz vagyok, akit alapjában véve semmi nem érdekel, csak mindenféle felületességek. Senkivel semmiféle komoly beszélgetésbe nem mentem bele, még évekig vigyáztam erre az alapmentalitásra, abban a tanévben, 1957 őszén, ’58 tavaszán ez kiváltképpen nehéz volt. Akkor még naponta többször jutott eszembe Korom elvtárs mondata: ha csak egyszer megnyikkan arról, ami magával történt, nincs kegyelem, akkor végrehajtjuk az ítéletet. Május végén, június elején voltam bent a Horváth Mihály téri iskolámban a bizonyítványomért, amit egy adminisztrátor adott a kezembe – részletekre nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy féltem, az a csapda, amikor rajtakapnak a hamisításon. Hiszen úgy jutottam ahhoz a hivatalos okmánynak minősülő dokumentumhoz, miszerint elvégeztem a nyolc osztályt, hogy nem végeztem el. Minthogy valamikor december elején vittek el az iskolából és május végén szabadultam. Soha nem mertem megkérdezni, ki csinálta, hogy’ csinálta, nem lett-e valami baja emiatt.
És akkor Szörény Rezső a második vagy harmadik próbán példaként állított a többiek elé. Az a színház iránt érzett alázat, a komoly munka, ahogyan én csinálom, nézzék meg az én darab példányomat, aztán a sajátjukat. Az enyémen látszik, hogy dolgoztak vele, a többiekén meg az, hogy ki sem nyitották.
Próba után együtt mentünk el az iskolából. Mi van veled, kérdezte Szörény. Sápadt voltál egész próba alatt, meg sem szólaltál, mi történt. Aztán elnevette magát, tudom már. Azt mondtam, nem szeretem azokat, akik látják a fejem tetejét és mélyebb a hangjuk az enyémnél. És te nagyobb is vagy meg a hangod is mélyebb. Nevetett. Csak nem vetted komolyan?
Jól elhülyéskedtük a dolgot, de szerintem tudta. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy történt velem valami, amiről nem akarok beszélni, és azt nem volt nehéz kitalálni, mi lehetett az. Mindenesetre ezt a szöveget átvettem tőle, ez olyan jó álcaduma, ha egy beszélgetés nemkívánatosra fordul, hogy nem szeretem a nálam nagyobbakat meg mélyebb hangúakat.
Leérettségizett, elment, soha többé nem láttam. Volt egy lány a gimnáziumban, aki egyszer odajött hozzám azzal, hogy mondani akar valamit. Róla mindenki tudta, hogy halálosan szerelmes a Szörény Rezsőbe (Kata elsőbe járt, mikor Szörény végzett), de azt senki, hogy ez a szerelem csak egyirányú-e. Azaz én ezután már tudtam, hogy nem egyirányú. Kata furcsán nézett rám, és azt mondta, Rezső kérdezett rólam. Majd üzent. Hogy nem felejtette el, jó voltam a Karinthy darabban. És hogy ezt én se felejtsem el. Kata megkérdezte tőle, csak ennyi? Csak ennyi, mondta Szörény. A fiú hajlamos a visszahúzódásra. Nem kell. Jó volt a darabban.
Szörény Rezső tudta, hogy színházrendező akarok lenni, és azt is, hogy félek jelentkezni a főiskolára. Ezért üzent.
Kata olykor még bejött hozzám a Rádióba. Valamikor férjhez ment, született egy lánya is, de mi mindig Szörényről beszélgettünk.
Aztán egyszer felhívott Kata lánya, hogy meghalt a mamája. Ez olyan 20-25 éve lehetett. Kata fiatalon halt meg, mint Rezső is. Elment a szerelme után.
Különben nem ezért nem nézem meg este a 2018-ban készült BÚÉK című filmet. Ez csak úgy eszembe jutott.

2020. április 8., szerda

Előzmények


Ez a bejegyzés itt éppen három éves. Most változtatás nélkül ideteszem, aztán majd még mondok valamit:



Na jó. Veselkedjünk neki. Nem szeretem, amit most fogok tenni, de kénytelen vagyok, mert úgy vélem, még mindig vannak, akik azt hiszik, túlzok, midőn azt állítom, hazánk első számú elöljárójáról nehezen dönthető el, melyik a legrosszabb tulajdonsága: a butaság, a jellemtelenség, az önimádat... és így tovább.

Fönt van az interneten egy Szárszón készült felvétel a 90-es évek elejéről. A futballista fiatal volt, szellemi erejének teljében. György Péter egyenes kérdéseket tett föl, és egyenes állításokat rakott össze. Fontos: akkor a többség egy liberális ifjút ismert, nem ezt a mai gerinctelen rablót, akkor a többségben még élénken élt a 89-es, szovjet csapatokat hazaküldő beszéd, még nagyon kevesen voltunk, akik undorodtunk attól a hőzöngéstől és már beleborzongtunk abba a (különben várható) jövőképbe, amikor ez a gyűlöletkupac teljhatalomra jut.

Nézzék, hallgassák meg, figyeljenek a válaszra. Meg a hallgatóságra. Hogy néhányan már gyanakszanak. Itt van, megmutatom, utána beszélünk.




Ugye nem várják, hogy részletes elemzést adjak? Talán elég néhány lényeges elem megemlítése.

A patkányeffektus: védekezés a sarokban látszatkitámadással. Senki nem bántotta, de már harcolni akar. Nem nevezi meg az ellenfelet, nem választ fegyvert, nem mondja, hogy hol és mikor, csak a harc szükségességéről beszél, és támad. Úgy általában. Nyer már itt is, mint azóta mindig, minthogy nincs ellenfél, aki legyőzhető volna. Ha ugyanis felbukkan egyetlen egy is, akiről gyanítható volna, hogy esetleg visszaszól, akkor hátra arc, menekülj.

