Keresés ebben a blogban

2018. június 24., vasárnap

Divatfik




Arról nem tehet, hogy porbafingónak született és az is maradt, arról csak mi tehetünk, hogy lehetőséget adunk neki ilyen külsővel a nyilvánosság elé állni - egy ország képviseletében. Bár azon érdemes volna elgondolkodni, mennyire tökéletesen fejezi ki ez a figura ezt az országot. Dagadtra hízott, egy darab fejhús az inggallér fölött (ezek már nem születési adottságok, ezen lehetne változtatni), rendkívül buta, de legalább agresszív és önelégült tekintet. A többiekkel nem nagyon foglalkoznék, háromról nem is tudom, kik azok, nem is érdekel, az osztrák gyerek meg egyszerűen baromi ellenszenves a lágyan ondolált hajával, a harmonikázó csőnadrágjával, a kinőtt zakójával, a világos acélkékhez kötött barna nyakkendőjével, hogy a polgári családból, Nyitra megyéből származó nagymamám szóhasználatával éljek, egy jabranc (nem tudom, mit jelent, de akikre a nagymamám ezt mondta, azok ilyesfélék voltak).
Megkérdezték a James Bond-filmek jelmez tervezőjét, melyik cég öltönyeibe öltözteti Sean Connery-t (nem Sir, amikor ezt a szerepet játszotta, még nem volt az, mint ahogyan a Bondarcsuk rendezte Háború és béke sem orosz film, hanem szovjet), a jelmeztervező visszakérdezett, mi az, hogy melyik cég, csak nem képzeli, hogy egy olyan angol úr, amilyen James Bond, fölvesz valami Armani-féle konfekció toprongyot? Ezek az egyenruhások itt fent divatos, cipőre rogyó nadrággal szerelt butikrongyokba vannak bugyolálva, egy nem túl elegáns londoni klub portása már a bejárat közeléből is elküldené őket.

Kapcsolódó kép

Az angol királynő mellett négy angol miniszterelnököt látnak, egyszerű hétköznapi viseletben. Nem divatosan vannak öltözve, hanem úgy, ahogyan egy magára valamit adó férfiembernek illik megjelenni, ha kimozdul hazulról. Egyedül a munkáspárti Gordon Brown engedte meg magának, hogy meleg színcsaládba tartozó, de kékkel, feketével tompított vörösbor-, meggy- satöbbi (a képen nem pontosan azonosítható) színű nyakkendőt kössön egy valószínűleg fekete (grafitszürke) öltönyhöz.
Mint már mondtam néhányszor, a miniszterelnöki beosztást a világ legnevetségesebb és legfölöslegesebb tisztségének tartom, éppen ezért kívánatos, hogy aki ilyen címzéssel veszi föl az adófizetők pénzét rövidítő fizetését, legalább igyekezzék szerényen, minden feltűnést kerülve felöltözni. A divat mint tudjuk a nagyközönség lenézése rosszízlésű, minden egyéb munkakörre alkalmatlan exhibicionisták által, de erre a szörnyűségre szükség van, mert az ember vágyát, ami a paradicsommadárral való összevetésben az embert hozza ki győztesnek, nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ebben az össznépi illegetésben viszont bizonyos feladatot ellátó munkavállalóknak tiltott részt vennie. És talán éppen azért, mert a bármiféle feladat megoldására alkalmatlan miniszterelnök, aki még munkavállalónak sem nevezhető, ezek között is az első helyen van.
Namost mindezekhez képest kiállni a világ elé egy olyan gyűrött gatyában, amit előzőleg több kutyával próbáltak megetetni, de mindegyik kiköpte, egyszerűen arcátlanság. A hordószerűen kitüremkedő sörhasra gombolt, valószínűleg fémszálakból szőtt, a gatyától elütő sötétségű lajbi nyílásába helyezett savanyúcukor színű istráng valószínűleg azt az elriasztásra való célt szolgálja, hogy senkinek ne legyen kedve annál fogva a feje körül megpörgetni a viselőjét.
Most képzeljék el, hogy az a középen fényképezkedő durung egy kedves, szerény, az országot évek óta a felemelkedéshez segítő humanista, aki mindent megtesz azért, hogy ne is tudjanak a létezéséről, hiszen a lehetetlen beosztásától függetlenül éjt nappallá téve dolgozik minden Magyarországon élő magyar állampolgár jólétéért, és bár mindenhová hívják, lehetőleg kivonja magát a nyilvános szereplésekből, de közemberrel és médiamunkással megkülönböztetett figyelemmel bánik, megválogatja, hogy mely politikussal hajlandó szóba állni, a despotáknak eszébe nem jut akárcsak üzenni is ennek a nagyszerű embernek - elképzelték? Nem? Na jó. Ne is próbálják. Nem lehet.







