Keresés ebben a blogban

2018. augusztus 15., szerda

A mi országunk

A 24.hu-n olvastam egy cikket, okosnak és megszívlelendőnek tartom (Miért ne volna fasiszta az Orbán-rezsim?). Van benne egy felsorolás, 19 pont a fasizmus jellemzőiről, egy kiváló, német születésű amerikai professzortól származik - hibátlan. Ha nem bánják, én itt most nem vacakolnék a diktatúra és az autokrácia közötti különbségek definíciójával meg azzal sem, mi a fasizmus és mi a nácizmus. Én ahhoz a 19-hez egyetlen pontot akarok hozzátenni, mert azt hiába kerestem. Egy olyan pontot, ami a 19-et érdekes és filoszok számára tanulságos részletezéssé teszi, de ami önmagában elegendő ahhoz, hogy minden más bölcselkedés legyen.
Minap írtam ide egy rövid elmélkedést az óvodákról, abban említettem a magyarországi rendszer következő, a hatalmi logikából törvényszerűen jövő lépést: a csúti futballistának nem tetsző emberek lobotómia által való eltávolítását. Erről szeretnék most egy egész kicsit részletesebben mondani valamit.
Az a politikai és társadalmi berendezkedés, ami a fenti intézkedést nem zárja ki, nevezhető bárhogyan, de a lényege egyetlen szóban összefoglalható: emberellenes. Nem az emberi jogok kimondott vagy kimondatlan eltörléséről van szó, hanem az ember kiiktatásáról. Az emberből tereptárgy lesz, ami vagy működik vagy nem. Ha szavazó, ha adófizető, akkor rendeltetésszerűen működő tereptárgy, ha nem helyesen működik, akkor valami módon meg kell szüntetni. A megszüntetés módjai számosak. Ezeket most nem részletezem, aki itt él, tud a mélyszegénységről, a fenyegetésekről, megalázásokról.
Amit szeretnék világossá tenni, megértetni, hogy senkinek semmilyen kétsége ne legyen a magyarországi élet lényegéről, az egy lehetőség léte vagy nemléte. Hogy ugyanis meg lehet tenni bármit következmények nélkül vagy nem. Meg lehet tenni azt, hogy valakit elvisznek, szétroncsolják az agyát vagy nem lehet megtenni. És innen egyetlen lépéssel tovább menve: a hatalom elveheti egy ember életét következmények nélkül vagy nem.
A magyarországi rendszer lényege az, hogy ezekre a kérdésekre az egyértelmű válasz: igen. Bármit megtehetnek. Azt én nem tudom, ezek közül mit tettek meg eddig, de éppen ez a rémisztő benne, hogy nem is tudhatom. Az ügyészség és a titkosszolgálat úgy van megszervezve, hogy onnan csak az kerül ki, ami e szervezetek szempontjából hasznos, ha kikerül vagy indifferens.
Utoljára hagytam egy múltkori felületességemet. Azt írtam: "Ez a nép ezt is el fogja tűrni, ugye tudják, miért. Talált. Mert senki nem értesül róla." Ez kevés. Nem ez a legfontosabb. Hanem az, aminek az alapján ez a rendszer kiépülhetett - ez a nép ezt akkor is eltűri, ha értesül róla.
Ez ugyanis valószínűleg az egyetlen ország a Földön, aminek a lakossága egy homogén massza. Amit még Aldous Huxley sem tudott elképzelni, amikor megírta a Szép új világot, ahol azért vannak alfák, béták satöbbi, sőt még mínuszok és pluszok is, azaz van egy viszonylag változatos emberi társadalom.
Ez a mi országunk itt a rendeltetésszerűen funkcionáló tereptárgyak országa.





2018. augusztus 11., szombat

Talpas antikva

Képernyővédőként a saját fotóim váltakoznak, amik már digitálisan készültek. Ha éppen nem jut eszembe valami (sűrűn előfordul), akkor bambulom a monitoromat, de persze ritkán látom, mert közben töröm a fejemet. Az előbb feljött egy kép, Bécsben csináltam, amikor még megengedhettem magamnak, hogy olykor egy napra elszaladjunk meginni egy einspannert, nézelődni a Burggarten fái alatt - ott fényképeztem a lámpákat, bizonyos szögből jópofa kompozíciót adnak. Fölöttük egy szövegen akadt meg a szemem, nem is emlékeztem rá, hogy ott van. Visszahívtam, megállítottam a képet, elolvastam a szép talpas antikvákat.

