Valahol olvastam, hogy ma valamilyen évfordulója van Eisemann Mihálynak. Úgy emlékeztem, valamikor írtam róla valamit, egyet meg is találtam, egy 2002-es rádiójegyzetemet, ami a Jóreggelt Európa című műsoromban hangzott el. "Misi bácsiként" említem, tényleg jóban voltunk vele, Marton László meg én kisgyerekkorunkban minden nyáron Gárdonyban töltöttük a júniust, Eisemann Mihály az ottani Karsai-cukrászdában zongorázott nyaranta, mi ketten, fővárosi úrigyerekek mindennap beültünk islerre meg málnaszörpre, és hallgattuk a zongorajátékát. Amikor meglátott minket, rögtön a Fekete Pétert kezdte játszani, az volt a kedvencünk...
Ez az egyik bővítmény, amit az alant következők elé szükségesnek tartok leírni. A másik Marton László 2017-es ügye kellene hogy legyen - nem lesz. Sok helyen sokat írtam a női nem minden szempontból való elsődlegességéről, fontosságáról, a férfi ostoba gőgjéről, amit zsigeri szinten használ a kisebbrendűségi érzésének palástolására évmilliók óta, ami akadályozza abban, hogy a megfelelő módon nyilvánuljon meg a nála összehasonlíthatatlanul értékesebb nővel való kapcsolatában, aki akarja, itt is megtalál jónéhány jegyzetet, ami erről szól - ezzel a nézetemmel látszólag ellentmondásba kerülnék, ha akár most is beszállnék ebbe a tragikusan ostoba ügybe, amibe belehalt egy ember. Martonnal ötéves korunk óta ismertük egymást, nem hiszem, hogy lett volna bárki, talán a mamáját is beleértve, aki többet tudott róla, mint én. Az előbb azt írtam, "látszólag" kerülnék ellentmondásba. Azért csak úgy, mert a Lacival történt ügy nem férfi-nő kérdés, hanem a primitív, gondolattalan bulvárbutaság, a szenzációéhség megnyilvánulása, ami végül olyan bűnügybe torkollott, amit azóta sem vizsgált senki, pedig megöltek egy embert... Nem számít. Végülis kit érdekelnek a gyerekei, a felesége... Egyszóval nincs Marton-bővítmény. Csak a 2002-es mondatok, amik elsősorban arról szólnak, hogy akkor már régen lehetett látni annak a jeleit, aminek a förtelmes következményeit 15 éve nyögjük...
Utak
Van a Margit szigetnek az Árpád híd felőli végében egy szép nagy rét. A Termál szállótól a víztoronyig többé kevésbé ápolt fű, kétoldalt fák, bokrok között egy-egy sétaösvény vezet a Margit híd felé, murvás, aszfaltcsíkos, kanyargó út, szélein padokkal. Sokat jártunk oda tavasszal meg ősszel, amikor a fiaim még kicsik voltak, nagyokat lehetett iramodni az aprólétben végtelennek látszó sík füvön, labdába sem tudtak akkorát rúgni, hogy az veszélyes helyre gurulhatott volna, egyszóval, jó terep volt csikófuttatásra. Egyvalami zavart csak, egy keskeny, szürkéssárga földszalag, amely átlósan vágta ketté a rét szálloda felé eső tizedét, egy mélyre járt gyalogút, ha azon átszállt a labda, fiacskáim garantálhatóan hasra estek, amikor keresztezték.
Ma sem értem az út keletkezésének körülményeit, sehonnan indult, sehová érkezett. De komolyan. A 26-os busz végállomása jóval odébb volt… talán a zenélő kúttól jövők… onnan viszont logikusan vezet tovább a kiépített út. Legfeljebb az képzelhető el, hogy aki a halastótól a kisállatkerthez akart menni, ami jóval odébb van ugyan, de kétségkívül a túloldalon, a szigetnek a Pest felőli szélén…. De hát végülis nem mindegy? Fölösleges logikát keresni az emberek mozgásában, valamiért arra akarnak menni és kész. És ha egyszer arra akarnak menni, akkor arrafelé előbb utóbb út lesz, mert kitapossák maguknak. Nincsen ebben semmi látványos, nagy forradalmi menetelés, döngő léptű manifeszt masírozás, ez csak egy csöndes, ám folytonos és megállíthatatlan mozgás valahonnan valahová. Amire fölösleges azt mondani, hogy ez az irány nem jó, majd mi megmondjuk, melyik a helyes, mert ők úgyis arra fognak menni. A félénkebbek éjszaka, suttyomban, az elszántak nyíltan és határozottan, és meg lehet próbálni 2 hétig, 4 évig, 150 évig, hogy kiteszünk táblát, mely szerint a fűre lépni tilos, arra menni tilos, azt az ösvényt az emberek akkor is ki fogják taposni.