Az elkenés: semmilyen kérdésre nem válaszol, mert azt mondja, nem volt kérdés. Ami mégis megkerülhetetlennek látszik (székház-ügy), arra ott van mindjárt a világtörténelem kezdete óta használt séma, a gyávák menedéke: mások is azt csinálják. Más pártok pénztárnokai is együtt ebédelnek. Nem azt mondja, ő miért tette, azt mondja, mások is. Nem ismerjük el, hogy hiba volt, bűnösek vagyunk, azt mondjuk, mások is.

Beszéljünk a kacsáról: mindegy, mi a téma, mindegy mit kérdeztek, a kacsáról tudok egysmást, arról fogok beszélni. Méghozzá úgy, hogy előbb megjegyzem, mennyire nincs semmi értelme annak, amiről mások akarnak beszélni, már csak azért sincs neki értelme, mert az, amiről mások akarnak beszélni, nem más, mint alaptalan és nemtelen támadás, és én nem vagyok hajlandó felvenni a kesztyűt, valamint a mások ingét sem.

Majd én megmondom, miről lesz szó: milyen lehetőségei vannak az értelmiségnek, ez fontos kérdés. Tessék szíves lenni egy pillanatra komolyan venni ezt a nyilvánvaló ostobaságot és tessék megpróbálni válaszolni. Na? Tetszett találni értelmes, nem közhelyekben és általánosságokban tartott mondatokat? Hát persze hogy nem.

És így tovább.

Még egyszer. Egy fiatal liberális beszélt, szellemi erejének teljében. Annyira borzasztó, hogy már akkor nyilvánvaló volt, amit néhányan megállapítottunk: az isten őrizze meg az országot ettől az alaktól.

Nem őrizte meg.



Inotai András azt mondja, Magyarország jelenlegi miniszterelnöke a válságkezelésébe fog belebukni. Nem fog. Ez az alak pontosan olyan volt fiatalon is, amilyen ma. Ezzel nyert 98-ban, és lényegében 22 éve ezzel a változatlan habitussal, "stílussal" és mentalitással tartja az öklében az országot. Nincs tévedés, 2002. és 2010. között is ő kormányzott. Az "ellenzék" akkor is olyan volt, amilyen ma. Az egyszál Gyurcsány társak nélkül tehetetlen volt, ahogyan ma is az, a népnek nem ő kell. Tavaly ősszel egy része ennek az ázsiai törzsszövetségben élő csoportosulásnak, amit magyar népnek nevezünk, egy pillanatra megingott. Lett némi esély ezeknek a megtartására és a többiek meggyőzésére. Én október 14-én szóltam, egy ennél lényegesen nagyobb olvasottságú fórumon. Annyira nem volt semmi értelme ennek az én segélykiéltásomnak, hogy még a saját fórumom is ellenem fordult. Pedig csak azt mondtam, hogy az úgy nem lesz jó. Kevesebb, mint egy hónappal később vissza kellett jönnöm ide, mert ugyanaz a saját fórumom már nem volt hajlandó közölni az írásomat. Abban ugyanis megismételtem, kissé bővebben, amit októberben már megírtam. Azt is ideteszem, hogy ne kelljen keresgélni:



A Heti Napló tegnapi kérdése így szólt: ön szerint Karácsony Gergely be tudja tartani a választási ígéreteit?

Az első inzert bevágása előtt úgy véltem, szoros eredmény lesz, az „igen” néhány százalékos többségével. 32-68-as „igen-nem” arányt mutatott.

Ennek a műsornak a nézői jórészt valószínűleg megszavazták, hogy Karácsony Gergely legyen a főpolgármester. Ennek a műsornak a nézői valószínűleg nem pontosan tudják, a jog mit tesz lehetővé és mit kötelezővé a főpolgármesternek. Én elolvastam azt a 105 oldalt, ami tartalmazza a részleteket.

Abban az nincs benne, hogy Tarlós Istvánnak kiemelt végkielégítést kell adni, sőt az sincs benne, hogy díszpolgári címmel kell megkínálni. Igaz, az sincs benne, hogy egy köztörvényes bűnözőt a jog eszközeivel felelősségre kell vonni. Az a PTK-ban olvasható, részleteiben pedig a BTK-ban mint állampolgári kötelesség. Azaz nemcsak a főpolgármesternek nincs mérlegelési lehetősége, tegyen-e följelentést, ha bűncselekményt tapasztal, hanem egy hölgyfodrásznak sincs.

Mindenhol a „kettős mérce” elnevezésű izét olvasom – nem tudom, mi az. Csak azt tudom, hogy egy mérce van, és azt minden esetben használni kell. Egy főpolgármester sem döntheti el, óhajtja-e használni vagy nem. A kiemelt végkielégítés tulajdonosa és a díszpolgári cím várományosa nem egy tábla csokoládét lopott, mert éhes volt, hanem bűnsegédi bűnrészesként vett részt egy világváros tönkretételében, valamint ellopott a költségvetésből 137 066 394 000, azaz százharmichétmilliárd hatvanhatmillió háromszázkilencvennégyezer forintot. Nem állítom, hogy zsebre tette, csak azt állítom, hogy ekkora volt a hiány, amit a kormány nullára írt. Lehet, a kormány lopta el (sőt nagyon nagy ennek az esélye), de a felelős ezért is a korábbi főpolgármester. A többit tételesen nem sorolom, sokszáz gépelt oldalt töltene meg csak ez a lajstrom. Mindannak a töredékéért, amit ez a szándékosan hangsúlyozott náci külsejű és modorú alak elkövetett, súlyos börtönbüntetés járna bárkinek. Azt tudjuk, miért volt ez alól kivétel Tarlós István. Azt nem tudjuk, miért kivétel még most is.