"His aedibus adhaeret concors populorum amor"

Ez a mondat értelemszerű fordításban - ha deákos műveltségű olvasóink is beleegyeznek - azt jelenti: "épült a népek harmonikus szeretetéből" (mármint ez a szeretet a kötőanyag). A szöveg a bécsi Neue Hofburg hátsó kapuja, úgy is mondhatnám, a kertkapu fölött  van kőbe vésve. Gondolom, nem sokkal az épület avatása előtt írhatták oda, azaz 1913-ban. Nem tudom, miért nem a homlokzati kapu fölé tették, nem kellett eldugni, igaz volt. Majdnem. Amíg Kossuth Lajos kártételei el nem érték a 48-49-es szintet, amíg rá nem tudta uszítani a köznépet az osztrákokra, horvátokra, szerbekre. Amíg a magyar nacionalizmust nem sikerült vérgőzősre korbácsolnia, amíg a magyar  nem folytatta, amit éppen csak felfüggesztett, az összes többi nacionalista gyűlöletét oda-vissza. Amíg a Tisza István szerű kitüremkedések korlátoltsága el nem juttatta az ország népét a bosszúvágynak abba a hisztérikus állapotába, hogy majd most, ezzel a háborúval revansot veszünk a bukott szabadságharcért.
A kiegyezés után jóideig Deák és Andrássy határozta meg Magyarország közérzetét. Ők már akkor tudták, hogy ennek a népnek ez az egyetlen esélye elindulni az Európába vezető úton: tartozni valahová. Annyi önállósággal, amennyi még kell az egészséges önbecsüléshez, de annyi feltétlenül, bár elég nehéz meghatározni azt a szintet, ahol már terjedni kezd az epidémia, a gyáva és magát kisebb rendűnek érző népek elsősorban önmagukat pusztító járványa, a nacionalizmus.
Hiába tudták. Kossuth a Kasszandra-levéllel elindította a bomlást, a mindent elsöprő beteges hatalomvágy, a gőgös ostobaság gyorsan legyőzte még azt a sokat ígérő kombinációt is, amit a magyar paraszti bölcsesség és a kifinomult humanista főrend, azaz Deák és Andrássy hozott a politikába.
Mire a Neue Hofburg kertkapuja fölé odavésték azt a mondatot, már nem számított, hogy volt-e ennek bármekkora igazságtartalma. Addigra a magyar visszazuhant a rettegésbe, a megaláztatásból menekülő idegengyűlöletbe. Gyakorlata volt benne, egy évezred keserű tapasztalata, miszerint  mindig ránk települ valaki, nem hagynak élni úgy, ahogyan mi szeretnénk, vesszenek a rajtunk uralkodók, akiknél persze mi különbek vagyunk.
Aztán megtörtént, amire nem lehetett számítani, 1990-ben egyszer csak kiderült: nincs uralkodó, nincs kit gyűlölni. A magyar nép éltető eleme lemerült. Aztán végre húsz év alatt eljutottunk odáig, hogy a csúti gazember családi defektusával sikerült végigfertőznie az egész társadalmat, ismét van miért és van miből élni, egymást gyűlöljük. A budapesti Burgban most készülő miniszterelnökségi épület homlokzatára bízvást rávéshetik:

His aedibus adhaeret saeva populorum odium

Ez a mondat meg értelemszerű fordításban azt jelenti: épült a népek kegyetlen gyűlöletéből.





