Törvényes jogtalanság 2.

Nagyon szépen kérem (nem először), tessék szíves lenni abbahagyni a nyavalygást a jogállamiságról, miszerint a mai ellenzék ugyanazt készül tenni, mint amit a kormánypárt tett, amikor alaptörvényezett. Tegnap már Rónai Egon, a szakma kiemelkedően legjobbja is elkezdte ezt az istentelen baromságot, én nem tudom, mi van az ATV-ben, valami járvány, a fertőző butaságnak egy kiváltképpen virulens kórokozója tombol, de tényleg jó volna megérteni: ne tessék hülyeségekkel gyengíteni az amúgy is jórészt teszetosza ellenzéket. Legfőképpen azért ne, mert mindenki hökkenten ül, akinek ezt a marha kérdést fölteszik, nem is érti és nem is képes értelmes választ adni rá.

Hogy ugyanis egy törvénytelenség eltörléséhez nem szükséges kétharmados többség. A bíróságok nem kétharmados többséggel működnek, amikor bűnözőket ítélnek el, mely bűnözők törvényt szegtek. A nürnbergi perekben ítélkezőknek semmiféle kétharmados többségre nem volt szükségük, hogy elítéljék a náci bűnösöket, akiket a mi regnáló náciainktól csak nagyságrendileg lehet megkülönböztetni.

Az esetleg nyerő ellenzék nem ugyanazt, nem is hasonlót tesz, mikor eltörli a jelen rendszert, csak helyreállítja az ország törvényes működését.

Fölösleges volna itt azon siránkoznom, mekkora ennek a blognak a hatása a hajdani Magyar Rádióhoz képest, nem véletlenül távolítottak el éppen 2003-ban, a dicsőséges szocialista kormányzás virágában, hogy ne legyen többé olyan fórumom, ahol százezreket, olykor milliókat tudok befolyásolni. Voltak az MSZP-ben jónéhányan, akik pontosan tudták, mennyit köszönhettek a Jóreggelt Európának, talán olyan is volt, aki azt is tudta, én bennük sem bízom, jobb híján törődöm bele a győzelmükbe, csak ezt a jellemtelen, tanulatlan, rosszízlésű futballistát akarom eltakarítani a közéletből bármi áron, mindenesetre tűrték (talán nem is bánták), hogy az akkor tényleges hatalmat gyakorló fidesz bosszút álljon rajtam. Midőn jelentős százalékban hozzájárultam az illető megbuktatásához, eszembe nem jutott, hogy hagyják majd tovább randalírozni, holott már addigra összerakott magának legalább tizenöt év fegyházban letöltendő büntetést. A politikusok azóta is abban a hitben élnek, hogy rájuk nem vonatkoznak a törvények, úgy képzelik, ahogyan annak idején a náci főbűnösök: ők csak formálták a politikai közéletet. Ez a rendkívül kedves, rokonszenves fiú, a mi szeretett főpolgármesterünk díszpolgári címet kínált egy azóta is szabadlábon lébecoló bűnözőnek, szerintem most is valami hasonlóra készül, mondjuk, hogyan lehetne királysággá alakítani az országot, és akkor a széthízott miniszterelnököt ki lehetne nevezni királynak, mondjuk talán korlátozott jogkörrel. Egyszóval tudom, annak a hatása, amit ide leírok, valószínűleg a nullával írható le, ezért csak rimánkodni tudok, szóljanak mindenkinek, akinek érdemes, hogy ez a furcsa tévéadó szüntesse be végre a károgást.

Ha valakinek szüksége volna részletesebb jogi tájékozódásra, ideteszek néhány régebbi írást, hogy ne kelljen keresgélni, fájdalom, egyik sem vesztett az aktualitásából.

Törvényes jogtalanság 

Az úgynevezett baloldali médiumok összes udvari bolondja, aki úgy képzeli, az a pártatlan és tárgyilagos tájékoztatás, ha hülyeségeket kérdez, olyanokat, amiktől egy elvadult fidesznyik is nyalogatná a szája szélét, mind sűrűbben aggódik a jövendő "ellenzéki" kormány legitimitásáért, hogy ugyanis majd milyen nehéz lesz törvényesen eltakarítani a jelenlegi bagázs nyomait. A butaságban és álságos objektivitásban utolérhetetlen feketeszemű széplány minap már azon aggódott, mit szól majd az Európai Unió ahhoz a törvénytelenséghez, amire az "ellenzék" készül, miszerint majd a jelen kétharmados törvényeit akarja eltörölni a maga erőtlen többségével.

Átmásolom egy 2018-as bejegyzésemet, ha a széplány ostobasága elbizonytalanított volna valakit:

Ideírok néhány idegen szót, zárójelben mindjárt meg is adom a magyar fordításukat:

graphé paranomón (törvénytelenségi vádirat)

comitia centuriata (népgyűlés - a centuriákra osztott kerületek gyűlése)

osztrakiszmosz - (cserépszavazás)

Kitalálták, ugye? Ezek a görög és római ókorból való kifejezések.

Az első lényege: bármely görög polgár beperelhet bárkit, aki a népgyűlésben törvénytelen javaslatot tesz akkor is, ha azt a népgyűlés jóváhagyta.

Tetszik érteni? Nix kétharmad és egyéb gazemberségek, nem lehet utólag legitimálni egy törvénytelenséget, az akkor is az marad, törvénytelenség. Hogy milyen törvénygyűjtemény alapján? Na innen kezdve ez egy kicsit munkás lesz, de azért leírom. Volt hajdanán egy jogász (állítólag tanítják őt a jogi egyetemeken, csak valamiért a joghallgatók nem bírják megjegyezni, és ugyancsak valamiért a tanáraik nem is kérik számon), Gustav Radbruchnak hívták, 1946-ban publikálta az elméletét, Radbruch-formula néven ismerhető, 2014. június 24-én írtam róla itt, ebben a blogban, Jogfilozófia címen, szerintem érdemes újra elolvasni, azoknak a civil szervezeteknek, amikről itt mindjárt említést teszek, egyszerűen kötelező. Természetesen nem azért, mert én írtam, hanem mert jó sok Radbruchot idézek benne.

A 2010. óta regnáló pártállami törvénygyártó diktatúra telerondította a magyar törvénykönyvet mindenféle piszokkal, undorító lesz elolvasni és kipucolni, de meg kell tenni. Sok-sok civil szervezetnek kell alakulnia hozzá (ha a csúti szotyolaköpködő létre bírta hozni a maga "polgári köreit", és ezekkel lényegében már 2002-ben át tudta venni a tényleges kormányzást, akkor talán a vele ellentétes oldalon is megoldható), és ezeknek a civil szervezeteknek el kell készíteniük azt a jogi etalont, ami által feléleszthető a graphé paranomón. Ha az az ember, akinek tegnapig még leírtam a nevét, nem csatlakozott volna a többi pocsolyagerincűhöz, akkor ő képes lett volna összehozni ezeket a civil szervezeteket és ezek által azt a 7-9 emberből álló grémiumot, ami el tudná zavarni ezt a bűnöző bandát. Méghozzá igen rövid időn belül. Hogy ne kelljen megvárnunk, amíg ez az összetákolt disznóól rájuk omlik, ami persze bekövetkezik, de az megint csak a tehetetlenségből fog fakadni, és olyan jó lenne egyszer ennek az országnak a történelmében tenni valami értelmeset az emberi élet megteremtésének érdekében. Ez a volt miniszterelnök tegnap minden használható cselekedetre alkalmatlanná vált, dehát csak van még egy-két magatehető ebben a nyavalyás országban. Ajánlgattam már effélét a múltkor azoknak az ifjaknak, akik a tüntetéseket szervezik, most megint megpróbálom, mert makacsul meg vagyok győződve róla, nem feltétlenül az a megoldás, hogy lelécelünk innen. Jó, tudom (éppen erről írok könyvet), ez egy szerencsétlen nép a maga melldöngető, ostoba, hazug hőzöngéseivel, egy förtelmes és ugyancsak hazugságok tömkelegére épülő történelemmel a háta mögött, dehát innen szép nyerni. Szóltam a múltkor, hogy értelmes célok híján ki fog múlni a tüntetés sorozat, ez legutóbb lényegében már be is következett (ugye nem tetszik a jégesőre fogni?). Nem tüntetni kell, mert az is csak egy fajtája a szokásos hőzöngésnek, amit azok fognak a leghamarabb észrevenni, akikre a legnagyobb szükség volna.

Olvasok mindenféle okos és kevésbé okos elemzéseket arról, hogy ez így nem jó. Némelyik még azt is leírja, miért nem jó, meg mióta nem jó, meg hogyan nem jó. Olyat nem olvasok, ami arról szólna, mit lehet tenni, lehet, azért, mert nem jó helyeken keresem ezeket az írásokat. Ezért próbálkozom ismét, természetesen tisztában vagyok vele, nem az egyetlen jó megoldást kínálom. Inkább csak azt akarom elérni, hogy legyünk sokan, akik kitalálják, mit kell tenni. Nem szép és ingerlő jelszavakat üvöltözni, hanem tenni. Azt is akarnám, hogy lehetőleg ne én találjam ki, mit kell tenni, ez az ifjúság dolga, az értelmes fiataloké, akik nem gondolják, hogy amint hárman összejöttek, az már sokaság és akkor gyorsan pártot kell alapítani.

