Keresés ebben a blogban

2014. január 26., vasárnap

Választás

Megmondjam, hogyan lehetne az úgynevezett baloldalnak megnyernie az április 6-án esedékes választásokat?

Jó, megmondom. (Igen, ebben a kérdésben benne van, hogy a jelenleg elképzelt módon nem lehet.)

Sajtótájékoztató a Jókai utcai székházban. A pulpituson az elnök. A szöveg: megvolt az évértékelő, megvolt a jelölésem, én vagyok a baloldal miniszterelnök jelöltje. Gondolkoztam. Nem tartom alkalmasnak magamat ennek a feladatnak az ellátására. Én ezt a választást nem tudom megnyerni. Sokkal jobban értek ahhoz, hogyan kell a háttérből mozgatni embereket, milyen tanácsokkal kell segíteni őket, sokkal jobban tudom, mit kell tenni, mint tenni azt, amit kell. Úgyhogy bemutatok valakit a sajtó képviselőinek, akit alkalmasnak tartok erre a feladatra. Szabó Tímea. Várja a kérdéseiket.

Akkor az elnök odamegy az első sorban megüresedett székhez, ahonnan felállt Szabó Tímea, és leül. Ebben a pillanatban kezdődik pályájának az emelkedése olyan meredek ívben és olyan sebességgel, amit soha senki nem tudott elképzelni, talán ő sem. A sajtó ettől a pillanattól kapkodni kezd, fogalma sincs róla, mit kellene tennie, mit kellene kérdeznie. Aztán a dolog valahogyan majd rendeződik.

Ott van a pulpituson egy nő. Majd ő segít. Az ilyen helyzeteket a nők tudják kezelni. Az ilyen helyzetben, amikor ennyire reménytelen egy választást megnyerni, egy nőhöz kell fordulni.

Szabó Tímeának hívják. Elsöpörné a ma kormányzó pártot. A hátralévő idő neki bőven elég volna.

Én szóltam.

2014. január 22., szerda

Tehetség


Most már megmondhatom, Hitler alapjában az emberiség jótevője volt. Még ifjúkorában tanulmányozta Malthus népesedés elméletét, majd midőn rájött, mi ennek a teóriának a hibája, elhatározta, hogy segíteni fog a Föld emberlakóin, ennek érdekében nyomban intézkedett. A húszas évek elején találkozott többekkel, amikor is megállapodott velük miképpen fognak változtatni azon a tervezetlen és kezdetleges gyakorlaton, ami teljesen rendszertelen háborúkkal gondoskodik a szaporulat megfékezéséről. Ők együtt elhatározták, hamarosan kirobbantanak egy minden eddiginél nagyobb emberáldozattal járó világháborút, ezzel elérik, hogy az emberiség létszáma sokmillióval csökkenjen, azon belül a képtelen zsidó túlszaporulat megállítása is megoldódik minimum hatmillió zsidó kiiktatásával.

Az emberiség sorsát mindenkinél jobban a szívén viselő Hitler népesedés politikai intézkedések sorát hajtotta végre, amit eléggé el nem ítélhető módon a hálátlan történész szakma a mai napig háborús bűnöknek, népirtásnak és efféle értetlenségről tanúskodó negatívumoknak próbál feltüntetni.

Na ennek vége! Itt van a hivatalos állami történész, ő a napokban fogja bejelenteni, milyen téves szemlélet uralkodott eddig a világtörténelem értelmezését illetően, tényleg ideje, hogy mi magyarok felnyissuk a művelt világ szemét, és emlékművek felállításával, Hitler ötszörös életnagyságú szobrainak minden 1000 lakosnál nagyobb településen való felavatásával, valamint Hitler, Bormann, Himmler, Krupp és a többiek  születésnapjának munkaszüneti nappá nyilvánításával javítsuk ki a szörnyű félreértéseink okozta károkat. Heil Hitler!

Látnak valami furcsát a fentiekben? Ugye nem? Természetes folyománya az idegenrendészeti eljárásnak, a hivatalos állami történész (ugye belátják, nem írhatok ide nevet) nyilvános zsidózásának.

És még valamit kérdeznék gyorsan. Tetszett értesülni róla, hogy Magyarország miniszterelnöke tiltakozott volna ennek a… na hogy is mondjam, nem akarok gusztustalankodni, ennek a lénynek a megnyilvánulása ellen? Akkor? Hallottak valami olyasmit, hogy elhatárolódunk, tiltakozunk, a magyar kormány lépéseket tesz, hogy egy ilyen torzulat ne viselhessen semmilyen funkciót, hallottak ilyesmit?

De azt már hallották, hogy Magyarország miniszterelnöke nem antiszemita. Ugye azt sokszor? Főleg a beszari és törleszkedő, ostoba, úgynevezett baloldali megnyilatkozóktól.

Hanem mi a fene?! Micsoda Magyarország miniszterelnöke, aki szerint a „baloldal genetikusan”, aki állandóan néma marad, amikor valaki evidensen antiszemita szövegekkel szennyezi a légkört, mint például a szőke igazságügy miniszter, aki „nem ért a focihoz” és így tovább a végtelenségig – micsoda Magyarország miniszterelnöke, ha nem antiszemita?! Aki hallgat, aki elbújik, az nemcsak gyáva, hanem egyben egyetértő és beleegyező is, az nemcsak jellemtelen, hanem lényegében egyetértéséről értesíti az antiszemitákat, a kirekesztőket, az embertelen eszmék hirdetőit – teszi ezt azért, mert minden egyéb tevékenységével is azt igazolja, hogy kirekesztő és a gyűlölet élteti.

És azt hallották, hogy Magyarország miniszterelnöke tehetséges, sőt kiváló politikus? Persze, hogy hallották, ugyanonnan.

Mit tetszik szólni ahhoz a megfogalmazáshoz, hogy Vito Corleone, a Keresztapa tehetséges, kiváló politikus? Aki a mások tönkretételével gyarapítja a saját „családját”, aki csak rombolni képes, mert ha építkezik, azzal is kárt csinál emberek tömegeinek, aki folyamatosan hazudik, meglopja a szegényeket, lehetetlenné teszi embermilliók életét, akinek minden tevékenysége arra irányul, hogy megalázzon mindenkit, aki nem tartozik a „családjához”, gyerekeket éheztessen, szétdúlja a természetes és épített környezetet, az lehet tehetséges? Egy köztörvényes bűnöző lehet kiváló?

