Keresés ebben a blogban

2019. március 4., hétfő

Jó lenne, ha velem jönnének

Bocsánatot kérek mindenkitől, régiektől és újaktól, hűségesektől és alkalmiaktól - el lettem csábítva.
Nem akartam addig szólni, amíg bizonyos nem lett, múlt péntek óta viszont már az: ezentúl egy Szalonnázó című oldalon olvashatók az írásaim (az Ezerév egy készülő könyv, annak a fejezetei eddig is csak ott - azaz annak idősebb testvérénél, a Kolozsvári Szalonnánál - jelentek meg). Az eddigiek, azaz a jegyzetek, az Ezerév és a zenei játékok mellé indítottam egy Nyelvöltögető címzetű rovatot, ami visszaöltögetni szándékozik nyelvünk szétszakadt  szövetét. Ezenkívül megpróbálom feléleszteni a Jóreggelt Európát, a hajdani rádióműsoromat, ami furcsa lesz a "lányok" (a riportereim) meg a Rádió archívuma nélkül, de majd meglátjuk - elvileg szombat délelőttönként jelentkezem majd új műsorral, szólok, mikor kezdek.
Ide már csak keveset fogok írni, egyszerűen nem lesz rá időm.
Tartozom még egy tudnivalóval: a Szalonnázó előfizetéses újság, nem tudom pontosan, mennyi a havi díja, de azt igen, hogy hagyományos napilapból legföljebb egy hétre lett volna elég az összeg. Ha van kedvük utánam jönni, ha már végigjárták mind a 900 bejegyzést, amit ez a blog tartalmaz, nagyon fogok örülni. Annyian talán nem leszünk, amennyien hajdani munkahelyeimen voltak az olvasóim, hallgatóim (Képes Újság: 1 300 000, Danubius Rádió: 3 000 000, Jóreggelt Európa: 6-900000 hogy csak néhány példát emlegessek), de remélem sokan így is.
Várok mindenkit.