Odafent a felsorolásban a második a comitia centuriata, ugye nem kell ezt is részleteznem. Fölösleges folyton tízezrekben gondolkozni, minél nagyobb a tömeg, annál inkább húha, dejó, kurvasokanvagyunkmi? Elég lehet az a centum (száz), amiből a centuriata származik, sok-sok ilyen jó minőségű száz összehasonlíthatatlanul többet tud tenni, mint a Kossuth téren telefonnal világító tömeg. A csúti gazember halálra röhögi magát ezen, pedig mint tudjuk, rendkívülien buta ember, de ennyit még ő is tud: (mégegyszer) értelmes célok híján ki fog múlni a tüntetés sorozat és marad minden a régiben. Lehet majd összetrombitálni százezreket, amikor valóban szükség lesz a tömeg súlyára, majd akkor, amikor ez a tömeg tudni fogja, miért van szükség arra, hogy a sok egyes ember ott legyen.

A harmadik, az osztrakiszmosz is egy civil technika volt. A cserépre (osztrakhon) ráírtak egy nevet, az agorára kihelyezett edényekbe bedobták, ha 6000 (hatezer) cserépen egyezett a név, az illetőnek mennie kellett - tíz évre száműzték.

Hadd ne kelljen transzponálnom hordozóra és létszámra, talán anélkül is érthető: ezek a pöffeszkedő, jellemtelen kétlábúak, akik "képviselő" címszó alatt lopják kisebb nagyobb összegekben a pénzünket, egy pillanatra se érezzék magukat biztonságban. Ne higgyék, hogy négy évig érinthetetlenek. Csak semmi mentelmi jog, egy frászt. A mentelem egyedül a tisztességes munkát illeti meg, aki nem csirkefogásra használja a képviselőségét, annak nem kell efféle sanda és gyáva paragrafus mögé bújnia (az már csak jogtechnikai kérdés, hogyan lehet kiszűrni a lakossági elmebeteg szélsőségeket).

Valami ilyesmi. Önző dolog tőlem, hogy ilyeneket írok, tudom, kilóg a lóláb: szeretnék itthon maradni, és szeretném, ha a fiatalok is szeretnének itthon maradni.

Ehhez csak azt az ócskalelkű gazembert kell a megfelelő helyre zárni, ahol megkapja a szükséges orvosi ellátást, mert szeretném, ha sokáig élne, az emberi kor végső határáig. Lehetőleg annyira egészségesen, amennyire egy elmebeteg még képes felfogni, hogy ami vele történik, az a bűnhődés. Az emberi kor végső határáig. 

Hogy ne kelljen keresgélni, íme a Radbruch-formuláról szóló írás 2014-ből:

Jogfilozófiai idézetek következnek. Ne tessék megijedni, emberi nyelven íródtak. Gustav Radbruch ismerte Ludwig Wittgenstein elméletét: „amit el lehet mondani, azt el lehet mondani világosan, amit pedig nem lehet világosan elmondani, arról hallgatni kell”. 

A Radbruchi formula

 „A pozitív jogot akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia.” (Gustav Radbruch, 1946)

A parancs az parancs - tanítják a katonáknak. A törvény az törvény - mondják a jogászok. Amíg azonban a katonák esetében, ha tudják, hogy a parancs bűntett vagy vétség elkövetését célozza, megszűnik az engedelmesség kötelezettsége és joga, addig a jogászok - mióta egy évszázaddal ezelőtt az utolsó természetjogász is eltávozott körükből - nem ismernek semmilyen kivételt a törvény érvényessége és az annak alávetettek engedelmességi kötelezettsége alól. A törvény azért érvényes, mert törvény, s akkor törvény, ha van hatalom, amely az esetek többségében érvényesíti. A törvénynek és érvényességének e felfogása (melyet pozitivista tannak nevezünk) védtelenné tette a jogászokat, miként a népet is, a mégoly önkényes, mégoly kegyetlen és mégoly bűnös törvényekkel szemben. E felfogás végeredményben azt állította, hogy jog csak ott van, ahol hatalom létezik.

E tételt aztán egy másikkal akarták kiegészíteni vagy felcserélni: a jog az, ami a nép érdekeit szolgálja. Vagyis az önkény, a szerződésszegés és a törvénytelenség is jog, amennyiben a népnek hasznára van. Ez gyakorlatilag azt jelenti: ami az államhatalom birtokosai számára közhasznúnak tűnik - a zsarnokok minden ötlete és szeszélye, a törvény és ítélet nélkül kiszabott büntetés, a betegek törvénytelen meggyilkolása -, az a jog. Ez azt jelentheti, hogy az uralmon lévők saját haszna közös haszonként jelenik meg. A jognak a nép vélt vagy állítólagos szükségleteivel való azonosítása így a jogtalanság államává alakította át a jogállamot. Nem, ne mondjuk azt, hogy mindaz jog, ami a nép számára hasznos. Mondjuk inkább fordítva: a nép számára csak az hasznos, ami jogszerű.

A jog az igazságosság akarása. Az igazságosság azonban azt jelenti, hogy személyre tekintet nélkül ítélj, s mindenkit azonos mércével mérj. Ha dicsőítik a politikai ellenfelek elpusztítását és megparancsolják a más fajúak meggyilkolását, miközben az azonos meggyőződésűek ellen elkövetett ugyanazon tettet a legkegyetlenebb, leggyalázatosabb büntetéssel torolják meg, akkor az sem nem igazságosság, sem nem jog. Ha a törvények tudatosan megtagadják az igazságosságra irányuló akaratot, például ha önkényesen értelmezik, illetve ha tagadják az emberi jogokat, akkor e törvények nem érvényesek, tehát a nép nem tartozik engedelmességgel nekik, és a jogászoknak is venni kell a bátorságot, hogy kétségbe vonják azok jogi jellegét.

Biztos, hogy az igazságosság mellett a közhaszon is célja a jognak. Biztos, hogy a törvény mint olyan, s még a rossz törvény is, mindig értékes - hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot. S az emberi tökéletlenség miatt biztosan nem mindig lehetséges az, hogy a jog három értéke - a közhaszon, a jogbiztonság és az igazságosság - harmonikusan egyesüljön. Ezért továbbra is válaszra vár a kérdés, hogy a rossz, ártalmas vagy igazságtalan törvényeket a jogbiztonság miatt érvényesnek tekintsük-e, vagy igazságtalanságuk, illetőleg a közre nézve ártalmas voltuk miatt meg kell tagadnunk tőlük a jogi érvényességet. Egy dolognak azonban mélyen a nép és a jogászok tudatába kell vésődnie: lehetnek törvények, amelyek oly mértékben igazságtalanok és társadalmilag annyira kártékonyak, hogy tagadni kell érvényességüket, sőt jogi jellegüket is.

A jognak tehát vannak olyan elvei, amelyek erősebbek minden írott jogszabálynál, úgyhogy az ezeknek ellentmondó törvény érvénytelen. Ezeket az elveket természetjognak vagy észjognak nevezik. Külön-külön persze ezek némileg kétségesek, az évszázadok munkája azonban kidolgozta szilárd magjukat, s az emberi és polgári jogok úgynevezett nyilatkozataiban oly messze ható megegyezés tárgyává váltak, hogy ma már csupán az eltökélt szkeptikusok kételkedhetnek létükben. A hit nyelvén azonban ugyanezek a gondolatok két bibliai szöveghelyen fogalmazódnak meg. Egyfelől írva van, hogy engedelmeskedned kell a felsőbbségeknek, melyeknek hatalmuk van feletted. Másfelől azonban az is meg van írva, hogy inkább Istennek kell engedelmeskedned, semmint az embereknek - s ez nem csupán kegyes óhaj, hanem érvényes jogtétel is. E két útmutatás közötti feszültséget azonban nem oldhatjuk fel azzal, hogy egy harmadikra hivatkozunk - mondjuk arra a bölcsességre, mely szerint: add meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené -, hiszen ez az útmutatás is kétséget hagy a határokat illetően. Inkább Isten hangjára hagyja a megoldást, mely csupán kivételes esetben szólítja meg az egyén lelkiismeretét. 

 „Hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot” – ezt a mondatrészt emeltem ki föntebb a jogi szövegből. Ez nyilván igaz. Ebből következik, hogy a naponta változtatott, a visszamenőleges hatályú, a személyre szabott jogszabályok viszont növelik a bizonytalanságot.

Egy elmebeteg tombolása bizonyára tetszik azoknak, akik valamilyen módon haszonélvezői a beteg kóros megnyilvánulásainak. De senki másnak nem tetszik. Viszont mindenki tehetetlenül tárja szét a karját: neki mindent szabad, többsége van.

Hitlernek is többsége volt.

A jogászok mindennek az ellenkezőjére is találnak paragrafust – egy bizonyos szintig.

Ha gyerekek százezrei éheznek, nincs mit tenni egy éhező afrikai országban. De ha gyerekek százezrei elől lopja el valaki az ételt, és az onnan hiányzó pénzből stadionokat, Kossuth-teret, belvárost, Várkertet épít, az ellen van mit tenni és kell is tenni, mert nincs az a paragrafus, amivel védhető volna. Az emberiség ellenes bűntett ugyanis Nürnberg óta létezik és nem évül el.

Van jogász ebben az országban, aki ezt képes felfogni?

Nagyon szépen kérem, ne tessék folyton marhaságokkal zaklatni az amúgy is elég pipogya "ellenzéket", épp eléggé tele van a nadrágjuk annak a puszta esélyétől, hogy esetleg győzhetnek, és akkor nincs többé megbékélés, el fogják söpörni őket, ha ismét futni hagyják a világtörténelem legaljasabb, legsunyibb alakját a sleppjével és az ezermilliárdjaival együtt. Semmilyen igazságtalanság nem fog történni, semmi különös, eddig ismeretlen jogtechnikai hókuszpókuszra nincs szükség, egy kezdő ügyvédbojtár is tudja, mit kell tenni.