Aki mindössze arra képes, hogy a saját hatalmi tébolyát kiélje, annak szétterjedését időben és térben akadálymentessé tegye, aljas és szélhámos intézkedésekkel lassan gyógyíthatatlanná betegítse szűkebb és tágabb köreit, az lehet sokminden, de tehetséges nem.

Lassan tudomásul kellene venni, hogy praktikus a dolgokat a nevükön nevezni. Fogalmakat, tárgyakat, személyeket szabatosan leírni, és ennek megfelelően a helyükön kezelni. A gazember például gazember akkor is, amikor van valamilyen funkciója, amit másképp neveznek. Nem tudom, érthető-e. A gazember egyfelől tágító gyűjtőnév, gazember bárki lehet, vízvezeték szerelő, női szabó, filozófus vagy földműves. De az egyes szakmák önmagukban nem határozzák meg képviselőjük jellemét, a miniszterelnök, a kazánkovács vagy a humánpolitikai munkatárs lehet bármilyen erkölcsi szinten. Ebben az esetben a fenti fogalom szűkítő szerepet tölt be: „ez a műbútorasztalos egy gazember” azt jelenti, hogy a műbútorasztalosok között az egyik gazember. Ezt azért jó tudni, mielőtt az ember megbízást adna egy gazembernek.

A különféle fogalmakhoz, tárgyakhoz és személyekhez meg kell találni a megfelelő bővítményeket, azaz a megfelelő jelzőket és határozókat például.

Mondtam már sokszor, nincs tehetséges gazember.

Tessék pontosan fogalmazni. Könnyebben fogjuk érteni egymást.

2014. január 18., szombat

Nyilvánosság

Nem kedvelem François Hollande-ot. Nem tartom rokonszenvesnek. Mindenféle bajom van vele, ezeket most nem sorolom, mondom azt az egyet, ami nem tartozik ezek közé.

Nem érdekel, hogy szeretője van. Az sem érdekelne, ha nem volna. Az sem, hogy volt-e valaha felesége vagy „csak” élettársa volt, akivel együtt élt, és nemzett neki négy gyereket.

Egy effajta embernek (sokszor mondtam már) nézetem szerint nem lehet magánvéleménye. Nincs olyan, hogy ezt most az államelnök mondta, ezt meg a magánember. Különben meg is ette a fene az egészet, ha valakinek kétféle véleménye van.

Magánélete sem nagyon lehet egy államelnöknek, de azért az kell, hogy legyen. Sokminden nem tartozik ugyanis a közre. Mondjam? Jár vécére például, és ott mindenféléket csinál, valószínűleg szellent is például. Tetszik akarni részletes beszámolót ezekről az eseményekről? Aztán az is lehet, hogy például túrja az orrát lefekvés után. Vagy fölkelés előtt. Mondjam még? Ezek nem törvénybe ütköző cselekedetek.

Az államelnök magánéletéhez az égvilágon semmi köze nincs senkinek, amíg az államelnöki feladatait megfelelően látja el, amíg például nem szellent a minisztertanács orra alá. Mert bár az sem törvénybe ütköző, de sértené az egymás mellett élés szabályait meg ilyesmiket. Ahhoz sincs senkinek semmi köze, hogy az államelnök mikor és hogyan készít gyereket, sőt még ahhoz sem, hogy kinek, egészen addig a pillanatig, amíg ezt nem nyilvánosan, szabadtéri előadás keretében teszi. Mint ahogyan Amerika népének sem volt semmi köze ahhoz, mit tett az elnöke egy gyakornokával bárhol, a nyilvánosság teljes kizárásával, ahhoz egyedül Hillary Clintonnak volt köze, és hogy erről Hillary Clintonnak mi volt a véleménye, ahhoz sem volt köze senkinek a világon.

Az ember funkcionál. Ha nem tenné, meghalna. Ezért energiahordozókat vesz magához (ételt, italt), ezeket feldolgozza, a fölösleget üríti. Ezt hívják anyagcserének. Az input (bevitel, szó szerint betevés) lehet akár nyilvános is, nagy termeket épít magának az ember, amely termekben olykor úgynevezett társasvacsorákon vesz részt, de különben is szeret ezekbe a helyiségekbe járni, és ott nyilvánosan rendkívül gusztustalan mozdulatokat tenni, amennyiben például kitátja a száját és abba döglött állatokat vagy élőhelyüktől erőszakkal elválasztott növényeket tömköd. Az output (kitevés) nem annyira nyilvános, bár közterületen is épít magának az ember kisebb termeket ennek kiszolgálására, de itt csak a férfiak végzik együtt a kisebb dolgaikat, a nők azokat sem, a nagyobbak elvégzésére szűk helyiségek szolgálnak.

Hogy miért van így? Mert valamiért így alakult (nem azért, mert az output büdös, a fokhagyma is az meg a zsírszag is), és egy ideje az a szokás, hogy éttermeket építünk és nem ürítőtermeket, pedig éppúgy azt is építhetnénk.

Az ember szaporodik. Ha nem tenné, kihalna. Ezért különféle testhelyzetekben arra irányuló mozgásokat végez, hogy utódokat hozzon a világra. Az ember elég hamar rájött arra, hogy a szaporodás érdekében végzett tevékenység alkalmas az örömszerzésre, akár a táplálkozás vagy az ivás. Nem tudom, melyik volt az a kor, amelyben az ember elkezdett félrevonulni, ha szaporodhatnékja támadt, tény, hogy ezt a mozgássorozatot egy ideje lehetőleg a többiektől elkülönülten szereti csinálni. Azért e célból is épít magának mindenféle épületeket, koroktól és úgynevezett erkölcsöktől függően ezeket mindig másképp nevezi, és másképp osztja be a tereket (lásd például a Római színt Az ember tragédiája című darabban).