2018. június 21., csütörtök

Két zongorás

Harmóniát kínálok.  Egyszerre sokfélét. Egy Mozart kétzongorás szonátával meg ami együtt jár ennek a felvételnek a megnézésével, meghallgatásával.
D-dúr szonáta, K.448. Az első négykezest is Mozart írta, a kétzongorást is, bár vannak zenetörténészek, akik szerint a Bach-gyerekek voltak az elsők, én inkább hiszek Mozart-papának, ő állította, hogy az ő fia. Van egy történet, nekem akkor is tetszik, ha nem igaz, de Mozartra jellemző: azért nem lehetett ezt a darabot négykezesnek megírni, mert a lányok szoknyája akkora, hogy nem lehet mellettük elférni. Ezt a szonátát pedig egy rendkívül tehetséges tanítványával mutatta be 1781-ben, azaz 25 éves korában, a nála két évvel fiatalabb Josepha Barbara Auernhammerral. Olvastam néhány cikket a bemutató történetéről, majd' mindegyik idézi Mozart levelét, amiben szörnyetegnek nevezi ezt a szegény lányt. Még cifrázzák is, hogy annyira rút volt, csoda, hogy férjhez tudott menni. Ez a lány? A jóisten áldja meg a zenetudós urakat, ez a lány csúnya? Ezzel koncertezik Mozart, ez szül négy gyereket a férjének... Na jó, persze hogy mindez akkor is lehetne, ha tényleg csúnya volna. Dehát vagy a természete volt szörnyű, vagy Mozart ironizált.

Kapcsolódó kép

Arról a bemutatóról nagyjából ennyit, ezt itt alant viszont szerencsére már rögzítették.
Mondjanak híres argentint. Lionel Messi, mi? Még egyet. Maradona. A nagyon műveltek talán még azt is tudják, hogy Higuain is argentin meg Mascherano is.
Ezek itt ketten? Hááát. Ezek itt csak az emberiség legnagyszerűbb emberpéldányai közül valók. Martha Argerich egy évvel idősebb Daniel Barenboim-nál. Mártika nyolcéves volt, amikor először találkozott Danikával egy Buenos Aires-i gazdag zenekedvelő villájában. Azóta ő lett a földkerekség egyik legtökéletesebb zongoristája, Danika meg az én szerény nézetem szerint azon kívül, hogy hihetetlenül nagy muzsikus, még humanistának, világot formáló, azt jobbá tevő embernek is utolérhetetlen.
Ez itt egy egy dialógus. Mint például egy versenymű, de ez "csak" egy szonáta, amiben két zongora párbeszéde hallható. Társalognak. Nincs veszekedés, még vita sem, csak beszélgetés. Az viszont nagyon izgalmas. Hogy kinek mi jut eszébe arról, amit a másik mondott. Néha diadalmasan egyszerre mondják ki a következtetésüket (amikor unisono dörög a két zongora), van amikor egyikük csak éppen annyit mond, hogy' úgy van (Barenboim trillái csilingelnek egy H-Dúr arpeggio-ban), de az igazi csoda a II. tétel. Tessék majd nézni, ahogyan ők ketten figyelik egymást: ennél a látszólag egyszerű résznél lehet leginkább összeakadni, mert itt váltják szinte ötletszerűen a két negyedet a nyolc nyolcaddal, majd csapnak át négy nyolcadba, olyan izgalmassá téve ezt a különben lírai morfondírozást, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Összehasonlítottam más előadásokkal is, az a szédületes, szinte jazzes ötlet sehol nincs, amivel itt Argerich kihegyezi azt a nyolc nyolcadot, amit Barenboim majdnem hogy csúsztatva, off beat-es félreütésekkel játszik, ehhez bizony látni kell a kezét is.
Még valamit erről a tételről, aztán hagyom, hogy átadják magukat a szonátának. Írt Mozart korábban egy másik D-Dúr szonátát (K.381), azt négykezesre. Úgy gondolhatta, azt a fantasztikusan gyönyörű dallamot nem fejtette ki eléggé, itt megtette. Ne szégyelljék, ha a torkukat szorongatja.