Csak azt volna jó megérteni, hogy tenni kell. 

P.S.: Sokadszor írom le, mert még mindig nem értik: ha bárkinek, aki a választási győzelem után „hatalomba” kerül, nem az lesz az első dolga, hogy a jelenlegi miniszterelnököt előzetes letartóztatásba helyezze az összes főbűnössel együtt (alapos gyanúnak hívják a vonatkozó törvényhelyet, még mielőtt aggódni kezd az ATV), azaz ha futni hagyják őket, akár csomagolhatnak is. És választhatnak: vagy örökös emigrációba menekülnek, vagy máris bemennek valamelyik börtönbe, mert a csúti szotyolahéjköpködő bosszúja minden eddiginél elsöprőbb lesz.

Antall József Tudásközpont

Nem akartak részletesen nyilatkozni, de többen utaltak arra, hogy a döntésükben szerepet játszott, hogy a Direkt36 feltárta: a kormányközeli politikaelemző intézetnél a vezetőség szívesen költötte a közpénzt például luxusutazásokra, az igazgató egyre magasabb fizetésére, drága tárgyakra, PR-szerződésekre. Többen hangsúlyozták, hogy már nem állnak kapcsolatban Antall Péter igazgatóval (a néhai miniszterelnök fiával).

Ezt most olvastam. Tudom, nem nevezhető influenszernek a blogom, kevés kevésbé nagyszámú olvasottsággal bíró fórum van. De azért ez akkor is hervasztó. Hat évvel ezelőtt írtam, amit most ideteszek, ahol egy nyolc évvel ezelőtti írásomat idézem.

Mostanra sikerült eljutni oda, hogy köztörvényes bűnözőket legalább vizsgálni kezdenek, és még kis híján 30 év után sem foglalkozunk azzal, hogy a nagyhatásúnak és tiszteletreméltónak kikiáltott első miniszterelnököt, aki a rendszerváltás utáni napokban kezdte iszonyatos gyorsasággal tönkretenni ezt az országot, legalább ennyi idő után tegyük a helyére, azaz a kártevők közé. Bizonyos szempontból még ezek közül is kiemelkedik, minthogy az ország történelmének legeslegelső esélyét tette lehetetlenné, a legeslegelső, valóban minden nagyhatalomtól és külső politikai formációtól független állam megteremtése helyett hozott létre egy ásatag, feudális rendszert, ami egyenesen vezetett vissza a középkorba.

Elolvastam az Origón egy interjút. Nem tudom, mi a fenének csinálok ilyeneket, már régen elhatároztam, hogy nem rongálom ilyesmivel az idegeimet, aztán tessék. A cím olvastán gyorsan tovább kellett volna mennem, de ismerik azt a gyarló reakciót, hogy amikor valami különösen undorítót lát az ember, azt megnézi alaposabban, hátha rosszul látta. Ez a fenti cím önmagában elképesztett, aztán megláttam, hogy ennek a központnak igazgatója is van, mit tesz isten, ez az igazgató a néhainak a fia.

Emlékeznek a legutóbbi bejegyzésemre, az ital- és áruautomata szövetségre. A minap még azt hittem, ennél már nincs lejjebb, sötétebb piszokságot nem lehet elképzelni.

Mindig van lejjebb.

Iroda, incike meg amiket a minap leírtam, tessék mondani, mi lenne, ha ebből az országból rendeletileg eltávolítanák az effajta élősködőket? Nem számoltam ki (mert lehetetlen), de szilárd meggyőződésem, hogy a millió éhező gyerek azontúl mindig jóllakhatna.

Ha jók az idegeik, és sok az idejük, olvassák el az egészet, én csak egy idézetet teszek ide:

„Melyik mai pártban véli ezt leginkább felfedezni?

Nagyon nehéz ezeket teljes mértékben egy párthoz kötni. Vannak a Fideszben, akik nagy tisztelői Antall Józsefnek. Figyelembe veszik, amit korábban mondott vagy cselekedett.

Kikre gondol?

Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely.

Hogyan látja, hogy a legkeményebben MDF-ellenes Fidesz lett az antalli örökség egyik legfőbb hangoztatója?

Apámnak az volt a véleménye, hogy egy ellenzéki pártnak ilyennek kell lennie. Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne.”

Ez dermesztő. A gyerek, aki pontosan olyan, mint az apja. Mondtam már, készül az új Kossuth-legenda, a méltó 20. századi utód.

Ideteszem azt a bejegyzést, amit 2013. decemberében írtam a tárgyban, akkor még nem sejtettem, hogy van egy „Tudásközpont”, amihez képest a Pál utcai fiúk gittegylete egy közhasznú, tömegek számára gyümölcsöző egyesület volt.

Ugye nem bánják, ha maradok még ennél a tegnapi konzervatív ügynél? Úgy is mint „rögeszmés”. Mert a mai Népszabadságban megemlékező apologéta szerint az vagyok. (Antall értékrendje rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt /pár rögeszmést – kiemelés tőlem – leszámítva/ már egykori ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”)

Nem tudtam, miért szaporodtak meg a rendszerváltás miniszterelnökéről szóló írások, mentségemre: nagyon rossz vagyok dátumokban, kiváltképpen megemlékezésekben, most már tudom, évforduló van. De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak megfelelően) vagy sehogy. Az eredeti latin mondat ezt jelenti, ellentétben azzal a marhasággal, ami a félrefordítás következtében elterjedt a köztudatban, érdekes volna elítélni azokat, akik merészelnek beszélni a világtörténelem nagy gazembereinek nagy gazemberségeiről.

Nem tudom, a mai napilap apologétájának (Debreczeni József) miért esik jól dicséretet zengeni valakiről, aki erre nem szolgált rá, dehát ez az ő dolga. Még egyszer mondom – valószínűleg nem utoljára –, az embereket a legrosszabb cselekedeteik minősítik: ha ez így túl sommás, részletezem kicsit. Nem Mari néniről és Lajos bácsiról van szó, azaz egy jóságos családanya és családapa, aki tisztességben gondoskodott a családjáról, jóságos családanya és családapa marad akkor is, ha gyerekkorában ellopott a Népboltból egy szelet csokoládét, sőt akkor is, ha Lajos bácsi valamiért kiverte a fogát valakinek a kocsmában, és még az sem számít, hogy igaza volt-e vagy nem. Abba most nem mennék bele, hol van az erkölcsi és jogi határ, amin túl ez már nem így van, a lényeg talán anélkül is érthető. Nem véletlenül tettem előre az erkölcsi szót, a világtörténelem legócskább gazembereit ritkán ítélik el jogilag, de ez nem jelenti a felmentést, Teleki Pál lehetett például akármilyen kiváló földrajztudós, a négy, általa írt és/vagy szignált zsidótörvény a legócskábbak közé veti a tisztességes történetírás lapjain, akár öngyilkos lett, akár nem.

Egy bizonyos: az apologéták majdnem akkora kárt okoznak, mint az általuk dicsőített, kártékony személy. Ez a világon mindenütt így van, Magyarországon kiváltképpen, a tanulatlan embert ugyanis könnyebb hazugságokkal ámítani, mint az olyat, aki képes legalább nagyjából különbséget tenni jó és rossz között (akit egy működő iskolarendszerben erre megtanítottak). „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép” – mondja Ádám az Athéni színben (Madách: Az ember tragédiája), ám a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni készül azon, aki „önszégyenét” okozta. Addig az ellenkező effektus érvényesül, mentegeti az illetőt, megpróbál úgy tenni, mintha elhinné, csupa jóban volt része. Teszi ezt akkor különösen, ha a közcsalók, a nyilvánosság előtt ferdítők még meg is erősítik a hitében. (Egyebek között ezért nincs a helyén Kossuth Lajos, 164 év elteltével még mindig nincs ott, ahol lennie kellene. Történetírók és más csirkefogók nemzedékei hipnotizálják azt az önámítást, ami a magyar történelem egyik legártalmasabb alakját tartja az emlékezés magasztos tartományában, pedig tevékenysége csak a legmélyebb megvetéssel említhető.)

Elég szörnyű ez a fenti idézet is, ha belegondolnak, egy hat-hétéves kisfiú, akinek az apja a képviseleti demokráciáról mesél, és a felnőtt, aki erre elomolva emlékezik vissza, tetézve a borzalmakat azzal, hogy a sors kegyeltjének tartja magát, amiért gyermekkora óta nem változtak a politikai nézetei. Én még azt is beteg dolognak tartom, ha egy embernek politikai nézetei vannak, de egy gyereknek… Különösen ilyenek.

Dehát nem erről van szó, hanem a tényekről, mint a múltkor Kossuth ügyében (Jóreggelt Európa, Számtan 2. november 29. péntek), most sem mondok mást, csak ismert adatokat, amiknek bárki utána tud nézni.

Az 1990-es választásokon az MDF 24,73%-kal nyert. Az SZDSZ 21,39%-ot vitt el, a kisgazdák 11,73, az MSZP 10,78%-ot kapott. Nem lehet állítani, hogy az MDF elsöprő győzelmet aratott. Valamint azt sem, hogy a ’46-os választási eredményükre még mindig rendkívül büszke kisgazdák olyan szörnyen megverték volna a sokszor elátkozott előző rendszer, a létező szocializmus szörnyűségei folytatójának vélt MSZP-t. Azt viszont lehet állítani: mindenki pontosan tudhatta, mely pártok és párttagok képviselnek rossz szagú, mérgező eszméket.

