„A terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása.”
Ha a magyar miniszterelnök vagy valamelyik
vazallusa iskolás korában megtanult volna olvasni, talán hozzájut a fenti
förtelmes mondathoz, akkor ezt mára már elterjedt, alapvető igazságként ismerné
az ország népének a „fideszesként” azonosítható kotoréksokasága. Egy
Robespierre nevű tömeggyilkos érezte szükségét, hogy ideológiát faragjon az
általa vezényelt népirtáshoz – ennyivel volt emelkedettebb a zsigeri ösztöneit
kiélő magyar miniszterelnöknél.
Ez csak azért jutott most eszembe, mert tegnap
hallottam egy tanárt, aki mintha értette volna, hogy itt már régen nem a
fizetésekről és a munkakörülményekről kellene beszélni.
Tanárokról lévén szó, szívesen írnám ide a
kauzális determináció és a teleologikus cselekvés közötti különbséget mint
aktuális témát, dehát ezt itt másoknak is kellene érteniük, nemcsak a magasan képzett
tanároknak.
Kevés a fizetésünk, nem becsülnek minket,
ezért kimegyünk az utcára – ez kevés, nagyon kevés. A célt kell
elérni, és az nem az oktatásügy reformja. Ezt az oktatásügynek csúfolt
szemétdombot akkor sem lehetne megreformálni, ha ez valamilyen nemtörődömség,
hozzánemértés következtében piszkolódott volna az ismert, rossz szagú halommá.
Dehát – mint már jónéhányszor leírtam – ez maga a produktum, egy zavarosfejű
gyűlöletgóc, egy bosszúért holtáig lihegő szervesanyag képződmény emberiségellenes
harcának végterméke. Ebből következik, hogy a rendszert kell elsöpörni, a
rendszert pedig egyetlen akarat működteti (mint ugyancsak többször leírtam már,
ez a diktatúra definíciója), ennélfogva ezt a tényezőt kell kiiktatni.
Ez az elsődleges cél. Minden
egyéb ezután következik.
Abból a tényből, miszerint a mi
miniszterelnökünk egy elképesztően buta, primitív, tanulatlan alak, csak az
következik, hogy nem képes olyan mondat létrehozására, mint hozzá hasonló
elődje, a valamivel értelmesebb francia, de az nem, hogy ne vélné pontosan úgy,
mint Robespierre: ő és minden cselekedete maga az erény.
A teleologikus gondolkodást mindig többre
tartottam az oksági meghatározottság elemzésénél, dehát itt nem is erről van
szó – egyszerűen praktikusabb.
Úgy is mondhatnám, célravezetőbb.