Ilyesmiket gondoltam magamban, amíg a fiaim fociztak a létező szocializmus utolsó éveiben. A fiaim közben felnőttek lettek, de most valamiért megint eszembe jutott ez a konokul kitaposott ösvény.
(Bejátszás:
Mark Knopfler énekel.)
Mark Knopfler énekelt. Ez a 6-os út nagy legenda ám. Mármint az Egyesült Államokbeli 6-os út. Még ma is árulják a kereskedők az útjelző tábla másolatát, amit én minden szelíd averziómmal a kereskedőkkel szemben – Jack Kerouac szemszögéből vizsgálva a kérdést – mégiscsak megtisztelőnek érzek. A 6-os út ott volt ugyanis sokkal korábban, mint hogy Jack Kerouac végig ment rajta, a kutya nem törődött vele, használták annak, ami, utaztak rajta. Aztán jött ez az íróember – azt most hagyjuk, hogy szigorúan szakmai, irodalomtudományi szemüveggel olvasva milyen író Jack Kerouac – és teremtett valamit – ha tetszik a valóságos 6-os út égi mását – amit még a kereskedők is elég jónak találtak ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. Tudják, ki volt az amerikai kultuszminiszter, amikor az Úton megjelent? Én sem. Hagyján. Azt sem tudom, ki volt az amerikai elnök, pedig arról gondoskodnak ott az óceán túlpartján, hogy mi itt az innensőn lehetőleg naponta értesüljünk az első számú világpolgár létéről és cselekedeteiről.
Mégis, az amerikai 6-os út Kerouac által van a tudatunkban, Trója Homérosztól, a salzburgi Getreide gasse Mozarttól, Taormina Csontvárytól, és Názáret Jézustól.
Túl sok körülöttünk a kitaposott út, és mi mindnyájan, akik 30 évnél többet éltünk, mindegyikről tudjuk, hová vezet. Elindult például egy évezredek óta kitaposott úton egy ifjú társaság, akiktől azt várta volna az ember, hogy vagy új ösvényt taposnak maguknak, vagy legalább építenek egy jó széleset, autópályának valót, pénzük volt rá elég, de ők inkább azt a kimélyített, kerékakasztó dágványt választották, amibe oly sok nagyképű alak szekere ragadt már bele a történelem során.
Értem én, fiatalon az ember úgy gondolja, hogy az övé más lesz, kiváltképpen amikor egy csomó vén szamár beáll mögéjük, és megy velük, ahelyett, hogy szólna, kisfiam, én már jártam erre, amikor még párttitkár voltam, higgy nekem, ez az út nem vezet sehová. De a vén szamár van elég jellemtelen ahhoz, hogy ne szóljon, mert bízik a jövőben, amiről ő már sokszor és sokféleképpen hallotta, hogy most kezdődik igazán, sőt, ő maga mondta a többieknek, hogy elvtársak, ez a harc lesz a végső, most mégis úgy tesz, mintha az lehetne másképp, mint ahogy addig volt, pedig azért érzi magát annyira komfortosan ezeknél a gyerekeknél, mert a módszerek és a célok igencsak hasonlók, csak a jelszót most szlogennek hívják. A jövőről pedig most is annyit tudunk, hogy az egyenlő a boldogsággal.
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa… Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém…
Valahogy így. Mintha József Attila előre tudta volna a jövő és a boldogság huszonegyedik századi ifjúkonzervatív vízióját. Lágy, szőke, másfél mázsa és beledől a tócsába. Ez minden…
Aki hatalomról beszél, az mindig ugyanarról beszél, nincs kétféle hatalom, úgy értem, nincs jó hatalom meg rossz hatalom. Aki magához ragadja a hatalmat, az magáénak véli a jogot arra, hogy uralkodjék rajtam, azt abban a pillanatban kellene elzavarni, ahogy ezt a szót kimondja. És lám, milyen komolyan gondolta, mert most nem bírja elereszteni. Nem a szolgálatot, a hatalmat. Ha ugyanis azt gyakorolta volna, amire megválasztották, hogy tudniillik szolgálja a közt legjobb tudása szerint, akkor nem találná olyan tragikusnak, hogy most azt mondták neki, hagyja abba, szolgáljon most már más, tanuljanak egy kicsit, nem igazán jól szolgáltak. Szolgálatért nem reszket az ember, a szolgálat megtartásáért nem akarja felborítani, szétdúlni azt az országot, amelyet szolgálni akar.