Megkísérlem néhány mondatban összefoglalni az akkori helyzetet, a tényeket és annak az értelmiségnek a várakozásait, amely réteget „magasan kvalifikáltnak” szokás nevezni, amely réteg ezt a kvalifikációt azzal is igazolja, hogy esze ágában sincs pártokat alapítani, illetve azok valamelyikébe belépni, nincsenek politikai preferenciái, de elég pontosan képes elemezni a helyzetet, és vannak elképzelései azokról a teendőkről, amik az országlakosok javát szolgálnák. Arról a rétegről beszélek, amelynek tagjait a világ szerencsésebb országaiban tanácsadónak szoktak felkérni, akik nélkül nem nagyon döntenek, kivéve az olyan extrém eseteket, amilyen a 2008-as világgazdasági válság volt. Amit ezeknek a tanácsadóknak a többsége különben évekkel korábban jelzett, amitől óvta a politikusokat és bankárokat, akik ezesetben nem hallgattak rájuk, mert hülyék nem csak Magyarországon vannak.

Az országlakosok javát szolgáló dolgok között nem szerepel például a konzervativizmus, még kevésbé a Horthy-rendszer restaurációja. Ez a bizonyos értelmiségi réteg nem tartotta kívánatosnak, hogy pöffeszkedő, felfuvalkodott alakok parlamentarizmust játsszanak, majmolva a demokráciának azokat a külsődleges jegyeit, amelyek jobb helyeken már a 19. században is kimentek a divatból. Ez a réteg azoknak az összefogását és értelmes együtt gondolkodását várta, akik már bizonyították, hogy képesek helyes döntésekre. Ezt a réteget senki nem kérdezte meg akkor. Pedig ennek a rétegnek a képviselői megmondták volna: a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt senki és semmilyen törvény nem kötelezte arra, hogy a kisgazdákkal szövetkezzen és ne a szabaddemokratákkal, sőt, mondok vadabbat, senki nem kötelezte arra sem, hogy undorral eltolja magától azokat az embereket, akiknek a „hatalmát” köszönhette. „Hatalmában” állt volna megkérni ezeket az embereket, hogy segítsenek abban, amiről pontosan tudnia kellett, fogalma sincs róla, hogy ugyanis miképpen kell kormányozni. Mint ahogyan azt is pontosan tudhatta, Németh Miklós, Derzsi András, Pál László (tudják-e, kik ők) és még jónéhányan ahhoz az európai embertípushoz tartoztak, akik megszüntették a „létező szocializmust”. És akik azzal, hogy úri módon félreálltak (sajnos), lehetővé tették, hogy ez a kontraszelektált, semmihez sem értő, ám legalább vérig sértődött bagázs belefogjon az ország kirablásába, az újurak ezt privatizációnak és kárpótlásnak eufemizálták.

A kisgazda „gondolat” valószínűleg már ’46-ban is anakronisztikus volt, 1990-ben egészen bizonyosan, ezt a miniszterelnökön kívül mindenki tudta, aki érettségizett. A kereszténydemokraták nemcsak anakronisztikusak voltak, hanem ebben az országban még nevetségesek is a bigott vallásosságukkal. Ezek így együtt szabadultak rá Magyarországra, az áporodott „szellemiségükkel”. És produkálták mindazt, amiről tegnap beszéltem meg még sokminden hasonló borzalmat.

1990-ben össze kellett volna fogni, akkor lehetett és kellett volna, volt mi ellen, és volt miért. Nem paktumot kötni volt szükséges (azaz kvázi gesztust tenni a „hatalomból”), hanem együtt tenni és nem egymás ellenében.

Hogy a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök pártja milyen nagyszerű munkát végzett (és benne milyen felelősség terheli ezért azt a bizonyos miniszterelnököt), arra ideírnék még néhány tényt.

A miniszterelnök halála után egy káundká szellemiségű és annak megfelelő szellemi képességekkel élő vendéglátós folytatta a „megkezdett munkát”, annak minden pontját híven szolgálva. Az MDF úgy veszítette el a ’94-es választásokat, hogy a parlamentbe kerülése is kétséges volt. „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép”. A párt azóta megszűnt, végképp és visszavonhatatlanul igazolva életképtelenségét, sőt életellenességét. És most panegirikuszokat zengenek különféle felkészültségű megnyilvánulók a rendszerváltás első miniszterelnökéről. Aki áldatlan, gőgös és szűklátókörű tevékenységével készített egy kényelmes, igazi akolmeleget kínáló helyet egy köpönyegforgató, köztörvényes bűnözőnek.

A mai Népszabadságban megjelent panegirikusz szerzője Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke. Amely párt a legvehemensebben akarja elzavarni a köztörvényes bűnözőt, aki viszont soha nem talált volna „életteret” magának, ha a rendszerváltás első miniszterelnöke csak egy kicsivel jobban teszi a dolgát.

A többit elmondtam tegnap.

És most itt van a tudásközpont. Aminek az igazgatója rendszeresen konzultál Lázár Jánossal. Az illető támogatást kap az államtól.

Nem szeretek valamit ennyiszer mondani, de most megint muszáj: az „állam” egy valójában nem létezőt jelölő fogalom, Antall József fiát Mari néni és Lajos bácsi fizeti, Antall József fiát, aki úgy látja, hogy Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely az ő apjának szellemi örököse, és aki büszkén említi, hogy az apja „Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne”.

Dermesztő. 

Doktor úr!

Ha valaki ismeri személyesen Komáromi Zoltánt, kérem, mondja meg neki, hogy mostanáig kedveltem és becsültem. Valamint azt is kérem megmondani neki, hogy az embert soha nem a legjobb, mindig a legrosszabb cselekedetei minősítik. 

Azt olvastam egy tudósításban, hogy a doktor úr valamilyen gittegyleti vitában megtartandónak ítélte a XII. kerületi turulszobrot, a másik két vizesnyolcas egyetértett. Valamint a jelenlegi kerületi polgármestert jobbnak ítélte a többieknél. Pedig a doktor úr korából következően neki látnia-hallania kellett ennek a fidesz nevű bűnbandának a legsötétebb, legaljasabb, simaszájú gazemberét, amikor kormánytagként megnyilvánult.

Mondják meg a doktor úrnak, hogy az eddigi megnyilvánulásai miatt kap tőlem néhány napot, amíg visszavonhatja szánalmas véleményét, akkor esetleg elfelejtem ezt a turulügyet.

Még valami. Ezt a blogot néhány százan, olykor néhány ezren olvassák. Ez elhanyagolhatónak tekinthető fórum. De a fenti véleményemmel egész bizonyosan nem vagyok egyedül.

Tetszik emlékezni, mit mondtam néhány napja a kétlábra álló rókamangusztáról?

Megvédjük Európát 2.

Namármost. Ha vissza tetszik lapozni a minapi térképre, ott szemre lehet vételezni, milyen színű helyekre kalandoztak a mi kalandozóink és ezek a „hadjáratok”, amik valamilyen „nagy ívű katonai stratégia” részei, miképpen lehettek képesek végrehajtani a stratégiának azt a célját, hogy megszilárdítsa a Kárpát-medencei magyar „hatalmat”, és ne engedje, hogy nyugaton kialakuljon valami, ami vetekedni lehetne képes ennek a magyar hatalomnak a mindent és mindenkit elsöprő erejével és tekintélyével. Ha nem adtam volna magyarázatát a hosszú időn át nyugat felé keresgélő magyar csapatok mozgásának, ez az itt vázolt körülmény önmagában elegendő volna, hogy valamelyest értelmes ember fejcsóválva mosolyogjon a magyarok nyilaitól rettegő nyugatról szóló tódításokon.

Az viszont kétségtelen, hogy valamikor a X. század derekán a német-római császárnak el kellett kezdenie a gondolkodást, mit kezdjen azzal a földterülettel, ami egyrészt védhetetlen még az ő fejlett hadászati felkészültségével is (már a rómaiak is lemondtak róla), másrészt a kémek jelentése szerint különben is teljesen értéktelen. Primitív, keletről érkezett törzsek lakják, akik nem értenek semmihez, van egy kezdetleges mezőgazdasági technikájuk, sok állatot tartanak, a fegyvergyártásnak egy részére megtaníthatók, más ipari tevékenység nem jöhet szóba, lényegében az egész egy ritkán lakott pusztaság, amin nincs épület és egyáltalán semmi, ami emberi létezésre alkalmassá tehet egy földet. Hadsereg felállítása szinte reménytelen, nem tudják, mi az, igazán nincs is rá szükségük, ellenségük nincs. Ám a hadsereg felépítését meg kell próbálni, mert a keletről jövő támadásokat csak ők tudják megszűrni. Sok munka lesz velük, de nincs más megoldás. Akkor jöttek a korabeli diplomaták körülnézni, kicsoda is ez a Géza, és mit lehet vele kezdeni. A vizsgálatok konklúziója az volt, hogy annektálni, a Birodalom részévé tenni nem érdemes, hatalmas mennyiségű pénzt és energiát kellene befektetni, ami belátható időn belül nem térülne meg. A Birodalomnak különben sem érdeke egy csekély befektetéssel kihasználható népet kitaníttatni és magához felhúzni, mert akkor ugyanolyan drágán fog termelni, mint maga a Birodalom. Más megoldást kellett keresni.