2019. február 12., kedd

Mutatok valamit, ami két törékeny és illékony "anyagból" van, fényből és hangból, és szilárd meggyőződésem szerint mégis örök, mint egy épület, egy szobor, egy festmény, mint kőben a megkövesült csigaház. Amiért érdemes élni, ahová el lehet menekülni legalább kis időre ebből a hétköznapi förtelemből. 
Említettem többször, különféle társaságokban különféle okos emberekkel végigvitatkoztam az életemet arról, mi számít alkotásnak és miért nem lehet alkotás az előadás, a megjelenítés. Azaz miért nem lehet soha egyenértékű a színészi munka a drámaíró alkotásával (a színházi rendezőről nem is beszélve). És miért lehet a legtöbb esetben a filmrendező (azaz a képíró) alkotó, olykor még akkor is, ha nem szerzői filmről van szó. Ha nem bánják, ebben most nem mélyednék el, mint az élet csaknem minden területén, itt is legföljebb kérdéseim vannak és nem definícióim, kétségeim és nem állításaim - persze hogy mindenekelőtt az alkotást kellene meghatározni, tudomásom szerint még ez sem sikerült soha senkinek igazán megnyugtatóan.
A muzsikus más. Eszmélésnyi korom óta babonás rémülettel tekintek rájuk, valószínűleg nem véletlen, hogy elég sok hangszeren tudok valamennyire játszani, annyira izgatott mindig, hogy mit tudnak ők, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy semmilyen hangszeren nem játszom még elfogadhatóan sem (na jó, egyet kivéve, meg esetleg még három másikon úgy, hogy nem fáj hallgatni). A muzsikust én alkotónak tartom. Pedig ezzel magamnak mondok ellent, mert az alkotás a zeneszerzőé, de valahogyan mégis. Na jó, legjobb, ha most rögtön beismerem, nem tudom, miért. Nem azért, mert a zene valami misztikus dolog, aminek az írását is külön meg kell tanulni, mert különben nem jutunk hozzá - történetesen tudok partitúrát olvasni, hallom is, amit olvasok (félreértés ne essék, nem úgy, mint Beethoven vagy Mozart), ebben szerintem még nincs semmi különös. Talán inkább arról van szó, hogy egy zeneműnek nincs teste az előadó tevékenysége nélkül. Egy drámát el lehet olvasni és el lehet képzelni, egy szimfóniát nem. A karmester is csak akkor jeleníti élővé a zenekari művet, amikor odaáll a zenekar elé, és elkezdi előcsalni a hangokat a hangszerekből, amíg lejátssza zongorán a partitúrát, addig csak valami vékony, majdnem testetlen vázlatot kap. De így van ez egy szólószonáta esetében is, mindig, amíg a megalkotott művet a muzsikus újra nem alkotja.
Eleget bizonytalankodtam, lássuk, miért tettem. Ez itt az alanti felvételen egy világválogatott. Nem hiszem, hogy van még ehhez fogható. Készült egy film  1969-ben a Pisztráng-ötös előadására érkező muzsikusokról. Hogy mit lehet tudni a már akkor is nagy nevű zenészekről, a 21 éves Pinchas Zukermanról, a 24 éves Jacqueline du Préről és Itzhak Perlmanról, a 27 éves Daniel Barenboimról  és a legidősebb, addig karmesterként már nagynevű, de bőgősként szinte ismeretlen 32 éves Zubin Mehtáról. Azt hiszem, annak is érdemes végignéznie, aki nem tud angolul, a játékosság, ahogyan ezek az ifjú emberek élnek néhány perccel az előadás előtt a színpad mögötti próbateremben, önmagában is érthető.
Hadd adjak azért a jobb megértéshez némi fogódzót. Mindjárt a film elején látható Zukerman,  amint hangszerek, közelebbről hegedűk és brácsák között válogat. A hangszerek tulajdonosa, akivel megbeszéli a benyomásait Charles Beare, korunk egyik leghíresebb hegedű szakértője, számos hihetetlenül értékes hangszer tulajdonosa, a Beare-család legifjabb tagja. Európa másik legnevesebb hegedű szakértő családjának, a Reményi Mihály alapította készítő és restaurátor famíliának akkori tagját személyesen ismertem az ötvenes évek elején, egyszer egy Guadagnini-hegedűt vittünk hozzá a Majakovszkij (Király) utcai műhelybe, akkor mondta az ugyancsak Európa-hírű műkereskedő nagybátyámnak, hogy ilyen még a londoni Beare-éknek sincs, akiket persze ő személyesen ismert - fészbukul ez azt jelenti, hogy Beare-éket megjelölhetném ismerősnek. Zukerman különben azon kevesek közé tartozik, akik hegedűn és brácsán egyformán kiválóak - nem olyan természetes ám ez, a két hangszer között nagyobb a különbség, mint azt első pillantásra gondolnánk. Nem azért, mert a brácsa kottáját alt-kulcsban írják, a hegedűjét meg violinban, ezek olvasásának váltogatása valamire való zenésznek nem okozhat gondot, hanem a fogások hossza, a húrok vastagsága (az ujjnak nagyobb felületet kell lefognia, a vibrátó is szélesebb) és hangolása, a hegedűhöz mért kvint eltérés mind olyan különbség, amit a muzsikusok nem nagyon szeretnek - egy brácsás általában könnyebben vált hegedűre, mint fordítva.
A film 9 perc 50 másodpercénél hallhatnak valami - sajnos nagyon rövid - különlegeset: Perlman (a hegedűs) játssza hihetetlenül tökéletesen csellón Rimszkij Korszakov bravúrdarabját, az eredetileg zongorára és hegedűre írt Dongót, Zubin Mehta pedig a bőgőn lényegében improvizálva kíséri, ilyen szólamot a zeneszerző nem írt. Aztán 10:40-nél (még a hajók képe alatt) megszólal Perlman hegedűje, és egy ismert koncertslágert kezd játszani Stéphane Grappelli, az akkor már világhírű jazzhegedűs stílusában: Csajkovszkij Hegedűversenyének 3. tételét, a helyszínre váltó képen megjelenik Jacqueline du Pré, amint a csellóját pengeti, a hang egy igazi jazzbőgőt idéz, a lány arca meg tökéletes paródiája a koncentráló bőgősnek.
Aztán elkezdődik a Pisztráng-ötös, a zeneirodalom egyik legpikánsabb kamaradarabja, Schubert játékosságának bizonyítéka és a kritikusok által folyton emlegetett komorságának cáfolata, humorának és iróniájának magával ragadó megjelenése. Csak egy apróságot ajánlok még a figyelmükbe, ami talán nem általánosan ismert: a 3. (Scherzo) tétel lezárását figyeljék, hogyan idézi (majd' azt mondtam, karikírozza) Beethoven 7. szimfóniájának (ugyancsak A-dúr) scherzóját.
Nézzék, hallgassák.