Mielőtt folytatom, le kell szögeznem valamit. A jelentkezett kínálatból nem tudok Karácsony Gergelynél jobbat mondani, ha még fővárosi lakos vagyok, én is rá szavaztam volna. Én azt is elhiszem, hogy ő ilyen, amilyennek megismertük, és ez leánylíceumi kézimunkatanároknak nagyon tetszik. De amint látható, ezen tanárok aránya a többiekhez nagyjából 32 a 68-hoz. Ez itt nem európai viselkedés meg gyerekszoba meg a fene tudja, még mi mindent hordtak össze Karácsony Gergely viselkedésének a védelmében, hanem a hatáskör totális félreértelmezése. Aznap szóltam, amikor ennek az első megnyilvánulása a közönség elé került. Ráadásul elég nagy példányszámban. Jajhát. Ez volt a legenyhébb reakció, hogy ugyanis mit képzelek én, lehet ezt finoman, úri módon is, nem kell mindjárt.

De. Kell mindjárt. Finoman, úri módon, enyhe mosollyal. És a hatályos törvények előírásai szerint.

Nem tudom, mennyire érthető most, amit mondok, és amit már majd’ egy hónappal ezelőtt is elmondtam: ez nem indulati kérdés. Hogy valaki szelídnek született vagy rabiátusnak. Annyira nem, hogy egyre kevésbé értem a történéseket. Ez nem jó modor, ez simulékonyság. Az „érdekérvényesítésnek” ez a módja bennem másfajta képzeteket kelt, mint amiket az első ilyen tárgyban írt jegyzetemmel kapcsolatban tapasztaltam. Ez gyengeség. Megalkuvás. Hason csúszva közeledés. Tessék szíves lenni elolvasni az érvényes jogszabályokat. Amiknek a legnagyobb része természetesen jogszerűtlen, mert a fideszes diktatúra terméke, de még így sem magyarázható ez a magatartás. Jó volna megérteni: Budapest egy közel kétmilliós világváros, önmagában nagyobb a súlya, mint nélküle az egész országnak. Ez a vízfej, ez az aránytalanra nőtt óriás ebben a pillanatban elveszett a csúti gazember számára. Akkor miért tetszik egyezkedni vele? Mit tud ő tenni törvényesen, amivel ellehetetleníthetné a fővárost? Addig működött a vidéki torzszülött fóbiája, amíg az ő parancsszavára várt mindenki Budapesten. Azt tetszik gondolni, ennek így kell maradnia? Hogy jobb a békesség, bekúszunk a talpa alá, tegye a mocskos, büdös talpát a tarkónkra? Miért kellett a főpolgármesternek kezdeményeznie a miniszterelnökkel való találkozót? Ha jól tudom, nem a beosztottja.

A politika állítólag a kompromisszumok művészete. Ostoba emberek, ostoba politikusok állítása szerint. A politika valójában azon a döntésen áll vagy bukik, melyik az az ügy, ahol a kiegyezésre kell törekedni és melyik az, ahol a konfrontáció a követendő módszer.

Egy bűnözővel nincs kiegyezés. A világtörténelem eddig azt igazolta, hogy ez a tétel alapos, hosszú távon egyedül működőképes, az állítás dokumentuma az emberiség léte. Nyilvánvaló, hogy a törvény is a főpolgármester oldalán áll, de ha netán nem, ha csak küzdelem árán valósítható meg a törvényesség felülkerekedése, akkor is azon az úton kell elindulni – a választás felhatalmazásának ez volt a lényege vagy ahogyan most divatos mondani, az üzenete. Ebben partner Budapest és az ország lakója. Ha világosan megmondják neki, miről van szó. Ha kiáll Karácsony Gergely a nagy nyilvánosság elé (van rá mód, nem is egy), és azt mondja, itt most bunyó lesz, meglátjuk, ki az erősebb, de az nem mehet tovább, ami eddig volt. Olyan jó volna megérteni: nem partner, ellenfél. Sőt, a túloldal értelmezése szerint ellenség, amit talán nem ártana tudatosítani, és alkalmasint használni, ha elfajul a dolog. Ezt az országot és benne a fővárost újjá kell építeni, ahogyan egy pusztító háború után kell.

Azt is sokszor mondtam már, Schneider Mátyás kívánsága a fürdővíz keverésében lehet jó poén, de esetünkben az ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit nem fog működni.

Az nem megy, hogy nem akarunk újabb stadiont, kivéve, ha mégis akarunk. Én aztán igazán nagyon szeretem az atlétikát például, és tényleg sikeres is volt (nagyon régen és már nagyon régen nem) Magyarországon, de baromira nem érdekelnek a nemzet sportolói, elképesztő, hogy ez egyáltalán szóba kerülhet. Ez ugyanis nem samponreklám, ahol van az a pénz, amennyiért korpás a hajunk. Hogy majd megbeszéljük, aztán lehet, hogy mégis építünk százmilliárdokért egy tökéletesen fenntarthatatlan és fölösleges stadiont három embernek, tízmillió ellenében. Mint a falunk futballpályája, ami mellett naponta elmegyek, ami esténként fényesre van világítva a műfüves kispályával együtt, és ahol kéthetente hat hét ember rugdos egy labdát. Különben üres. Na ugyanez nagyban az összes stadion, beleértve azt is, aminek a megépítését az új főpolgármester nem tartja kizártnak.

