Keresés ebben a blogban

2018. március 30., péntek

Választás

A Kolozsvári Szalonnán megjelent egy cikk, aminek az a címe, hogy Azt szeretnénk tudni, mi lesz a következő lépés. A szerző felrakott egy idézetet a csúti dagadéktól:

"Magyarországon körülbelül 2 ezer fizetett ember dolgozik azért, hogy a választási kampányban megbuktassák a kormányt, és egy bevándorláspárti, Soros György által is elfogadható kabinetet hozzanak létre."

H. Andrea, a cikk írója föltesz néhány jogos kérdést, amikre persze sosem fog választ kapni, én még egyet azért kérdeznék, amire persze én sem fogok választ kapni, de nekem nem is olyan fontos. A csúti dagadékban nyilván föl sem merül, hogy ilyet is lehet kérdezni, ha meg esetleg ezt elolvasná, akkor nem értené azt, ami itt következik. A kérdésemet azok kedvéért teszem föl, akik már annyira belefásultak ebbe a kilátástalan förtelembe, hogy eszükbe sem jutna:

Igen, és?

Az tökéletesen mindegy, kap-e fizetést az a 2000 ember, a kérdés arra vonatkozik, hogy mi van, ha azért dolgoznak, hogy a választási kampányban megbuktassák a kormányt. Úgy értem, mi a franc köze van ahhoz bárkinek, de különösen Magyarország miniszterelnökének, hogy valakik, kétezren vagy ketten vagy akárhányan azt teszik, ami a törvény által szavatolt dolguk egy választási kampányban?
Ez még akkor is természetes volna, ha a világ legjobban, majd' mindenki tetszésére működő kormányát akarnák megbuktatni... miket beszélek, akkor persze hogy természetes volna. Csak ez a minden féket vesztett, az avatatlan lelkiismeret sötét és színehagyott látszata, ez a gyűrött, neveletlen és ostoba kitüremkedés, Magyarország hivatalban lévő miniszterelnöke mondhat ki egy ilyen mondatot, mert olyan baromian buta, hogy meg sem fordul a fejében, amit itt fentebb megjegyeztem.
Hogy ők név szerint tudják, ki ez a 2000 ember? Jó. És?






2018. március 29., csütörtök

Ihaj

Swan Edgar föltette egy írását (Kolozsvári Szalonna - Isten hozott, testvér, 2018. március 29. szerda), amiben az az iszonyatos, hogy az előző választás előtt keletkezett. Amíg ezt a tudnivalót a végére oda nem tette, egyetlen betűjéből sem derült ki, hogy nem most délután írta. Szíven ütött, hogy ennyire semmi nem változott, én ilyet nem tudok sem előszedni, sem újat mondani, annyira nem, hogy inkább megint a zenéhez menekülök, ha van kedvük, jöjjenek velem.
Néhány hete kaptam a berliniektől azt a felvételt, amit mindjárt megmutatok. Fogják látni, a darab címe Makin' Whoopee, ami szabad és a mára asszociáló fordításban azt jelenti: bulizzunk. Lehetnek olyanok, akár sokan is, akik ismerik ennek a magyar verzióját, nagy sláger volt a 40-es években, Zsüti, azaz G. Dénes György kongeniális átültetésében - erre majd még visszatérek.
Ha nem látták az Azok a csodálatos Baker-fiúk című filmet, sürgősen nézzék meg, akik látták, nézzék meg újra, egyszerűen azért, mert jó film. Hogy mennyire jó, ahhoz íme egy adalék: a Makin' Whoopee-t Michelle Pfeiffer énekeli (tényleg ő), zongorán az egyik Baker-fiú kíséri, ezt a Baker-fiút Jeff Bridges játssza, nem kis részben azért, mert neki tényleg van egy fivére (Beau Bridges), és mind a ketten tényleg tudnak zongorázni, annyira, hogy ezt a nótát Jeff kíséri, és a film legtöbb felvétele valódi élő zenefelvétel a két Bridges-fiú zongorajátékával, akik különben a filmben bárzenészeket játszanak.