2019. január 21., hétfő


A szabad művészetekről

Sajnos nem tudom, mi a helyzet a zenetanítással az atlanti térség országaiban általában és az egyes országokban különösen. Azt tudom, hogy a magyar iskolarendszerben nagy súlyt helyeznek a tornára és a hittanra, szépen halad az "ép testben torz lélek" mozgalom, a levente egyesületek készen állnak a bevetésre, egyelőre talán még nem ez a szervezet neve, de a lényeg ugyanaz, ami a két világháború között volt. Annyival kiegészülve, hogy viszonylag kevés idő eltelte után az iskolások elsőrendű feladata az országvezér védelme lesz, életükkel és vérükkel. Ez ma még talán nincs kimondva, de szükség esetén nyilván bármikor működtethető. Zenetanításról mostanában nem hallani, a lövöldözéshez elég a "fehérvári huszárok" teli torokból, hamisan való elüvöltése - éneknek ezt azért inkább ne nevezzük.
Én nem sokkal a Kodály-módszer megjelenése után kezdtem iskolába járni, ráadásul olyan szerencsés helyen laktam, ahonnan még - igaz, "körzeten kívüliként" - beírathattak a Horváth Mihály téri általános iskolába. Ott pedig abban az évben lett pályakezdő énektanár Lukin László, amikor elsős voltam. Arra nem emlékszem teljes bizonyossággal, hogy már abban az évben tagja lettem-e az ő énekkarának vagy csak másodikban, de aligha tévedek nagyot, ha azt állítom, Kodály-módszer ide, Lukin tanár úr oda, az ország kiemelkedően legjobb iskolája amoda, heti egy óránál aligha volt több énekóránk. Nekem abban is szerencsém volt, hogy a tanár úr valamiért kedvelt engem (talán mert nem sok kisgyereknek volt olyan mély altja, mint nekem), és például amely műben szólót kellett énekelni, arra majdnem mindig engem jelölt ki (arra megint csak nem emlékszem bizonyosan, hogy Sugár Rezső Hősi énekében, amivel először léptem át a Magyar Rádió kapuját, volt-e szóló, dehát az nem is fontos, valószínűleg igen, mert Somogyi László, a zenetörténet egyik legkiválóbb karmestere hozzám vágta a pálcáját, a próba végén pedig azt mondta, ezt csak olyanokkal teszi, akiket szeret). Ezekkel együtt így összesen sem lehet azt állítani, hogy az iskolai életemet kitöltötte volna a zene. Más kérdés, hogy a felmenőim között mind anyai, mind apai oldalon voltak muzsikusok, aminek következtében zene vett körül, bármelyik nagyszülőmnél raktak is le. De ez a körülmény semmit nem változtat a lényegen: iskolás koromban egy kisgyerek, ha nem arisztokrata, legjobb esetben akkor beszélhette a zenét anyanyelvi szinten, ha cigány családba született. Ne tessék fanyalogni, az a "cigányzene", amit a közvélemény ismer, nem cigányzene, hanem az eredetinek a desztillált változata, az igazit magával hozók közül nem véletlenül kerültek be jónéhányan tízévesen a Zeneakadémiára - már ha lehetőségük nyílt a tanulásra.
Debussy-nek tulajdonítják a mondatot, miszerint ahol véget ér a szó (talán "hatalma"), ott kezdődik a zene. Igaz. Debussy nem tartotta szükségesnek megjegyezni (neki természetes volt), hogy ahol a szó kezdődik, azelőtt is, ott is a zene van. Az élővilág legszebb, legtökéletesebb, leghatásosabb és majdnem teljesen érthetetlen, megmagyarázhatatlan megnyilvánulási formája (ugye nem kell mondanom, nemcsak az ember képessége). Az ember legnyilvánvalóbb és legtermészetesebb eszköze az emberré fejlődésre, amit az ember úgyszólván semennyire sem képes használni. Ha mégis, igyekszik a zenét is kártékonnyá silányítani, amennyiben odáig torzítja, hogy zászlólengető himnuszokkal és úgynevezett hazafias nóták csinnadrattájával rekesszen ki más népeket. Ha szabad kérnem, ellenvélemény gyanánt ne tessék a volt osztrák, ma német himnusszal jönni, tudomásom szerint Haydn nem izzadt meg a komponálásával, ahogy mondani szokás, ha csak ilyesmit írt volna, ma nem ismernénk a nevét - a legegyszerűbben lelkesítő formulát használta a szokásos tonika-szubdomináns-domináns hármasból, finom kis népzenei közhelyeket építve rá, nagyon szép, nagyon magasztos, éppúgy alkalmas a mások eltiprására, mint bármely más himnusz, igen, a Marseillaise-t is beleértve. A miénkről meg beszélni sem érdemes, a hazug és émelyítő szövegen kívül (Kölcsey egyetlen, alulmúlhatatlanul ostoba, szenvelgő, összevissza tódító, teljesen értelmetlen verse) már csak a dagályos, primitív szekvenciákra épülő zene kellett ahhoz, hogy a nép a kampósszöget keresse, ahányszor a saját himnuszát énekeli vagy csak hallja.