Felborítani, szétdúlni a hatalomért szokás, azért a hatalomért, amit oly tébolyultan imádtak már sokan a történelem során, de még soha senkinek nem sikerült megtartania. Minden hatalommániás csak vesztes lehet, mert az istenadta nép nem szereti az uralkodókat, és ahogy gyorsul az idő, úgy egyre sebesebben veszítteti el velük a hatalmukat.
Ez az út nagyon mélyen kitaposott, és mindenki ismeri. Kiváltképpen azok a hajdani pártférfiúk, akik most ezeknek a gyerekeknek a pártjában találtak ismerős, meleg otthonra (hiába, azokat a jó kis bolseviki eszméket nehéz feledni), és hagyták ezeket a gyerekeket rámenni erre a mélyen kitaposott útra. Amelyen a vezér hazát és együvé tartozást hirdet, értelemszerűen a mások kizárásával, legyen az pogány, barbár, cigány, zsidó, nyárspolgár és megint zsidó, az az út is nagyon ismert.
Kolléga urak, idős újságírók, politológusok és más tudósok, nagyon szépen kérem, ne írják le többé azt, hogy ő, a legutóbbi Ország Vezér (remélem, egyben utolsó is a fajtájából), hogy ő legalább megtalálta a népet egy eszmével, mert ezzel az eszmével, azaz ennek variációival már elég sokan megtalálták ezt a népet meg a többi népet is.
Ezeket az utakat nem kellene használni már, túl nagy tömegek jártak rajta, talán megpróbálhatnánk újakat taposni. Amilyen naiv vagyok, én mindig reménykedem.
Az előbb jelképes utakról beszéltem, most egy valóságosról fogok, amíg szólt a zene, eszembe jutott a fővárosi Üllői út 1956.október 23-án este fél 11-11 körül. Kardlapozni, majd lőni kezdtek a kékparolisok, szorítottak ki minket a Rádió környékéről, én az Üllői út felé futottam. Amikor kiértem oda, ijedten és döbbenten álltam meg: a Kálvin tértől kifelé, amíg elláttam, csapatszállító rendőr- és katonaautók álltak az út két oldalán, bennük némán maguk elé nézve, lábhoz tett fegyverrel rendőrök és katonák. Valaki kivezényelte őket, és valaki más azt mondta, nem mozdulni. Azóta sem tudom, ki volt ez a valaki más, és azt sem tudom, ki mikor adja ki a helyes parancsot.
Ma, vasárnap reggel itt ülök a Magyar Rádió stúdiójában, és egy pacifikált európai ország fővárosában a délutánra és két nappal későbbre meghirdetett tömegmozgósítás előtt ilyen kérdéseken töprengek. Hogy ki, mikor, milyen parancsot adhat az erőszakszervezeteknek. Tessék mondani, azzal a dúlással, amit a hozzám hasonló milliók szervezetében okoz ez a dilemma, elszámol egyszer valaki? Vagy ezt lehet, pusztán azért, mert ez is egy kitaposott út, még régebbről?…
Kaptunk egy levelet, szorgalmas hallgatóink ismerősnek tudhatják ezt a hajléktalant, ezt a csudálatos embert, akinek a sorsával már többször is foglalkoztunk itt a Jó reggelt Európában, Grátzer Erikának hívják. A levél mellé küldött egy Juhász Gyula verset is.
Imádság a gyűlölködőkért
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot,
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
S hogy fölöttük csak az Úr ítélhet!
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsátást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg,
S a szeretet szavát feszítené meg.
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nekik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.
Marton Lászlóval, a Vígszínház igazgatójával álltunk a Karsai cukrászda előtt. Nagyon meleg volt, tárva-nyitva a cukrászda minden ablaka és ajtaja, odabent a nagyteremben Eisemann Mihály zongorázott, a Velencei tóról finom vízszagot hozott a szél.