Az ember az állatvilág része (ezt is mondtam már: Jóreggelt Európa, Az állatokról, november 17.), bizonyos fejlettségi szinten bizonyos viselkedés formákban különbözik az állatoktól, de a lényeg nem változott, táplálkozunk, ürítünk és szaporodunk. Ezeknek a funkcióknak az ellátásában bizonyos korlátozásokat kell alkalmaznunk, e korlátozásoknak valamikor még némi értelme is volt, például a Tízparancsolat figyelemreméltóan ésszerű tiltásokat tartalmaz, e korlátozásokat megtartottuk, némelyiküket a közszeméremre hivatkozva törvényi szintre is emeltük. De az evés, az ivás, az ürítés és a szaporodás olyan alapfunkciója az embernek, amit nem lehet regulázni, amihez senkinek nem lehet köze, amíg ezeknek az alapfunkcióknak a működtetése nem sérti a közösség működését, ha úgy tetszik, amíg társadalmilag nem káros.

Ezek a funkciók jórészt ma is a magánélet részei. Ezekbe a magánügyekbe az egyház kezdett először beavatkozni, kártevései százmilliók életét keserítették meg, és százmilliók életét vették el. Az egyház írt elő böjtöt, és az egyház vélte úgy, meghatározhatja az emberek párválasztásának szabályait. Az emberiség kisebbik része megszabadulni látszik a kártékony és ostoba egyház kártékony és ostoba reguláitól, de a nagyobbik rész még mindig azt hiszi, lehet olyan erőszakszervezet, ami beleavatkozhat az ember magánügyeibe. Ezeket vallásos embereknek hívják, égre emelt tekintettel kérik számon másokon a mások magánéletének részleteit. Aztán hazamennek és most nem részletezem, mit csinálnak a saját magánéletükben.

Ha van valami, ami vetekszik az egyház dúlásával, az a bulvársajtó.

Nagyon szépen kérem, ne tessék azt hinni, hogy ami a bulvársajtóban megjelenik, az már közügy. Nem az. Egyszerűen csak nyilvánossá válik valami, amihez semmi köze nincs senkinek.  Az ember a saját funkcionális magánügyeit csakis a saját maga elhatározásából teheti nyilvánossá. Ha ezt valaki más teszi, az bűncselekményt követ el. 

Attól, hogy valami megjelent a bulvárban, az a valami nem válik közüggyé, csak rendkívül buta emberek tömegei vehetnek rá hasonlóképpen buta embereket, hogy a megjelenéstől kezdve ezekről a dolgokról mint közügyekről kezdjenek tárgyalni, holott ezekről egész egyszerűen nincs mit tárgyalni. Még azután sem, hogy a bulvársajtó közzétette. A nyilvánosság és a közügy ugyanis két teljesen különböző fogalom.

Amíg az emberiség hagyja pusztítani magát a bulvár által, amíg a lesifotósok és más leskelődők nem kerülnek nagyon hosszú időre börtönbe, amíg az emberiség nem akarja egyszer s mindenkorra eltüntetni az életéből a bulvársajtót, addig a bulvár által előidézett és a nyomorúság szakadékába növekvő sebességgel száguldó barbárság megállíthatatlan lesz.

Tudom, képtelenségeket beszélek. Mert igaz, hogy a társadalomnak és benne az egyes embernek csak könnyen kimutatható kára származik a bulvár létéből, hogy ennek a jelenségnek nincs egyetlen olyan szelete sem, ami valaha bármilyen módon pozitív megnyilvánulásnak lehetett volna tekinthető (ne tessék a szegény buta ember „egyetlen szórakozását” pozitívumnak feltüntetni, pontosan ez a bulvár legszörnyűbb kártevése), éppen ezért a bulvárt már régen ki kellett volna irtani, ahogyan az életre ártalmas dudvát szokták eltávolítani, de a kereskedőknek ez hozza a legnagyobb hasznot. És a kereskedők paprikajancsija, az úgynevezett politikus is csak ezen a dudvával fertőzött talajon képes megélni.

Bármennyire nem kedvelem François Hollande-ot, bármennyire növeli az iránta érzett ellenszenvemet a tény, hogy ő egyike a paprikajancsiknak, azt akkor is el kell ismernem, hogy neki is lehetnek funkcionális magánügyei. Amiket egyedül ő szoríthat korlátok közé, de erre senki nem kényszerítheti. És amihez senkinek semmi köze nincs.

2014. január 16., csütörtök

Kisváros délen

A minap írtam Szinetárról. Meg mindenféle régi dolgokról. Egy ember, akinek többnyire adok a véleményére azt mondja, bizonyos eseményekről azért kellene írnom, mert más nem fogja megírni. Közben meg hátha fontos.

Igaz lehet.

Sokadszor megy a tévében egy sorozat, Kisváros a címe. A keletkezésekor még az volt a címe, hogy Kisváros délen. Dátumokban gyenge vagyok, valamikor a 90-es évek elején volt ez a címe.

Úgy kezdődött, hogy egy színész eljött hozzám, írnék egy filmsorozatot a Magyar Televíziónak. A színészt hajdan kedveltem, voltak neki jó tulajdonságai, például jó színésznek tartottam, játszott is sűrűn az általam rendezett darabokban, más műsoraimba hívtam verset mondani, jól mondott verset, pedig kabarettistaként könyvelték el, én tudtam, hogy tehetséges színész. Van neki neve is, csak én most már nem írom le, mert a hajdani idők elmúltak, és ez a színész kiiratkozott az embernek tekinthető élőlények sorából. Nincsenek sámánista szokásaim, bizonyos neveket egyszerűen azért nem írok le, mert az undornak különféle fokozatai ebben megakadályoznak, a jelentéktelenség függvényében legföljebb jelzem, kiről van szó. Legszívesebben a nagy gazemberek nevét sem írnám le (lásd például Kossuth), de azokat olykor kénytelen vagyok… na jó, ezt majd máskor.

Egyszóval ez a színész azt találta ki, hogy a nagyközönség kíváncsi lenne rá egy újabb katonasorozat főszereplőjeként, és minthogy bizonyos legendák szerint én valamikor jó írónak indultam, nekem kellene megírnom ezt a sorozatot.

