Keresés ebben a blogban

2021. szeptember 11., szombat

Megvédjük Európát 2.

Namármost. Ha vissza tetszik lapozni a minapi térképre, ott szemre lehet vételezni, milyen színű helyekre kalandoztak a mi kalandozóink és ezek a „hadjáratok”, amik valamilyen „nagy ívű katonai stratégia” részei, miképpen lehettek képesek végrehajtani a stratégiának azt a célját, hogy megszilárdítsa a Kárpát-medencei magyar „hatalmat”, és ne engedje, hogy nyugaton kialakuljon valami, ami vetekedni lehetne képes ennek a magyar hatalomnak a mindent és mindenkit elsöprő erejével és tekintélyével. Ha nem adtam volna magyarázatát a hosszú időn át nyugat felé keresgélő magyar csapatok mozgásának, ez az itt vázolt körülmény önmagában elegendő volna, hogy valamelyest értelmes ember fejcsóválva mosolyogjon a magyarok nyilaitól rettegő nyugatról szóló tódításokon.

Az viszont kétségtelen, hogy valamikor a X. század derekán a német-római császárnak el kellett kezdenie a gondolkodást, mit kezdjen azzal a földterülettel, ami egyrészt védhetetlen még az ő fejlett hadászati felkészültségével is (már a rómaiak is lemondtak róla), másrészt a kémek jelentése szerint különben is teljesen értéktelen. Primitív, keletről érkezett törzsek lakják, akik nem értenek semmihez, van egy kezdetleges mezőgazdasági technikájuk, sok állatot tartanak, a fegyvergyártásnak egy részére megtaníthatók, más ipari tevékenység nem jöhet szóba, lényegében az egész egy ritkán lakott pusztaság, amin nincs épület és egyáltalán semmi, ami emberi létezésre alkalmassá tehet egy földet. Hadsereg felállítása szinte reménytelen, nem tudják, mi az, igazán nincs is rá szükségük, ellenségük nincs. Ám a hadsereg felépítését meg kell próbálni, mert a keletről jövő támadásokat csak ők tudják megszűrni. Sok munka lesz velük, de nincs más megoldás. Akkor jöttek a korabeli diplomaták körülnézni, kicsoda is ez a Géza, és mit lehet vele kezdeni. A vizsgálatok konklúziója az volt, hogy annektálni, a Birodalom részévé tenni nem érdemes, hatalmas mennyiségű pénzt és energiát kellene befektetni, ami belátható időn belül nem térülne meg. A Birodalomnak különben sem érdeke egy csekély befektetéssel kihasználható népet kitaníttatni és magához felhúzni, mert akkor ugyanolyan drágán fog termelni, mint maga a Birodalom. Más megoldást kellett keresni.

Itt most egy pillanatra megállok. Azt szeretném kérni szépen, tessék szíves lenni összevetni a közkézen forgó hivatalos magyar történetírás meséjét, miszerint Géza fejedelem elment feleséget választani Vajk nevű fiának és így tovább, azzal a néhány mondattal, amit az imént leírtam. Melyik áll közelebb a realitáshoz? Én persze nem tudom bizonyítani, hogy az történt, amit itt felvázoltam, legföljebb akkor, ha valaki veszi magának a fáradságot, és célzottan elkezdi kutatni a megfelelő német forrásokat, amiknek valahol meg kell lenniük a X. századi császárság dokumentumai között. Ezt eddig nyilván senki nem tette meg, mert a németeknek nincs rá szükségük, a magyar történészek meg elvannak azzal a kezdetleges népmesegyűjteménnyel, ami a magyar történelem megfelelő korszakának szakszerű tárgyalását helyettesíti. De előbb-utóbb szembe kell nézni azzal az igénnyel, ami akkor keletkezik, ha majd nem egy középkori hűbérbirtokhoz való szellem lesz uralkodó a mi ezer éve mit sem változott országunkban. Amikor a „hivatalos” történetírás legalább odáig eljut, hogy elgondolkozzék, annyi dicsőség után, amit a kalandozások és „Szent” István uralkodása jelentettek, miért lett ez az ország hirtelen hűbérbirtok, miért nem tud semmi értéket felmutatni az akkor és azután eltelt évszázadok során, miért maradt az, ami a „honfoglalók” ideérkezésekor volt, egy szánalmas puffernép, egy pofozógép, amelyik ezer éven át mindig valamely más hatalom vazallusa, mindig minden szabadulási kísérlete elbukik, kivétel nélkül minden háborúját elveszti, térden csúszva tűri a saját despotái primitív nyúzását. Amelyik nem tud mást, mint hogy legalább rátartian, sírva vigadva, összevissza hazudozva, vágyott, de soha meg nem valósult tulajdonságokat tódítva viseli a szegénységét, koszos elhanyagoltságát, alattvalóságát, az Európába soha be nem bocsáttatását.