Hol tartottam? Az oktatási rendszereknél, amikről olyan sok jót olvasok, hogy a finn meg a többi milyen remek. Hogy milyen kiválóan alkalmazkodik a korhoz, meg hogy milyenné alakítja a gyereket, hogy megszabadítja a fölösleges lexikális tudás görcsétől, és hogy milyen magabiztos, kommunikációképes felnőtt lesz belőle. Lehet, nem tudom, egyik rendszert sem ismerem eléggé. Ilyenformán azt sem látom, miképpen viszonyulnak ezek a gyerekek az emberi kultúrához, és a bulizáson kívül van-e egyéb közösségi igényük, képesek-e föltenni alapvető kérdéseket, ha nem tudják, miről kellene kérdezniük, minek akarnának utánanézni a hihetetlenül gazdag (olykor kissé fals) enciklopédikus irodalomban, ha nincs kiindulópontjuk, ha nem gyarapíthatják a tudásukat, mert az alap is hiányzik, amit gyarapítani lehetne - de mondom, nem ismerem eléggé a rendszereket. Annak az egy adatnak sikerült a megfelelő nyelveken utánanéznem, miképpen bánnak ezek az oktatási rendszerek a zenével és a többi művészettel (igen, finnül is, ha sokat felejtettem is, olvasni még tudok ezen a nyelven). Jelentem, általában nem törődnek vele. Azaz nincs általánosnak tekinthető zeneoktatás. Sehol. Mindenhol lehet, ha valaki nagyon akar zenét tanulni. De sehol nem akarják, hogy egy gyereknek alapélménye legyen.
Olvastam egy angol (pontosabban skót) köznevelésről szóló dolgozatot, ami arról szól, hogy egy edinburgh-i iskolában bevezették a rendszeres zene- és énektanítást, minek következtében sok százalékkal megnőtt a gyerekek teljesítőképessége. Egyetlen év alatt.
Nem akarnám hosszan taglalni azt, amit sokezer éve mindenki tud, akit érdekel a kérdés: a rendszertanilag az állatvilághoz tartozó embert a művészete emeli ki az állatvilágból. Semmi más, csak a művészet, a legprimitívebb embert is.
Azt sem akarnám most bizonyítani, az elmúlt évtizedekben divatossá vált könnyűzenei "konceretek" mennyivel közelebb állnak a zsigeri szintű, kizárólag ösztönöket korbácsoló állati léthez, mint az emberi művészetekhez, hogy a végtelenül egyszerű, zenére nyomokban is alig emlékeztető ricsaj és a kísérő, pszichedelikus fényvillódzás milyen mentális és egészségkárosodást okoz az önkívületben rángatódzó közönség szervezetében.
Csak azt akarom mondani, hogy amíg a művészetek vissza nem találnak az iskolákba, addig az emberiség állapota rohamosan romlani fog. Nemcsak a miénk itt Magyarországon, ez a nép már úgy is menthetetlen (hacsak valami csoda nem történik, de mint tudjuk, nincsenek csodák), hanem az egész atlanti térség minden népéé. Akiket nem az iszlám fenyeget, hanem a saját immunrendszerének az iszlámhoz hasonló kultúrával szemben való védtelensége.
Borzalmas látvány volt néhány éve az a felvétel, amit egy aluljáróban készítettek Joshua Bellről. Ahogy elmentek mellette. A világ jelenleg élő egyik legnagyobb hegedűművésze játszott pontosan úgy, ahogy a legjelentősebb hangversenytermekben szokott. Senki meg sem hallotta.
És most ezt találtam. Eddig a nevét sem láttam leírva ennek a kislánynak, egyszerűen csak azért kezdtem őt hallgatni, amiért mindent meghallgatok, ami zene, ahogyan mindent elolvasok, ami szöveg - aztán megmarad az, amit én a magam számára fontosnak, jónak találok. Ez a lány szerintem nagyon jó. Tessék figyelni az emberekre gyakorolt hatását.