Zárójel következik: (Valamikor a 60-as évek második felében valóban voltak jelek, amik arra utaltak, hogy nagy jövő előtt állok, Ottlik Géza és Örkény István tanítványául fogadott, miután a Kortárs című irodalmi folyóirat 22 éves koromban közölte egymás után két írásomat, és néhány évvel később a Televízió bemutatta egy drámámat, Várkonyi Zoltán biankó szerződést kínált, hogy írjak színdarabot a Vígszínháznak, kikötése szerint a két főszerepet Ruttkai Évának és Latinovits Zoltánnak kell játszania, ehhez ők ragaszkodnak, különben szabad kezet kapok, és így tovább, valóban voltak jelei, hogy belőlem esetleg író lesz. Aztán közbeszólt Aczél György személyében a politika, amennyiben egy időre ki voltam tiltva az irodalomból. Aztán jött a két kisfiam, és nekem el kellett döntenem, hogy az apjuk leszek vagy író. Akkor csak sejtettem, ma már bizonyosan tudom, a kettő együtt nem megy, és azt is tudom, hogy helyesen döntöttem, ők mindennél fontosabbak. Ma is. Mióta felnőttek, újra elkezdtem írni, hogy a hajdani jövendölések beteljesednek-e, hamarosan kiderül.) Zárójel zárva.

Azt körülbelül lehet sejteni, milyen író voltam és vagyok, azt viszont pontosan lehet tudni, hogy rátartiságban utolérhetetlen. Nem mondtam ki hangosan, csak gondoltam, ugye senki nem hiszi komolyan, hogy én holmi tévéfilm sorozat írásával fogom magam lealacsonyítani.

Eltelt néhány nap, csöngött a telefonom. A túloldalon egy magát producernek nevező ember beszélt, akinek ugyancsak nem írom le a nevét, hamarosan kiderül, miért nem, pedig őt is évtizedek óta ismertem, operatőr koromban sokat dolgoztam vele, felvételvezető volt. Azt mondta, azért telefonál, mert szerződést szeretne aláíratni velem egy filmsorozatra. Mondtam, nem. És letettem a telefont. Másnap csöngettek a lakásomon, az ajtó előtt egy kedves arcú néni állt, azt mondta, őt a producer küldte, diktálni fogok neki.

Kedves arcú nénikre nem szokásom rávágni az ajtót, szelíden, de határozottan közöltem vele, hogy hiába jött, nem fogok diktálni. Akkor a néni elsírta magát, és azt mondta, neki több munkát így már nem fognak adni. Ezt mondták, kérdeztem. Nem, de azt igen, hogy a kézirat nélkül ne menjen vissza.

Behívtam a nénit a lakásba, leültettem az íróasztalomhoz az írógép elé, és diktálni kezdtem. Kisváros délen. Nem emlékszem, mennyi idő alatt készültünk el a történet vázlatával, de arra igen, hogy néhány nap múlva ismét szólt a telefonom. Bányai Gábor hívott, korábban kollégám a Rádióban, akkor a Magyar Televízió elnökhelyettese. Azt mondta, a Dramaturgiai Tanács megtárgyalta a sorozat vázlatát, és olyan gyorsan hozta meg az ítéletet, mint még soha, kérdés sem volt, a sorozatot azonnali megvalósításra ajánlják. Kérdeztem Gábort, van-e valami köze ehhez az egészhez. Azt mondta, bíztatta a producert, amikor az hozzá fordult, mert ezesetben tényleg jó író kell, és ő tudja, hogy én jó író vagyok, de ennél többet nem tett.

Beadtam a derekamat, a fiaim kicsik voltak, kellett a pénz, és Bányai a lelkemre beszélt, hogy nem olyan nagy szégyen írni egy jó filmsorozatot.

Nekiültem. Kitaláltam a figurákat, megírtam az első forgatókönyvet, amiben ez a bizonyos színész bemutatkozik mint őrmester, akit éppen áthelyeztek egy déli kisváros melletti kaszárnyába. Az egyes snitteket úgy írtam meg, hogy mellé tettem, hány perc hány másodperc a kép, a történet valós időben játszódott, folyamatosan (fontosnak tartom megjegyezni, a 24 című amerikai filmsorozatot nagyjából 10 évvel később kezdték készíteni, azaz nem onnan vettem az ötletet – mint mindjárt kiderül, ők sem tőlem).

A kijelölt rendező (isten nyugosztalja, régen meghalt) elkezdett fanyalogni, azt mondta, lehet, hogy a Jancsónál ennyi ez a snitt, meg lehet, a Makknál is, de nála nem. Én meg azt mondtam, drága gyerekem, a fene kíváncsi a te művészetedre, oda van írva, azt kell leforgatni, ha majd a lila ködjeidre lesz szükség, bizonyára szólni fognak, de ez itt egy szakma, ennyi idő van, ennyi pénz, ezt kell legyártani. Egyszóval nem voltam valami rokonszenves, de mindig idegesítettek a tehetségtelen emberek, akik a képességeik hiányát nagyképűsködés mögé próbálták rejteni.

Innen még hosszú, de már csak a végét mondom. Rólam kiderült, hogy nem vagyok híve a dzsentroid miniszterelnöknek, még kevésbé a kreatúráinak, Bányait Hankissal együtt eltávolították a Televízióból, a főszereplő színészből előbukkantak korábban mélyre fojtott fasisztoid hajlamai, a producerből ugyancsak, az általam megalázott rendező pedig célul tűzte ki, hogy ugrálni fog a gerincemen. Azonnali hatállyal kiraktak a produkcióból. Engem. A történeteimet nem, azokat csak tönkretették, megmiskárolták, sárba rángatták. Mindent megtartottak, a címet a „délen” híján, a figurákat, akit én Grófnak neveztem, azt átkeresztelték Hercegnek meg ilyesmi. Az elkészült hat forgatókönyvet azóta sem fizették ki.

Akkor kezdődött a sértődött bosszúállók uralma. Akkor kezdtek előbújni a rossz jellemű, rossz minőségű emberek, akiknek vágyai voltak ezekhez illeszkedő képességek nélkül. A bérelszámolók, akik tömegek feletti uralomra áhítoztak, most azt mondták, őket elnyomták a szocializmusban, és egyszerre lett belőlük tévévezér, rádióvezér. Meg mindenféle vezér.

A hetvenes évek elejétől kezdve (sokszor leírtam, elmondtam már, például Jóreggelt Európa, Hatalom1-2., október 6-7.) azokat mellőzték, akik alkalmatlanok és iszonyatosan tehetségtelenek voltak. A kilencvenes évek óta ezek az ország elöljárói, pontosan olyan alkalmatlanok és tehetségtelenek, majd tetszik látni nemsokára, amikor napvilágra kerülnek a gazemberségeik, hogy még rablónak is tehetségtelenek, még az emberek tönkretételében is fantáziátlanok, még bosszút állni sem tudnak, mert a bosszújuk is kisszerű és stílustalan.