2018. augusztus 8., szerda

Az óvodákról

Mondom egy ideje, nem az a legnagyobb kártevés, amit a csúti gátlástalan rombol, hanem amit "épít". Amit ellop, az hiányzik valahonnan, de azt oda vissza lehetett volna tenni, amikor ez a dagadék az őt megillető helyre kerül, és mondjuk egy általános államosítással minden holmiját nullára írták volna a pereputtyáéval együtt (az összes külföldre lopott pénzének a visszaszerzésére is meglehettek volna a technikák).
Az általa "építtetett" stadionokba és egyéb helyekre elment pénzekkel nagyon sokáig nem tudtunk volna mit tenni, azokat nemhogy visszaszerezni nem lehet, azok még további milliárdokat fognak elvinni. A Kossuth tér helyreállítása szinte lehetetlen, a förtelmes szobrok eltávolítása megoldható lett volna, de az egész kősivatag változtathatatlan. A Várban véghezvitt dúlás már most is megállíthatatlan, ott napról napra folytatódik a mértani haladvány szerinti pusztítás.
De a legnagyobb tragédia az, ami a gyerekekkel történik. Hogy ez a nyavalyás briganti már az óvodánál kezdi az elmék és lelkek megrontását. Ha mindazért, amit fentebb felsoroltam, csak tízezer forint pénzbírságot szabnának ki halmazati büntetés gyanánt, ezért az óvodai hazafias és keresztény nevelésért életfogytig tartó, fájdalmas, kínzó, naponta való megalázással járó fegyházat érdemelne ez a velejéig rothadt, betegagyú szörnyeteg. Nem pusztán azért, amit a gyermekeinkkel tesz, hanem a szándékai miatt. Az óvodai terv bevezetése 15-20 év múlva engedelmes alattvalókat terem, senki nem lesz, akinek csak kétségei támadnának aziránt, minden rendben van-e.
Innen már csak egyetlen lépés a sztálini módszer alkalmazásának átvétele: a lobotómia minden olyan emberen, aki még ártani tud bármilyen tevékenységével. Ne tessék fejet csóválni, ez holnap véghez vihető. Gondoljanak bele - megáll a nagy fekete autó, a kiszemelt egyént elviszik, műtőasztal, agyroncsolás. Ki tud tenni ellene? Ma, mégegyszer, MA ki tud tenni ez ellen bármit? Ez a nép ezt is el fogja tűrni, ugye tudják, miért. Talált. Mert senki nem értesül róla. Emlékeznek? Legalább fél tucatszor föltettem ide Niemöller rémületes mondatait: "Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem." 
Hiába kiáltoztam, hiába kiáltoztak mindannyian, akik még próbáltak beleordítani a pusztába. Megtörtént. Túl vagyunk rajta. Senki sem maradt. Többször mondtam, nem szeretném, ha ennek a primitív gazembernek úgy lenne vége, ahogyan annak idején Ceaușescunak volt, mert az nem bűnhődés. De már hiába szeretnék vagy nem szeretnék bármit, itt már a romániai megoldásnak sincs esélye. Nem tetszett még észrevenni, ugye? Azért gondoltam, hogy szólok, ennyi volt. Az óvodai ügybe is egyetlen hang nélkül belenyugodott ez a nép, ami úgy különben tényleg semmi emberit nem érdemel - ha már ezt is lehet, akkor nincs többé esély a felmentő ítéletre.
Majd elfelejtettem. Szép lassan fog elpusztulni az ország. Az agyectomia rövidesen elkezdődik, nem fog soká tartani, nincs sok veszélyes ember. Aztán megy tovább, ahogy eddig ment.
Most úgy vélem, még néhány napig talán lehetne valamit tenni. Aztán semmit. Mindannyian elvagyunk azzal (sajnos magamat is beleértve), hogy mint minden diktatúrának, ennek is vége lesz.
Ennek nem lesz. Haltak ki népek az ókorban és a középkorban, sőt az újkorban is. Sehol nincs az megírva, hogy a magyarság mindent túlél. Ez egy beteg nép, beteg és hazug múlttal a háta mögött, mindent nem bír ki.
Voltak próbálkozásaink az európaivá válásban. Nem sikerült. A visszahullás elkezdődött abba a földbe, ahonnan vétettünk, és ahonnan egy pillanatra sem bírtuk kitépni magunkat. Ázsiába. Azt nem tudom, mi lesz a kultúránkkal, mert az mindig is idegen volt a néptől, lévén hosszú ideje európai, dehát az már kit érdekel.
Ideje volt szólnom, mert úgy látom, senki nem vette észre, mi történt. Az óvodai intézkedés azt jelenti, amit föntebb leírtam. Lehet, hogy egy kicsit derűlátó a kép, dehát az optimizmusom végtelen.