Remek eredmények születtek október 13-án (kivéve Egert és Dunaújvárost, azokat a tegnapi Jászberénnyel együtt szívesebben írtam volna a veszteséglistára, mondom bűnözőkkel nem közösködünk, de ez már egy másik kérdés). Ezek az eredmények nem is olyan lassan veszítik el a jelentőségüket, amennyiben marad minden a régiben.

Nagyon szépen kérem, ne tessék fanyalogni, hogy ó, ez csak egy helyhatósági, majd az országgyűlési, az lesz csak komoly.

Nem lesz. Ennek van súlya. Mindenképpen, annak a bizonyos demokráciának ugyanis ez az alapja. Innen lehet elkezdeni azt, ami a jövőben kizárja a csúti gazemberhez hasonló brigantik felszínre nyomakodását. Ezenkívül ez itt van, ez most van és nem három év múlva, erre most kaptak felhatalmazást, amivel nem élni rosszabb, mint veszíteni.

Ha minden így megy tovább, az a hetinaplós kérdés hoz még csúnyább eredményt is.



Ez volt tavaly novemberben.

Magyarország miniszterelnöke azt csinál, amit akar. És ez így is fog maradni.

2020. április 7., kedd

Újra itthon




Hűtlenségem esztendejének kitelése után próbálok visszatalálni. Még nem tudom, hogyan fog menni, és legfőképpen hogyan fogom visszaszerezni az elveszített közönséget, de azt legalább már tudom, ez eddig sem tőlem függött, ezután sem az befolyásolja az olvasók számát, én mit teszek. Az a helyzet, ha tudnám sem tenném azt, amitől bestseller, azaz a jelen értelmezése szerint népszerű lesz, amit írok. Maradok olyannak, amilyen voltam – nem azért, mert azt olyan baromi jónak tartom, hanem mert ennél nem tudok jobban teljesíteni. Ennyi telik tőlem. Hányavetiséget, linkséget sosem tűrtem senkitől, magamtól legkevésbé, ez nem változott. Ha nincs mondanivalóm, nem írok semmit. Mert ha valamit leírok, az megmarad – ez a meggyőződés nem múlik el tőlem, keresztrejtvényt sem hagyok hibásan vagy megfejtetlenül, azok is az én betűim.
Közben a fene tudja, mi marad meg. Az emberiség fokozatosan feléget maga körül mindent, nem is mindig szándékosan, egyszerűen csak nem tudja rendeltetésszerűen használni azokat a holmikat, amiket a népből kiemelkedő egyedek hoznak létre. A nép üdvére. Amiket aztán a nép mindig valami másra használ, mint amilyen célból ezek a holmik keletkeztek.
Persze látszólag nem tehet róla, nem „ő” dönti el, mit hogyan kell használni, hanem a kereskedők. Mindig csodáltam Asimovot, amiért az 50-es évek elején rájött, hogy azok irányítják a világot. Egy ideje meg én jöttem rá, hogy ez nem a 20. század közepe óta van így, hanem sokezer éve. Pontosan öt évvel ezelőtt írtam egy színdarabot, akkor beleástam magam a pénzkölcsönzés történetébe, bődületes, hogy voltaképpen a társadalomszerveződés kezdetétől a pénzkereskedők irányítják a világot. (A darabot ne keressék, nem mutatták be, akkor nem értettem, miért, ma már tudom, akinek adtam, egész életében beszari volt /nemrég meghalt/, én meg nem vettem észre, milyen nyilvánvalóan szól a jelenünkről a dráma, ami pedig a 14. században játszódik. Fel lehet ezt fogni persze úgy is, egy nagy színház társulatáért érzett felelősség fontosabb, mint egy olyan dráma bemutatása, amiért esetleg a mi fiókdiktátorunk megvonja a támogatást.) A pénzkereskedők irányították már Babilont is, hozzájuk jöttek még a gyógyszer- és fegyverkereskedők. Ebben a sorrendben. Most egy kicsit bajban vannak. Egy kicsit. Nem az életüket féltik a vírustól, az odáig sosem fog elérni, hanem az uralmukat. A vírus azt megölheti – egyelőre nyerésre is áll.
A hamis értékrend került ugyanis veszélybe. A kereskedők diktálta „értékrend”. Ami hihetetlen erővel fékezi az emberi faj fejlődését. Hosszú-hosszú ideje már a szaporodást tartjuk fejlődésnek, első pillantásra értelmesnek látszó közgazdászok is a „növekedésnek” nevezett fétist helyezik a szakmájuk közepébe. Amire alig mentség az a tény, hogy a bacilusok módjára sokasodó emberiséget el kell látni ennivalóval, járművel és szobaszökőkúttal – miközben azzal kellene foglalkozni, miképpen lehetne ezt a fajt rászorítani a létszáma csökkentésére. A Malthus-elv nem megoldás, ezt valószínűleg a koronavírus is igazolni fogja, elhanyagolható ugyanis a mortalitás, mire ez a borzalmas lény elkezdené százmilliószámra irtani a Föld lakosságát, meg fogjuk találni az ellenszerét.