A történelmi hűség kedvéért meg kell mondanom, hogy Marton László még nem volt a Vígszínház igazgatója, és én sem voltam még rádiós, minthogy a leírandó esemény idején olyan 7 évesek lehettünk. Álldogáltunk, hallgattuk Eisemann Misi bácsit, amikor mellénk ért egy ember, megállt és kérdezett valamit. Láttuk már jó régen, hogy jön, az akkor 7-es úton el lehetett látni a Csikágóig, ami nagyjából félúton van Gárdony és Velencefürdő között, és a mai napig nem tudom, miért nevezték a falubeliek Csikágónak, talán azért, mert az afféle nyaralónegyed volt, és arrafelé több olyan pesti csibészt lehetett látni, amilyenek mi is voltunk Lacival.
Egyszóval jó ideje láttuk már ezt az embert, ahogy közeledik a súlyos délutáni hőségben, ő volt ugyanis az egyetlen mozgó tárgy, autó 2-3 naponként ha végiggurult a köves úton, a szekerek meg nem arra jártak, legföljebb keresztezték az országutat, ha lementek alvázmosásra a katolikus templom alatti széles öbölbe. (Alvázmosáson azt kell érteni, hogy lemosták a lovukat könyékig, a szekeret meg tengelyig, körülbelül addig ért a Velencei tó vize.)
Megállt mellettünk ez a bácsi – gondolom, olyan 18 éves lehetett – levette a szemüvegét, 20 évvel később John Lennon hordott olyat, zsebkendővel törölgette homlokáról az izzadságot, és miután megmondtuk neki, amit kérdezett, ő is felvilágosított minket, hogy ugyanis ő önkéntes katona lesz, és őnekik önkéntes katonáknak azt kellett felajánlaniuk Rákosi pajtásnak, hogy gyalog mennek el jövendő állomáshelyükre jelentkezni. Ő történetesen pesti, a jövendő állomáshelye meg Tapolca, és ő most megy Tapolcára.
Földrajzi műveltségünk jóval az átlag fölöttinek volt mondható, amit az is megkönnyített, hogy minden évben a nyár első felét töltöttük Gárdonyban, júliusban aztán Marton Laci Szemesre utazott, én meg Szárszóra, és bár Tapolca még onnan is messze van, azért nagyjából tudtuk, merre. Elborzadva számítottuk ki, midőn emberünk tovább indult, hogy hány napig fog még bandukolni, mire célhoz ér. Az egészben az volt a döbbenetes, hogy a fiú lelkesen adta elő vándorlásának históriáját. Úgy értem, természetesnek és izgalmasnak találta a feladatot, amit Rákosi pajtás kitalált nekik, önkénteseknek, és az is olyan lelkesen szólt a szájából, hogy Rákosi pajtás…
Nem találtunk akkor ebben semmi különöset, mi Lacival elég értelmes kisgyerekek voltunk, élt még bennünk a Führer és emléke meg a Duce előretolt álla és egyéb, orangutánszerű pofavágásai, jókat röhögtünk rajta a híradóban, meg aztán rajzoltunk mi is a füzetünkbe Sztálint is, Rákosit is, hogy úgy mondjam, az volt a természetes életelemünk, itt is egy diktátor, ott is egy diktátor, talán azért is van, hogy már szagról felismerjük őket.
Egyszóval minden világos volt, csak a lelkesedés nem. Otthon, Laciéknál is, nálunk is az volt a szokás, hogy embert embernek nézünk, senkire nem tekintünk úgy, mintha az illető isten lenne, és nem kedveljük azt az embert, aki elvárja tőlünk, hogy úgy tekintsünk rá, mintha ő isten lenne, azaz különb nálunk. Most mit cifrázzam, a mi kettőnk családja betegesen irtózott mindenfajta diktatúrától. És akkor jön egy szerencsétlen talpas, és lelkendezik Rákosi pajtásért, és gyalog megy Tapolcára.
Megjegyzem, azóta sokat fejlődött a világ, mert hallom, hogy 3 héttel ezelőtt már buszok meg vonatok hozták az önkénteseket…
Ez a hajdani történet azért jutott eszembe, mert már nem csodálkozom, ahogy így visszatekintek. Az ifjúság, természeténél fogva könnyen befolyásolható, könnyen lelkesíthető. A kérdés csak az, mit kínálunk nekik. Führerprinzipet vagy értelmes, emberhez méltó, úgy értem, az ember lelkesedésére méltó célokat. Úgy is mondhatnám, ki lehet jelölni a Budapest-Tapolca utat gyalog meg valami másfajta utat is. Majd azt mondtam, ízlés dolga, de félek, ennél azért keményebb, nehezebb kérdés ez.
2002. május 5.