Még valami. Néhány sorral feljebb, szinte véletlenül elejtettem egy félmondatot, miszerint hadseregre nincs szükségük, minthogy ellenségük nincs. Ez a megállapítás annál azért fontosabb, hogy ennyivel elintézzük. Iskolai természetrajz órákról tudjuk, hogy egy faj elsatnyul, ha nincs természetes ellensége. A mi őseink elszigeteltsége megóvta őket az állandó küzdelemtől, de ez egyben azt jelentette, hogy megóvta őket a fejlődéstől is. Szerintem az nehezen eldönthető kérdés, a verseny viszi-e a világot előbbre vagy az együttműködés, de a mi történelmünkben ez a kérdés nem merül fel. Sokezer éven át nem volt harc és nem volt verseny, de olyan sem volt, akivel együtt lehetett volna működni. Aztán bejött a magyarság őstömege ide a sűrűbe, pontosabban a sűrű peremére, itt állt védtelenül az a rengeteg ember, nézett körül tanácstalanul, nem tudta, mit tegyen.

A „kalandozók”, azaz az új földet, letelepedésre alkalmas területet kereső felderítők rendre azzal jöttek vissza, hogy az irány jó volt, itt vagyunk a szélén annak a földnek, ahová elindultunk, de nincs hely, mindenhonnan elzavarnak. Géza beszüntette a felderítéseket, évtizedek óta álltak és vártak, valamit tenni kellett volna. Nem tudjuk, próbálkoztak-e valamivel. Egyvalamit tudunk egész bizonyosan: nem fordultak vissza. A Don folyó partjától, ahonnan elindultak, bármerre mehettek volna, ha onnan egyszerűen csak azért jöttek el, mert nem érezték jól magukat. Észak, dél, kelet, egy nagyjából 320 fokos körszelet bármely irányában számtalan más lehetőség adódott (olvastam olyan tudományos írást, mely szerint délre Bizánc, északra a Rusz birodalom miatt nem mehettek – a tudományos írás szerzője ügyesen olvas térképet, csöndesen szólok, őseink nem a Kartográfiai Vállalat kiadványaival a kezükben utaztak) – dehát nem azért jöttek el, mert nem érezték jól magukat, hanem célt, értelmet találtak, ami addig hiányzott az életükből, mondom, ismétlem többedszer, ez a cél meg éppen pontosan nyugat felé volt. A Kárpát-medencéből állhatatosan tovább akartak menni, megint kizárólag nyugat felé, évtizedekig próbálkoztak, hiába.

És akkor egyszercsak megjelent néhány érthetetlen nyelven beszélő ember, és valamilyen közösen érthető kommunikáció által megérttette Gézával, hogy várják őt nyugaton. Méghozzá valamilyen jelentős hatalommal bíró ember várja, aki beszélni akar vele.

Mielőtt tovább mennénk, megint ajánlok valamit. Vessétek össze ennek a fenti egyetlen bekezdésnek az állítását azzal, amit a magyar történetírás kijelent: Géza üzenetet küldött Ottó császárnak, hogy egész családjával együtt „meg kíván keresztelkedni”. Hogy miért éppen Ottónak küldte ezt az üzenetet, azt nem tudjuk, hogy topográfiailag ez az üzenet hová ment, milyen nyelven íródott, ki vitte el, nem tudjuk. De nem is az a baj, hogy ezt az üzenetet soha senki nem látta. Legfőképpen az a baj, hogy azt nem tudjuk, mi jött rá ilyen hirtelen Gézára. Miért akart egyszercsak megkeresztelkedni? Angyal szállt alá a mennyekből az úristen üzenetével? Arról a Gézáról állítja a magyar történetírás, hogy baromira rájött a megkeresztelkedhetnék, akiről kevés dolgot tudunk bizonyosan, de azt igen, hogy nemcsak piszkos, büdös és durva volt, de megkeresztelkedve is pogány maradt, és nem is értette, miért ne engedhetné meg magának a pogányságnak megfelelő életmódot. 

Egy évvel azután, hogy Géza „elküldte az üzenetet” az ő keresztelkedhetnékjéről, 973 húsvétján a császár magához rendelte a birodalom vezető embereit és a perifériák uralkodóit. Ez a különféle, rendkívül szűkszavú magyar történeti munkákban vagy el van kenve, „tizenkét tagú magyar küldöttség” említésével, vagy – ami még szánalmasabb – közli a történetíró, hogy Géza nem ment el, mert így akarta manifesztálni a maga függetlenségét és különállását, valamint azt, hogy ő egyenrangúnak tekinti magát a Német-Római Birodalom császárával.