Most egy ideje nem mennek a kereskedők által szorgalmazott holmik és események, azaz a tömegtermelés produktumai. Egyszerre sok pénzt a soktízezres, százezres rendezvények hoznak – azok most nem működnek. Egy könyv elolvasásához nem kell stadiont építeni. A Royal Albert Hall a maga 6000-es befogadóképességével hatalmasan kilóg a legnagyobb, 2000 körüli befogadóképességű koncerttermek közül. Az érték befogadásához általában nem szükségesek nagy terek. Az érték könnyen meghatározható, senkit nem akarok ezzel fárasztani. A kérdés az, hogyan lehet eljuttatni az emberekhez. Ideteszek néhány mondatot a készülő könyvemből, az Ezerévből:
Térjünk vissza egy pillanatra Debrecenhez. A „várost” viszonylag jól ismerem, valamikor rádiósként én döntöttem el, melyik színházi előadást vesszük fel.
Van Németországban egy város, bizonyos okból sűrűn járok oda, azt is elég jól ismerem, Freiburgnak hívják. A lakosságszáma nagyjából akkora, mint Debrecené. A népsűrűsége kevés híján a négyszerese. A területe Debrecennek a harmada. Ezen a harmadakkora területen éppen háromszor több, 6 villamos vonala van, ami behálózza az egész várost, a buszközlekedés visszafejlesztése folyamatos. Freiburgnak van egy Városi Színháza, 3 játszóhellyel, valamint 8 másik színháza. A Konzerthaus körülbelül akkora, mint a MÜPA Pesten, ezen kívül 4 kisebb-nagyobb koncerttermen osztozik a 12 városi zenekar. A Südwestrundfunk második számú rádiójának is Freiburg a központja. A 116 méter magas Münstert 1200-ban szentelték fel.
Debrecennek van 1 színháza, és ha minden jól megy, a színháznak még megvan a zenekara. A többi néma csend. Ja, a Debreceni Nagytemplom felszentelési éve 1825.
Freiburg 230 000 lakosa rendszeresen megtölti a nevezett intézményeket. Nem tudom, Debrecenben most hogy van, hajdan olykor nem tudtam elmenni a bemutatóra, a valahányadik előadáson már nem volt tele a színház. Dehát itt most nem is ez számít. Hanem hogy Freiburg felszereltsége is kevés, ha megszűnik a kereskedőuralom, és az emberiség értékrendje átalakul. Ahogyan az egyik legkiválóbb elme, Csányi Vilmos mondja, minden attól függ, miképpen alakul a nép hiedelemvilága. Most az ócska, a mindenáron új, a bóvli kell… most? Sok évtizede. A legélhetőbbnek kikiáltott városban, Bécsben is hiába keresem a régi törzshelyeimet, könyves- és lemezboltokat, gyorsétterem vagy bank van a helyükön. Meg cipő meg ruha. A mi fővárosunkban ez hatványozottan érvényesül.
A rádiót és a televíziót eredetileg nem a fogyasztó hülyítésére találták fel, ahogyan Nobel sem tömeggyilkosságra készítette a dinamitot. A rádiók és televíziók most bajban vannak, mert nincsenek tömegrendezvények, amiket közvetíthetnének, és a primitív, semmiféle teljesítményre nem képes celebeket sem tudják mozgósítani. Ha ez még egy ideig így marad, ki fog derülni, hogy az élet fenntartható a milliárdos Cristiano Ronaldo és a hozzá hasonló, néhány mozdulatsort alaposan begyakorolt artisták nélkül is, akik mögött nincs értékteremtő teljesítmény, ezzel szemben iszonyatosan nagy pénzeket tüntetnek el rászoruló százmilliók elől. Pillanatnyilag a koronavírus felfüggesztette a hamis információk áramlását, amik mind azért tömték ki a földlakó mindennapjait, hogy elhiggye, neki az új kell, az egyszer használatos eldobható. A primitív földlakó most még epedve várja, hogy ismét megkapja a napi betevő tömegtermékét, de előfordulhat – ilyen-olyan okokból –, hogy nem fogja megkapni ugyanazt. Hogy esetleg elgondolkodik azon, miért keresnek dollármilliárdokat azok, akik öt hang kiéneklésével és különféle instrumentumokon való lejátszásával baromi zajt tudnak csapni, vagy mások, akik a testük mozdulatainak különféle módokon való mutogatásával korbácsolják fel az analfabéta publikumot…
Jó, tudom, álmodik a nyomor. Mondják, hogy a vírus után semmi sem lesz már olyan, amilyen előtte volt. Nem a fenét. Azaz bizonyos helyeken rosszabb lesz.
Például Magyarországon.