2018. augusztus 5., vasárnap

Az okoskodásról

Van egy elképesztően okos és művelt ember az ismeretségi körömben, 60 éve találkoztunk először, 44 éve családtag is, azaz rokon (brrr). Szoktuk taglalni az okos és a buta fogalmát. Évtizedek óta visszatérő témánk, úgy vagyunk vele, mint Kant a szépséggel, van valami meghatározásunk, de nem tartjuk elég jónak. Ő például rendszeresen lefordítja a saját fogalomkészletének megfelelőre az általam használt buta szót, mert én hajlamos vagyok olvasott, művelt, okosnak gondolható embereket is butának tartani, ha a megnyilvánulásaik (szóban vagy tettben) ellenkeznek az értelmes és alkalmazkodó emberi viselkedéssel - rosszat például csak buta ember képes tenni, vegyük Teleki Pált, az akadémikus földrajztudóst, akiről mindenki azt tartja, milyen kiváló elme volt. Szerintem meg egy iszonyatosan buta alak, mert okos ember nem ír és nem ír alá zsidótörvényeket. Abban a kezdetektől egyetértünk, hogy a tanult gonosz mindig veszélyesebb a primitívnél, dehát ebben nem nehéz egyetérteni, Arisztotelész óta ez köztudott.
Engem a tanult buták zavarnak igazán, a kisebbrendűségi érzésüktől szenvedők, a félműveltek, akik az energiájuknak a legnagyobb részét gyűlölködésre fordítják ahelyett, hogy tanulni próbálnának azoktól, akiket gyűlölnek.
Gyerekkoromtól fogva gyűjtöttem az okos embereket, akik többet tudtak nálam vagy másképpen gondoltak folyamatokat és összefüggéseket, akik tudtak értelmeseket kérdezni, és akik ezekre a kérdésekre tudtak válaszokat. Kevés választ vagy csak egyet, ha a kérdés leírható volt a matematika nyelvén, és többet, érdekeseket, ha a feladat több felől volt megközelíthető. Akik ismerték az emberiség történetének egyik legokosabb alakját és az ő mondatát: "amit sohasem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva" (Denis Diderot). És akik ennek a mondatnak az értelmét alkalmazni is tudták. Volt egy barátom, régen meghalt, Szabó Évának hívták. A Rádióban dolgoztunk együtt évtizedekig, eleinte bátortalanul közeledtem hozzá, sokkal idősebb lévén nálam azon is csodálkoztam, hogy szóba áll velem. Aztán jóval később állandó vendégként írt jegyzeteket a Jóreggelt Európába, vagy beszélgetett a szavak értelméről. Ő jutott most eszembe, mindjárt mondom, miről, csak előbb ideteszek egy részt egy rádiós jegyzetemből, amit 2001-ben mondtam el, Éva halála után:

 Szóba került – a szobámban, a munkatársaim között – hogy Éva volt az az ember, akit mindenki szeret, akinek nem létezhetik ellensége. Megkérdezték, min mosolygok. Mondtam azon, hogy Éva volt az az ember, akire azt mondják, hogy az isten jókedvében teremtette, akiben megvolt minden, amitől az ember embernek tekintheti magát, okos volt és jó, fényes elme, bizalmat és megértést sugárzott, szerette az esendőket és értette azokat is, akiket senki más nem értett.
Az ilyennek ne volna ellensége? Rengeteg. Minden ócskalelkű, torz alak, aki dúlni, pusztítani, megtorlást jövendölni jár a többiek közé, csak gyűlölheti a Szabó Éva körül áradó világosságot, ezek most fellélegeztek, na eggyel kevesebb. Én nem olvastam ezt a – mit tesz isten, név nélkül, nem postán, valószínűleg innen a Rádióból hozzám érkezett – levelet,  az asszisztensem elolvasta, jók az idegei, de nem is az a baj, hogy ilyesmi előfordulhat, mondom, nem lepett meg. Hanem az a baj, hogy a megalázott és megszomorított ember jobban érti a korbács csattogását, mint a csöndes elfogadó szót. Előbb meghunyászkodik, aztán mikor látja, hogy csak be kell állnia a korbács csattogtatója mögé, akkor neki nem esik bántódása, onnan már nem fogja hallani Szabó Évát. Nem fogja hallani azt a halk, figyelmeztető hangot, amely most még talán idejében szól: vigyázz, a megkorbácsolandók listáján te vagy a következő, mert a korbácsosok csak a Szabó Éváktól félnek, tőled nem." 