Ami a Kisváros délent illeti, nem tudom, milyen lett volna, ha olyan marad, amilyennek én megírtam, nem az én dolgom eldönteni, jó volt-e, amit írtam, de egy bizonyos: ami megvalósult, az sokkal rosszabb lett. Olyan, amilyenek azok a pitiáner tolvajok, akik még a lopáshoz is gyávák.

2014. január 10., péntek

Szinetár


Kerestem minden elképzelhető helyen, nyoma sincs egy tévéjátéknak. Talán csak ketten élünk a készítői közül, én még elég részletesen emlékszem rá.

Dürrenmatt: A baleset. Trops textilügynök Pécsi Sándor. Az öreg bírók nevét elfelejtettem, de a szereposztás majdnem biztosan: Páger Antal, Kemény László, Kovács Károly… A házigazda bíró valakije (talán házvezetőnője) Somogyi Erzsi. A IV-es stúdióban (ez volt akkor a Szabadság téren a vadonatúj, hatalmas műterem) fel volt építve az egész emeletes családi ház.

Este 10-től éjjel 2-ig forgattunk, színészt akkor csak így lehetett egyeztetni, a színházi előadásnak akkor lett vége, a színész reggelig ráért – ha éppen nem volt egyéb munkája. Akkor azért többnyire volt. De ez a tévéjáték valószínűleg azon a helyen állt a színészegyeztetőknél, amihez a többi munkát kellett igazítani, azaz elsőbbsége volt az összes többivel szemben. Először azért, mert a Magyar Televízió tényleg a legfontosabb „játszóhelynek” számított, másodszor meg azért, mert a darabot a Televízió valamilyen módon kiemelten előkelő állásban lévő munkatársa rendezte. Azért vagyok ilyen körmönfont, mert nem emlékszem, akkor művészeti legfőbb főnök volt vagy már elnökhelyettes is vagy még egyik sem, de az bizonyos, hogy nagy tekintélynek tisztelte jóformán mindenki, a szakma jórésze is.

Én a produkció egyik operatőre voltam, 23-24 éves lehettem, a rendező Szinetár Miklós 34-35, minthogy 11 évvel idősebb nálam. Ez azt jelenti, hogy a 60-as években is ennyivel lehetett idősebb, bár ezt én akkor másképp éltem meg. Találkoztunk a folyosón többször is, nem hittem, hogy van fogalma róla, ki vagyok én, hiába vett körül valami nimbusz mint ifjú titánt, aki bravúrosan közvetít futballmeccset, a „popsztárok” miatta imádnak forgatni a Halló fiúk halló lányokban, és táncfilm nem készül nélküle, mondom, lehetett engem ismerni, de nem gondoltam, hogy Szinetár tud hova tenni, pedig operatőrt a rendező választ (vagy ha beosztott operatőrről van szó, legalábbis jóváhagy). Úgyhogy nyilván nem volt véletlen. De ebbe én csak most gondolok bele, akkor nem kaptam levegőt a megtiszteltetéstől.

Akkor ugyanis az én meghatározó élményeim között ott volt a Koldusopera a Petőfi színház produkciójában (ezt a színházat most éppen Tháliának hívják, de volt már Nemzeti is, amikor a Blaha Lujza téri épületet lebontották), amihez fogható színházi előadást azóta sem sokat láttam, és amit Szinetár huszonvalahány évesen rendezett. És amiben nem is az volt az igazán nagy szenzáció, hogy egy addig nagyjából ismeretlen színészre (Agárdi Gábor) bízta a főszerepet, még csak az sem, hogy a rossz kabarétréfákba száműzött Horváth Tivadar döbbeneteset alakított, vagy hogy egy tizenhat éves lány (Almási Éva) játszhatta Pollyt, hanem hogy Peacocknak a szembeni Operettszínházból hívott egy kiöregedőben lévő táncoskomikust, akit imádtak a Kálmán Imre rajongó nagymamák, de csak itt vált világossá, hogy az illető mindig is az ország egyik legjelentősebb színésze volt, és semmit nem is felejtett: Feleki Kamill.

Aztán ugyanebből a színházból a Mélyvíz, Mándy Iván darabja, amiben Sennyei Vera mutatta meg a világnak (körülbelül utoljára), milyen zseniális színésznő. Aztán az Egy szerelem három éjszakája, az első magyar musical, és Szinetár még mindig nincs harminc. (Ezzel az „első magyar musical”-lel kapcsolatban van itt még valami, amiben aztán tényleg teljesen bizonytalan vagyok. Egy Szivárványvölgy című előadásról volna jó többet tudnom, de sehol nincs nyoma, pedig volt ilyen, az biztos, mint a halál, én annak még a próbáit is végigültem, igaz, semmire nem emlékszem belőle, „csak” a női főszereplőre, aki miatt akkor mindennap a színházban voltam, Nádasi Myrtillnek hívják, ha jól tudom Angliában él, nemrég megjelent egy könyve. Ez musical a javából, Myrtill azért játszotta a főszerepet, mert nem lehetett tudni, balett táncosnőnek jobb-e vagy színésznőnek, a papája az Operaház félelmetesen (én legalábbis kicsit féltem tőle) nagynevű koreográfusa volt, aki természetesen balerinának szánta a kislányát. Szivárványvölgy. Musical. Jó, nem magyar, csak magyarországi, de annak első. Azt hiszem. Én ennek a rendezését is Szinetárnak tulajdonítottam, és ez mintha előbb lett volna az Egy szerelemnél, de mondom, ezügyben nem vagyok komolyan vehető.)

A meghatározó élménynél is erőteljesebb előadások, és ami talán ennél is fontosabb, a semmiből előhívott vagy a homályba taszítottságból visszahívott színészek, egy nagynevű, számomra legendás rendező egyszercsak ott van velem együtt egy stúdióban, és olyan, amire számítani lehetett. Elkészítette a lehető legtökéletesebb szereposztást, könnyedén, mosolyogva vezényli a munkát úgy, hogy senki észre sem veszi, itt a magyar színészvilág nagy öregjei jókedvűen és lelkesen dolgoznak éjszakákon át. Dürrenmatt, A baleset.