Ha már említettem, úgy illik, hogy mutassam is meg, ne kelljen keresgélni a K.381-est. Itt a kép elég vacak, dehát ennél jobb előadást... 3'45" másodpercnél kezdődik az a második tétel. A fene tudja, melyik szebb. De nem kell eldönteni.








Akadémikusoknak

Leírtam - gondolom, elég világosan - az Akadémia tagjainak viselkedésével kapcsolatos véleményemet. A Kolozsvári Szalonnán megjelent ez az írás, a hozzászólásokból következtettem arra, hogy érthető volt. Valaki viszont egy büdös szót sem értett belőle, ő a véleményszabadságra hivatkozva találta felháborítónak azt, ami az én véleményem. Ez eddig rendben van, ez szinte természetes. Ez az alapállás az 1990-ben keletkezett rendszer második legkártékonyabb pártjának, az SZDSZ nevűnek a förtelmes tevékenységéből ered - bizonyos szempontból az illető társaság nem is a második, mert ezt a mostani bagázst is jórészt a belőlük áradó ostoba liberalizmus szabadította ránk. Négy évvel ezelőtt erről már mondtam egyet mást, abból ideteszek néhány sort.

"...a bölcs liberalizmustól, a kioktató megengedéstől rosszul leszek. Amikor a szabadelvű felhívja a figyelmet az általa amúgy nem kedvelt ellenfelet megillető szabadságjogokra. Amikor az égre írja a Voltaire-nek tulajdonított mondatot, és onnan olvassa a kioktatandó fejére, mert annyira tetszik neki, mégis csak egy zseniális ember mondta: „Helytelenítem, amit mond, de halálomig fogom védelmezni az ön jogát, hogy véleményét kimondja.”
Van egy rossz hírem, Voltaire ezt nem mondta. Mondhatta volna, a humora, a szarkazmusa bőven elbírna egy ilyen nyilvánvalóan bombasztikusnak szánt mondatot, hogy felbillentse a kor páncélinges szentenciákat harsogó írástudóit, de nincs nyoma annak, hogy ezt ő mondta volna. Ha pedig nem Voltaire mondta, máris elvész a szarkazmus lehetősége, és abban a pillanatban ez a mondat egyszerűen egy fellengzős magamutogató szenzációéhségéről szól, hogy ugyanis milyen nagyszerű ember az, aki ilyeneket kitalál..."