2019. január 18., péntek

Társadalmi támogatottság

Elmondom századszor is: a világtörténelem legnagyobb gazságait "törvényesen" hajtották végre. Azokat a törvényeket mindig a gazságok végrehajtói hozták, mely gazemberek ugyanúgy sűrűn hangoztatták, miszerint a törvényeket mindenkinek be kell tartani, ahogyan azt a szájszélnyalogató törpe minoritás szokta fejhangon belekukorékolni a légtérbe. Mely "törvényeknek" éppúgy nem volt semmi közük az alapvető emberi jogokhoz (amiket különböző korok közel 4000 éve, Hammurabi törvényoszlopai óta tartanak fontosnak újra és újra leírni), ahogyan ennek a rablógyilkos bandának sincs itt Magyarországon. Mi 2010. óta törvényen kívüli állapotban élünk, ezt az állapotot a mi birka népünk folyamatosan legitimálja a maga hagyományos emberi normákon nyugvó, többé kevésbé (inkább kevésbé) erkölcsös szokásainak napi használatával - azaz a többség úgy tesz, ahogyan akkor tenne, ha törvényes rend volna az országban.
A szakszervezetek tárgyalni akarnak, betartani a törvényes rendet. Kivel akarnak tárgyalni, miről?
Azt mondják, fél a csúti futballista, most már fél. Persze, hogy fél. Végig fogja rettegni az életét, amióta megszületett, mást sem tesz. Mi várható egy gyáva, mindenre alkalmatlan, törvényeken és emberire hasonlító létformán kívül élő, lángoló gyűlöletrakástól? De úgy különben mi a fenétől félne? A Szél Bernadett és Hadházy Ákos cirkuszi excentrikus duótól meg a néhány tornából felmentettől? Vagy attól a "tömegtől", ami nem éri el a lakosság számának a nulla egész egytized százalékát sem? Az erőszakszervezetek név szerint ismerik mindegyiküket, mindent tudnak róluk, azért nem bántják őket, mert veszélytelenek. Soha a világtörténelem során nem érezhette magát ilyen biztonságban egyetlen despota sem, soha ilyen szilárd nem volt egyetlen diktatórikus berendezkedés sem. Idegállapotomtól függően vagy begurulok vagy nevetek, amikor azt hallom taglalni, ez itt diktatúra-e. Ahhoz nagyon hülyének kell lenni, hogy valakinek ez kérdés legyen. Csak azt kellene észre venni, hogy a diktatórikus módszereket azért nem alkalmazzák minden téren, mert fölösleges és fárasztó. Miért kellene fenyegetődzni? Zavartalanul működik minden, amire berendezkedtek. Azzal szoktuk nyugtatni, biztatni magunkat, hogy az ilyenek váratlanul szoktak összeomlani. Lehet. De ez itt nem fog, mert nincs neki semmi oka az összeomlásra. Ez itt mindenkinek tetszik. Az a néhány hőbörgő direkt jól jön, ha nem volnának, valami hasonlót mesterségesen kellene létrehozni, mert így lehet hivatkozni rájuk, hogy itt még elégedetlenkedők vannak.
Fel tetszik háborodni, mikor a formátlanra hízott alak azt dödögi a baromi beszédhibás hangképző szerveivel, hogy a tüntetőknek nincs társadalmi támogatottságuk. Tetszik sorolni százalékokat. Pedig tényleg nincs. Semmiféle társadalmi támogatottsága nincs semmiféle elégedetlenkedésnek. Hiszen még azok sem érzik, hogy nekik igazuk van, akik elégedetlenek. Az ország feléről beszélnek, hogy ők az országnak már a nagyobbik fele, mondják a másik emberre nézve, hátha kapnak egy helybenhagyó pillantást, annyira bizonytalanok ebben is. Holott nyilvánvaló, hogy ennek a gazember bandának fénykorában, a legnagyobb rajongáskor sem volt harmadnyi támogatottsága, mint ahogyan ahhoz sem kellenek az én hajdanvolt kapcsolataim, hogy valaki tudhassa, tavaly áprilisban a szavazatok töredéke volt az övék, nem érte el az egymilliót sem. Ma mégis minden "mértékadó", azaz velünk egyetértő fórum az ország feléről beszél. Itt nincs diktatúra, a csúti futballista nem antiszemita, viszont tehetséges politikus és így tovább. Egy ilyen népben hol is tetszik keresni a bármilyen támogatottságot?
Majd március 14-én. Esetleg. Ha a kormány méltóztatik engedélyezni. De ha nem, jó lesz nekünk valamelyik szép nyári éjszaka is, majd csöndben maradunk, persze, hogy senkit ne zavarjunk, és ha esetleg sokallni tetszik a félpályás útlezárást, majd kiválasztunk egy jó kis földutat valamelyik patakparton, azt lezárhatjuk, ott a levegő is kellemesen páradús.
Többször mondtam már ezt is: menjen, aki még teheti. Maradunk itt elegen, akik végig nézik az ország kimúlását. Ez a szerencsétlen nép nem méltó és nem alkalmas másra, soha nem is volt, már régen túlélte önmaga minden lehetőségét. Az összeomlás viszonylag gyors lesz és a legkevésbé sem látványos. Leszünk páran, akik megsiratják. Néhány hozzám hasonló vén hülye, akik hajdan tele voltak illúziókkal, akiknek jelentett valamit Vörösmarty és Bartók. Akik ide még folyton haza akartak jönni.
Menjenek innen.