Szinetár feleségül vette minden idők legszebb hangú színésznőjét, aki elég szép és elég tehetséges volt ahhoz, hogy a legnagyobb sztár legyen ebben az országban. El is játszotta Karinthy Ferenc Dunakanyarját Sztankay Istvánnal, máig kitartó gyönyörű előadás, ráadásul Ruttkai Éva után, szinte lehetetlen vállalkozás, Hámori Ildikónak sikerült Ruttkainál is emlékezetesebbnek maradnia – aztán… Aztán voltaképpen semmi. Kihasználhatta volna a nagyhatalmú férjet, a tekintélyes Szinetár pedig akárhogy futtathatta volna a feleségét, senki egy szót nem szólhatott volna, Hámori Ildikó mint mondtam szép és tehetséges, remek színésznő és mégis – semmi. Sokat beszélgettünk azóta Ildikóval, voltunk együtt „jégmamák” is, amennyiben az ő kislánya meg az én kisfiam egy filmben játszottak, de erről nem került szó. Hogy miért lett így. Az úri modor, a jóízlés. Dehát nem kellett volna. Mindegy, nem az én dolgom ezt megítélni, ők tudják.

Szinetár volt vendég rádióműsoromban, rendezett hangjátékot, amire én kértem föl, ismerjük egymást 50 éve. De nem mondhatnám, hogy a barátom. Túl messze van fölfelé. Vásáry Tamás meg ő, mindketten lehetnének a barátaim, de nem azok. Valahogy nem erről a világról való a teljesítményük.

Szinetár Miklós pályafutása voltaképpen hibátlan. Nem tett és nem mondott soha semmit, amit én ne tartottam volna jónak, gyakran kiválónak.

És most meggyalázzák a nevét ezzel a listával. Hogy „felkérik”, írjon egy majdani nemtudommibe.

Mit lehet ilyenkor tenni?

2014. január 5., vasárnap

Randalírozás

Megjelent egy könyvem 2004-ben, azokat a jegyzeteimet tartalmazza, amikért a Pulitzer-díjat kaptam 2003-ban. Nem vagánykodásból mondom, csak itt fontosak az adatok. Tehát: 2002 nyarán szóltam először, az erről való "dokumentum" megtalálható a Könyv de nem olyan című kötet 177. oldalán. Ide most kimásolom.

"Német jövevényszó, randalieren azt jelenti, garázdálkodni, duhajkodni. A nyolcadik kerületben, ahol felnőttem, volt ennek a szónak valami mellékíze, megvetést éreztetett, pitiánerséget. Aki randalírozott, nem volt komoly ember, elég volt kicsit félrelökdösni – menjéé’ máá’, zavarogsz itten, csórikám…

Mindemellett a randalírozás kellemetlen volt. Hogy egy perc nyugtot ne hagyjanak! Méé’ nem takarodol?! – mondta egyszer csak a komoly ember, akinek tekintélye van, és akkor tanácsos volt odébb menni, vagy elhallgatni.

Feliratos trikóban bemenni az Országházba, az randalírozás.

Megszavazni a választások végeredményét, aztán sunyin félszeg mosollyal és széttárt karokkal sajnálkozni, hogy az országban nyugtalanság tapasztalható, az randalírozás.

Odaküldeni a hídra a szigorú ábrázatú építészt, hogy az a külföldi lap és tv is tudósítson, amelyiknek az ingerküszöbét nem érné el a többiek jelenléte, az randalírozás.

Mondani, mondani, mellébeszélni, kaján mosollyal folyamatosan mellébeszélni, ugyanúgy, mint a választások előtt, mintha a választásokat - amelyeket hatszoros szorzószámmal illett volna megnyerni annyi pénzzel és annyi elektronikus és nyomtatott papagájjal – mondom, mintha a választásokat nem veszítették volna el, az randalírozás.

A ’94-98 közötti miniszterelnök kitüntetéséről egy kétségtelenül pártosan, azaz törvénytelenül viselkedő köztársasági elnöknek nyilvános véleményt nyilvánítani, hatáskör és felhatalmazás nélkül úgy, hogy senki nem kérdezte, az a randalírozás felső foka, ami az előbbiektől csak szintekben különbözik, nem jómodorban és eleganciában.

Az én gyerekkoromban akkor randalírozhattak az arra hajlamosak, amikor nem volt komoly ember a környéken. Az én gyerekkoromban ritkán lehetett randalírozni a nyolcadik kerületben…


Sok okos ember állította már szembe a demokráciát a rendpártisággal, iszonyodva (velem együtt) az utóbbitól, mint a totalitárius rendszerek eszközétől. Az általam olvasott tanulmányokban viszont senki nem tartotta fontosnak szembe állítani a demokráciát a rendetlenséggel, a tanácstalan vállvonogatással, miszerint lehetséges, hogy a szóban forgó cselekmény kimeríti az uszítás tényálladékát, de itt van mindjárt ezzel szemben a véleménynyilvánítás szabadsága.

Nincs itt. Az uszítás, a lázítás, a gyűlöletkeltés még a szalmakazalhoz hasonlatos bölcsészagyban is tisztán és világosan körülhatárolható fogalmak – az ugye nem lehet, hogy a szabályosan kévézett jogászagy nem tudja ezeket megkülönböztetni a szólásszabadságtól?

A szabadságot sokan és sokféleképpen leírták már, most hirtelen nem jut eszembe, hol olvastam, hogy szabadnak lenni azt jelenti, másoknak nem ártani. Ha ez igaz, hadd fordítsam meg a tagmondatokat a tagadószó áthelyezésével: másoknak ártani azt jelenti, nem szabadnak lenni. (Nyelvhelyességi szempontból kissé ügyetlen így, de az elmélet alkalmazhatóságát talán nem a grammatika szabályai befolyásolják – ha alkalmaznánk végre.)

