Keresés ebben a blogban

2022. október 31., hétfő

Ragályi Elemér: Mancikám, Déneském és még sokan mások

 

Gondoltam, úgy kezdem majd, hogy elfogult vagyok, ezért ne számítsanak rendes recenzióra. Leírom majd, hogy legalább hatvan éve ismerjük egymást a könyv írójával, sőt. Lehet az hatvanhárom is, mert 1959-ben a nyarat a Hordóban dolgoztam végig, a laborban fényeltem a fejpróbákat egy Hajagos nevű főnök okos és fontos irányításával (azért neveztük Hordónak a szakmában, mert a HDF, azaz a Híradó- és Dokumentum Film telephelye korábban hordógyár volt, most buszpályaudvar, kivágták az összes ősfát, lerombolták a minimum ipari műemléknek számító épületeket), és mintha Elemér is ott dolgozott volna akkor, de ebben nem vagyok bizonyos, mindig elfelejtem megkérdezni. Aztán nyolc évig én a Televízióban voltam operatőr, ő a filmgyárban, őket hívták hozzánk, minket a pasaréti gyárba is, a Gyarmat utcába is, egyszóval szűk szakma ez. Aztán jóval később a fiaink osztálytársak voltak gimnáziumban – sok ez a hatvan-hatvanhárom év, Elemér könyvének nyilván minden történését én is megéltem, ha máshol, másképp is.

Egyetlen betű sincs a könyvben, amihez nekem személy szerint bármi közöm volna. Ettől írhatnék olyan szabályszerű recenziót, amit tanítani lehet az irodalomtudományban. Viszont az a helyzet, hogy csak nézek magam elé. Bambulok. Tegnap éjjel kettő körül értem a végére. Négyig fent voltam. Szorult a torkom az utolsó mondat után. Vannak a világirodalomban jó utolsó mondatok. Ez nem olyan. Ez nem kitalálva van. Ez olyan rémületesen természetes, amit lát az ember, aha persze… dehát ez fáj. Az egész könyv olyan rémületesen természetes, hogy végig olvasod, aha persze, ez ilyen volt…

Dehát itt minden más, mint az én történetem. A helyek, az emberek, az események. Nincs benne egyetlen szó sem arról, amiről végülis a könyv szól, hogy megszületünk, végigéljük, elmúlunk, és az egészben nincs semmi különös. Bizonyos dolgokat persze akként élünk meg, mintha az volna, mert az írók meg a filmesek általában olyan különös dolgokkal foglalkoznak, de valójában nem az, ami velünk történik, semmi különös. Csak gyönyörű, nehezen viselhető, piszkos, boldog, felzaklat, majd csak vége lesz, de szép volt.

Egyszóval nem tudom, mi ez a könyv. Az ember azt hinné, egy család története. Egy fenét. Hajlok arra, hogy ez egyszerűen egy olyan könyv, amiről nem tudom megmondani, hogy milyen, egyet tudok bizonyosan, hogy nagyon jó könyv.

Azért ha alaposabban belegondolok, ez elég.

Van egy film, az 1945. Szerintem a kultúrtörténelem egyik legkiválóbb filmje. Az egyik snittjét többször visszanéztem, mert nem tudtam rájönni, ezt hogyan lehetett megcsinálni. Említettem, nyolc évig voltam operatőr, elég jól ismerem belülről ezt a mesterséget, azóta is követem a technika fejlődését, de ezt a képsort nem értettem, ilyen nincs, ezt nem lehet megcsinálni, így nem lehet világítani, ezt laborban sem lehet előállítani, ez olyan káprázatos, amilyet én még nem láttam.

Felhívtam Elemért, megkérdeztem, hogyan rakta össze ezt a snittet. A válaszra nem emlékszem pontosan, az volt a lényege, hogy elképzelt valamit és azt nagyon meg akarta csinálni.

Majd most felhívom, és megkérdezem, ez a könyv hogy lett, mert én ilyet még nem olvastam. Lehet, azt fogja mondani hogy elképzelt valamit és azt nagyon meg akarta csinálni.