Írom a könyvemet Ezerév címmel, abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a Kolozsvári Szalonna leközli folytatásokban. Többször mondtam már, nehéz rászoknom, hogy az egyes írások alatti véleményeket elolvassam, de ez most fontos, tudni szeretném, milyen fogadtatásra számíthat egy olyan könyv, aminek még én sem tudom a műfaját, sőt ennek a bejegyzésnek az elején említett nagyon okos ember sem tudja.
Az Ezerév hozzászólásai között van (nagyon kevés) borzalmasan ostoba gyalázkodás, az nem zavar, nem is tudnék velük mit kezdeni. De van egy-két félművelt okoskodó (és persze a fent leírt gyűlölködő), akik azért kártékonyak, mert a többi olvasót zavarják. Akik között lehet olyan is (nem valószínű, de nem is lehetetlen), aki elgondolkodik, és arra jut, hogy bizony nem lehet valami jó ez a könyv, ha ilyen hibák vannak benne. Itt és most erre még tudok reagálni, később ez már nem fog menni. (Az ősidőkben, tanár koromban egy Sári Éva nevű tanítványom jött oda hozzám az óra végén, azt kérdezte, a tanár úr miért nem válaszolt a Tibornak, amikor az piszkoskodott a tanár úrral, hogy az a versszak nem akkor keletkezett, hanem beleillik a versbe - azért, mondtam Évának, mert ez a fiú most küszködik a saját korlátaival, és ebben nem akarom megzavarni, különben sem bántjuk a gyengébbet, de a tanár úr azzal, hogy őt nem akarja megzavarni, minket zavar meg.)
Azoknak mondom, akiket elbizonytalanít valakinek a félműveltséggel való küzdelme: nincs "indoeurópai csoport", valamint nincsenek "közös ősök". Indoeurópai nyelvcsalád van, ez nyelvtudományi kategória, amiből sok hasznos következtetés levonható, például az is, hogy ennek a nyelvcsaládnak a sémi nyelvekkel való kapcsolata hogyan eredeztethető és hogyan mutatható ki korunk indoeurópai nyelveiben. Ezek közül egyet érdemes itt most rögzítenünk: a sémi nyelvekből az indoeurópaiba átkerült laringális spiráns (azaz a gégefőben képzett réshang) bizonyos észak-európai nyelvekben mutatható ki, például a hollandban, svédben, dánban, kisebb mértékben, inkább csak nyelvjárási szinten a norvégban. A görögben nincs laringális spiráns. Ezt csak azért mondom, mert ha annak a körülménynek, miszerint a jelzett nyelvek az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak, volna bármi köze a különböző népek mitológiájához (semmi köze nincs hozzá), akkor például az általam említett longobárdoknak a sémi mitológiát (nincs ilyen) kellett volna tovább vinniük, ami azt jelentené, hogy a görögtől gyökeresen különböző, a Bibliában fellelhető és a kereszténységben tovább élő, istenfélelmet hirdető, az embert megnyomorító hitvilágot kellene látnunk Godan és Frea helyett. Az indoeurópai nyelvcsalád különben az időszámítás előtti hatodik évezredben kezdett szétválni, amikor vagy nyoma sem volt még semmiféle mitológiának, vagy nem tudunk róla, ha volt is. A görög mitológia általunk ismert csodálatos világa körülbelül az időszámítás előtti 1600-ban keletkezett, annak a mindenben ellentéte, a Bibliában olvasható mesefüzér pedig nagyjából az időszámítás előtti 300-350-ben.
A jelzett tudományokra való "rácsodálkozásom" különben elég régen kezdődött, a nyelvtudománnyal kapcsolatos ismereteket öt éven át súgták a fülembe, és két kiváló opponenssel az asztal túloldalán védtem meg a disszertációmat, történetesen komparatisztika (talán összehasonlító nyelvészetnek lehetne fordítani) nevű résztudományban, ami meglehetős alapossággal foglalkozik például a fent érintett fonetikai feladatokkal is. Mindez nem jelenti azt, hogy én olyan nagyon értenék ehhez a diszciplínához, a két opponensem teszem azt sokkal többet tudott nálam, sajnos már nem élnek. Pedig sokszor visszajártam hozzájuk, mert élvezet volt velük beszélgetni, mint mindig mindenkivel, aki többet tud nálam.
Ha a fogyasztónak valami problémája van, bízvást forduljon olyanhoz, aki meg tudja oldani a gondját. De a mások zavarása egyszerűen illetlenség.