Nem a világtörténelem véres eseményeit akarom felidézni, amelyek randalírozással kezdődtek, bár nehezemre esik, hogy ne ezeket akarjam felidézni. Azért esik nehezemre, mert eddig minden ideológia, amelyet össznépi fogyasztásra szántak, terror által vált össznépivé. Az ideológia készítője eleinte csak nem érti, miért fogadják bizonyos tömegek oly értetlenül az ő ajándékát, aztán majd meg akarja őket simogatni. Akkor is, ha a simogatástól félve bemásznak a farakás alá. (L. Karinthy Frigyes: Szeretem az állatot.) Csak szeretném csöndesen megjegyezni, hogy a zsidózás, a trianonozás, az újnácizás nem egy vélemény, hanem egy szándék, amiről pontosan lehet tudni, milyen cél felé tör. Amiről pontosan lehet tudni, hogy ártani akar.

Azt sajnos elég régóta értem, hogy az előző négy évben miért nem születtek olyan törvények, amelyek nem pénzbüntetéssel „sújtanának” egy Szálasira ájtatosan emlékezőt, aki a választások tisztaságát illető nyugtalanságát egy város életének megbénításával manifesztálja. Azt viszont nem értem, hogy az elmúlt hetekben miért nem születtek ilyen törvények. Mint ahogyan azt sem értem, hogy az elmúlt hetekben miért nem jelent meg egyetlen komoly ember sem, aki rászólna a randalírozókra. Mert ahol mindent szabad, még ártani is, azt kezdetben sem nevezik demokráciának. Hogy kicsit később minek nevezik, azt nem mondom meg.

Most vegyék úgy, hogy a szájam elé kaptam a tenyerem, és csak mögüle kérdezem halkan: ugye nem az történt, hogy a komoly embernek nincs ideje, mert éppen ügynöktörvényt alkot? Törvényt, ami olyan nem bűncselekmény megtorlására készül, ami akkor is rég elévült volna, ha bármikor bűncselekmény lett volna, és ami nem torol meg semmit, mert szankciót nem tartalmaz. A szájam elé kapott tenyérrel, halkan kérdezem: csak nem az történt már megint egyszer: úgy bedőltek a randalírozóknak, hogy velük együtt tetszenek randalírozni?

2002. július 17.

Tizenkét évvel ezelőtt nem tudtam, hogy fölösleges új törvényeket hozni, mert vannak megfelelő törvények, az végképp nem volt érthető, miért nem alkalmazzák őket.
 
Akkor kezdődött minden. Egy köztörvényes bűnbanda garázdálkodása, látván, hogy nincs megtorlás, elvezetett abba az abszurd helyzetbe, ami már leírhatatlan, a gátlástalanságnak arra a fokára, ami még a magyar történelemben is példátlan.
 
Az igazán dermesztő adat a hallgatottságomban található: 500 000 és 800 000 között ingadozott. Ekkora "példányszámban" jártattam a szájamat teljesen hatástalanul. Két évvel ezután a mai miniszterelnök egyik csúszómászója végleg eltávolított a Rádióból. Megtehette. (2004-ben nem a mai miniszterelnök volt kormányon, de már az ő akarata érvényesült.) Ebben a két évben még elég sokszor elmondtam a fentieket kevésbé finoman is. Hogy mi lesz a vége.
 
Ez lett. Hogy a vége hol van? Így nagyon messze.

2014. január 3., péntek

Nincstelenek 2.


Van kollektív félelem? Lehet történelmileg gyávának lenni? Jellemtelen gazembernek? Nem azt kérdezem, ad-e felmentést a történelem egy népnek, amiért folyton csak behúzódik a sarokba, még kevésbé azt, hogy az egyes ember, a tisztséget viselő ócskalelkű bugris, aki egy országot nyom bele a mély süllyedésbe, menthető-e, mert olyan volt az elmúlt 600 év, hogy az csak nyomorúságot hozott. Csak azt kérdezem, magyarázható-e a történelemmel, ami itt történik.

Azt írja Borbély Szilárd a Nincstelenekben a kutyáról, hogy „…A kis vesszővel a kutya orra hegyére mért pici ütések egyszer csak összegződnek. Hiába a vicsorgás, hiába a düh, hiába az erő. Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad és el akar bújni. Menedéket keres.”

Én eddig úgy véltem, csak tanulatlan maradt ez a nép, megalázott és egykedvű, és mint ilyen hagyta magából előbújni a rossz minőségű alakokat, nagyobb számban, mint a többi nép. És rosszabb minőségben. Jöttek dózsák, kossuthok, horthyk, rákosik, kádárok meg ez a mostani falusi futballista.

Arra nem gondoltam, hogy az ütések összegződtek, és már csak dugjuk a fejünket a mancsaink közé. Hogy ez a nép már csak keres valami farakást, „…Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmében ugat. De retteg.”

Azt régen tudom, hogy a falusi futballista retteg, hogy félelmében ugat. De van kollektív rettegés?

Kell lennie. ’48 nem magyarázható mással. ’56 sem. A butaság kevés. Egy tudatlan, ostoba tömeget nem lehet belehajszolni a szabadságharcnak nevezett öngyilkosságba, a Kossuth nevezetű demagóg világripacs (Jóreggelt Európa, 2013. november 29. Számtan 2.) kiabálhatott volna bármit, ha nem összegződnek azok a kis vesszővel mért pici ütések. Már akkor is évszázadok óta.

„A buszhoz reggel sokan kijönnek. Nem utaznak sehová, csak megnézik, hogy ki megy aznap valahová. Meg hogy kik ülnek rajta. A pici ablakból fáradt, elgyötört szemek pislognak ki. Öregek utaznak a gyerekeikhez. Kismamák visznek babákat kivizsgálásra. Betegek, akiket beutalt a körorvos a járási kórházba. Csak akkor szállnak buszra az emberek, ha baj van. Ha valamilyen hivatalos ügyet kell intézni. Felveszik a fekete ruhájukat. A fehér inget szorosan rágombolják az ádámcsutkájukra. Alázatosan kopognak párnázott ajtókon. Kezükben tartják a kalapjukat. A kendő kacsutját az asszonyok szorosabbra húzzák. A bogot mi kacsutnak hívjuk. Az utazás sose jelent jót.”


Van még kérdés? A szabadságról?


Azért még majd gondolkodom.

2014. január 2., csütörtök

Nincstelenek


A könyvben nincs egyetlen történet sem. Eleje, közepe és vége sincs a könyvnek. Egyszercsak elkezdődik, akkor jönnek egymás után a betűk, aztán egyszercsak abbamarad. Nem jut el valahonnan valahová. Azaz nincs fejlődés. Visszafejlődés sincs. Rejtély sincs. Titok sincs. Semmi sincs.