 

 

2022. október 23., vasárnap

Ünnepi megemlékezés

 

Potápi Árpád János: 1956 forradalma az egész magyar nemzet forradalma volt

Van egy-két kérdésem.
1. Ki az a Potápi Árpád János?
2. Honnan tudja?
3. Ki hatalmazta fel arra, hogy megnyilvánuljon 1956-ról?
4. A 4000 hány százaléka a 10 milliónak?

A négyezres szám sok jóindulattal keletkezett, bizonyos történetírók ennyiben állapították meg a fegyverrel harcolók létszámát. Szerintem ez túlzás, én az első puskalövéstől az utolsóig az utcán voltam, a VIII. és IX. kerületben, de 20-25 embernél többel soha nem találkoztam. A szovjet hadsereg Magyarországra küldött létszáma állítólag 6000-re tehető, aminek elvileg sokszorosan felül kellett múlnia az ellenség létszámát.
Néhányszor már megírtam, most megismétlem: ha behúzódtunk éjszakára valamely bérház pincéjébe egy-két órát aludni, mindig kizavartak minket az éber lakók, hogy ugyanis menjünk máshová lövöldözni, nem hagyják lerombolni miattunk a házukat. Amikor bementünk négyen egy pincébe, hogy kihívjunk férfiembereket barikádot építeni (trolibuszt felborítani), hátulról megszólalt egy hang és azt mondta: nem megmondtam, hogy ezt is a zsidók csinálják? Takarodjanak innét kifele!
A 4000 a 10 milliónak a 0,04 %-a, azaz nulla egész négy század százaléka.
A "nemzet" többi része alig várta, hogy vége legyen.
1957. május elsején állítólag 400 000 ember ünnepelt a Hősök terén. Magyar Szocialista Munkáspártot és Kádár Jánost ünnepelték.

2022. október 19., szerda

Az orosz birodalomról

Olvasok mindenfélét az oroszok "háborújáról", és csak azért nem írok róla semmit, mert a borsónak az ő falra hányása egy bizonyos szinten felül végképp értelmetlen - hiába magyaráznám, hogy nem létezhetik "háborús bűn", mert bármilyen támadás gondolata már a felmerülés pillanatában olyan bűn, amit azonnal meg kell torolni.

Inkább csak ideteszek egy részletet a készülő könyvemből, ami 1848-49-ről szól, a "Népek tavaszáról", a világtörténelem eddigi legsötétebb tavaszáról, máig ható, felmérhetetlen károkat okozó eseményeiről.

A dialógus az orosz kémhálózat vezetője és a könyv főszereplője között zajlik:

Bernstein nézett maga elé.

-      Miért vagy te olyan fontos?

-      Miklós nem mondta neked?

-      Nem. Nem tartozik indokolni a döntéseit.

-      Különösen, ha maga sem érti. Ki küldte a muzsikokat a Szentháromság templomba?

-      Miféle muzsikokat?

-      Nem a te embereid?

-    A Szentháromságban? Komoly ember nem megy a Fleischmarktra. Azt  gondolod – nézett a Ladyre Bernstein –, rád küldték őket?

-      Tudom.

-      Orosz nem lehet a megbízó. Valaki szereti az olcsó orosz munkaerőt.

-      Te is?

-      Ki nem? Nincs katona a világon, aki annyi pénzért menne el meghalni, mint az orosz. És mégis a legjobb. Nézd meg Kutuzov seregét, milyen volt. Nincs kémhálózat, amit annyi pénzből lehetne fönntartani, mint az oroszt.

-      Neked ez tetszik, ugye? Úgy véled, lehet a világ legjobb katonája a világ legolcsóbb katonája? Az orosz cár birodalmat akar építeni, már Péter is európai nagyhatalomról álmodozott. Az orosz ember Moszkvában azt hiszi, ő a legnagyobb ember, mert övé a legnagyobb ország, de ha megkérdezed tőle, hol van Jakutföld, a kérdést sem érti. Voltál Jakutföldön?

-      Nem.

-      Több mint egymillió négyzetmérföld. Tudod, az mekkora?

-      Nem.