2018. augusztus 3., péntek

Egy ember a tizennyolcadik századból

"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."
Ezt egy Edmund Burke nevű, whig párti politikus írta 1770 körül.
Esetleg írjak még ide valamit vagy ez így elég?
Legföljebb még egy kérdés: ugye jól tudom, hogy ebben az országban vannak még jók? Nem politikusra gondolok. Civilekre. Akik képesek civil szervezeteket alapítani. Olyanok mellé, mint a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Magyar Ügyvédi Kamara.
Azt mondják, ne hülyéskedjek?

2018. július 31., kedd

Támogat, tűr, tilt

Olvasom, hogy mi lesz a Hír TV-vel. Sajnálom azokat, akik ott dolgoznak. Az nem jó, mikor az embernek azt mondják, hogy holnaptól nem kell bemennie a munkahelyére.
Ettől eltekintve nem baj, ha ezek az "úgyteszünkmintha" orgánumok kimúlnak. Nem azért, mert esetünkben például egy ócska tróger emberek hekatombáin összerabolt pénzén tartották fent, hogy ez a jellemtelen köztörvényes "barát" bosszút állhasson a "barátján"... Tényleg, belegondoltak már abba, milyen "emberi" kapcsolatai vannak ennek a szétfolyó csúti futballistának? Szóval több szempontból sem baj. Nem elemzem korunk és országunk kereskedelmi tömegtájékoztatásának a színvonalát, tudom, mindenki azt hiszi, rádió és televízió, amit működtet, amiben csak az a borzasztó, hogy a hajdani rádiósok és tévések maradéka is régen elfelejtette, milyen egy rádió és milyen egy televízió.
Úgyhogy nem azért nem baj, mert megszűnik az igénytelenség, a jobb nincs, de legalább ez van. Hanem azért nem baj, mert akármilyen rosszul működő szelep volt is kivétel nélkül mindegyik, azért aki hallgatta-nézte, azt hihette, hogy ő azért még szabad ember, mert van neki ilyen is meg olyan is. Rákosi idejében nem volt semmi más, csak a párt hírharsonái. Bő hat évig bírta a birka magyar. A Kádár-kor bizonyos szempontból más, azok viszonylag gyorsan rájöttek, hogy kellenek szelepek, méghozzá jól működők. A mai köztudatban is él még a három té, bár egyre kevesebben vannak, akik tudják, mi az, még kevesebben, akik azt is tudják, mi volt abban az ördögi, amit Aczél elvtárs és a hozzá hasonló, valóban magas intellektusok ki bírtak találni. Nekem például sosem voltak illúzióim, elég pontosan tudtam, miféle szelepként vagyok voltaképpen hivatalosan engedélyezve, melyik az az értelmiségi réteg, amelyik az én műsoraimat hallgatja - azt nem tudtam, meddig mehetek el. Sokszor, sokféleképpen próbálkoztam, ma már tudom, az általuk az én számomra megszabott határon túljutni nehéz volt, akkor majdnem mindig üzembe helyezték az utolsó té jelű kapcsolót, a "tilt" nevűt. Az már egy másik kérdés, hogy annyira okosak azért azok sem voltak, nem nekem egyedül sikerült olykor átlépni a tiltott területre.
Ez itt a Rákosi-rendszerre hasonlít, sokadszor mondom, csak annál is ostobább és főképp sokkal slamposabb. A dagadt szotyolaköpködő készletéből ugyanúgy hiányzik a "tűr" kapcsoló, ahogy az ötvenes években sem volt ilyen, de a csúszómászó gyávaság a tiltás bevezetésében is megnyilvánul, úgy kell csinálni, hogy ne vegyék észre. Nehezebben éri el az országlakosok totális undorát. Attól mindig méregbe gurulok, mikor azt hallom, hány milliós tábora van a csúti betegnek, mert az már régen messze van a millióktól, dehát ahogyan az nyilvánvaló volt, még értelmes emberek is elfelejtették, hogyan nyert választást a futballista. Egyszóval kevesen vannak a szektahívők, és most majd még kevesebben lesznek.
Azért azt még egyszer mondom, sajnálom azokat, akik most majd az utcára kerülnek.