2019. január 16., szerda

Amikor a gyerekek jelzik, hogy baj van

Lassan épülvén fölfelé egy hosszú betegségből (még nincs vége, csak mintha), kezdenek kialakulni a vágyaim. Ilyenek, hogy jó volna enni tudni meg aludni. Ezek között tolakszik egyre előbbre, hogy lehetőleg még most, idegileg és fizikailag legyengülten a kezem közé kaphassam azt, aki egy 18 éves kislányt, egy gyereket képes nevezni: „kretén, barom állat, szerencsétlen, nyomorult, ócska, rohadt, kis prolinak”. Szinte mindegy, miért. Azt tenném vele, amit különben soha nem tettem, csak tanítottam, "megtörés" címszó alatt mit kell tenni: eltüntetném az arcát. Azért nem tettem soha, mert úgynevezett aktív koromban csak különféle súlyú gazemberekkel voltam körülvéve, nyilasból frissen "kommunistává" vedlett, ócska elöljárókkal az ország és a város élén, jellemtelen csúszómászókkal a közéletben, mindig minden megnyilvánulásukban túlteljesítő seggnyalókkal az újságírásban és gerinctelen lihegőkkel a "kultúrában", de ilyen öklendeztetően aljas figurával, amilyen ez a fent idézett, soha nem találkoztam.
Tetszik kérdezni, ha a felismerhetetlenségig átrendezném a vonásait, mennyivel vagyok én jobb. Ilyen rendkívül hülye kérdésekre nem szoktam válaszolni, de időközben rájöttem, hogy az nem jó, mert úgy tanul a gyerek, ha kérdez, ha csak erre telik neki, akkor erre kell válaszolni. Annyival vagyok jobb, amennyit azoknak az ezreknek a napi mentális komfortérzete ér, akik lassan belerokkannak a gyűlölettel mérgezett levegő nyomásába, akiknek minden reggel egy újabb teher fölkelni és menni, forszírozni a megélhetést, akik elmulaszthatatlan émelygést éreznek a fent idézett alak bármilyen megjelenési formájától, úgy értem, elég a nevét említeni, vagy képen csak a fókuszálatlan sziluettjét látni, és már jön fel a savanyú. Annyival vagyok jobb, amennyivel képes lehetek kiigazítani egy joghézagot, ami lehetetlenné teszi, hogy az ilyen élőlények tenyészete korlátozható legyen. Mert ha netán volna is bíróságon végezhető procedúrára bármilyen lehetőség (nincs), annak a visszatartó ereje egyenlő volna a nullával, míg az általam foganatosítandó eljárás garantálná az illetőnek a köztudatból való teljes és örök eltávolítását.
Na jó, ez most a vágyam. Egyelőre küzdök az életben maradásért, úgyhogy csak a legerősebb ingerek jutnak el hozzám. Valamennyi közül a legerősebb pedig az, ha bármi módon bántanak egy gyereket. És hogy végül megelőzzek még egy hülye kérdést: a gyerekből előtörő mondatokat azok váltották ki, akik ezt az országot lerángatták amúgy is elég gyalázatos történetének az eddigi legmélyebb szintjére.
Legvégül pedig, a társadalomlélektan legfontosabb, alapvető, kihagyhatatlan, minden mást megelőző elemzésének azt tartom, hogy a gyerekek reakcióit vizsgáljuk. Mint tudjuk, a gyerek összes - még egyszer, összes - viselkedésformájáért az őt körül vevő felnőttek felelősek. Mindenki - még egyszer, mindenki. Ezért a fenti mondatért is. Hogy ez nyilvánosságot kaphat. Mert nincs senki, aki az ilyen alakokat kiiktatná. Középfajú filmművészeti alkotások végső rezüméje szokott lenni, hogy hová vezet, ha az ilyeneket valaki önhatalmúlag teszi helyre, hogy ejnye, ejnye, lám, lám ez a törvénytelenséghez vezet, az anarchiához, nahát. Az csak nagyon keveseknek jut eszébe, hogy ez egyebek között azért nem vezethet oda, mert nem fordítva történik - azaz nem terjedhet fertőzésszerűen tovább, mint ameddig szükséges. Az emberiségnek mint élőlények szerveződésének van ugyanis egy százezer évek óta működő immunrendszere, ami lehetővé tette a fennmaradásunkat.
Na azt kell működtetni a jelzett figurák semlegesítése által, amikor a gyerek jelzi, hogy baj van.