Az igazán nagy baj az, hogy az Akadémia gyáva és bornírt viselkedésének szavakba öntött megjelenítése nem véleménykérdés. Azaz nem az számít, mi az én véleményem erről és mi a véleménye valaki másnak, ami eltér az enyémtől, sőt annak homlokegyenest az ellenkezője, hanem az, hogy ez a viselkedés (bármelyikünk "véleményétől" függetlenül) emberi normákat sért. A faj fennmaradásának szabályait szegi meg. Próbáltam megértetni, ez nem egy bulvár által meghirdetett játék, amiben vagy van kedvünk részt venni vagy nincs. Ez a létért való küzdelem törvénye, hogy ugyanis a kártékony élősködőt meg kell akadályozni a kevéssé ellenálló emberi szervezetek elsorvasztásában - kinek hogyan tetszik, biológiailag és intézményileg is valós. Ez nem egy lehetőség, amivel a szorgalmasan dolgozó kutatók vagy élnek, vagy nem, ez kötelesség, a természetnek az erősebbre kiadott parancsa, ha meg akarja óvni a fejlődés, az élet esélyét. Az a hozzászóló, aki az ő szent véleményszabadságára hivatkozik (méghozzá következetesen, mondhatnám, megátalkodottan), azt állítja, hogy jogunk van kiállni a hímoroszlán mellett, midőn az sorra gyilkolja a saját ivadékait, és el kell ítélnünk a nőstényt, amiért védeni merészeli a kölykeit.
Ez nem véleménykérdés. Megette a fene azt az országot, ahol az ilyesmit magyarázni kell, nagyrészt azt is hatástalanul.
Még egyszer: tőlem az akadémikus hölgyek és urak egyenként úgy süllyednek bele a saját jellemtelenségük mocsarába, ahogyan akarnak, de a testületnek kötelezettségei vannak. Kis részben saját maguk miatt (azzal már mintha elkéstek volna, lásd a néhány órával ezelőtti bejegyzésemet), de sokkal nagyobb részben ennek a népnek, a nemlétező polgárságnak tartoznak azzal, hogy minden létező eszközzel ellenállnak a csúti briganti hordájának.









Dialógus

A véleményszabadság kinyilvánítójának szeretettel:

Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának igazgatója szerint a kutatóhálózat munkatársai idejük egy részében a kormányzat által megjelölt témákon dolgozhatnának. Rudas Tamás arra nem lát lehetőséget, hogy a kormány a tudományos szabadságot korlátozó terveitől teljesen elálljon, szerinte ez lehetne a kompromisszum. A kutatóközpontban többen felháborodtak, úgy látják, Rudas javaslata a vezetői alkalmatlanság jele, a kutatási szabadság önkéntes feláldozása.

Na? Tetszik? Erről mi a szabad véleménye?