A könyv szavai és mondatai ide-oda bóklásznak, de nemcsak azt nem tudom megmondani, mikor, azt sem, hogy hol. Egy faluban. Az is lehet, hogy egy falu fölött, úgy egy méterrel. Néha ezer méterrel. Olykor ezer kilométerrel. Miközben az van odaírva, hogy milyen a budi. Mi van benne és milyen büdös. Oldalakkal később megint le van írva valami, amit már mintha olvastam volna oldalakkal ezelőtt, de ez most más. Valószínűleg véletlenül. Csak mert nem emlékszik rá, hogy már van valami ilyesmi, és most megint eszébe jutott.

Hogy kinek? Ja azt nem tudom. Ez is olyan összevissza, hogy ki mondja. Egy gyerek. Aki hol hatéves, hol tíz, hol nem tudom, mennyi (a hatot meg a tízet is csak úgy mondom, találomra, arra vigyáztam, hogy ne legyen prímszám), de leginkább valami felnőtt, aki kintről és fentről szemléli ezt az egészet, de aztán hamar rájövök, hogy nincs itt felnőtt sem, mert egy felnőtt legalább azt tudja, hogy ha egyszer mesélni kezdek, akkor annak a mesének van egy története, vagy legalább sok kis epizód, gusztusos kis adomák, szájról szájra jártak. Ebben a könyvben nincs ilyen. Ahogy elkezdődne valami felnőttes, rögtön megszólal megint a gyerek.

Az íráskép, mint a Bibliáé. Nincsenek gondolatjelek, nincs, hogy ki mondja, miért mondja, hogyan mondja, amit mond, egyszerűen csak mondja. A mondatok egyszerűek és rövidek. Hemingway és Móricz meg a többiek, akik megpróbáltak így írni, kimódoltak, csináltak, folyton rajtakapom őket, hogy csak pózolnak. Ehhez a könyvhöz képest meg különösen.

Amikor az anyósom 1963-ban bemutatott Ottlik Gézának (stílusosan a Lukács napozóteraszán), még nem olvastam az Iskolát. Az anyósom azt mondta, ne azért olvassam el, mert Cipi a család barátja, hanem mert fontos könyv. Egyedül tudja azt, ami úgy általában az egész irodalom dolga különben, benne van a világ.

Én most valami hasonlót akarok mondani. Ne azért tessék elolvasni a Nincsteleneket, mert én mondom, és aki engem olvas, az mégiscsak a családhoz tartozik, hanem mert fontos könyv. Benne van a világ.

Életemben nem olvastam ilyen bonyolultan és rafináltan szerkesztett könyvet. Amiben így váltják egymást, olykor egyetlen mondatba összetorlódva az idősíkok, a nézőpontok és csak azért nem mondom, hogy a cselekményszálak, mert nincs cselekmény. Különben az ilyesmit, hogy "szerkesztés" meg "idősíkok" nekem hivatalból tudnom kell, mert ez a szakmám, de csak nagyképűsködöm, értelmes ember nem észlel a könyvben ilyeneket, észre sem lehet venni. Lehet, hogy nincs is. Csak én gondolom úgy is mint fene. És nem azért nem lehet abbahagyni, mert az ember nem hiszi el, hogy lehet könyvet írni cselekmény nélkül, és irtó izgatottan várom, hogy mikor fog már történni valami. Nem várom, mert az első oldalon kiderül, mire számíthatok. Hidegrázást kapok, amikor az irodalom felkent tudósai és más bennfentesek azt mondják, hogy a „szöveg”, ez a szó itt nem fog szerepelni, de azt is hiába várják, hogy előkerüljön a „regény” vagy a „nagynovella” vagy mit tudom én, mi.

Ez egy könyv. Még azt sem mondhatom, amit ugyancsak Ottliktól tudok, hogy egy könyvről akkor lehet megtudni, miről szól, ha elolvasod. Más lehetőség nincs. Mert erről a könyvről akkor még nem lehet tudni, ha elolvasod. Nem, nem. Nem kell újra elolvasni. Csak hagyni kell neki időt. Akkor majd kiderül, ebben a könyvben benne van a világ. Olyan fundamentumszinten. Úgy értem, enélkül nem lehet megérteni a többit.

Parasztok között éltem le a gyerekkorom meghatározó részét. A többit meg prolik között, akik mint tudjuk, annyiban különböznek a parasztoktól, hogy zárt beépítésű utcákban laknak emeletes házakban, és már semmire sincs mentségük, mert már a földet is kihúzták a lábuk alól. Nekem ez a könyv nem tud újat mondani, mindent átéltem, ami ebben benne van.

De ezt így nem tudtam. Hogy mi miért van az életben.

"A kutyák mindig éhesek, majd megőrülnek. Tépik a láncot. Szabadulni szeretnének. Nekifutnak teljes erőből, de a lánc visszarántja őket. A nyakukon van a lánc megcsomózva. A rántástól az ugatásból hörgés lesz. Vannak, akik szeretik bosszantani őket. Ezt élvezik. Odaállnak a kutya által kitaposott szakasz szélére, ahol már nincs fű. Ott biztonságban vannak. Kis vesszővel ütik a kutya orrát. Van olyan kutya, amely sokáig bírja a tehetetlen dühöt. Rángatják a láncot, hörögnek és hánynak a fulladástól. Egyszer eljön minden kutyánál az a pillanat, amikor összeomlik. Későn fogja fel, hogy egy millimétert sem tud előrébb menni. A kínzója hiába van ott az orra előtt, mégis elérhetetlen. A kis vesszővel a kutya orra hegyére mért pici ütések egyszer csak összegződnek. Hiába a vicsorgás, hiába a düh, hiába az erő. Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad és el akar bújni. Menedéket keres. Vinnyogva lapul be az oldalára állított almásládába, amely a háza a beledobott rongydarabbal. Vagy keres valami farakást, és megpróbál behúzódni alá. Vinnyogva dugja be a fejét valahová. A kihevült test reszket, mint a kocsonya. Ha nincs más, akkor a mancsai közé dugja be a fejét. Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmében ugat. De retteg."