2019. január 8., kedd

Újabb kérdések

Írtam az idei Újévi koncertről egy töprengést, az egyik hozzászólás annyira meglepett, gondoltam, folytatom, hátha okozok újabb gondolatokat - persze nem a gyűlölettől fröcsögő egyirányúaknak, hanem az értelmeseknek.
Azzal kezdi a hozzászóló, akinek különben hasonlítani szokott a véleménye az enyémhez, de most más (van ilyen, lehetséges ilyen), hogy "de gustibus non est disputandum".  Ellentétben a hülye magyar közmondásokkal (a kivétel erősíti a szabályt típusúak) a latin proverbiumok valóban az élet alapvető igazságait rögzítik - kivéve egyet-kettőt. Amilyen például (nézetem szerint) a fent idézett. Majdnem mindegy, a "non est"-et "nincs"-nek vagy "nem lehet"-nek fordítjuk, a végeredmény nemhogy nem igaz, baj volna, ha ezt a tételt az élet igazolná. Azaz baj is, mert néhány évtizede, a bulvár és a kereskedelmi műsorszórás mindent elsöprő uralma óta bizony igazolja. Amire okos, deákos műveltségű emberek széttárják a karjukat, és belekezdenek a de gustibus örök érvényűnek tartott, kártékony, minden kényelmetlenség alól felmentő megállapításába.
Töröljük el a tankötelezettséget? Tiltsuk be az iskolákat, a bármilyen szintű oktatást? A de gustibus végülis azt jelenti, hogy a meglévő, a hozott, bármilyen módon meglévő, örökölt, rögzült, a felmenőkét másoló ízléssel nem szabad vitatkozni, a bármilyen korú egyént tilos kitenni a pedagógia bármilyen megnyilvánulásának. Vagy a latin mondat a gyerekekre nem vonatkozik? Hány éves korig? Mikortól tekintünk egy embert olyan begyepesedett agyúnak, hogy már nem szabad felvilágosítani az ő ízlésének a korlátozottságáról? Mikortól nem szabad megkísérelni sem a magyarázatot arról, miért színtelen és monoton, amit ő tart a világnak az elé kerülő, éppen szóban forgó részéről ahhoz képest, amilyen ez az élmény akkor volna, ha többet, sokkal többet tudna róla?
Ha egyáltalán van valami, amiről lehet, sőt kell vitatkozni, az éppen az ízlés. Korábban és alaposabban kell vitatkozni róla, mint a véleményről, merthogy azt is az ízlés alakítja olyanná, ami esetleg tettekben, gyakran romboló tettekben nyilvánul meg. Az oktatás bizonyos szempontól (a legfontosabb szempontból) vita az oktatási intézménybe hozott ízléssel, vita a tudatlansággal. Azzal sajnos most nem tudunk foglalkozni, milyen módon disputál a magyar iskolarendszer, mit kezdjünk a tanárhiánnyal, a működő tanárok alul képzettségével, szerencsétlen esetben (ebből van a legtöbb) rosszindulatú, parancsuralmi mintákat követő módszereivel. Legföljebb annyit állapíthatunk meg, hogy országunk lakosságának felfokozott igénye a bulvártelevízióra való bambulásra ennek az oktatási rendszernek az egyik következménye.
Az oktatás hatékonysága persze nem úgy képzelendő el, hogy addig verem azt a kölyköt, amíg meg nem tanulja, mert aki ezzel a módszerrel akar ismereteket közölni, az legjobb esetben olyan tanítványokat szabadít rá a társadalomra, akiknek mindegy, hogy például egy előadónak vannak-e náci megnyilvánulásai, csak szép legyen, amit előad. Honnan tudná, hogy nem szép? Honnan tudná, hogy az ízlése formálásának az a használandó módszere, amit egy másik hozzászóló javasol: hallgassák meg az Abbado vezényelte Egmont nyitányt, aztán a Thielemann félét. Hogy ne maradjanak súlyos fenntartásaik, számít-e valamit, amit emberi tartásnak, emberi értéknek nevezünk, midőn egy művész produkciójáról disputálunk.
De omnibus dubitandum est - mintha már idéztem volna Descartes mondatát: mindent kétségbe kell vonni, kérdezni, kételkedni kell. Egy közel 120 évvel később született francia, bizonyos Diderot azt mondta, hogy amit sohasem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva. Mindez természetesen vonatkozik mindarra is, amit föntebb állítottam. Bár egy nagy részét ezeknek már igen sokszor nagyon okos emberek vonták kétségbe, hogy aztán - az ízlésről vitatkozva - bizonyítsák mindazt, amit megpróbáltam röviden összefoglalni. De a vita akkor jó, ha osztódással szaporodik, ha soha nincs vége. Ha nem zárul szentenciával, örök érvényű igazság rögzítésével. Ha például vitatkozhatnánk azon, miért tartja jónak Thielemannt a fent idézett hozzászóló, pontosabban miért tetszik neki, miközben nekem meg kifejezetten nem tetszik. Ha elmondhatnám, mit értek azon, hogy