2018. június 19., kedd

Magánvadász

Volt a Magyar Rádiónak egy elnöke, akit valamikor egy ország  tévénéző férfitársadalma  talált tetszetős külsejű lánynak, és aki abban az időben még valószínűleg az is lehetett, nem tudom, én sosem kedveltem ezt a test- és arckaraktert. Rádióelnök korában már úgy nézett ki, mint egy fellépés közben megőrült műlovarnő, úgy is viselkedett. Ifjabb korunkban többen tartottunk vele többé kevésbé jó kapcsolatot, mire rádióelnök lett, többünket utált eléggé látványosan a világnézetünk miatt, ő ezt politikai nézetnek nevezte, de azt hiszem, egyedül engem tüntetett ki a fenekedő gyűlöletnek azzal a mértékével, hogy addig nem nyugodott, amíg egy sereg jogász segítségével el nem távolított a Rádióból. Na ő jelentette ki magáról, hogy ő nem közszereplő. És mint ilyennek, neki van magánvéleménye. Akkor már nem voltunk beszélőviszonyban, csak leveleztünk, pontosabban ő küldözgetett leveleket, amikben vagy fenyegetett vagy próbált egzecírozni, pedig többen figyelmeztették, az nem jó, ha szakmailag kísérletezget velem (végül valamelyik kiváló jogász rájött, hogy a nyugdíjazásom a biztos tipp, csak kényszer szabadságra kell küldeni, amíg be nem töltöm a hatvankettőt, akkor elvette a műsoraimat, a munkatársaimat, a rádiós igazolványomat, és ötvennégy évi rádiósság után kitiltatott még az épületből is). Ezt csak azért mondom, mert ha nem cirkuszhercegnőként viselkedik, szóltam volna, egy rádióelnöknek nincs magánvéleménye. Akkor sem, ha úgy véli, ő nem közszereplő, amiről mellesleg nem tudom, mit jelent, mert ha tudnám, abban az esetben azt is tudnom kellene, milyen egy magánszereplő, de azt végképp nem tudom. Úgy mellesleg - ebből kiindulva - az sem teljesen világos előttem, hogy akinek van egy magánvéleménye, annak azon kívül van-e egy közvéleménye is, és ha igen, mikor melyiket használja, mely distinkción az sem változtat, ha utóbbit "hivatalos" véleménynek nevezzük, mert arról sem tudom, micsoda. Pontosabban tudom: egy jellemgyenge alak ostoba megnyilvánulása. Az a helyzet ugyanis, hogy egy bérszámfejtőnek sem lehet kétféle véleménye. Azaz lehet egy olyan, amit nem mer kimondani. Viszont tudja, mi az, amit az adott fórumon elvárnak tőle. Na ha az utóbbit kimondja, akkor van baj, akkor jelentkeznek a gerincproblémák.
Bizonyára több helyen többen szóvá tették, csak már megint én nem olvasok eleget, hogy vadászni vadászként akkor lehet, ha valakinek az a mestersége. Mármint hogy ő vadász. Azaz amint ebben a szép magyar szóban benne is van, vadgazdálkodással foglalkozó mezőgazdász. Ha nem az a foglalkozása, akkor nem vadászként vadászik. Azaz nincs olyan, hogy bizonyos esetekben ő egy magánvadász, aki háziállatokat gyilkol, más esetekben meg egy szétfolyó, büdös erkölcsi pocsolya, ami "miniszterelnök helyettes" néven párologtatja azt a szagot, amit elsősorban a nyelve csapásainak segítségével visz be a szervezetébe.
Egy miniszterelnök helyettes magánszférája a WC-re korlátozódik. Az egyetlen hely, ahol akár magánvadász is lehet. Belenézhet a tükörbe, és halkan azt mondhatja, én vadászként vadászok. Halkan. Mert ha a WC-ből kihallatszik, az már ott kívül nem a magánszféra.








2018. június 18., hétfő

A szellem rendje

Talán nem volt elég világos, talán túl röviden intéztem el. A Magyar Tudományos Akadémia tagjairól szóló megemlékezést. Afelől nincs kétségem, finom voltam és visszafogott. De egy hozzászóló a Szalonnán hervasztóan nem érti, miről van szó, és attól tartok, nincs egyedül.
Hogy világosabb legyen, előbb összefoglalom egyetlen mondatban a lényeget: itt nincs tornából felmentett. Senki. A kutatóintézetekben szorgalmasan dolgozók sincsenek fölmentve. Sőt, az sincs, aki a hozzászólásában védi őket. Tőlem. A szorgalmasan dolgozás nem ad mentességet.
Hadd tegyek ide egy idézetet. Spengler könyvéből való, A nyugat alkonyából. Spengler következtetéseivel nem kell mindig egyetérteni, sőt lehet rá haragudni is a véleménye miatt - de a megállapításai, a történelem tényeinek meglátásából fakadó leírásai zseniálisak, mert halálos biztonsággal képes elkülöníteni a lényegest a felületestől.

A város szellem. A nagyváros „szabad szellem”. A polgárság, a szellem rendje a vér és a tradíció „feudális” hatalmai elleni lázadással tudatosítja különös létezését. Megdönti a trónusokat, és a jogokat az ész nevében, de mindenekelőtt a „nép” nevében - amin persze innen kezdve kizárólag a városok népét értik - korlátozza. A demokrácia az a politikai forma, amelyben a parasztoktól a városi emberek világnézetét követelik meg. A városi szellem megreformálja a koraidők nagy vallását, és az ősi rendi vallás mellé polgári vallást állít: a szabad tudományt.