Azért lehetnek akár sokan is, akik ismerik a Whoopee magyar verzióját, mert az viszont egy másik filmben szerepelt (különben szerintem a film legjobb 3 perce volt), a Sztracsatella című magyar filmben. Zsüti a negyvenes években készítette a "fordítást" (semmi köze nincs az eredeti szöveghez), a címe a refrén: Ez történt Lellén. Nem szoktam bizalmaskodni, most két okból használom G. Dénes György becenevét, ami különben az ő eredeti nevének (Guttmann) a "franciásított" rövidítése - egyrészt azért, mert mindenki így hívta, másrészt mert kettőnk között volt egy sajátos, mindenképpen közelinek nevezhető viszony: mindketten tántoríthatatlan lóversenyesekként vonultunk be a köztudatba, amit az tett igazán bensőségessé, hogy Zsüti minden futam előtt megjelent a páholyom bejáratánál, hogy föltegye a sosem változó kérdést, "szerkesztőkém, mit játsszunk?" Ennek az állandó kérdésnek egyszerű a magyarázata, Zsüti nem értett a lovakhoz, és nem tudott versenyt nézni, rólam viszont tudta (nem ő egyedül, számomra legkedvesebb "kollégája" ebben a kérdezz-felelekben Kellér Dezső volt), hogy én az esetek nagy százalékában meg tudom mondani a nyerőt is meg a "placcot" is, viszont a gatyámat is elveszítem, mert mire a kasszához érek, teljesen elhülyülök. Amikor megszületett az első kisfiam, és én évtizedek után a kórházba mentem őt megnézni, és nem ki a pályára, Zsüti összeomlott, majd mikor kiderült, hogy az én kicsi fiacskám mindennél fontosabb, és én soha többé nem járok lóversenyre, ő is végleg abbahagyta. Nem rögtön, csak mikor már bizonyos lett, hogy nélkülem továbbra is veszít... dehát ez egy másik történet, vissza a zenéhez. Ebben a filmrészletben Wolf Péter zongorázik, ő készítette a hangszerelést is (az ő keze látszik a közeliken), különben ő az egyik legkiválóbb magyar muzsikus ebben a műfajban (ha ugyan nem a legkiválóbb), sokat dolgozott nekem, volt rovata a Jazz világában, készített átiratokat olyan hangjátékokhoz, amiket én rendeztem, Kati nevű kislányát is az én stúdiómba hozta be először, de az is lehet, hogy az én stúdióm csak a második... ez is egy másik történet.


Na végül itt van, amiért ezt a két filmrészletet előkapartam, mint afféle "előzenekart", Sir Simon Rattle és a Berlini Filharmonikusok. Vannak olyan programjaik, amikben nem a hagyományos komolyzenéket (Presser Gábor kifejezésével szomorúzenéket) játsszák. Egy ilyen műsorból való az alábbi Makin' Whoopee. Ezek itt tényleg ők (mármint a Berlini Filharmonikusok muzsikusai), hadd szolgáljak némi magyarázattal, hátha nem mindenki tudja: a szaxofon nem elsősorban a jazz és általában a könnyűzene hangszere (itt három alt, két tenor és egy bariton szaxofon látható-hallható). Amikor egy Adolphe Sax nevű belga fuvolista elkészítette az első instrumentumot (1846-ban, ennek azért utána kellett néznem), még híre sem volt a jazznek, sem a 20. századi értelemben vett könnyűzenének (tánczene persze volt, nyilván tudják, táncra mindenki írt, a legnagyobbak közül Bach, Mozart, Beethoven, Schubert, Liszt és Brahms is). A szaxofon érdekes esete a fából vaskarikának, pontosabban a rézből fafúvónak, merthogy tényleg az, mint ahogyan az ugyancsak különféle fémekből készült fuvola is fafúvó, ezért aztán például a fuvolisták is tudnak szaxofonozni, mint ahogyan a többi fafúvós is. Ami mellesleg elég dilettáns, mondhatnám kutyaütő meghatározása a hangszereknek, mert egy német és egy osztrák zenetörténésznek köszönhetően már 1914. óta tudjuk, a hangszereket nem a külsejük és játékmódjuk alapján határozzuk meg, hanem a hangképzésük szerint, hogy ugyanis milyen rezgés következtében jön létre a hang, levegőoszlop rezeg, kifeszített húr, membrán vagy szilárd test, a Sachs-Hornbostel-osztályozás szakkifejezéseivel élve aerofon, kordofon, membranofon vagy idiofon a megszólaló hangszer... dehát ez megint egy másik történet, egyszer ennek a kifejtésére is sort kerítek.


Ami pedig a kiváló zongoristát illeti, minden zenekarban van "billentyűs" (atyaisten, ez aztán a kutyaütés), minthogy gyakran nem szólóhangszer például a csembaló vagy a cseleszta (a fenti felvételen a zongorista melletti hangszernél ül egy lány, egy pillanatra látszik és hallatszik is a cselesztája), azaz szükség van olyan zenekari tagra, aki tud zongorázni. Az már egy másik kérdés, hogy egy igazi, klasszikusokon nevelkedett komolyzenésznek nem kell tudnia így játszania szvinget, ilyen halálos biztonsággal és stílusérzékkel váltogatva az ingabasszust a lépegetővel, ahhoz, hogy ezt az oldalát megmutathassa egy ilyen "szomorúzenész", kell egy olyan karmester, aki ismeri a muzsikusait és aki mer olyan átiratot készíteni, amihez így kell tudni zongorázni... de ez az átirat-ügy már megint egy másik történet.