minden hangjegy megvan, hogy ez miért sokkal kevesebb egy dinamikai hullámzásnál, egy kitett vagy ki nem tett hangsúlynál, és akkor még nem beszéltem zenei alapfogalmakról sem. Hogy mi a különbség a korrekt dirigálás és Carlos Kleiber elementáris sodrása között. Hogy a zseniális mű megszólaltatása nem több a hangjegyek egymás után való, hangszerekre osztott összhangzatánál, hogy Abbado, Bernstein és Dudamel ennél mi módon és mennyivel tud többet. Strauss akkora zseni volt, hogy a puszta interpretációja elég a lelkesítő zenei élményhez, hát még, ha ezt a Bécsi Filharmonikusok szólaltatják meg. Ha nem bánják, abba most nem megyek bele, van-e egy együttesnek kimutatható mentalitása, és ha van, az mennyit számít a muzsikájukban, és mi kell ahhoz, hogy a mentalitásuktól eltérő, az igazi muzsikusi lelküket ébresztő módon kezdjenek játszani, mert erről könyvet kellene írni, nem egy ilyen jegyzetet. Ezt csak azért tartottam említendőnek, mert az előző írásomban magam tartottam szempontnak, hogy Thielemannt a zenekar hívta meg, ezt nem fejtettem ki bővebben és nem is fogom, a bennfentes információk terjesztése más területeken is tiltott.
Még egyszer: mindenkinek szabadságában áll a véleményének kialakítása a saját ízlésvilágának megfelelően, bizonyos (szerintem szigorú) korlátok között még annak kinyilvánítása is. De értelmes, a sajátunktól eltérő véleményekkel nemcsak kell, élvezet is lehet vitatkozni. Kevés felemelőbb érzés van, mint egy embert villámló, parádés vitában meggyőzni. Egy felemelőbbet azért tudok: amikor ő győz meg engem, ha hoz egy olyan szempontot, ismeretet, ami nekem új, ami által én gazdagodom.
Olyanokkal nem szívesen beszélgetnék, akik például úgy vélik, én a Wagner-rajongókat tökkel ütött hülyéknek tartom, azokat meg náciknak, akik nagy művésznek nevezik Karajant. Az a helyzet ugyanis, hogy bár a rajongást finoman szólva nem kedvelem, hogy nekem eleve gyanús, ha "vágneriánusokról" hallok, mert nem ismerek bachiánusokat, mozartiánusokat és beethoveniánusokat, de tőlem mindenki úgy rajonghat, ahogyan akar. Értelme annak volna, ha nekiülnénk egy olyan beszélgetésnek, amiben használható érvekkel, szakmai alapon kezdenénk elemezni Wagner zenéjét (én erre bármikor hajlandó vagyok, megtettem már máskor is), és még azt sem tartanám ebben a vitában kötelezőnek, hogy hasonlítsuk ezt a zenét csak a Wagner által nem is olyan csöndesen lenézett apósáéhoz, akit történetesen Liszt Ferencnek hívnak. Pedig abból kiváltképpen érdekes adalékokhoz jutnánk a zsenialitás valódi fogalmát illetően.
A "Thielemann kommt"-hoz, a karmester személye iránti rajongáshoz csak nagyon halkan annyit jegyzek meg, az illető dirigens eszméihez közel álló Hitler is elég tekintélyes rajongótábort tudhatott maga mögött - a rajongásról nekem mindig ilyesmi jut eszembe. Ne, ne tessék, tudok én is ellenkező példát. Keveset. Mellesleg akik Karajant nagy művésznek tartják, azokat nem ítélem náciknak. Legföljebb nem azonosak a definícióink a kiváló kereskedő, a magát mindenkinél jobban eladni képes menedzser és a nagy művész között mutatkozó különbségek esetében. Ezzel együtt, Karajant én is kiváló karmesternek tartom. Csak nem kedvelem. Mert mindent tud, csak azt nem, amitől valaki igazán naggyá válhat.
Idetennék végül valamit, ami nekem is nagy élmény volt az idei Újévi koncertből, igaz, ehhez Thilemannak nem sok köze van. A feliraton látni fogják, mi a zene, azt nem, hogy a helyszín a grafeneggi kastély. Azt is látják, hogy a felvétel nyári, azt nem, hogy a zene nem a Musikvereinsaalban egyidejűleg hallható előadás, hanem vélhetőleg ezt is Thielemannal vették fel, de még akkor nyáron, mert a táncot ehhez igazították. Láttam már jónéhány remek koreográfiát, ilyet nagyon keveset. Tessék figyelni, mit tesznek a táncosok a kezükkel és a lábukkal, hogyan van azokra, azok pontos ritmusra való mozgására kihegyezve a finoman ironikus, kicsit csúfolódó mondandója egy valóban nagy művésznek és néhány utolérhetetlen táncosnak. Ami ezt az élményt megalapozta, az egyelőre nem érhető el, de talán van, aki emlékszik ugyanennek az Újévi koncertnek egy valamivel korábbi táncára, a Művészéletnek  a Bécsi Állami Operaházban ugyancsak nyáron felvett előadásra - kezek és lábak ott is. Ha tehetik, nézzék meg.