A szellem rendje folyamatos árulásban van. Azt nem mondhatom, hogy a magyar polgár áruló, mert - ellenkező híresztelésekkel szemben - ez a fogalom nem létezik. A XIX. századi reformkor óta mindig megpróbál kialakulni, egyszer a kiegyezés utáni néhány évtizedben majdnem sikerült is, de akkor jött a világháború, ami nemcsak a boldognak látszó békeidőket söpörte el, hanem a születés kínjaival elfoglalt polgárságot is. Kiderült, hogy az úgynevezett magyar jobboldal butaságának a végtelen ereje nemcsak arra képes, hogy hadakat üzenjen, arra is, hogy ellentmondást nem tűrően beledöngölje a talajba a tanult embert, az értelem szellemét. Arisztotelész polgára, a vagyoni helyzete és műveltsége révén önálló ítéletet alkotni, a többi hozzá hasonlóval együtt despota nélküli közösséget fenntartani és vezetni képes városlakó soha nem volt ebben az országban, és úgy látom, ennek a létrejöttére most van a legkisebb esély. A polgár három jellemzője közül legalább kettőnek a léte szükséges ahhoz, hogy ez az emberfajta megnyilvánulhasson: a biztonságot adó, független magántulajdon, a szabadságjogok tudatos alkalmazása és a kiművelt emberfő, a felelősségérzettől áthatott, viselkedni tudó civilizáltság hármasságából kettő egészen nyilvánvalóan hiányzik - nincs biztonságérzet és nincs szabadságtudat. De az igazán nagy baj az, hogy viselkedni tudó tanult emberekből is csak egyedeink vannak, jórészt felelősségérzet nélküli, gyáva páriák, akik nem tudnak és nem is akarnak tudni egymásról. A szellem rendje azért képtelen polgári vallást állítani, és ezáltal küzdelembe küldeni a szabad tudományt, mert a szabadnak született tudományt nyomban a világra jövetel pillanatában maga veri bilincsbe. Méghozzá azáltal, hogy a szabadságjogok tudatos alkalmazásáról való vélekedése ezer éve kimerül a várakozásban, miszerint valaki majdcsak ideadja ezeket a szabadságjogokat. Senki sem fogja ideadni. Egy Gorbacsov nevű egyszer megtette. Akkor sem tudtunk mit kezdeni vele, azóta sem. Az a fajta szabadság egyvalamire lett volna jó, ha képesek vagyunk leszűrni a tanulságot: az ajándékba kapott szabadság semmit sem ér. Egy becsomagolt üres doboz, mi a fene volna benne?
A demokrácia az a politikai forma, amelyben a parasztoktól a városi emberek világnézetét követelik meg - áll a fenti Spengler-idézetben. Ki fogja a vidéktől joggal követelni a városi emberek világnézetét, ha a szellem rendje képtelen felfogni: vagy ő teremti meg a lehetőséget vagy senki. A kutatóintézetekben szorgalmasan dolgozók, a beszari akadémikusok azt manifesztálják, hogy minden jól van. A születő polgár az öntudatát, a felelősségérzetét tudja csak életre kelteni ahhoz, hogy megteremtse a biztonságot adó magántulajdont és azokat a szabadságjogokat, amikről minden nyavalyás kis tolvaj diktátorfióka visszapattan. Dehát tessék szíves lenni észre venni már, itt és most, ebben a diktatúrának is ostoba, dilettáns rendszerben egy közösségi állásfoglalásnak, egy nyílt és tisztességes polgári megnyilvánulásnak nincs semmilyen kockázata. Egyszerűen azért, mert ez a sok "szorgalmasan dolgozó" egyed együtt sokkal erősebb a csúti beteg csürhéjénél.
Ja hogy sokan vannak a testületben, akiknek tetszik ez a rendszer? Javaslok valami egyszerűt. Tessék felmérni a viszonyokat, aztán ha ők vannak többen, akkor nem tehetek mást, visszavonom az állításomat a "szellem rendjéről".
















tudományt.