2019. november 11., hétfő

Ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit




A Heti Napló tegnapi kérdése így szólt: ön szerint Karácsony Gergely be tudja tartani a választási ígéreteit?
Az első inzert bevágása előtt úgy véltem, szoros eredmény lesz, az „igen” néhány százalékos többségével. 32-68-as „igen-nem” arányt mutatott.
Ennek a műsornak a nézői jórészt valószínűleg megszavazták, hogy Karácsony Gergely legyen a főpolgármester. Ennek a műsornak a nézői valószínűleg nem pontosan tudják, a jog mit tesz lehetővé és mit kötelezővé a főpolgármesternek. Én elolvastam azt a 105 oldalt, ami tartalmazza a részleteket.
Abban az nincs benne, hogy Tarlós Istvánnak kiemelt végkielégítést kell adni, sőt az sincs benne, hogy díszpolgári címmel kell megkínálni. Igaz, az sincs benne, hogy egy köztörvényes bűnözőt a jog eszközeivel felelősségre kell vonni. Az a PTK-ban olvasható, részleteiben pedig a BTK-ban mint állampolgári kötelesség. Azaz nemcsak a főpolgármesternek nincs mérlegelési lehetősége, tegyen-e följelentést, ha bűncselekményt tapasztal, hanem egy hölgyfodrásznak sincs.
Mindenhol a „kettős mérce” elnevezésű izét olvasom – nem tudom, mi az. Csak azt tudom, hogy egy mérce van, és azt minden esetben használni kell. Egy főpolgármester sem döntheti el, óhajtja-e használni vagy nem. A kiemelt végkielégítés tulajdonosa és a díszpolgári cím várományosa nem egy tábla csokoládét lopott, mert éhes volt, hanem bűnsegédi bűnrészesként vett részt egy világváros tönkretételében, valamint ellopott a költségvetésből 137 066 394 000, azaz százharmichétmilliárd hatvanhatmillió háromszázkilencvennégyezer forintot. Nem állítom, hogy zsebre tette, csak azt állítom, hogy ekkora volt a hiány, amit a kormány nullára írt. Lehet, a kormány lopta el (sőt nagyon nagy ennek az esélye), de a felelős ezért is a korábbi főpolgármester. A többit tételesen nem sorolom, sokszáz gépelt oldalt töltene meg csak ez a lajstrom. Mindannak a töredékéért, amit ez a szándékosan hangsúlyozott náci külsejű és modorú alak elkövetett, súlyos börtönbüntetés járna bárkinek. Azt tudjuk, miért volt ez alól kivétel Tarlós István. Azt nem tudjuk, miért kivétel még most is.
Mielőtt folytatom, le kell szögeznem valamit. A jelentkezett kínálatból nem tudok Karácsony Gergelynél jobbat mondani, ha még fővárosi lakos vagyok, én is rá szavaztam volna. Én azt is elhiszem, hogy ő ilyen, amilyennek megismertük, és ez leánylíceumi kézimunkatanároknak nagyon tetszik. De amint látható, ezen tanárok aránya a többiekhez nagyjából 32 a 68-hoz. Ez itt nem európai viselkedés meg gyerekszoba meg a fene tudja, még mi mindent hordtak össze Karácsony Gergely viselkedésének a védelmében, hanem a hatáskör totális félreértelmezése. Aznap szóltam, amikor ennek az első megnyilvánulása a közönség elé került. Ráadásul elég nagy példányszámban, ha jól ismerem a Kolozsvári Szalonna nemfizetős olvasói létszámát. Jajhát. Ez volt a legenyhébb reakció, hogy ugyanis mit képzelek én, lehet ezt finoman, úri módon is, nem kell mindjárt.
De. Kell mindjárt. Finoman, úri módon, enyhe mosollyal. És a hatályos törvények előírásai szerint.
Nem tudom, mennyire érthető most, amit mondok, és amit már majd’ egy hónappal ezelőtt is elmondtam: ez nem indulati kérdés. Hogy valaki szelídnek született vagy rabiátusnak. Annyira nem, hogy egyre kevésbé értem a történéseket. Ez nem jó modor, ez simulékonyság. Az „érdekérvényesítésnek” ez a módja bennem másfajta képzeteket kelt, mint amiket az első ilyen tárgyban írt jegyzetemmel kapcsolatban tapasztaltam. Ez gyengeség. Megalkuvás. Hason csúszva közeledés. Tessék szíves lenni elolvasni az érvényes jogszabályokat. Amiknek a legnagyobb része természetesen jogszerűtlen, mert a fideszes diktatúra terméke, de még így sem magyarázható ez a magatartás. Jó volna megérteni: Budapest egy közel kétmilliós világváros, önmagában nagyobb a súlya, mint nélküle az egész országnak. Ez a vízfej, ez az aránytalanra nőtt óriás ebben a pillanatban elveszett a csúti gazember számára. Akkor miért tetszik egyezkedni vele? Mit tud ő tenni törvényesen, amivel ellehetetleníthetné a fővárost? Addig működött a vidéki torzszülött fóbiája, amíg az ő parancsszavára várt mindenki Budapesten. Azt tetszik gondolni, ennek így kell maradnia? Hogy jobb a békesség, bekúszunk a talpa alá, tegye a mocskos, büdös talpát a tarkónkra? Miért kellett a főpolgármesternek kezdeményeznie a miniszterelnökkel való találkozót? Ha jól tudom, nem a beosztottja.
A politika állítólag a kompromisszumok művészete. Ostoba emberek, ostoba politikusok állítása szerint. A politika valójában azon a döntésen áll vagy bukik, melyik az az ügy, ahol a kiegyezésre kell törekedni és melyik az, ahol a konfrontáció a követendő módszer.
Egy bűnözővel nincs kiegyezés. A világtörténelem eddig azt igazolta, hogy ez a tétel alapos, hosszú távon egyedül működőképes, az állítás dokumentuma az emberiség léte. Nyilvánvaló, hogy a törvény is a főpolgármester oldalán áll, de ha netán nem, ha csak küzdelem árán valósítható meg a törvényesség felülkerekedése, akkor is azon az úton kell elindulni – a választás felhatalmazásának ez volt a lényege vagy ahogyan most divatos mondani, az üzenete. Ebben partner Budapest és az ország lakója. Ha világosan megmondják neki, miről van szó. Ha kiáll Karácsony Gergely a nagy nyilvánosság elé (van rá mód, nem is egy), és azt mondja, itt most bunyó lesz, meglátjuk, ki az erősebb, de az nem mehet tovább, ami eddig volt. Olyan jó volna megérteni: nem partner, ellenfél. Sőt, a túloldal értelmezése szerint ellenség, amit talán nem ártana tudatosítani, és alkalmasint használni, ha elfajul a dolog. Ezt az országot és benne a fővárost újjá kell építeni, ahogyan egy pusztító háború után kell.
Azt is sokszor mondtam már, Schneider Mátyás kívánsága a fürdővíz keverésében lehet jó poén, de esetünkben az ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit nem fog működni.
Az nem megy, hogy nem akarunk újabb stadiont, kivéve, ha mégis akarunk. Én aztán igazán nagyon szeretem az atlétikát például, és tényleg sikeres is volt (nagyon régen és már nagyon régen nem) Magyarországon, de baromira nem érdekelnek a nemzet sportolói, elképesztő, hogy ez egyáltalán szóba kerülhet. Ez ugyanis nem samponreklám, ahol van az a pénz, amennyiért korpás a hajunk. Hogy majd megbeszéljük, aztán lehet, hogy mégis építünk százmilliárdokért egy tökéletesen fenntarthatatlan és fölösleges stadiont három embernek, tízmillió ellenében. Mint a falunk futballpályája, ami mellett naponta elmegyek, ami esténként fényesre van világítva a műfüves kispályával együtt, és ahol kéthetente hat hét ember rugdos egy labdát. Különben üres. Na ugyanez nagyban az összes stadion, beleértve azt is, aminek a megépítését az új főpolgármester nem tartja kizártnak.
Remek eredmények születtek október 13-án (kivéve Egert és Dunaújvárost, azokat a tegnapi Jászberénnyel együtt szívesebben írtam volna a veszteséglistára, mondom bűnözőkkel nem közösködünk, de ez már egy másik kérdés). Ezek az eredmények nem is olyan lassan veszítik el a jelentőségüket, amennyiben marad minden a régiben.
Nagyon szépen kérem, ne tessék fanyalogni, hogy ó, ez csak egy helyhatósági, majd az országgyűlési, az lesz csak komoly.
Nem lesz. Ennek van súlya. Mindenképpen, annak a bizonyos demokráciának ugyanis ez az alapja. Innen lehet elkezdeni azt, ami a jövőben kizárja a csúti gazemberhez hasonló brigantik felszínre nyomakodását. Ezenkívül ez itt van, ez most van és nem három év múlva, erre most kaptak felhatalmazást, amivel nem élni rosszabb, mint veszíteni.
Ha minden így megy tovább, az a hetinaplós kérdés hoz még csúnyább eredményt is.