2018. március 28., szerda

Nemzeti válogatott

Csak azért mondom, mert valahogyan meg kell magyaráznom, hogyan jutottam ehhez a képhez, azaz mi köze van hozzá a családomnak. A fiaim mamája kapta, hogy milyen úton, az hosszú és bonyolult, talán nem is érdekes, az a lényeg, hogy ezekhez a gyerekekhez jutott el az a pénz (meg amit venni lehetett belőle, ceruzát, asztalt, széket, papírt), ami innen, a mi falunkból, a mi házunkból indult el. A fiaim mamája részt vesz olyan akciókban, ahol kisgyerekeken lehet segíteni, de nem pénz kell hozzá, hanem munka, esetünkben babák, amiket a feleségem (hogy utálom ezt a szót, mondtam már?) készített, először csak az unokáinknak, aztán ezeknek a kis kenyaiaknak. Ehhez csak szakértelem kell (az van), meg némi pénz (azt kosztból-patikaszerből lecsípi a fiaim mamája, abban gyakorlata van), aztán a babákat elárverezik a neten, így lesz a néhányszáz forintból sokezer  - a többit már tudják.
Namármost. Ami itt következik, az részint demagógia, részint a legkezdetlegesebb bulvárfacsarása a szíveknek, valamint közhelyek sorozata. Pontosabban nem következik, mert nem írom le, a lényeg itt van néhány sorral feljebb, szerintem a képpel együtt érthető. 




Legföljebb az én indulataimról mondhatnék valamit, de azt meg azért nem lehet, mert ilyenkor előjön belőlem a nyolcadik kerületi ifjúságom, és azt mégsem lehet taglalni, mit tettem azokkal, akik csak az ezrelékben kifejezhető töredékét követték el annak, amit a csúti gazember és seggnyalói tesznek például és elsősorban a gyerekekkel. Az itthoniakkal közvetlenül, az afrikaiakkal meg közvetve. Pontosabban nem is közvetve, mert a gyűlöletkeltés egyenesen rájuk irányul, ők azok, akiknek kívül tágasabb, akik ide soha be nem tehetik a lábukat, amíg ez a torz lelkű tróger, ez a romlott, poshadt anyagokból felépült élő szervezet, ami néhány év alatt megrohasztotta és sorvadtra fertőzte ezt a népet, még szabadlábon van.
Szóljanak annak a baromarcú sejthalmaznak, aki ilyenkor azt böfögi, hogy fogadjam be én a házamba ezeket a kicsiket, ha olyan nagyon sajnálom őket: nem nekem kell befogadnom őket, neki meg még sokkal kevésbé. Olyan légkört és olyan gazdasági, társadalmi körülményeket kell teremtenünk, ahol megvannak az erre való intézmények, amiket az erre alkalmas emberek működtetnek, amiben ezek a kicsik otthon érezhetik magukat. Amilyen körülményeket például a németek teremtenek. Ahol állampolgár lehet egy Ghánából származó ember gyereke, ahol ez a fekete bőrű gyerek tagja lehet a nemzeti válogatottnak, mely válogatottban nem a vele pontosan egyidős Mats Hummels, a vele nagyjából egyidős Thomas Müller vagy Toni Kroos a csapatkapitány, hanem ez a fekete bőrű, afrikai gyökereit a bőrén és a hatalmas termetén viselő gyerek, akit különben nem Angela Merkel nevezett ki csapatkapitánynak, hanem a német nemzeti válogatott tagjai választottak meg. Jérôme Boatengnek hívják. Nyugat-Berlinben született 1988-ban. 