A fölöslegesen nagymennyiségű szöveg elolvasása után nincs nagy véleményem a mi vezérlő fejedelmünkről, de ennyire ostobának azért nem kellene beállítani. Először is mi vágytunk Európába, nem ők hívtak minket. Másodszor ez az összejövetel nem valami délutáni zsúr volt, ahová vagy elmegy valaki vagy nem. Ideteszek egy mondatot a Monumenta Germaniae Historica erről szóló részéből: Gesandte der Beneventaner, Bulgaren, Dänen, Griechen, Slaven und Ungarn sollen (kiemelés tőlem) zu Ostern 973 an den ottonischen Kaiserhof gekommen sein. Ez a „sollen” persze nem a legerősebb német szó arról, amit kötelezőnek kell tartani, de nem is olyan, aminek a jelentéstartalma a meghívott döntése lehetne, elmegy-e vagy nem (egy szép, gyerekkoromban otthon sokszor hallott német proverbium segít megvilágítani a kérdést: es ist schwer das Sollen mit dem Wollen in Einklang zu bringen – nehéz a kötelességet a kívánsággal összhangba hozni), azaz a fent nevezett tartományok küldötteinek nem volt választása. A Germán História részletesebb tárgyalása nem említi Géza nevét, miközben Kékfogú Harald, Boleszláv, Mieszko és a többiek név szerint vannak felsorolva. Ami nyilván azt jelenti, hogy Géza személy szerint valamiért nem volt kívánatos az „ottonischer Kaiserhof”-ban, a magyar küldöttség (ami inkább állt két tagból, mint tizenkettőből) afféle megfigyelői szerepben vehetett részt az eseményen – hogy ez miért lehetett így, mindjárt megmagyarázom.

Aztán – a magyar történetírás által létrehozott művészi elbeszélés szerint – Géza mint a jó öreg király, elment feleségért a Német-Római Birodalom központjába, magához a császárhoz, kiválasztotta a legkisebb királyfinak éppen a császár III. Ottó unokatestvérét, a tízéves Liudolf Gizellát, aztán hazament a fiáért, majd vissza a nász helyszínére, a nagyjából 1200 kilométerre lévő Kölnbe. Toronyiránt. Lovon. Célzottan. Mint aki pontosan tudja, hová készül. Útjelző táblák nincsenek, iránytű sincs, Kölnről sosem hallottak, mégis csak úgy egyből odatalálnak.

Ugyan már.

Hadd tegyek ide egy viszonylag hosszabb idézetet Miskolczy István, a remek szegedi egyetemi tanár A középkori kereskedelem története című könyvéből (lehet abban némi groteszk elem, hogy a mű a Szent István Társulatnál jelent meg 1926-ban):

A X. század vége felé kezdett fejlődni a városi élet is. Az ipar, amely eddig függeléke volt a fejedelmi, főpapi és nemesi udvaroknak, függetlenségre és befolyásra törekedett. Fejlődésével lépést tartott a fokozott termelés, amely piacot keresett s így fellendült a kereskedelem is… A középkori kereskedelem főútvonala a Földközi-tenger… nagy szerep jutott a Fekete-tengernek, a mohammedán Vörös-tengernek és a germán Keleti tengernek…  A szárazföldön is forgalmas útvonalak kötötték össze a különböző országokat s ez útvonalak metszési pontjain óriási látogatottságnak örvendő kereskedelmi központok, fejlődtek ki, amelyek közül először a champagneiak, azután a brugesiek, anversiek emelkedtek ki, hol észak és dél, illetőleg kelet árúit kicserélték.

A Duna, Rajna, Rhone szintén fontos kereskedelmi útak s partjaikon látogatott vásárokkal rendelkező élénk városok fejlődtek ki. Míg délen az olasz városok kereskedelmük révén a hatalom és gazdagság soha nem sejtett magaslatára emelkedtek, míg a nyugati országok városi polgársága nemcsak fontos gazdasági, de mindinkább erősbödő politikai tényezővé lett, északon az Északi- és Keleti-tenger partján kifejlődött egy óriási kereskedelmi szervezet: a hansa. A hansa, mint valami óriási polip, kinyujtotta karjait északra a Skandináv-félszigetre, keletre Novgorodig; délen Velence, nyugaton Liszabon, Bruges és London voltak terjeszkedési körének végpontjai. Évszázadokon át észak kereskedelmét monopolizálta s benne nyilvánult meg leghatalmasabban az anyag, mint politikai hatalmi tényező.