2019. március 4., hétfő

Jó lenne, ha velem jönnének

Bocsánatot kérek mindenkitől, régiektől és újaktól, hűségesektől és alkalmiaktól - el lettem csábítva.
Nem akartam addig szólni, amíg bizonyos nem lett, múlt péntek óta viszont már az: ezentúl egy Szalonnázó című oldalon olvashatók az írásaim (az Ezerév egy készülő könyv, annak a fejezetei eddig is csak ott - azaz annak idősebb testvérénél, a Kolozsvári Szalonnánál - jelentek meg). Az eddigiek, azaz a jegyzetek, az Ezerév és a zenei játékok mellé indítottam egy Nyelvöltögető címzetű rovatot, ami visszaöltögetni szándékozik nyelvünk szétszakadt  szövetét. Ezenkívül megpróbálom feléleszteni a Jóreggelt Európát, a hajdani rádióműsoromat, ami furcsa lesz a "lányok" (a riportereim) meg a Rádió archívuma nélkül, de majd meglátjuk - elvileg szombat délelőttönként jelentkezem majd új műsorral, szólok, mikor kezdek.
Ide már csak keveset fogok írni, egyszerűen nem lesz rá időm.
Tartozom még egy tudnivalóval: a Szalonnázó előfizetéses újság, nem tudom pontosan, mennyi a havi díja, de azt igen, hogy hagyományos napilapból legföljebb egy hétre lett volna elég az összeg. Ha van kedvük utánam jönni, ha már végigjárták mind a 900 bejegyzést, amit ez a blog tartalmaz, nagyon fogok örülni. Annyian talán nem leszünk, amennyien hajdani munkahelyeimen voltak az olvasóim, hallgatóim (Képes Újság: 1 300 000, Danubius Rádió: 3 000 000, Jóreggelt Európa: 6-900000 hogy csak néhány példát emlegessek), de remélem sokan így is.
Várok mindenkit.