2018. március 27., kedd

A söprés

Hosszan törtem a fejemet azon, ami a minap letérített a keresés útjáról, ahol a magyar történelemírás hazugságának eredője után kezdtem nyomozni: a tanárok felelősségén gondolkodtam. A lehetőségeiken. Nem mondtam (azt hittem, értelemszerű), nincs olyan, hogy tanárok. De azért az csak lehet kérdés, még olyan sincs, hogy a tanárok közös érdeke? 
Annak idején egy tantestületi értekezleten jelentette be az igazgató, hogy a tanári véglegesítésem helyett az eltávolításomat javasolja. Leírtam már egyszer-kétszer, engedelmet azoktól, akik már olvasták, de én csak abból indulhatok ki, hogy mindig vannak új "hallgatók": a módszereim borították ki az igazgató elvtársat, és (mint hamarosan megtudtam) sokakat a tanárok közül is. Hogyan képzelem én azt (egy-két kirívó példára szorítkozom), hogy nem osztályozok, nem feleltetek, nem íratok dolgozatot, nem adok házi feladatot, az osztály nem áll haptákba, amikor én belépek a terembe, aki beszél, nem jön ki a táblához, sőt ülve marad a helyén, nem érdekel, mi van leírva a tankönyvben, nem akarok születési és halálozási évszámokat hallani, lehet adatszerűen tévedni, ha a gyerek a lényeget érti - és egyáltalán, miképpen képzelem én a "tanulókhoz" való viszonyomat, miért gondolom, hogy azok gyerekek, méghozzá egyenként azok, akikkel külön-külön törődni kell, és hogy gondolom én, hogy nem megtanítani kell nekik a tantárgyamat, hanem megszerettetni velük, méghozzá annak a végképp elfogadhatatlan alapelvnek a jegyében, miszerint majd ők eldöntik, mi tetszik nekik, mi nem, mert képesek önálló gondolatok előhívására. Azt hittem, elküldenek ugyan, de majd a tanárok rokonszenvének kíséretében távozom. Mentségem, fiatal voltam. Az igazgató elvtárs nem kérte ki a testület véleményét, de ha megtette volna, akkor sem járok jobban, többen mondták volna, hogy takarodjak, mint ahányan a maradásomra szavaztak volna. Hagyján. Ez valószínűleg ma is így történne. Mármint ha megkérdeznék a tanárokat.
Amit leírtam, eléggé munkaigényes, elismerem. Az a bizonyos porosz rendszer, ami akkor szabályozta az iskolát, és ami lényegében szabályozza ma is (az utóbbi nyolc évben még romlott is a helyzet), kétségtelenül kényelmesebb, ráadásul a hatalmi szerkezet, ami a gyereket a tanár vazallusaként kezeli jónéhány "pedagógus" alapmotivációja volt a pályaválasztáskor, ez mind olyan tényező, ami eleve nagy és lényegileg különböző csoportokra osztja a tanárokat. Azaz sokan lehetnek, akiknek tetszik a csúti futballista, aki nem is érti, mi a baj azzal, hogy neveljünk becsületes közmunkásokat, akik annyit fognak dolgozni, amennyi munka után már fáradtak lesznek lopni.
De a túlnyomó többség nem lehet ilyen. A túlnyomó többségnek van közös érdeke. Azt mondtam a múltkor, tessék föltenni kérdéseket. Ezek közül az első: kitől tetszik félni és miért. Eltávolítják az állásából, esetleg még börtönbe is csukják? 120-130 000 embert, igen? Egy egész szakmát? Ezt még a diktatúrának nevezett szocializmusban sem tudták volna megtenni. Nem lehet csak úgy beszüntetni az oktatást? Ezt itt? Ezt nem lehet, ezt kell beszüntetni, úgy ahogyan van, már régen meg kellett volna tenni.
Ha kellene is, hogyan. Ez volna a következő kérdés. Mondok egy példát, jó?
Akartam alapítani egy rádiót. Az ötlet zseniális volt (nem én találtam ki), csak meg kellett valósítani. A különféle hatósági engedélyek beszerzése, a hálózat kiépítése, a stúdió helyének a kiválasztása, annak a megépítése, a műsorkoncepció kidolgozása, a műsorszerkezet felállítása az én dolgom volt, és az én dolgom lett volna a rádió működtetése is, azaz én voltam a projektben a szakember, ezt az is tudta, aki az ötletet hozta. Ez így együtt, hozzávetőleges számítások alapján úgy két-három év alatt lett volna kivitelezhető, ha mindenki tartja a határidőt (ez nem szokás), akkor másfél év. Úgy döntöttem, nekem nincs erre ennyi időm. Magam elé tettem a telefont (nem volt még mobil), megszerveztem a személyes találkozókat azokkal az emberekkel, akikről tudtam (mondom, ez volt a szakmám), hogy az intézkedési jogkör a kezükben van. Mindenhová elmentem, megvártam, amíg a titkárnő legépelte a szükséges papírokat, azt a nagyemberrel rögtön aláírattam, mondtam, ne fáradjanak a postázással, elviszem én a rendeltetési helyére, ott ugyanez volt a módszer. Közben a Rádió erre leginkább alkalmas hangmérnökét ráállítottam a műszaki tervek elkészítésére, elég pontosan tudtam (ez volt a szakmám), mennyi idő kell ehhez, azt megfeleztem, kapott három napot. Az intézkedéssorozatom első napjától számított harmadik héten elindítottuk a próbaadást, felmérendő a hallgatói reakciókat (a rádió speciális helyzetéből adódóan a közönség véleménye itt minden egyéb rádió eseténél fontosabb, úgyszólván létkérdés volt).
Naszóval. Lehet nyavalyogni, hogy mit miért nem lehet, és mi lesz, ha belefogunk, de akkor majd jól nem fog sikerülni, mert a lift fölesett a negyedik emeletre, meg azt is lehet, hogy néhány ember végigcsinálja azt, amit én tettem huszonvalahány évvel ezelőtt. Akiknek a tanárság a szakmájuk, akik tudják, kit kell keresni, akik megvárják, amíg az intézkedik, és akik meg tudják győzni a beszari de jószándékú hivatalnok lelkületűeket, hogy nem lesz semmi bajuk (és akik ismerik a sokmilliós fizetést szakító egyetemi oktatókat, akikről tudni lehet, hogy a jelenlegi rablóbanda kegyeltjei, akikkel most szóba állni sem érdemes, akik majd akkor fognak egy pillanat alatt átállni, amikor a jelenlegi rablóbanda mögött becsukódik a börtönkapu). Azt mondtam az elején, ma is eltávolítanának engem sokan a tanári pályáról, akiknek tetszik a porosz rendszer. De azt nem mondtam, hogy ezek a tanárok meggyőzhetők, mert azt ők is látják, a jelenlegi iskolarendszer működésképtelen. A hogyan tovább már egy későbbi kérdés.
Kérdezik sokan, mi lesz április 8-án. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a csúti dagadékot el fogják söpörni. Lehet, nem a választással. Hanem például úgy, ahogyan leírtam.
Ja, a rádiómból nem lett semmi, mert a politika rájött, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió együtt is kevesebb emberhez jut el, mint én, minden módon rá akartak települni. Mondtam, nem tervezem politika nélkülinek a rádiót, de nem lesz párttulajdon, sem egyik, sem másik oldalon. Nem én találtam ki, ezt hogyan kell csinálni, ez is olyan lesz, amilyen például a BBC volt legszebb napjaiban, de másképpen nem tűröm el. Sem egyik, sem másik oldalon. Akkor egymásra találtak. Akkor abbahagytam. Jót röhögtek, hogy azt hiszem, pótolhatatlan vagyok, majd megcsinálják nélkülem. Én egyedül talán nem voltam pótolhatatlan. De azokkal együtt, akik velem dolgoztak, a bemondókkal, a riporterekkel, a szerkesztőkkel, a zenei szerkesztőkkel, velük együtt már az voltam. Az a rádió azóta sem szól.
Csak mondom.