Itt most egy pillanatra megállok. Azt szeretném kérni szépen, tessék szíves lenni összevetni a közkézen forgó hivatalos magyar történetírás meséjét, miszerint Géza fejedelem elment feleséget választani Vajk nevű fiának és így tovább, azzal a néhány mondattal, amit az imént leírtam. Melyik áll közelebb a realitáshoz? Én persze nem tudom bizonyítani, hogy az történt, amit itt felvázoltam, legföljebb akkor, ha valaki veszi magának a fáradságot, és célzottan elkezdi kutatni a megfelelő német forrásokat, amiknek valahol meg kell lenniük a X. századi császárság dokumentumai között. Ezt eddig nyilván senki nem tette meg, mert a németeknek nincs rá szükségük, a magyar történészek meg elvannak azzal a kezdetleges népmesegyűjteménnyel, ami a magyar történelem megfelelő korszakának szakszerű tárgyalását helyettesíti. De előbb-utóbb szembe kell nézni azzal az igénnyel, ami akkor keletkezik, ha majd nem egy középkori hűbérbirtokhoz való szellem lesz uralkodó a mi ezer éve mit sem változott országunkban. Amikor a „hivatalos” történetírás legalább odáig eljut, hogy elgondolkozzék, annyi dicsőség után, amit a kalandozások és „Szent” István uralkodása jelentettek, miért lett ez az ország hirtelen hűbérbirtok, miért nem tud semmi értéket felmutatni az akkor és azután eltelt évszázadok során, miért maradt az, ami a „honfoglalók” ideérkezésekor volt, egy szánalmas puffernép, egy pofozógép, amelyik ezer éven át mindig valamely más hatalom vazallusa, mindig minden szabadulási kísérlete elbukik, kivétel nélkül minden háborúját elveszti, térden csúszva tűri a saját despotái primitív nyúzását. Amelyik nem tud mást, mint hogy legalább rátartian, sírva vigadva, összevissza hazudozva, vágyott, de soha meg nem valósult tulajdonságokat tódítva viseli a szegénységét, koszos elhanyagoltságát, alattvalóságát, az Európába soha be nem bocsáttatását.

Még valami. Néhány sorral feljebb, szinte véletlenül elejtettem egy félmondatot, miszerint hadseregre nincs szükségük, minthogy ellenségük nincs. Ez a megállapítás annál azért fontosabb, hogy ennyivel elintézzük. Iskolai természetrajz órákról tudjuk, hogy egy faj elsatnyul, ha nincs természetes ellensége. A mi őseink elszigeteltsége megóvta őket az állandó küzdelemtől, de ez egyben azt jelentette, hogy megóvta őket a fejlődéstől is. Szerintem az nehezen eldönthető kérdés, a verseny viszi-e a világot előbbre vagy az együttműködés, de a mi történelmünkben ez a kérdés nem merül fel. Sokezer éven át nem volt harc és nem volt verseny, de olyan sem volt, akivel együtt lehetett volna működni. Aztán bejött a magyarság őstömege ide a sűrűbe, pontosabban a sűrű peremére, itt állt védtelenül az a rengeteg ember, nézett körül tanácstalanul, nem tudta, mit tegyen.

A „kalandozók”, azaz az új földet, letelepedésre alkalmas területet kereső felderítők rendre azzal jöttek vissza, hogy az irány jó volt, itt vagyunk a szélén annak a földnek, ahová elindultunk, de nincs hely, mindenhonnan elzavarnak. Géza beszüntette a felderítéseket, évtizedek óta álltak és vártak, valamit tenni kellett volna. Nem tudjuk, próbálkoztak-e valamivel. Egyvalamit tudunk egész bizonyosan: nem fordultak vissza. A Don folyó partjától, ahonnan elindultak, bármerre mehettek volna, ha onnan egyszerűen csak azért jöttek el, mert nem érezték jól magukat. Észak, dél, kelet, egy nagyjából 320 fokos körszelet bármely irányában számtalan más lehetőség adódott (olvastam olyan tudományos írást, mely szerint délre Bizánc, északra a Rusz birodalom miatt nem mehettek – a tudományos írás szerzője ügyesen olvas térképet, csöndesen szólok, őseink nem a Kartográfiai Vállalat kiadványaival a kezükben utaztak) – dehát nem azért jöttek el, mert nem érezték jól magukat, hanem célt, értelmet találtak, ami addig hiányzott az életükből, mondom, ismétlem többedszer, ez a cél meg éppen pontosan nyugat felé volt. A Kárpát-medencéből állhatatosan tovább akartak menni, megint kizárólag nyugat felé, évtizedekig próbálkoztak, hiába.

És akkor egyszercsak megjelent néhány érthetetlen nyelven beszélő ember, és valamilyen közösen érthető kommunikáció által megérttette Gézával, hogy várják őt nyugaton. Méghozzá valamilyen jelentős hatalommal bíró ember várja, aki beszélni akar vele.

Mielőtt tovább mennénk, megint ajánlok valamit. Vessétek össze ennek a fenti egyetlen bekezdésnek az állítását azzal, amit a magyar történetírás kijelent: Géza üzenetet küldött Ottó császárnak, hogy egész családjával együtt „meg kíván keresztelkedni”. Hogy miért éppen Ottónak küldte ezt az üzenetet, azt nem tudjuk, hogy topográfiailag ez az üzenet hová ment, milyen nyelven íródott, ki vitte el, nem tudjuk. De nem is az a baj, hogy ezt az üzenetet soha senki nem látta. Legfőképpen az a baj, hogy azt nem tudjuk, mi jött rá ilyen hirtelen Gézára. Miért akart egyszercsak megkeresztelkedni? Angyal szállt alá a mennyekből az úristen üzenetével? Arról a Gézáról állítja a magyar történetírás, hogy baromira rájött a megkeresztelkedhetnék, akiről kevés dolgot tudunk bizonyosan, de azt igen, hogy nemcsak piszkos, büdös és durva volt, de megkeresztelkedve is pogány maradt, és nem is értette, miért ne engedhetné meg magának a pogányságnak megfelelő életmódot. 

Egy évvel azután, hogy Géza „elküldte az üzenetet” az ő keresztelkedhetnékjéről, 973 húsvétján a császár magához rendelte a birodalom vezető embereit és a perifériák uralkodóit. Ez a különféle, rendkívül szűkszavú magyar történeti munkákban vagy el van kenve, „tizenkét tagú magyar küldöttség” említésével, vagy – ami még szánalmasabb – közli a történetíró, hogy Géza nem ment el, mert így akarta manifesztálni a maga függetlenségét és különállását, valamint azt, hogy ő egyenrangúnak tekinti magát a Német-Római Birodalom császárával.

A fölöslegesen nagymennyiségű szöveg elolvasása után nincs nagy véleményem a mi vezérlő fejedelmünkről, de ennyire ostobának azért nem kellene beállítani. Először is mi vágytunk Európába, nem ők hívtak minket. Másodszor ez az összejövetel nem valami délutáni zsúr volt, ahová vagy elmegy valaki vagy nem. Ideteszek egy mondatot a Monumenta Germaniae Historica erről szóló részéből: Gesandte der Beneventaner, Bulgaren, Dänen, Griechen, Slaven und Ungarn sollen (kiemelés tőlem) zu Ostern 973 an den ottonischen Kaiserhof gekommen sein. Ez a „sollen” persze nem a legerősebb német szó arról, amit kötelezőnek kell tartani, de nem is olyan, aminek a jelentéstartalma a meghívott döntése lehetne, elmegy-e vagy nem (egy szép, gyerekkoromban otthon sokszor hallott német proverbium segít megvilágítani a kérdést: es ist schwer das Sollen mit dem Wollen in Einklang zu bringen – nehéz a kötelességet a kívánsággal összhangba hozni), azaz a fent nevezett tartományok küldötteinek nem volt választása. A Germán História részletesebb tárgyalása nem említi Géza nevét, miközben Kékfogú Harald, Boleszláv, Mieszko és a többiek név szerint vannak felsorolva. Ami nyilván azt jelenti, hogy Géza személy szerint valamiért nem volt kívánatos az „ottonischer Kaiserhof”-ban, a magyar küldöttség (ami inkább állt két tagból, mint tizenkettőből) afféle megfigyelői szerepben vehetett részt az eseményen – hogy ez miért lehetett így, mindjárt megmagyarázom.

Aztán – a magyar történetírás által létrehozott művészi elbeszélés szerint – Géza mint a jó öreg király, elment feleségért a Német-Római Birodalom központjába, magához a császárhoz, kiválasztotta a legkisebb királyfinak éppen a császár III. Ottó unokatestvérét, a tízéves Liudolf Gizellát, aztán hazament a fiáért, majd vissza a nász helyszínére, a nagyjából 1200 kilométerre lévő Kölnbe. Toronyiránt. Lovon. Célzottan. Mint aki pontosan tudja, hová készül. Útjelző táblák nincsenek, iránytű sincs, Kölnről sosem hallottak, mégis csak úgy egyből odatalálnak.

Ugyan már.

Hadd tegyek ide egy viszonylag hosszabb idézetet Miskolczy István, a remek szegedi egyetemi tanár A középkori kereskedelem története című könyvéből (lehet abban némi groteszk elem, hogy a mű a Szent István Társulatnál jelent meg 1926-ban):

„A X. század vége felé kezdett fejlődni a városi élet is. Az ipar, amely eddig függeléke volt a fejedelmi, főpapi és nemesi udvaroknak, függetlenségre és befolyásra törekedett. Fejlődésével lépést tartott a fokozott termelés, amely piacot keresett s így fellendült a kereskedelem is… A középkori kereskedelem főútvonala a Földközi-tenger… nagy szerep jutott a Fekete-tengernek, a mohammedán Vörös-tengernek és a germán Keleti tengernek…  A szárazföldön is forgalmas útvonalak kötötték össze a különböző országokat s ez útvonalak metszési pontjain óriási látogatottságnak örvendő kereskedelmi központok, fejlődtek ki, amelyek közül először a champagneiak, azután a brugesiek, anversiek emelkedtek ki, hol észak és dél, illetőleg kelet árúit kicserélték.