-      Széltében kétezer verszta. Az tudod, mennyi?

-      Sok. Majdnem kétszer annyi, mint innen London.

-      Hosszában is annyi. Akkora területen annyian laknak ott, amennyien itt Bécsben a Burg környékén. Mehetsz ezer versztányit, és egyetlen emberrel sem találkozol. Az orosz föld csak nagy, de nem birodalom, és soha nem is lesz az, amíg övé a legolcsóbb katona.

Bernstein levette a tartóról a kampós piszkavasat, behajolt a kandallóba és kezdte kipiszkálni a hátsó falból a pisztolygolyót. Lady Lilyan nézte, mit csinál az orosz. Lassan kezdett beszélni.

-       Öt évvel ezelőtt Szentpétervárra menet megálltam egy Fjodorovszkij Poszad nevű faluban. Vasárnap volt. Az emberek egy kiégett templomrom körül térdeltek és imádkoztak. A templom huszonöt évvel azelőtt égett le. A pópa, aki havonta egyszer járt le a faluba Pétervárról, azt mondta, azért nem nyúlnak a templomhoz, mert az isten adománya, és ha ő úgy akarta, hogy leégjen, akkor annak úgy kell lennie. Fjodorovszkij Poszad öt versztányira van Szentpétervártól, de a faluból soha senki nem volt Péterváron.

-      Honnan tudsz te ilyeneket?

-      Miklós meghívott egy nyári hónapra.

-      Miért éppen téged?

-      Mert tudta, hogy egyszer elmentem Kamcsatkáig. Valamennyire ismerem az országot.

-      Mit akart tőled?

-      Hogy mondjam el, milyen a brit birodalom.

Bernstein lepattintott egy tégladarabot, kikotorta a golyót.

-      Miért éppen te?

-      Hosszú.

-      Elmondtad?

-      Nem.

-      Miért nem?

-     Semmi értelme nem lett volna.

-      Miért?

-      Te mindig ennyit kérdezel?

Bernstein behajolt a kandallóba, a hamuból kivette a golyót.

-      Csak ügyféltől.

-      Kit tartasz az ügyfelednek?

-     Akit aztán megölök. Félre ne érts, téged pillanatnyilag csak szeretnélek megölni, de még annyi minden történhet.

-      Ügyféltől miért kérdezel?

-      Szeretek biztosra menni.

-      Dicséretes.

-      Miért nem lett volna értelme elmondani, milyen a brit birodalom?

-      Mert Miklós olyat akar csinálni Oroszországból.

-      És nem lehet?

-      Nem.

-      Miért?

-      Hosszú.

-      Nem baj. Ráérünk. Ha azért jöttél volna, hogy megölj, már nem élnék. Azért jöttél, hogy elzavarj innen. Az nem sürgős.

-      Ma éjjel aludni szeretnék.

-      Ezt értem. Hamarabb jöttél, mint vártam.

-     Hm.

-      Miért nem lehet Oroszország olyan birodalom, mint Anglia?

-       Azért, amit az előbb mondtam. A legnagyobb része halott föld. Élhetetlen. Meg azért, mert az oxfordi egyetemet hétszáz évvel ezelőtt alapították, a Lomonoszovot kevesebb, mint száz éve. Oxfordnak a tizenharmadik században kétszázszor annyi hallgatója volt, mint a moszkvainak tavaly. A legolcsóbb katona azért a legolcsóbb, mert értéktelen. A cárnak is értéktelen meg a katona saját magának is az. Péter európai nagyhatalmat akart csinálni Oroszországból, most Miklós is azt akarja, de azt a világ legolcsóbb katonájával nem lehet. Egy nagyhatalom viszi a civilizációt a hódítandó helyre. Ha hozni akarná onnan, az sohasem működne, mert el sem jutna oda. A barbárság csak a barbárságot képes meghódítani, ott szétterjed és pusztít tovább, de ahol pusztít, az nem birodalom, csak a szétterült barbárság. Oroszország soha nem lesz működőképes birodalom, amíg nem lesz tanultabb, műveltebb Európánál, azt pedig soha nem lehet elérni egy cárral, aki megveti az alattvalóit, és egyetlen egy egyetemmel, aminek összesen tizenkilenc hallgatója van egy huszonkétmilliós országban. Oroszország így csak fenyegetés marad a civilizációra.