2018. június 16., szombat

Évforduló

"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem." 

                                                                  Martin Niemöller


Ma reggel Tamás Róbert megjelentetett egy írást a Kolozsvári Szalonnán arról, hogy a csúti beteg elérte végre a Magyar Tudományos Akadémiát is (Mintha jó taktika lenne...). Az írás csöndes és visszafogott ahhoz képest, amit ez a túlnyomó többségében jellemtelen, gyáva, ócskalelkű senkiháziakból álló testület érdemelne. Én nem vagyok egy vérszomjas alkat, de én nagyon szeretném látni azt a bagázst, a magyar tudósok jelentős részére gondolok, amint beállnak a sorba a Rókus kápolnánál, hogy majd órák múlva jussanak hozzá egy csajka leveshez és egy darab kenyérhez. Elvegyülve az ellenzéki pártok tagjaival és képviselőivel (kivétel nélkül mindegyikkel, köztük az elempé nagyasszonyával, aki éppen egy melegebb kabátért könyörög reszketve a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, de az nem ad neki. A többiek sem. Így van jól, így természetes).

Ideteszem egy tavaly decemberi bejegyzésem végét:

1989-ben azon a bizonyos napon, amikor a "lánglelkű" hazaküldte a jórészt már hazament szovjet csapatokat (a kivonásukról szóló megállapodást Német Miklós és Horn Gyula már hetekkel korábban aláírta, lehetett is tudni róla), azon a napon beszéltünk telefonon Göncz Árpáddal. Ideírom a dialógust.

- Láttad?
- Láttam.
(egyikünknek sem volt kétséges, miről van szó)
- Mit szólsz?
- El tudod képzelni, hogy mást, mint amit te szólsz?
(rövid szünet a vonal túloldalán)

- Az isten őrizze meg ezt az országot ettől az alaktól.

Ez a mondat annyira megragadt bennem, hogy mindig eszembe jut, amikor ezt a modortalan  csúti parasztprolit meglátom. Az én kedves, öreg barátom nem érhette meg, hogyan fog bűnhődni a szotyolaköpködő briganti. Erről beszéltünk, amikor utoljára voltam fent nála a Vérhalom tetején. Azt mondta, te még olyan fiatal vagy, te talán még látni fogod.
Hááát.

Az a bizonyos nap éppen ma 29 éve volt. Ez a kóros önmutogató, ez az elmebeteg bugris akkor tolakodott oda a jórészt tisztességes felnőttek közé. Azóta bugyog belőle a gyűlölet és a bosszúvágy mindennel és mindenkivel szemben, aki bármilyen módon az emberre jellemző viselkedésformákat mutatja, vagy amiben és akiben lehetőséget lát arra, hogy elinduljon az emberré válás útján. Így jutott el most a Magyar Tudományos Akadémiához. Ebből is látszik, milyen reménytelenül, baromian ostoba. Ezt a pocsolyagerincű testületet hálás szívvel kellene minden jóval ellátnia. Ezek mostanáig is az ő piszkos, fertőző szekerét tolták, minek most elvadítani őket. Még a végén elkezdik félteni a megélhetésüket, és beszüntetik a csúti dagadék ülepének a hangosan csattogó nyalását. Jó lesz az? Ugye nem? Persze, ennél látványosabb ellenállástól nem kell tartani, dehát ez is milyen.
Mindenkire sor kerül. Ez az ótvaros tróger addig nem nyugszik, amíg Magyarországból nem csinál egy égig érő szemétdombot, aminek a tetejére végre fölmászhat, és csípőre tett kézzel körülnézhet: sikerült. Mindenki meghalt vagy elmenekült. Nincs tovább.