A Duna, Rajna, Rhone szintén fontos kereskedelmi útak s partjaikon látogatott vásárokkal rendelkező élénk városok fejlődtek ki. Míg délen az olasz városok kereskedelmük révén a hatalom és gazdagság soha nem sejtett magaslatára emelkedtek, míg a nyugati országok városi polgársága nemcsak fontos gazdasági, de mindinkább erősbödő politikai tényezővé lett, északon az Északi- és Keleti-tenger partján kifejlődött egy óriási kereskedelmi szervezet: a hansa. A hansa, mint valami óriási polip, kinyujtotta karjait északra a Skandináv-félszigetre, keletre Novgorodig; délen Velence, nyugaton Liszabon, Bruges és London voltak terjeszkedési körének végpontjai. Évszázadokon át észak kereskedelmét monopolizálta s benne nyilvánult meg leghatalmasabban az anyag, mint politikai hatalmi tényező.”

Csak miheztartás végett, hogy tudjuk, milyen súlyt képviselt Géza és Vajk (István) országa. A fejünk felett, északon elmentek egészen Novgorodig, keleten a Lübeck-Velence vonal a határ, még jó 120 évvel István uralkodása után is, amikor a „hansa” megalakult. Ez itt egy teljesen jelentéktelen, mindenféle magasabb rendű emberi vívmánytól távol eső terület, ahol az Ulfberht egyik keleti műhelyfiókja a legbonyolultabb ipari létesítmény, ahol bizonyos szimpla mezőgazdasági termékeket állítanak elő – az árut nem kereskedők szállítják, hanem maga a nyugati megrendelő. Ez is csak azért lett így, mert a Német-Római Birodalom számára az látszott a legjobb megoldásnak, ha ez a lapos, védhetetlen medence nem lesz része a császárságnak, de valamilyen módon magukhoz láncolják, minthogy szükség van a területre is meg azokra az egyszerűen előállítható termékekre is, amik ettől a népségtől elvárhatók. Nyilván sokmindent kipróbáltak Géza megkeresztelése(?) – vagy inkább megszelídítési kísérlete után, de nyilván semmi nem működött. Az nem lehet véletlen, hogy István házasságkötéséig nincs semmiféle adatunk semmiféle értékelhető tevékenységről, a fejlődésnek legalább minimális jeleiről. A mezőgazdaság nem annyit termelt és szállított, amennyiben megállapodtak, és nem is időben, a kovácsok meg hol dolgoztak, hol nem. Egy pillanatra se feledjük, ez itt egy törzsi szövetségben élő, sámánista nép, mely népnek az életében semmiféle változást nem hozott az, hogy megérkeztek erre a területre, nekik ugyanis – nem győzöm hangsúlyozni – eszükbe sem jutott hont foglalni, egyik táj olyan volt, mint a másik, ők még mindig úgy tudták, hogy innen tovább fognak menni. Ez a nép soha semmilyen kötöttséget nem ismert, mert soha nem voltak komolyan vehető feladatai, semmiféle szervezetet nem kellett működtetnie. Nem is volt soha senki, aki képes lett volna megmagyarázni, miért van szükség egy bizonyos létszám feletti népesség megmaradásához bizonyos rendszerre, a jogoknak és kötelességeknek a megfelelő arányban való használatára és kötelező betartatására. Ezek a fogalmak, hogy jog és kötelesség hiányoztak ugyanis a készletükből. Nem azért nem volt olyan, aki mindezeket megmagyarázta volna, mert nem volt rá igény, hanem azért, mert az illetőt egészen bizonyosan agyonütik. (Gondoljatok csak arra a még évszázadokig tartó lelazsálásra, amivel a köznép tiltakozott mindenféle előírás, például a kereszténység életveszélyesen erőszakos regulái ellen. Voltaképpen a magyar nép a jelen pillanatig is messze van a szabálykövető viselkedéstől, a tanulást, a munkát, küzdelmet, az érdekek mellett való következetes kiállást, a jogtalansággal szembeni ellenállást, egyáltalán az energia befektetést igénylő tevékenységet mindig inkább megúszni akarja. Magyarország lakosságának a túlnyomó többsége még ma sem ismeri a törvényeket, mert azoknak nem látja értelmét. Ez a nép a vérszerződést tekinti az emberi kapcsolatok legmagasabb rendű kötelmének. A jog által létrehozott, írott szerződés a mai napig arra való a magyarnak, hogy lehessen tudni, mit fog áthágni – ezer évek óta nincs semmi változás.) Jeleztem már korábban, a magyar történelemírás afféle uralkodóként írja le az Árpádnak elnevezett szellemalaktól kezdve Gézán át Istvánig azokat az embereket, akik pedig alig különböztek egy marhacsorda vezérkolomposától. A magyar történetírók igénye az olyan fogalmak és tisztségek iránt, mint például a „hercegség” meg „vár”, szinte természetes, más kérdés, hogy a „honfoglaló” magyarság életében semmiféle minőségi változás nem állt be még az Urálon túli léthez képest sem, minthogy semmilyen kényszerítő körülmény nem tette ezt nemhogy szükségessé, lehetővé sem. Aminek természetes következményeként a későbbi korok meseírói díszítették fel mindenféle jól hangzó címekkel és intézménynevekkel azokat, akik korábban ilyesmit soha sehol nem láttak, és ide megérkezve sem találhattak bármilyen követhető mintát – kordokumentum a fenti fogalmakkal nem létezik.

A Német-Római Birodalom császárának és felelős tisztségviselőinek ki kellett találnia valamit, amivel a keleti határokon túl tartózkodó, a maguk nézőpontjából szemlélve félvad hordákat alkalmassá tehetik a megkívánt feladatok elvégzésére. Mégegyszer, hogy tiszta legyen az események logikája, ha tetszik, a történelmi szükségszerűség: a később Kárpát-medencének elnevezett területre elsősorban szűrő- és ütközőzónaként volt szükség (az ugyancsak később Lengyelországnak nevezett területtel együtt, aminek a megteremtése ugyancsak II. Szilveszter feladata volt). Másodsorban pedig a Birodalom ellátásának javítására az alacsony képzettséget igénylő tevékenységgel megtermelhető árukat megbízhatóan szállító munkaerő kellett.

A 970-es évek elején végrehajtott intézkedések nem bizonyultak elegendőnek, Géza megkeresztelése(?) hatástalan maradt, a rábízott feladatokat nem tekintette elvégzendőnek, úgy gondolta, azok nem olyan fontosak (egyebek között ezért nem volt keresnivalója azon a húsvéti összejövetelen, ott a többiek más emberi minőséget képviseltek).

Azt volna jó megérteni annak, aki történelemírásra szánja el magát, hogy az „egyszercsak” nem történelemtudományi kategória. Ha már sok helyen le van írva, hogy megkeresztelkedett meg hogy fölvette a kereszténységet és hozzá még megalapította az államiságot, az akkor is az „egyszercsak” tipikus esete, mert akkor sem volt semmilyen logikus előzménye, amikor először írták le. Tudom én, hogy ilyesmit nem volna szabad mondanom, mert ez már sértő, de a tárgy ismeretében kénytelen vagyok legalább egy félmondattal jelezni: a történelem a fejlődés, az egymásból következő változások leírásának tudománya. Amíg nincs meg, hogy valami miért történt, miből eredt és hogyan lett éppen azzá, amit rögzíteni kívánunk, addig azt nem szabad leírni. Éppen úgy, ahogyan azt sem, amiről nincs meggyőző dokumentum. A magyar történelemírás régi gyakorlata szerint a kereszténység felvétele és az államalapítás egyszercsak lett. Legjobb esetben „Szent” István szükségesnek látta. Úgy érezte, elérkezett az ideje. A kor követelménye szerint cselekedett. Hirtelen rájött. Leszállt az angyal. Mint Gézának a megkeresztelkedés szükségességének hírével.

Nincs ilyen. Legfőképpen azért nincs, amit fentebb már érintettem: ezek az emberek törzsi despoták voltak. Kolomposok a csordában. A korábban már említett nyitrai „dukátus” például megint csak az utókor „találmánya” – vannak feltételezések az épüléséről meg mindenféle egyébről, de az első írásos adat 1111-ből való, és még annak a kora is bizonytalan, nem beszélve arról, amiről „szól”, azaz nem tartalmaz semmit, amiből vissza lehetne következtetni a különféle krónikák fabuláinak bármilyen csekély valóságalapjára. Amit Vajk 14 éves(?) korában kapott az apjától, az nem hercegség, aki kapta, az meg nem herceg – attól, hogy később király lett a hamarosan taglalandó körülmények következtében, nem jutott címekhez visszamenőleg, az évszázadokkal későbbi rangadományozások csak még zavarosabbá kavarják a IX-X. század történelmének nevezett pocsolyát.

István kapott feleséget a Birodalomtól, hozzá sokféle szakértőt, akik idejöttek segíteni, hogy ebből a pusztaságból ország legyen. Kapott egy koronát is, és azt is világossá tették neki, hogy mindez a kereszténység felvételének szükségességével jár együtt.

Hogy mit kezdett mindezzel István (lényegében semmit), az már egy másik történet. A tatárokról már beszéltem. A törökökről lehet olvasni Nemeskürty zseniális könyvében (Ez történt Mohács után). Nem óvtuk meg Európát, nem voltunk hozzá elegek. A tatárok és a törökök tudták, eddig és ne tovább, ott az ő haditechnikájukkal nincs keresnivalójuk. Nemcsak nem próbálkoztak, nem is akartak tovább menni, meghaladta a képességeiket. Mellesleg Budát nem a magyarok foglalták vissza, hanem az az Európa, amit a mi miniszterelnökünk szerint mi védtünk. Jöttek segíteni, mert már nem bírták nézni azt a szerencsétlenkedést, amit ez a nép mutatott.