2019. február 12., kedd

Mutatok valamit, ami két törékeny és illékony "anyagból" van, fényből és hangból, és szilárd meggyőződésem szerint mégis örök, mint egy épület, egy szobor, egy festmény, mint kőben a megkövesült csigaház. Amiért érdemes élni, ahová el lehet menekülni legalább kis időre ebből a hétköznapi förtelemből. 
Említettem többször, különféle társaságokban különféle okos emberekkel végigvitatkoztam az életemet arról, mi számít alkotásnak és miért nem lehet alkotás az előadás, a megjelenítés. Azaz miért nem lehet soha egyenértékű a színészi munka a drámaíró alkotásával (a színházi rendezőről nem is beszélve). És miért lehet a legtöbb esetben a filmrendező (azaz a képíró) alkotó, olykor még akkor is, ha nem szerzői filmről van szó. Ha nem bánják, ebben most nem mélyednék el, mint az élet csaknem minden területén, itt is legföljebb kérdéseim vannak és nem definícióim, kétségeim és nem állításaim - persze hogy mindenekelőtt az alkotást kellene meghatározni, tudomásom szerint még ez sem sikerült soha senkinek igazán megnyugtatóan.
A muzsikus más. Eszmélésnyi korom óta babonás rémülettel tekintek rájuk, valószínűleg nem véletlen, hogy elég sok hangszeren tudok valamennyire játszani, annyira izgatott mindig, hogy mit tudnak ők, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy semmilyen hangszeren nem játszom még elfogadhatóan sem (na jó, egyet kivéve, meg esetleg még három másikon úgy, hogy nem fáj hallgatni). A muzsikust én alkotónak tartom. Pedig ezzel magamnak mondok ellent, mert az alkotás a zeneszerzőé, de valahogyan mégis. Na jó, legjobb, ha most rögtön beismerem, nem tudom, miért. Nem azért, mert a zene valami misztikus dolog, aminek az írását is külön meg kell tanulni, mert különben nem jutunk hozzá - történetesen tudok partitúrát olvasni, hallom is, amit olvasok (félreértés ne essék, nem úgy, mint Beethoven vagy Mozart), ebben szerintem még nincs semmi különös. Talán inkább arról van szó, hogy egy zeneműnek nincs teste az előadó tevékenysége nélkül. Egy drámát el lehet olvasni és el lehet képzelni, egy szimfóniát nem. A karmester is csak akkor jeleníti élővé a zenekari művet, amikor odaáll a zenekar elé, és elkezdi előcsalni a hangokat a hangszerekből, amíg lejátssza zongorán a partitúrát, addig csak valami vékony, majdnem testetlen vázlatot kap. De így van ez egy szólószonáta esetében is, mindig, amíg a megalkotott művet a muzsikus újra nem alkotja.
Eleget bizonytalankodtam, lássuk, miért tettem. Ez itt az alanti felvételen egy világválogatott. Nem hiszem, hogy van még ehhez fogható. Készült egy film  1969-ben a Pisztráng-ötös előadására érkező muzsikusokról. Hogy mit lehet tudni a már akkor is nagy nevű zenészekről, a 21 éves Pinchas Zukermanról, a 24 éves Jacqueline du Préről és Itzhak Perlmanról, a 27 éves Daniel Barenboimról  és a legidősebb, addig karmesterként már nagynevű, de bőgősként szinte ismeretlen 32 éves Zubin Mehtáról. Azt hiszem, annak is érdemes végignéznie, aki nem tud angolul, a játékosság, ahogyan ezek az ifjú emberek élnek néhány perccel az előadás előtt a színpad mögötti próbateremben, önmagában is érthető.
Hadd adjak azért a jobb megértéshez némi fogódzót. Mindjárt a film elején látható Zukerman,  amint hangszerek, közelebbről hegedűk és brácsák között válogat. A hangszerek tulajdonosa, akivel megbeszéli a benyomásait Charles Beare, korunk egyik leghíresebb hegedű szakértője, számos hihetetlenül értékes hangszer tulajdonosa, a Beare-család legifjabb tagja. Európa másik legnevesebb hegedű szakértő családjának, a Reményi Mihály alapította készítő és restaurátor famíliának akkori tagját személyesen ismertem az ötvenes évek elején, egyszer egy Guadagnini-hegedűt vittünk hozzá a Majakovszkij (Király) utcai műhelybe, akkor mondta az ugyancsak Európa-hírű műkereskedő nagybátyámnak, hogy ilyen még a londoni Beare-éknek sincs, akiket persze ő személyesen ismert - fészbukul ez azt jelenti, hogy Beare-éket megjelölhetném ismerősnek. Zukerman különben azon kevesek közé tartozik, akik hegedűn és brácsán egyformán kiválóak - nem olyan természetes ám ez, a két hangszer között nagyobb a különbség, mint azt első pillantásra gondolnánk. Nem azért, mert a brácsa kottáját alt-kulcsban írják, a hegedűjét meg violinban, ezek olvasásának váltogatása valamire való zenésznek nem okozhat gondot, hanem a fogások hossza, a húrok vastagsága (az ujjnak nagyobb felületet kell lefognia, a vibrátó is szélesebb) és hangolása, a hegedűhöz mért kvint eltérés mind olyan különbség, amit a muzsikusok nem nagyon szeretnek - egy brácsás általában könnyebben vált hegedűre, mint fordítva.
A film 9 perc 50 másodpercénél hallhatnak valami - sajnos nagyon rövid - különlegeset: Perlman (a hegedűs) játssza hihetetlenül tökéletesen csellón Rimszkij Korszakov bravúrdarabját, az eredetileg zongorára és hegedűre írt Dongót, Zubin Mehta pedig a bőgőn lényegében improvizálva kíséri, ilyen szólamot a zeneszerző nem írt. Aztán 10:40-nél (még a hajók képe alatt) megszólal Perlman hegedűje, és egy ismert koncertslágert kezd játszani Stéphane Grappelli, az akkor már világhírű jazzhegedűs stílusában: Csajkovszkij Hegedűversenyének 3. tételét, a helyszínre váltó képen megjelenik Jacqueline du Pré, amint a csellóját pengeti, a hang egy igazi jazzbőgőt idéz, a lány arca meg tökéletes paródiája a koncentráló bőgősnek.
Aztán elkezdődik a Pisztráng-ötös, a zeneirodalom egyik legpikánsabb kamaradarabja, Schubert játékosságának bizonyítéka és a kritikusok által folyton emlegetett komorságának cáfolata, humorának és iróniájának magával ragadó megjelenése. Csak egy apróságot ajánlok még a figyelmükbe, ami talán nem általánosan ismert: a 3. (Scherzo) tétel lezárását figyeljék, hogyan idézi (majd' azt mondtam, karikírozza) Beethoven 7. szimfóniájának (ugyancsak A-dúr) scherzóját.
Nézzék, hallgassák.