Bernstein lefújta a hamut, a golyót zsebre tette. Fölvette a pisztolyt az asztalról, a kakast visszahúzta félállásba, kinyitotta a serpenyőt, belefújt, aztán lecsukta. A kabátját rádobta a pisztolyt tartó kezére. Elindult az ajtó felé. Megállt.

-       Sose jó kérdezni, mert a végén még megkapod a választ. Ott hátul van egy hálószoba. Fekszik az ágyon egy ember. Annak a komornyikja, aki húsz éve nem lakik itt. Majd nézz rá, mert szúrt seb van a hasán. Szépen gyógyul.

-      Ki szúrta meg?

-      Én.

Bernstein elment. Az ajtót nyitva hagyta.


2022. október 18., kedd

Én szóltam... és?

 

2013. SZEPTEMBER 28., SZOMBAT

Harmadfokú riasztás

Itthon vagy! Magyarország szeretlek!

Ez megy egész nap, a magyar csúszómászó televízióban. (Ha jobban belegondolok, melyik nem az? Na mindegy, ezen egyelőre nem lehet változtatni.)

Minden diktatórikus rendszer, azon belül főképp a fasisztoid ideológiák arra építenek, hogy itthon vagy. Mármint te, aki velünk vagy, aki annyit vagy képes felfogni a világból, amennyit mi elegendőnek látunk, te, aki szeretsz minket, a mindegymilyenország szeretlek ugyanis azt jelenti, hogy minket szeretsz, minket, de elsősorban ezen belül természetesen a Vezért, és mert szereted a Vezért, azért te itthon vagy, ami egyben azt jelenti, hogy aki viszont nem szereti a Vezért, az nincs itthon. Azt leginkább kiirtani szükséges, a módszerek változhatnak, a lényeg marad: az ellenség ne érezze magát itthon. (Azért a fasisztoidot említem, mert a korábbi bolsevista rendszerek nem voltak nyíltan nacionalisták, azok éppen a várható reakcióra építettek, de ezt egyelőre hagyjuk.) Mindenesetre nehezen tudom eldönteni, melyik gusztustalanabb, a hagyományos fasisztoid nemzeti öblögetés vagy ez az új hazai, bolsevista módszerekkel romboló, édeskedő patriotizmusnak látszani akaró, émelyítő nacionalizmus.

Talán még soha nem éreztem magam ennyire tehetetlennek. Rádiós koromban százezreknek beszéltem, nem ritkán millióknak, most ez a néhány ezer...

Kérem szépen, szóljanak annyi embernek, ahánynak csak lehet. Ennél aljasabb, mint ami most jön, nem volt még a magyar történelemben. Néhány éves tagság után a magyar ember nem tekinti magát európainak, ami a kisebbik baj, de embernek sem! Csak magyarnak.

"Szükségképpen vagyok ember és csak esetlegesen magyar" - így szól Montesquieu mondatának Márai által magyarra értelmezett változata. Tudom, persze, hogy tudom, az átlagos (úgynevezett) értelmiségi szint is nagyon alacsonyan van ahhoz, hogy ezt a mondatot ebben az országban megértsék.

De azért tessék szíves lenni megpróbálni. Szólni és kérdezni. Hogy például Goldmark jobb zeneszerző-e Mozartnál, mert magyar? Vagy egyszerűen jobban szeretjük-e Goldmarkot, mert magyar volt?

Szálasit vagy Rákosit (ízlés szerint) jobban szeretjük, mert ők magyarok voltak, mint (például) Lincolnt vagy X. Keresztély dán királyt (ő volt az, aki kitűzte a sárga csillagot)?