Csak miheztartás végett, hogy tudjuk, milyen súlyt képviselt Géza és Vajk (István) országa. A fejünk felett, északon elmentek egészen Novgorodig, keleten a Lübeck-Velence vonal a határ, még jó 120 évvel István uralkodása után is, amikor a „hansa” megalakult. Ez itt egy teljesen jelentéktelen, mindenféle magasabb rendű emberi vívmánytól távol eső terület, ahol az Ulfberht egyik keleti műhelyfiókja a legbonyolultabb ipari létesítmény, ahol bizonyos szimpla mezőgazdasági termékeket állítanak elő – az árut nem kereskedők szállítják, hanem maga a nyugati megrendelő. Ez is csak azért lett így, mert a Német-Római Birodalom számára az látszott a legjobb megoldásnak, ha ez a lapos, védhetetlen medence nem lesz része a császárságnak, de valamilyen módon magukhoz láncolják, minthogy szükség van a területre is meg azokra az egyszerűen előállítható termékekre is, amik ettől a népségtől elvárhatók. Nyilván sokmindent kipróbáltak Géza megkeresztelése(?) – vagy inkább megszelídítési kísérlete után, de nyilván semmi nem működött. Az nem lehet véletlen, hogy István házasságkötéséig nincs semmiféle adatunk semmiféle értékelhető tevékenységről, a fejlődésnek legalább minimális jeleiről. A mezőgazdaság nem annyit termelt és szállított, amennyiben megállapodtak, és nem is időben, a kovácsok meg hol dolgoztak, hol nem. Egy pillanatra se feledjük, ez itt egy törzsi szövetségben élő, sámánista nép, mely népnek az életében semmiféle változást nem hozott az, hogy megérkeztek erre a területre, nekik ugyanis – nem győzöm hangsúlyozni – eszükbe sem jutott hont foglalni, egyik táj olyan volt, mint a másik, ők még mindig úgy tudták, hogy innen tovább fognak menni. Ez a nép soha semmilyen kötöttséget nem ismert, mert soha nem voltak komolyan vehető feladatai, semmiféle szervezetet nem kellett működtetnie. Nem is volt soha senki, aki képes lett volna megmagyarázni, miért van szükség egy bizonyos létszám feletti népesség megmaradásához bizonyos rendszerre, a jogoknak és kötelességeknek a megfelelő arányban való használatára és kötelező betartatására. Ezek a fogalmak, hogy jog és kötelesség hiányoztak ugyanis a készletükből. Nem azért nem volt olyan, aki mindezeket megmagyarázta volna, mert nem volt rá igény, hanem azért, mert az illetőt egészen bizonyosan agyonütik. (Gondoljatok csak arra a még évszázadokig tartó lelazsálásra, amivel a köznép tiltakozott mindenféle előírás, például a kereszténység életveszélyesen erőszakos regulái ellen. Voltaképpen a magyar nép a jelen pillanatig is messze van a szabálykövető viselkedéstől, a tanulást, a munkát, küzdelmet, az érdekek mellett való következetes kiállást, a jogtalansággal szembeni ellenállást, egyáltalán az energia befektetést igénylő tevékenységet mindig inkább megúszni akarja. Magyarország lakosságának a túlnyomó többsége még ma sem ismeri a törvényeket, mert azoknak nem látja értelmét. Ez a nép a vérszerződést tekinti az emberi kapcsolatok legmagasabb rendű kötelmének. A jog által létrehozott, írott szerződés a mai napig arra való a magyarnak, hogy lehessen tudni, mit fog áthágni – ezer évek óta nincs semmi változás.) Jeleztem már korábban, a magyar történelemírás afféle uralkodóként írja le az Árpádnak elnevezett szellemalaktól kezdve Gézán át Istvánig azokat az embereket, akik pedig alig különböztek egy marhacsorda vezérkolomposától. A magyar történetírók igénye az olyan fogalmak és tisztségek iránt, mint például a „hercegség” meg „vár”, szinte természetes, más kérdés, hogy a „honfoglaló” magyarság életében semmiféle minőségi változás nem állt be még az Urálon túli léthez képest sem, minthogy semmilyen kényszerítő körülmény nem tette ezt nemhogy szükségessé, lehetővé sem. Aminek természetes következményeként a későbbi korok meseírói díszítették fel mindenféle jól hangzó címekkel és intézménynevekkel azokat, akik korábban ilyesmit soha sehol nem láttak, és ide megérkezve sem találhattak bármilyen követhető mintát – kordokumentum a fenti fogalmakkal nem létezik.