2018. március 26., hétfő

Egy karmesterről

Valamikor március elején Zenekari próba címmel föltettem néhány sort meg egy zenei bejátszást Simon Rattle-ről. Rendszeresen kapok híreket és párperces klipeket a Berlini Filharmonikusoktól, az egyik ilyenről jutott eszembe, hogy elég szűkszavúan intéztem el a karmesterségről szóló tudnivalókat, most megpróbálom ezt valamelyest pótolni. Vannak ugyanis újabb zenei finomságok, amiket szeretnék megmutatni, de hátha nem mindenki van tisztában azokkal a részletekkel, amiknek az ismerete esetleg érdekesebbé teszi a mindjárt látható és hallható zenéket.
A karmesternek egy új darab eljátszására való felkészülése azzal kezdődik, hogy elolvassa a partitúrát. Új darabnak számít természetesen akár egy Mozart- vagy Beethoven mű is, ha az illető zenekarnak és karmesternek az első találkozásáról van szó, de még akkor is "új" a darab, ha már ismerik egymást, de régen játszották, és úgynevezett felújító próba vált szükségessé.
Ha a karmester elolvasta a partitúrát (itt szólok, nem karnagy, az egy másik foglalkozás, a kórusvezetőt hívják karnagynak), akkor  a zongorához ül, és lejátssza magának a művet. Partitúrát játszani még gyakorlott koncertzongoristának sem könnyű, megmutatom, miért. Ez itt egy oldal egy "vezérkönyv"-ből (ez a partitúra kissé erőszakosan magyarított neve):

Kapcsolódó kép

Minden partitúrának ez a rendje, azért választottam ezt az oldalt, mert itt viszonylag egyszerűen sorakoznak egymás alatt a hangszerek (több is lehet az egyes hangszercsoportokon belül) - fentről lefelé haladva előbb a fafúvók (magastól a mély felé), azaz piccolo, fuvola, oboa, klarinét, fagott, aztán a rezek, itt a kürt, trombita, harsona, tuba, aztán az ütők, esetünkben ezt a szekciót most csak egy üstdob képviseli, majd végül a vonósok, első és második hegedű, brácsa, cselló és végül a nagybőgő. Ez itt, ha jól számolom, 16 sor, na ezt kell lejátszani 10 ujjal. Jó, ez persze nem ilyen egyszerű, ezt mindenki másképp teszi. (Tíz évvel ezelőtt írtam egy színdarabot Haydn C-Dúr szimfóniájáról, ott minden zenei részletről pontos instrukciókra volt szükség, meg is szereztem a partitúrát, dehát én messze nem tudok úgy zongorázni, hogy azt le tudtam volna játszani, a megalkuvás legegyszerűbb formáját választottam, jórészt egyenként játszottam le az egyes szekciókat, és úgy jelöltem meg a szükséges ciffereket. Ezzel a módszerrel egy karmester belehalna a munkájába.) Lényeg az, hogy mindig szerettem volna látni például Toscanini próbamódszeréről valamilyen filmet, ő ugyanis eredetileg csellista volt - nem sikerült megbízható forrást találnom arról, mennyire tudott zongorázni, valamennyire nyilván, anélkül nehéz lett volna a kor legjelesebb karmesterévé válnia. Na mutatom az első zenét, ez olyan helyes hülyéskedésnek látszik.
A Berlini Filharmonikusoknak van egy csodálatos nyári hangverseny sorozata a világ (számomra legalábbis) legvonzóbb koncerthelyszínén, a berlini Waldbühne nevezetű amfiteátrumban. Nem minden koncertet Rattle vezényel, de mindegyiknek az utolsó darabja Lincke Berlini levegő című irtó jópofa indulója (ahogyan minden bécsi Újévi Koncert befejező darabja idősebb Johann Strauss Radetzky-marscha). Az egyik koncerten Rattle "magára hagyva" a zenekart felment az ütős szekcióba, leült a nagydob mögé, és azon játszott mint "közönséges" zenekari tag. Az ilyesmi mindig nagyon hálás közönségszórakoztató húzás, íme egy rész ebből:


Ez látszólag egy könnyű hangszer, bárki meg tudja csinálni (nem így van), még egy zongorista is, ami ugye Rattle eredeti hangszere, amin nem is akárhogyan játszik, kell-e szebb bizonyíték erre, mint egy Debussy-szonáta:


Rendben van, ezt tudtuk. És akkor jött az itt következő részlet. Amit látnak és hallanak, az egy Sigfried Matthus nevű rendkívül modern, dodekafonista és atonalista zeneszerző Koncert ötre című művének megnyitása, ha nem bánják, magát az opuszt nem taglalnám, nem egészen az én világom (restellem is kicsit, komolyan), de nem is ez az érdekes, hanem a muzsikus, akit az üstdob mögött látnak, és nyomban hallhatják is, hogy abszolút tökéletes technikával játssza ezt a nem éppen egyszerű részletet:


Ez már nem úgy megy ám, hogy valaki csak odaül, aztán rácsap néhányat a dobra, hogy kellőképpen látványos legyen az előadás. Ez a hangszer főtanszak a zeneművészeti akadémiákon. Nem előírás, hogy karmestereknek így kell tudni üstdobon is (mellesleg tudomásom szerint ezt legutóbb Haydn tudta valahogy úgy, ahogyan most Rattle, ő ugyanis eredetileg üstdobos volt - lehet, hogy erről Rattle is olvasott valamit?).




2018. március 25., vasárnap

A gyepűről

Azt majdnem bizonyosan tudom, hogy hatvan évvel ezelőtt már súlyos kétségeim voltak a magyar történelemtanításnak a történelmi valósághoz illeszkedő viszonyát illetően. Az Apáczaiban akkor még a legkiválóbb tanárok töltötték gimnáziumi tanításra szóló, visszaminősítési büntetésüket, csupa egyetemi és akadémiai doktor, megbízhatatlan, a szocializmus eszméiért nem eléggé lelkes alakok. Borsányi tanár úr például az egyik osztályban latint tanított, a másikban angolt, minden jelentősebb európai nyelvet tudott, a nagydoktori disszertációját az afrikai törzsi nyelvek képalkotásáról írta, nekem egyszer pirulva beismerte - midőn éppen a szuahéli és a wandorobo összefüggéseit taglalta -, hogy sajnos csak tizenöt afrikai nyelvjárást ismer alaposabban, és még olyan közép-afrikai nyelvjárás is van, amin egyáltalán nem beszél. A harmincas éveinek elején járó Gyapay Gábor (később tankönyvek szerzője) úgy olvasott fel nekünk részeket az Aranybullából, hogy a szövegben olykor egy-két másodperces szünetet is tartott, Bán Ernő az első padban ült, fölemelkedett, belenézett a könyvbe, aztán hátrasúgta, latinul van. Gyapay magyarul mondta. Egyszer együtt mentünk végig a Váci utcán, akkor bátortalanul fölvetettem a kérdést: miért éppen Mohács. A válasz lényege az volt, hogy ha komolyan érdekel a dolog, menjek történelem szakra, és éljek jó soká, mert az ő jelen ítélete szerint erre egy emberélet kevés. Végülis majdnem megfogadtam a tanácsát, mert művészettörténetre váltottam az eredetileg nyelvszakokra szóló felvételimet - nagy különbség nincs, módszertant, forráselemzést, forráskritikát, levéltári ismereteket a történészekkel együtt kellett vennünk, és az első két évet egy csoportban végeztük az archeológusokkal meg a néprajzosokkal, népiesen szólva ez egy brancs. E tanulmányok során eredeti kételkedésem a magyar történelemtanítás szakszerűségében nem változott, azaz valamelyest mégis, mert már nemcsak kételkedtem, hanem nyilvánvalónak láttam a - még mindig érthetetlen - ferdítéseket, elhallgatásokat és mellébeszéléseket, az évtizedek során szenvedéllyé hízott, hogy megtaláljam a magyarázatot: miért hazudik magának ez a nép évszázadok óta, és ebben a hazugságáradatban miért járnak elöl "jópéldával" a történészek, aggasztóan csekély számú kivétellel. Nem feltétlenül a pontos tényfelsorolásokat és elemző leírásokat hiányolom, tudom, hogy a jelen felkészültséggel ez olykor lehetetlen - a kérdéseket várom. A kételkedést. A megalapozatlan és magyarázat nélküli vagy fals magyarázattal félrevivő állítások mögé illesztett kérdőjeleket. A szándékot, ami az égre emelt tekinteteket a föld felé fordítja, lefogja a melldöngetésre készülő karokat, ami csöndes ígéretet tesz arra, hogy a ma született gyerekeknek már a valóságosat fogja mondani, és nem a gyűlöletre, a mások megvetésére biztatja őket, hanem arra a szintre helyezi őket, ami ezt a népet megilleti.