P.S.: Majdnem elfelejtettem. Szóljanak a csúti kislétszámúnak, Rákosi idejében nem volt többpártrendszer sem. Olyan jó volna, ha az összes pártot betiltaná. Tudom, hogy szeretné, mondja meg neki valaki, hogy én felhatalmazom rá. Tiltsa be! Mindet! Azt ne mondják meg neki, hogy ez az országnak volna a lehető legjobb, mert akkor nem csinálja.







2018. július 28., szombat

Az erkölcsi tartás és a törvény két különböző dolog

A tegnap felidézett cikkem 2006-os megjelenését követő nem tudom, hány nap múlva megjelent az Élet és irodalomban egy kioktató kritika. Ami "kutatónak" nevezte a levéltárturkászt, és a "kutatás tárgyának" lényegében azokat az embereket, akiket ezek a "kutató" jellembajnokok lényegében halálra ítéltek, és az ítéletet végre is hajtották azzal, hogy megjelentették a förmedvényüket. Az írás szerzőjét nem ismertem személyesen (azóta sem találkoztunk), de becsültem a munkásságát. A cikke megjelenése után már valamivel kevésbé. Ugye nem kell mondanom, nem azért, mert engem támadott, hanem mert lényegében nemcsak mentegette a pocsolyagerincű "kutatókat", hanem nyilvánvalóan egyet is értett velük. Ami önmagában még mindig nem olyan nagy baj, a stílust nem szerettem, a fölényeskedést, amivel tudományossá próbálta suvickolni aljas emberek aljas eljárását. Leírtam akkor is, leírom még egyszer: nem szeretem és nem ítélem meg pozitívan azokat, akik besúgók lettek, mindössze megértem őket. Egyszerűen azért, mert nem olyan nehéz a helyükbe képzelni magunkat (kivéve persze a Magyarországon tenyésző erkölcsi világítótornyokat, akik addig tépik a szájukat, amíg valaki nem toppant egyet a közelükben, miközben azt mondja, hu!).
Az És a következő számban leközölte a válaszomat:

Elvágólag

Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy Kenedi János figyelemre méltatta a Népszavában megjelent írásomat. Komolyan mondom. Jól esik az embernek, ha törődnek vele. Viszont úgy érzékelem, Kenedi János nem ért egyet velem. Annyira finoman teszi ezt (külön köszönet érte), hogy néhol elbizonytalanodom: olyan rémületes nagy ostobaságokat írtam, amelyek önmagukban, vitázó ellentétel nélkül is éppen csak el nem bődülnek, nem érdemes rájuk szót vesztegetni, mindenki látja, csak én nem? Dehát én nem teszek úgy, „mintha nem a kutatót dezavuálnám”, nekem bizony az volt a szándékom, hogy „dezavuáljam” a „kutatót”. Túlságosan bonyolult lett volna a mondatom? Akkor most bocsánatot kérek, és ideírom, ahogy illik: én dezavuálom a kutatót. Publicisztikám stílusjegyeinek szerencsétlen alkalmazása tovább fokozhatta a homályt – én a magam ügyetlen eszközeivel próbáltam megmagyarázni, miért dezavuálom a kutatót. Egyebek között pontosan azért, amit Kenedi János zárójeles fejcsóválása tartalmaz: „a korszakhoz köthető cenzúrától eltekintve”, hogy ugyanis éppen attól nem szeretnék eltekinteni. Akkor sem, ha valaki azidőtájt még csak 18 éves volt, mert 1986-ban eszerint már 38 éves volt, és akkor sem jelentkezett az Ésnél a „kutatásainak” eredményével, tudniillik ez nem életkori- és nem cenzúra-, hanem jellemkérdés.
Csak hogy elvágólag és világosan fejezzem ki magam, nem mentegetem és nem pártolom a besúgókat, sőt. De majdnem olyan kevéssé rokonszenvezem azokkal a „kutatókkal”, akik itt és most, és csakis most lettek oly gerincesek, hogy a mások halálát megvető bátorsággal ujjal mernek mutatni a hajdan gyáván, azaz bizonyos mértékig emberien viselkedőkre. Lehet, vaskalapos vagyok, de szívesebben hallgatnám meg azokat, akik 1957. és ’63 között inkább vállalták a börtönt vagy az akasztást, semhogy besúgónak álltak volna. Ha valaki ismer ilyet, szóljon. Tartok tőle, nem lesznek sokan.
„Magát a tudományos tárgyat” nem iktatnám ki a „kutatás” köréből. Viszont próbálnám meghatározni „a tudományos tárgyat”, bizonyára használna a „kutatásnak”, ha tisztáznánk nem elhanyagolható körülményeket. Hogy ugyanis mi a „tudományos tárgy”? Az egyes ember viselkedése a diktatúrában, és annak elítélése a körénk telepedett demokrácia óvó és lágy öléből? Nem túl ízléses, de ha valakinek van hozzá gusztusa, tegye, a „tudományos tárgy” határtalan szabadságot ad, az erkölcsi ítélet meg kockázatmentes, nem ismer elévülést sem, eljárási szabályokat sem, hát csak rajta, tessék „kutatni”. Mindenesetre súlyt helyeznék az ok és a cél megjelölésére. Különös tekintettel arra, milyen büntetési tétel kiszabása volna kívánatos azokra, akik 1957 és ’63 között besúgók lettek. És akkor persze azokra is, akik ezt a rendszert működtették, a tartótisztektől a párt elsőtitkárig, vagy azokra nem? A büntetési tételek megállapításához új törvényt kell hozni, a jelzett tevékenységek a maguk idejében ugyanis törvényesek voltak, mint oly sok gazság a történelemben. Ha új törvényeket hozunk (így utólag), össze kell vetnünk azokat a (nem utólag megalapozott) nürnbergi törvényekkel. Ha viszont nem határoztunk meg büntetési tételeket, és nincs is szándékunkban új törvényt hozni, akkor valahogyan el kell dönteni, egy „kutatónak” van-e joga ítéletet hozni és azt végrehajtani egy emberen, aki a jelzett években nem viselkedett hősiesen. (Ugye nem kell magyaráznom, a tett nyilvánosságra hozatala az ítélet és annak azonnali végrehajtása.)
Majdnem elfelejtettem hangsúlyozni, szigorúan különválasztanám az ’57 és ’63 között eltelt éveket az utána következőktől. (Magyarázat a Kenedi János által is – helytelenítően, ha jól értem – idézett Népszava-cikkben.) Az erkölcsi tartás és a törvény két különböző dolog. Ítélni az utóbbi alapján lehet. A törvény alkotásához az erkölcsi tartás nem elegendő és nem is szükséges feltétel. Nem vagyok boldog ettől a megállapítástól, de itt és most élek.
Végül arról, „aki a diktatúra elől külföldre menekült”. Isten éltesse őt sokáig, örülök, hogy sikerült elmenekülnie, így utólag még egyet is értek vele, bár nekem lett volna annyi eszem. Nem „vonom kétségbe a becsületét” annak, aki elmenekült, ha ügyetlenül és tétován fogalmazok is, cikkemnek ezt a passzusát nehéz lehetett félreérteni. Mindössze annyit óhajtottam volna, hogy aki elment, az végképp ne ítélkezzék az itthon maradottakról. Akkor sem, ha azok besúgók voltak. Ha Paul Lendvaynak személyes elszámolnivalója van Szepesi Györggyel, mert úgy besúgta őt, hogy abból Lendvaynak mindenféle hátránya származott, azaz ha bosszút akar állni Szepesin, azt megértem, az eljárást nem tartom elegánsnak, Lendvayt ennél többnek véltem, de legföljebb a fejemet csóválom. Node ha csak úgy, a „tudományos tárgy” alapján, pusztán „kutatásibul” törli bele a cipőtalpát egy emberbe – annak sem vonom kétségbe a becsületét, csak már valamivel kevésbé nézek föl rá.
Különben nem „hallgatok szemérmesen” Fejtő Ferencről, mert nem tudtam, hogy ő elmenekült, azt sem, hogy miért. Mellesleg arról sem hallottam, hogy publikált volna valakinek a besúgó múltjáról „kutatásilag”. Becsülöm Fejtő Ferencet, de nem azért, mert elmenekült. Ehhez az érzésemhez az is kevés lenne, ha itthon maradt volna, sokan maradtak itthon. Ismerek olyat is, aki nem menekült el, besúgó sem lett, végig csinálta mindazt, amit kiszabtak rá, ma már nem pontosan érti, mindennek mi értelme volt.

Erre nem érkezett válasz. Pedig érdekelt volna.