A Német-Római Birodalom császárának és felelős tisztségviselőinek ki kellett találnia valamit, amivel a keleti határokon túl tartózkodó, a maguk nézőpontjából szemlélve félvad hordákat alkalmassá tehetik a megkívánt feladatok elvégzésére. Mégegyszer, hogy tiszta legyen az események logikája, ha tetszik, a történelmi szükségszerűség: a később Kárpát-medencének elnevezett területre elsősorban szűrő- és ütközőzónaként volt szükség (az ugyancsak később Lengyelországnak nevezett területtel együtt, aminek a megteremtése ugyancsak II. Szilveszter feladata volt). Másodsorban pedig a Birodalom ellátásának javítására az alacsony képzettséget igénylő tevékenységgel megtermelhető árukat megbízhatóan szállító munkaerő kellett.

A 970-es évek elején végrehajtott intézkedések nem bizonyultak elegendőnek, Géza megkeresztelése(?) hatástalan maradt, a rábízott feladatokat nem tekintette elvégzendőnek, úgy gondolta, azok nem olyan fontosak (egyebek között ezért nem volt keresnivalója azon a húsvéti összejövetelen, ott a többiek más emberi minőséget képviseltek).

Azt volna jó megérteni annak, aki történelemírásra szánja el magát, hogy az „egyszercsak” nem történelemtudományi kategória. Ha már sok helyen le van írva, hogy megkeresztelkedett meg hogy fölvette a kereszténységet és hozzá még megalapította az államiságot, az akkor is az „egyszercsak” tipikus esete, mert akkor sem volt semmilyen logikus előzménye, amikor először írták le. Tudom én, hogy ilyesmit nem volna szabad mondanom, mert ez már sértő, de a tárgy ismeretében kénytelen vagyok legalább egy félmondattal jelezni: a történelem a fejlődés, az egymásból következő változások leírásának tudománya. Amíg nincs meg, hogy valami miért történt, miből eredt és hogyan lett éppen azzá, amit rögzíteni kívánunk, addig azt nem szabad leírni. Éppen úgy, ahogyan azt sem, amiről nincs meggyőző dokumentum. A magyar történelemírás régi gyakorlata szerint a kereszténység felvétele és az államalapítás egyszercsak lett. Legjobb esetben „Szent” István szükségesnek látta. Úgy érezte, elérkezett az ideje. A kor követelménye szerint cselekedett. Hirtelen rájött. Leszállt az angyal. Mint Gézának a megkeresztelkedés szükségességének hírével.

Nincs ilyen. Legfőképpen azért nincs, amit fentebb már érintettem: ezek az emberek törzsi despoták voltak. Kolomposok a csordában. A korábban már említett nyitrai „dukátus” például megint csak az utókor „találmánya” – vannak feltételezések az épüléséről meg mindenféle egyébről, de az első írásos adat 1111-ből való, és még annak a kora is bizonytalan, nem beszélve arról, amiről „szól”, azaz nem tartalmaz semmit, amiből vissza lehetne következtetni a különféle krónikák fabuláinak bármilyen csekély valóságalapjára. Amit Vajk 14 éves(?) korában kapott az apjától, az nem hercegség, aki kapta, az meg nem herceg – attól, hogy később király lett a hamarosan taglalandó körülmények következtében, nem jutott címekhez visszamenőleg, az évszázadokkal későbbi rangadományozások csak még zavarosabbá kavarják a IX-X. század történelmének nevezett pocsolyát.

István kapott feleséget a Birodalomtól, hozzá sokféle szakértőt, akik idejöttek segíteni, hogy ebből a pusztaságból ország legyen. Kapott egy koronát is, és azt is világossá tették neki, hogy mindez a kereszténység felvételének szükségességével jár együtt.

Hogy mit kezdett mindezzel István (lényegében semmit), az már egy másik történet. A tatárokról már beszéltem. A törökökről lehet olvasni Nemeskürty zseniális könyvében (Ez történt Mohács után). Nem óvtuk meg Európát, nem voltunk hozzá elegek. A tatárok és a törökök tudták, eddig és ne tovább, ott az ő haditechnikájukkal nincs keresnivalójuk. Nemcsak nem próbálkoztak, nem is akartak tovább menni, meghaladta a képességeiket. Mellesleg Budát nem a magyarok foglalták vissza, hanem az az Európa, amit a mi miniszterelnökünk szerint mi védtünk. Jöttek segíteni, mert már nem bírták nézni azt a szerencsétlenkedést, amit ez a nép mutatott.