Naponta kérődzünk a politikusok felelősségén, ezeknek a kérészjellegű celebeknek a betegesre növesztett hatalmaskodó, köztörvényes visszaélésein, miközben az igazi felelősséget a tanároknak kellene viselniük, a szakmán belül is elsősorban a magyar- és történelemtanároknak, az irodalom "tudósoknak" és történészeknek, akik évszázadok óta képtelenek megfelelni a hivatásuk követelményeinek, akik nemhogy kétségeket nem ébresztenek ennek a népnek az önértékelése iránt, de túlnyomó többségük még táplálja és növeszti is ezt a tódítástömkeleget. Nem szívesen mondok ilyet, mert némi fölmentésnek hangzik (nem az), de a nyavalyás "politikusaink" is ebben az iskolarendszerben nőttek föl, ezeket is azok a tanárok tanították, akik bűnrészesek a magyarság öntömjénezésében. Az már csak a jelenség természetéből fakad, hogy az olyan közepes vagy még annál is sokkal gyengébb képességű emberek, akik szerényen bútorozott agyvelejükkel eleve a politikusi munkakörre tartják magukat alkalmasnak, még a világátlagnál is sokkal rosszabbak, aminek indoka a mélységes tudatlanságuk és az ebből fakadó félrevezetettségük.
Mielőtt még az alulfizetettségről és egyéb rossz körülményekről tetszik lamentálni, közölnöm kell, hogy nincs mentség. Nem bérelszámolókról vagy műkörmösökről van szó, hanem tanárokról. Akiknek az önérvényesítő képessége sokkal súlyosabb és szilárdabb alapokon kellene hogy nyugodjék, mint bármely más foglalkozásé. Ők a kezdet. Nélkülük nincs élet. Ezt a szó szoros értelmében tessék érteni. Ezt éppen ők nem tudják? Miért? Soha senki nem mondta nekik, hogy mindenekelőtt kérdezni kell megtanulni, hogy majdnem mindenben, ami eléjük kerül, először kételkedni kell? És ha soha senki nem mondta, akkor miért nem tetszett olvasni valahol? Hozzátartozik a hivatalhoz az olvasás. Ha nem telik könyvre (mert mostanában persze nem telik), lehet kölcsönözni. Azoknak a könyveknek a nagy részében le van írva, vagy expressis verbis vagy legalább áttételesen mindaz, ami itt föntebb áll. Mi az, hogy a politikusok ezt vagy azt teszik a "pedagógusokkal"? Hányan tetszenek lenni? Miért tetszik naponta bemenni az iskolának felmagasztalt intézménybe megalázkodni? Miért tetszik szakszervezeti tagdíjat fizetni? Miért nem tetszik elzavarni ezeket a hólyagokat, ezeket a jellemtelen, ostoba és teljesen értéktelen gerinchúrosokat élükön a gyűrött, rosszízlésű tömeggyilkossal? Hihetetlen erő van ebben a hivatásban, nem mondta még senki? Nem kell ide senki más, elegen tetszenek lenni, ha a sztrájktörvény kevés, van más eszköz is, tessék leállni. Nem egy-egy iskolában, egyszerre mindenki. Óvodaiak, általános iskolaiak, közép- és felsőoktatásban tanítók - ez körülbelül 130-150 000 ember. Tanárember. Létünk meghatározói. Mit tetszik gondolni, meddig bírja a politikus jellegű kitüremkedés? Ki ismeri jobban a tanároknál azokat az embereket, akiket fel lehet kérni az ország működtetésére? Ki tudná jobban, mit kell tenni, mint azok, akik ezt tanítják?...
Na állj az egész. Hát erről van szó. Nem tudják ők sem. Ezért nem tanítják. Pedig le van írva, valahol minden le van írva, csak meg kellene tanulni előbb kérdezni, aztán olvasni, aztán értelmezni.
Elolvastam két mondatot. Nem most először, egyetemista koromban már olvastam, izgalmas volt, nem lett volna szabad olvasnom, be volt tiltva. Akkor nem igazán értettem. Tetszett akkor is, de nem fogtam föl ezeket a mondatokat a maguk teljes értelmében. Amit eddig elmondtam, az ennek a két mondatnak az újbóli elolvasása után tolult fel bennem. Meg mindaz, amit majd ezután akarok mondani. Mutatom a két mondatot.

Egyedül voltunk és meztelen, a gyepű nem védett. Nekünk kellett védeni a gyepűt. 


Ezt Babits Mihály írta 1939-ben. Egy tanulmányon belül, amit egy kérdésre válaszolva írt, amit Szekfű Gyula tett föl neki és sokaknak még. A kérdés úgy szólt: Mi a magyar? Ezt az a történész kérdezte, aki sok egyéb kérdést is föltett, ezek nagy részére válaszolt is és akiről nem valami sokat tudunk. Úgy is mondhatnám, sok iskolában összegyűjthetnénk az udvarra a teljes tanári kart a diákokkal együtt úgy, hogy a kérdésre, ki volt Szekfű Gyula, nem jönne válasz.
Azt már régen tudom, hogy az ostoba mohácsozásnak nemhogy nincs értelme, még kártékony is. Az eredeti kérdésre, hogy miért hazudunk magunknak, miért az önámításból fakadó nyomor és kilátástalanság, nem válasz Mohács. Annál régebben kell keresni a magyarázatot. Azt eddig nem tudtam, mennyivel régebben.
Na jó, persze, hogy most sem tudom. De vannak sejtéseim. Vannak kérdéseim.
Azokat majd legközelebb.