Vagy hogy Bartókot azért szeretjük-e, mert magyar volt? Szentgyörgyi Albertet, József Attilát, Karinthy Frigyest, Ferenczy Károlyt, Hild Józsefet, Ferencsik Jánost, Székely Mihályt? Szeretjük és elismerjük, mert magyar? Keresünk gyorsan a világ basszistái között egy pontosan olyat, amilyen Székely Mihály (nincs olyan), hogy azt mondhassuk, annál Székelyt jobban szeretjük, mert magyar volt? Vagy inkább azt, mindegy, nem számít, zsidó volt?

Kérem szépen, szóljanak, hogy vigyázat, kérdezzenek, hogy mi lesz itt, ha most ilyen szökőárszerűen indul el a magyarkodás. Szóljanak, hogy gyűlölet és félelem lesz, nagyobb, mint amilyen most van, három és fél éve, pedig gyűlöletre és félelemre épül a vidéki futballista egész rendszere. Hogy vér fog folyni, mert polgárháború lesz.

Hogy ebben az országban sem születik senki magyarnak. Magyarországon is emberek születnek. És még mindig sokan azok is maradnak.

Ezt próbálják mától elfelejttetni velünk.

2022. október 15., szombat

A cél

 „A terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása.”

Ha a magyar miniszterelnök vagy valamelyik vazallusa iskolás korában megtanult volna olvasni, talán hozzájut a fenti förtelmes mondathoz, akkor ezt mára már elterjedt, alapvető igazságként ismerné az ország népének a „fideszesként” azonosítható kotoréksokasága. Egy Robespierre nevű tömeggyilkos érezte szükségét, hogy ideológiát faragjon az általa vezényelt népirtáshoz – ennyivel volt emelkedettebb a zsigeri ösztöneit kiélő magyar miniszterelnöknél.

Ez csak azért jutott most eszembe, mert tegnap hallottam egy tanárt, aki mintha értette volna, hogy itt már régen nem a fizetésekről és a munkakörülményekről kellene beszélni.

Tanárokról lévén szó, szívesen írnám ide a kauzális determináció és a teleologikus cselekvés közötti különbséget mint aktuális témát, dehát ezt itt másoknak is kellene érteniük, nemcsak a magasan képzett tanároknak.

Kevés a fizetésünk, nem becsülnek minket, ezért kimegyünk az utcára – ez kevés, nagyon kevés. A célt kell elérni, és az nem az oktatásügy reformja. Ezt az oktatásügynek csúfolt szemétdombot akkor sem lehetne megreformálni, ha ez valamilyen nemtörődömség, hozzánemértés következtében piszkolódott volna az ismert, rossz szagú halommá. Dehát – mint már jónéhányszor leírtam – ez maga a produktum, egy zavarosfejű gyűlöletgóc, egy bosszúért holtáig lihegő szervesanyag képződmény emberiségellenes harcának végterméke. Ebből következik, hogy a rendszert kell elsöpörni, a rendszert pedig egyetlen akarat működteti (mint ugyancsak többször leírtam már, ez a diktatúra definíciója), ennélfogva ezt a tényezőt kell kiiktatni.

Ez az elsődleges cél. Minden egyéb ezután következik.

Abból a tényből, miszerint a mi miniszterelnökünk egy elképesztően buta, primitív, tanulatlan alak, csak az következik, hogy nem képes olyan mondat létrehozására, mint hozzá hasonló elődje, a valamivel értelmesebb francia, de az nem, hogy ne vélné pontosan úgy, mint Robespierre: ő és minden cselekedete maga az erény.

A teleologikus gondolkodást mindig többre tartottam az oksági meghatározottság elemzésénél, dehát itt nem is erről van szó – egyszerűen praktikusabb.

Úgy is mondhatnám, célravezetőbb.

2022. október 7., péntek

Ismétlés

 Három hete föltettem egy jegyzetet, abból most kiveszek néhány sort:

 Akár elismerőleg is említhetném, hogy a csúti szotyolahéjköpködő rájött, az ő uralkodásának tér- és időbeli kiterjedése egyenesen arányos a tanulatlanság terjedésével. Nemcsak arról van szó, hogy a környezetében nem tűr okos embereket, azok távoltartása még viszonylag könnyen kivitelezhető, bizonyos szellemi szint fölött eleve senki nem megy a közelébe sem. A bekerülés szűrője régóta adott, a gerinctelenség foka szerint változik a felvétel esélye. Mondom, ez rendben van, ez a fundamentum, azt egy hatéves is tudja, hogy a primitív ember irányítható legkönnyebben, minthogy az érzelemvilágát a gyűlölet és a rajongás határozza meg, a kettő között meg nincs semmi.