Megvédjük Európát

A magyar miniszterelnök Szerbiával együtt megvédi Európát. „…amikor veszély fenyegette Európa belső részét, és meg kellett védeni Európát, akkor sosem siettek a segítségünkre, hanem ütközőzónává nevezték ki ezt a térséget. Ezt csinálták évszázadokon keresztül. És semmi jelét nem látom annak, hogy ez a gondolkodásmód megváltozott volna.”

Egyszóval megvédjük Európát. Voltaképpen semmi különöset nem látok abban, hogy a magyar történelem legbutább, legműveletlenebb, legprimitívebb főtisztviselője ugyanazt a hülyeséget ismételgeti, amit a történész szakma tol le a torkunkon azóta, amióta egyáltalán létezik ez a tudomány. Most kissé terjedelmesebben mutatom meg, miért mentem föl valamelyest ezt a különben tűrhetetlen alakot a tudatlansága miatt, miért nem tehet mást, mint hogy hülyeségeket beszéljen.

A magyar történelemírás vonatkozó aljasságait mindenki ismeri, aki elvégezte az általános iskola hatodik osztályát. Elmondom, mi történt valójában, mi az, amiről a politika cédája, a magát történelemtudománynak magasztaló szélhámos társaság évszázadok óta nem hajlandó írni. Ideteszek egy térképet és hozzá némi magyarázatot az Ezerév című könyvemből, aminek a megjelenéséhez egyre kevesebb reményt fűzök.

A minket érdeklő időben a vörösesbarna Német-Római Császárságot (aminek része még az itt más színnel jelzett Burgundia és Bohémia, az Obodriták földje, a „Veleti” névvel jelzett szláv néptörzsek és Pomeránia is, a külön jelzésnek olyan oka van, ami minket most nem érdekel) négy nagy hatalmi tömb veszi körül: 1.) a jajlila színű Frank Birodalom (Toulonnal, Flandriával, a Leoni Királysággal, Pamplonával együtt a mai Nyugat-Európa nagy része), 2.) a romlott eperfagylalt színű Bizánc (azaz a mai Törökország és környéke meg a Balkán), 3.) Mohamed próféta tanainak a kialakulóban lévő birodalma (a zölddel, zöldessárgával színezett részek, nyugaton a Cordobai Kalifátusig), valamint 4.) keleten a novgorodi Rusz terjeszkedése, a születő ortodox Kijevi Rusz (halvány fövenysárgával). Ez a négy nagy tömb három meghatározó vallást is jelöl. Abból a négy tömbből három a kereszténységnek a két változata, a maradék az iszlám – ezek közül a nyugati katolikus és a muszlim a vallástörténet két legvadabb, legkegyetlenebbül terjeszkedő, tömeggyilkos irányzata. A középen látható, kontúrok nélküli türkiz és citromsárga foltokról majd később, értelmezésükhöz előbb a fenti négy nagyot kell némi magyarázattal ellátni.
Korábban említettem, hogy néhány mondatban fel kell vázolnunk a dzsihád lényegét, ennek most jött el az ideje. Erőfeszítés – arabul. Ami eredetileg azt a szent háborút jelentette, amit Mohamed az iszlám védelmére hirdetett – nem mellesleg a saját pogányaival és nem a világ többi részével szemben. Ebből nyomban a próféta halála után megszületett az értelmezés, miszerint a legjobb védelem a terjeszkedés, azaz a szent vallásnak az ő erőszakkal való terjesztése. Méghozzá észak és nyugat felé. A világ ugyanis a muszlimok szerint két részre osztható. Egyik a dár al-iszlám, (az „iszlám háza”) a másik a dar al-harb, (a „háború háza”) – ez utóbbi az a terület, amit el kell foglalni és ahol terjeszteni kell az igaz hitet. Amidőn pedig ezen területek elfoglaltattak, az imámnak fel kell szólítania a hitetleneket a megtérésre, akik ezáltal dzimmík, azaz védelemben részesülők, de minden egyéb joguktól megfosztottak lesznek. Ha van valami a kereszténység tanaiban, amit megértek és osztok, az ennek a felkínált lehetőségnek az elutasítása.
Egyik szent háború a másik ellen. Egyik szentebb, mint a másik (ez a szentség a 11. századra odáig fajult, hogy a keresztények a háborút nemcsak hogy igazságosnak tekintették, de aki részt vett benne, annak az egyház tanítása alapján minden bűne bocsánatot nyert, mi több, a hadakozással Istennek tetsző cselekedetet hajtott végre. Az ilyen háborúban való részvételt a szerzetesi életforma valódi alternatívájának tartották, a katonáskodást – azaz lényegében a tömeges gyilkosságot – mindenki lelki tevékenységnek fogta fel). A másik oldal szent jellegének ismertetésétől ezúttal eltekintek, minket ugyanis ebben a pillanatban a kereszténység érdekel.
Amint már említém, a kereszténység ennek a szent háborúnak a következtében elég hamar elveszítette Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Anatólia nagyobb részét, Észak-Afrikát, az Ibériai-félszigetet és a dél-francia területeket. És hiába a poitiers-i győzelem, az iszlám maradt az Ibériai félszigeten, az egykori vizigót királyság végképp elveszett, a muszlimok fenyegetése állandósult, itt is és Itália teljes hosszában is. Bizánc kis időre megerősödött ugyan, de már növekedett a Szeldzsuk dinasztia, a mohamedánok nem akartak beletörődni abba, hogy a kereszténység győzzön felettük.
A mi Henrikünk (a hamarosan német-római császár) birodalmát dél-nyugat és dél-kelet felől is bármikor megtámadhatták, hozzá még ott volt a pápaság is mint a kereszténység legfőbb hatalma – legalábbis a pápa ekképp deklarálta a maga intézményét. Amit a Német-Római Birodalom császárai valahogyan képtelenek voltak barátságos közeledésnek felfogni. És bár bizonyos mértékig a „mi kutyánk kölykei” viszonyban voltak a nyugati frankokkal, a politikában az atyafiság akkor sem számított a szeretet és béke biztonságos hátországának, azaz nem ártott olykor egy pillantást vetni nyugat felé. Ám a figyelemre leginkább méltó a kelet, a rejtélyes Kijevi Rusz. Bizonyos mértékig rokonok azok is, mint a nyugati frankok, hiszen Novgorodot (azaz az orosz birodalom ősét) a varégok (vikingek) alapították, akik ugyanarról a Gotland nevű szigetről indultak, ahonnan náluk sokkal korábban a már többször emlegetett gótok, köztük persze az osztrogótok. Akik viszont még mindig ott vannak a Don partján, Kijevtől bőven keletre, és akik időről időre tudósítanak Rurik (másképpen Ruszik) és utódai minden mozdulatáról. Szóltak már 862-ben, hogy a kedves rokon Novgorodban alapított valamit, amit saját magáról Rusznak nevezett el, és figyelmeztették a nyugaton élő vizigót leszármazottakat a dél felé való gyors és elementáris erejű terjeszkedésre és növekedésre.
Ellentétben a magyar történelemírókkal a Nyugat-Római Birodalom uralkodói ezeket a híreket és tudósításokat figyelemmel kísérték, a saját kémhálózatuk (aminek a tökéletesítését még a Római Birodalomtól tanulták meg) egyik legfontosabb része keleten működött.
Aztán van itt még valami. Korábban kétségemnek adtam hangot István írni-olvasni tudását illetően, mondván, hogy az uralkodóknak semmi szükségük nem volt erre a tudományra. Ez nagy valószínűséggel az összes ilyen foglalkozású egyénre igaz – kivéve István sógorát, a „mi II. Henrikünket” és persze szűkebb rokonságát. Az ő családjában volt ugyanis egy érdekes korszak, ami elődjének, III. Ottónak a gyerekkora idején érte el a csúcspontját.
Ez most itt egy kicsit bonyolult lesz, de megpróbálom leegyszerűsíteni és a lehető legrövidebben leírni – sajnos szükséges ahhoz, hogy megértsük a magunk történelmét.
III. Ottó, a Liudolf-ház utolsó előtti uralkodója, 3 évesen ült a császári trónra. Mármint törvényileg és családilag, mert „nagykorúságáig”, azaz 14 éves koráig nőuralom volt a Német-Római Birodalomban. Előbb a mamája, a bizánci Theophanu viselte a régensi tisztséget, majd miután ő meghalt, amikor Ottó még csak 11 éves volt, a kisfiú nagymamája folytatta a birodalom irányítását, bizonyos Itáliai Adelaide. A nőkről pedig minden értelmes ember tudja, hogy sokkal okosabbak a férfiaknál. Megszereztek például házitanítónak egy Gerbert d'Aurillac nevű, szegény családban felnőtt embert, aki már II. Ottó gyerekkorában is a császári ház alkalmazásában állt, oda tért vissza a két nő kérésére. Ez a tanító mindent tudott, ami a korban tudható volt, a görög nyelvtől és kultúrától a latinon át a matematikáig és csillagászatig. Utóbbit mint az akkor még létező arab kultúra alapját, Córdobában sajátította el, ahol hosszabb időt töltött. Tanult Rómában is, ott találkozott I. (Nagy) Ottóval, aki magával vitte 962-ben. A hálás II. Ottó trónra kerülésekor (983-ban) az Aurillac-ban született Gerbert-t bobbioi apátnak és Piacenza grófjának nevezte ki.
Volt ennek a II. Ottónak egy unokatestvére, egy Henrik nevű, akinek a természete azt váltotta ki az utókorból, hogy elnevezték őt „Civakodó”-nak. Ennek a civakodó unokatestvérnek született egy fia, akit II. Ottó császár igen megkedvelt, és hogy lefaragja róla a civakodó apa összeférhetetlen természetének a kellemetlenségeit, maga intézte a gyerek taníttatását, méghozzá az akkor ritkábban elérhető Gerbert mintájára a legjobb egyházi iskolákban. Pedig II. Ottó akkor még nem tudhatta, hogy a saját fia, III. Ottó fiatalon fog meghalni, feleség és gyerek nélkül. Annak érdekében pedig, hogy a Szász-dinasztia ne haljon ki, egy megoldás volt: az időközben elhalálozott civakodó unokatestvér fiának, ennek a Henrik nevet viselő fiúnak a császári trónra ültetése. Aki a Szász-dinasztia alapítójának, I. Henriknek a tiszteletére a II. Henrik lett.
Ennek a dinasztiának a többi uralkodóháztól eltérő, magaskultúrájú császárai a 10. század második felétől mind annak az egy, Gerbert d’Aurillac nevű embernek a hatására váltak olyan kifinomult intellektusokká, ami a renaissance-ig, sőt sok esetben a felvilágosodásig kiemelte őket a többiek közül.
Ha alaposabban belegondoltok, ez így együtt elég világos magyarázata a szellemes, de sosem bombasztikus Voltaire mondatának, amit persze a magyar fordítás csak eltorzít: „A Szent Német-római Birodalom semmiképpen nem volt szent, de német, római, sőt még birodalom sem.” Ami eredetiben ilyen: „Ce corps qui s’appelait et qui s’appelle encore le saint empire romain n’était en aucune manière ni saint, ni romain, ni empire.” Azaz: „Ez az államalakulat, amit szent római birodalomnak neveztek és neveznek ma is, semmi esetre sem szent, nem római, nem birodalom.” Voltaire először is nem tagadta ennek az alakulatnak a német voltát, másodszor nem jópofizott, hanem azt foglalta össze egy mondatban, amit fentebb leírtam.