Azt hiszem, az sem tekinthető különösnek, hogy Magyarország miniszterelnöke nem képes felfogni, egy nép tudatlansága nemcsak azt jelenti, hogy könnyen uralható, hanem azt is, hogy az illető nép haldoklik, és a folyamat viszonylag hamar visszafordíthatatlanná válik. Nem tudom, változna-e valami, ha az illető megértené, híveit a teljes pusztulásba vezeti – nem hiszem. Valószínűleg nem érdekelné. Legjobb esetben rendben lévőnek tartaná, a benne forró gyűlölet és bosszúvágy kiteljesedésének tekintené.

Dehát mondom, az igazán nagy baj az, amit a tanárok művelnek. A mondattöredék, ami a radnótisoktól származik, úgy szól, hogy „amelyek többségükben nem szolgálják azt, hogy a diákok a 21. században jól használható tudást kapjanak”.  A nagy baj az, hogy a tanárok nem látják, a mondat helyesen így szól: azt szolgálják, hogy a diákok a 21. században jól használható tudást ne kapjanak. Tudniillik ez a cél. Olyan mennyiségű és minőségű tananyagot kell a diákjaiknak megtanítaniuk, ami mellett biztosan nem jut elegendő idő a készségfejlesztésre. Jól tetszik látni, erről van szó. De mondom, ez a cél.

A legeslegnagyobb baj az, hogy a következő mondat: „egyes tantárgyak esetében nyílt politikai szándékok irányítják a Nemzeti Alaptanterv összeállítását”, valamint „minden tiltakozásuk mögött politikai szándékot sejtenek”, a totális értetlenséget tükrözi. A benne foglalt fejcsóválás a tanártársadalom gyermeteg, prüdériával kevert ostobaságát mutatja: politika, fújjj, de büdös, mondják fintorogva. Tessék szíves lenni valamelyest megbarátkozni a ténnyel, ez bizony tömény politika. Amire nem az a válasz, hogy szigorú pofákat vágva eltoljuk magunktól a politikának még az árnyékát is. Hanem az, hogy a politika különféle eszközeinek a felhasználásával élve beszállunk a partiba. Százharminc-száznegyvenezren. A politika eszköze a sztrájktól az utcakőig terjed és tovább. Mondtam már korábban, itt nem a választási győzelem lehetetlen. A törvényes felelősségre vonás is az.

A csúti szotyolahéjköpködő a maga elképesztően primitív, egyszerű agyberendezésével rájött arra, hogy először a gyerekeket kell megbénítani, az ő jövőjüket kell ellehetetleníteni azzal, hogy a legsötétebb butaságba taszítják őket a tanárok felhasználásával.

Ha a tanárok szellemi képességeinek terjedelme olyan szűk, amilyennek ez a fenti közlemény és nyilatkozat láttatja, akkor ennek itt tényleg vége van. Akkor tényleg nincs teendő. Azt nem tudom, mi történne, ha a tanárok megtennék az alaplépést, és határozatlan időre beszüntetnék a munkát az összes oktatási intézményben, az általános iskola első osztályától az egyetemekig.

De hogy ez az első teendő, az biztos, mint a halál.

Mégegyszer: százharminc-száznegyvenezren.

Nagyon szép volt a minapi tüntetés. Minimum tízzel kellene megszorozni azt a létszámot, ahányan akkor ott voltak, ha azt akarják, hogy valami hatása is legyen. A táblákra meg írják rá végre azt a szöveget, amiből kiviláglik, hogy értik, miről van szó. Hogy a jelenleg tüntetők részei a butaságban tartandó népnek. Velük kezdik a totális sorvasztást. Máris nagyon hatásos a dolog, mert egyetlen ember sincs közöttük, aki értené, mi folyik itt.