Mielőtt elfelejtem, ez az Aurillac-ból származó Gerbert ismerős a magyar történelemírás számára, ő lett az a bizonyos II. Szilveszter pápa. Aki ebben a könyvben is hamarosan előkerül, persze nem egészen úgy, ahogyan a csőlátású magyar történelemírás felületes tódításaiból tudunk róla, és aki – az ugyancsak felületes statisztikákkal ellentétben, amik az avignoniak között keresik az első franciát – 999-től az első francia pápa volt, különben a 141. a pápák sorában.

Legközelebb innen folytatom.

Az albán tatárjárás

 „Ami megtörtént, az megtörtént. Ez nem a világ vége, hiszen további öt mérkőzés vár ránk. Remélem, ezeken szerencsésebbek tudunk lenni… A világbajnokságra való kijutással kapcsolatban a tréner elmondta, a pótselejtezőt érő helyezés elérése eddig is egy álom volt, és továbbra is az, csak most már nehezebben elérhető.”

Ezt a magyar futballválogatott szövetségi kapitánya mondta, miután kikaptak az albánoktól. Mely csapat nemcsak soha nem nyert a magyarok ellen, még gólt sem tudott rúgni. Viszont ez nem a világ vége. Hogy miért nem? Mert az nem is volt cél, hogy ez a magyar „válogatott” valamit elérjen, hiszen még a pótselejtező is egy álom, akkor meg mi a fenét akartok? Ez van. A futball nevű cirkuszba beleölt sokszázmilliók eredményeként.

Dehát nem is ez a baj. Még csak az sem, hogy az egész társaság lényegében egy fasiszta banda, hogy a magyar futball „válogatott” odaáll a náci csürhe elé himnuszt énekelni. Egy lényegében náci rendszert működtető, egyszemélyes uralmat érvényesítő fióknáci rezsimben ez szinte természetes. Hanem hogy a sajtó és vele a szánalmas butaságban tartott „közvélemény” is alapjában véve természetesnek tartja, ez most ilyen, a hülye ellenfél hadd higgye, hogy győzött, pedig mi tudjuk, hogy az igazán nagyszerűek mi vagyunk. Hogy hát istenem, ez most így sikerült, pedig „mi voltunk” a jobbak. Csak hát pechünk volt. De van nekünk egy himnuszunk, olyan, amilyen, egy förtelmesen kártékony, ostoba klapancia leöntve égre törő szekvenciákkal harsogó sémazenével, ami segít fenntartani az évezredes hazug vegetálást, ami elhiteti például ezekkel a plasztiknáci futballistákkal, hogy ők már megbűnhődték. Pedig ha rajtam állna, az még csak most következne: súlyos bűnsegédi bűnrészességért sok év fegyház.

Ha ez nem volna elég, van itt még valami. A legnagyobb „példányszámú” hírportál közöl egy „tudományos” cikket. Aminek már a címe is megrázó: „Ellenünk vívták a legkeményebb csatájukat a tatárok” Azaz jól megfingattuk őket – bocsánatot kérek finomlelkű olvasóimtól, de kényszeresen szeretek adekvátan illeszkedő szöveget írni.

„…a birodalomban külön temetője volt a Magyarországon elesett hősöknek.” Na? Milyenek vagyunk? Kitüntetett figyelmet kaptak a „hősök”, akik nálunk „estek el”. A birodalomban. Hogy közelebbről hol is? Ja, azt nem tudjuk. Hiába, nagy volt a birodalom.

„Az ütközet az Árpád-kor legjobban dokumentált eseménye, hiszen Európa feszült figyelemmel kísérte a kereszténységet fenyegető hatalmas veszélyt, de a magyarországi hadjárat a keleti írástudók érdeklődését is felkeltette. Részben ezek felhasználásával a szakemberek sorra cáfolják a tévhiteket.”

Írja a muhi csatáról a valószínűleg jóhiszemű újságíró, minthogy a „szakemberek” így tájékoztatták.

Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé. Az „ütközet” annyira nem a legjobban dokumentált, hogy egyáltalán nem dokumentált. A tatárjárásról két kortársi leírásunk van, Rogerius mester Siralmas éneke, és az ő elbeszélései alapján íródott fejezetek Spalatói Tamás esperes Historia Salonita című művében. Ezen kívül ismertek Juliánusz barát távoli tudósításai a mongolokról és ázsiai csatáikról általában.

A „keleti írástudók” közül ismert egy II. Hetum nevű örmény király, aki 25 évvel a tatárjárás után született, és soha nem járt a környéken sem, valamint egy bizonytalan eredetű „fordítás mongol eredetiből”, ami a Jüan dinasztia korában jelent meg kínaiul, mely dinasztia 30 évvel később keletkezett.

Ismert ezen kívül egy Giovanni da Pian del Carpine nevű szerzetes, aki 10 évvel a tatárjárás után járt Batu kánnál Karakorumban, és leírta mindazt, amit a kán mesélt neki.

A mostanában felújított kutatás arra is talált bizonyítékot, hogy a tatárok véres fejjel, fülüket-farkukat behúzva sompolyogtak el Magyarországról, belátva, hogy itt ugyan hiába próbálkoznak, ezt a vitéz népet bizony nem tudják megtörni.

Ezekkel szemben amit viszonylag pontosan tudunk, az a halottak száma: másfél millió ember pusztult el az akkori hárommillióból. Valamint azt tudjuk, hogy IV. Béla vitézül elmenekült Trogir várába, ahonnan felajánlotta országát a Német-Római Birodalomnak, ha segítenek. A Német-Római Birodalmat ez nem különösebben érdekelte, minthogy ez a terület 1046. óta már amúgy is a hűbérbirtokuk volt, még Orseolo Péterrel állapodtak meg, azóta semmi nem történt, ami ezt a szerződést eltörölte volna.

Azt valahogyan nem akarja tudomásul venni az összevissza hazudozó magyar középkori történészek legnagyobb része, hogy a mongolok nem a vitéz magyarok elől menekültek el, nem is az éghajlat változástól, még csak nem is Ögödej halála miatt, hanem a kiválóan képzett kémhálózatuk és a rendszeresen szétküldött felderítőik jelentései miatt, amik kivétel nélkül arról szóltak, hogy innen nem érdemes tovább menni. A jóformán mindenféle ellenállásra képtelen és végtelen ázsiai földeken lakó, jórészt nomád, törzsi szervezetben élő, primitív népek letarolása a később Kárpát-medencének nevezett hely nyugati határán befejezettnek nyilvánítandó. Onnan kezdve ugyanis egy tökéletesen ismeretlen és érthetetlen kultúra van, felfoghatatlan hadsereggel, átláthatatlan épületekkel, amik mind valami kemény anyagból készültek, úgyhogy Dzsingisz kán álma, ami a nagy tengerekig akarta terjeszteni a birodalmát, itt véget ért, ébresztő, nyomás haza.

Úgyhogy a „tévhitek” egyelőre maradnak. Az ugyanis kevés, hogy mi ezer éve a legfélelmetesebben veszítő nép vagyunk, mely népnek minden egyes veresége felér egy fényes győzelemmel. Tudom, a magyar sportújságírók rövidesen meggyőzik a nagyszerű magyar népet, hogy nemcsak az albánokkal bántunk el, hanem a mongolok is rémülten menekültek innen, úgyhogy én teljesen hiába próbálkozom itten, de gondoltam, azért szólok. Hátha valakit érdekel a szomorú valóság.