2018. március 22., csütörtök

A magyarokhoz

Nil novi sub sole. Nincs új a nap alatt. Viszont jó volna, ha lenne. Azért volna jó, mert a magyar történelem és annak a magyar nép tudatában való leképezése mára olyan szomorú lett, olyan mértékig megalázó, hogy kellene rajta változtatni. Nem lényegesen, csak gyökeresen. Tudniillik a világfalu oly kicsinyre zsugorodott, hogy minden mozzanat, például a magyar politika minden megnyilvánulása a másodperc tört része alatt már a földgolyó túlsó végében is megjelenik. És ez a nyilvánulás kivétel nélkül mindig rendkívül gusztustalan, és csak azt váltja ki a professzionális szemlélőből, azaz a mások, a közönség véleményét formálóból, hogy utánanézzen, miből táplálkozik egy ilyen undorító szerveződés, amilyen a magyar kormány, és akkor azt látja, hogy lényegében ez a taszító nyilvánulás évszázadok óta nem változik, ez a jelenlegi kormány különlegesen émelyítő ugyan, de nem tesz egyebet, csak folytatja a nemzeti önismeret totális hiányából fakadó hőzöngést, a mindenki mást le- és egyben hülyének néző melldöngetést. Aminek következtében a világfalu mind több helyére eljutó magyar ember mind több megvetésben részesül, pedig a közmagyar erre alig szolgált rá. Na jó, vannak néhányan, akik alig szolgáltak rá. 
Bődületes, hogy ez a nép milyen halálos biztonsággal bírja kiválasztani magából a legrosszabbat, majd e kiválasztódás után milyen tévedhetetlenül indul el követni is a legrosszabbat.
Mutatok valamit, jó?

„S mi arra jutottunk, hogy a XIX. században, midőn az ember méltósága szent kezd lenni, pirulás nélkül publice (azaz nyíltan, nyilvánosan) beszélünk egész Európa hallatára de misera plebe contribuente (tükörben fordítva: a nyomorult adózó népről, én szabadabban, de értelemszerűbben úgy fordítanám: az adófizetéstől nyomorított népről), s a külföldinek ez iránti türelmét csak előtte ismeretlen létünknek köszönhetjük, melynek következésében az azon hiedelemben van, tán csak egy kis szektárul van szó, mely vallás s több eféle miatt sanyaríttatik, – midőn azonban 9 milliórul forog kérdés, ki hű jobbágy s mily hű! katona, s mily jó! szóval: ki minden terhek türelmes viselője, s melynek oly nagy része a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója!”

Az idézet Széchenyi Istvántól való, ezt a mondatot 1831-ben írta a Stádium-ban. (A latin kifejezéseket ő még fordítás nélkül használta - természetesen.) Tetszik érteni? Belepirul abba, amit Európa gondolna rólunk, értesülvén a jobbágyság létéről és annak nyomorúságáról, az egyetlen szerencsének azt tartja, hogy a létünk részletei Európa előtt ismeretlenek, azaz csak hírfoszlányokat hallanak felőlünk, és azokat nem tudják, nem is igazán akarják értelmezni.
1831-hez képest a változás annyi, hogy a létünk már nem ismeretlen. A jobbágyság megvan, csak most nem úgy hívják, a létszám is nagyjából stimmel, a butaság foka konstansnak tekinthető. Akkor Széchenyi helyett az elképzelhető legrosszabb, a minden szempontból borzalmas Kossuth, most (úgyszólván teljesen mindegy, hogy nincs Széchenyi) ugyancsak az elképzelhető legrosszabb, a falusi futballista, aki egyelőre még nem tud felmutatni annyi halottat, mint tömeggyilkos nagy elődje, de ez nem rajta múlik.

„Századokon keresztül a magyar a hízelkedéshez szokott, amibűl honosaink nagy részének önmaga túlbecsülése, gőgje s hiúsága támada: az igaz egyenes szótúl pedig elszokott, amibül megint soknak azon teljes meggyőződése vevé eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőségtül ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat, a világ bámulja és irigyli."
„A közrestség nem engedi... a nemtelen emberben mélyenfekvő hiúság pedig gátolja, hogy az igazságtalanok sokadalma ott keresse a számtalan hibák gyökerét, ahol azok valódi fészke van, tudniillik saját szánakozásra méltó tudatlanságában s a legvilágosb okoknak sem engedő gőgjében." (Szükséges magyarázat, ha figyelmetlenül átsiklanánk fölötte: "az igazságtalanok" itt azokat jelenti, akik nincsenek az igazság birtokában.)

Még egyszer: 1831. Századokon keresztül, írja Széchenyi, és bár azt nem pontosítja, hány századról van szó, kicsit kaparjuk meg ennek a felületét - mikor volt más a magyar, mikor nem tartotta magát a lehetséges világok legnagyszerűbbjének? Hadd adjak erre a kérdésre egy hervasztó választ: nem tudjuk. Azért nem tudjuk, mert ha volt is olyan kor, amiben a magyar még nem ilyen volt, arról nem szól a história. Az ősapákról, akik szabadon éltek-haltak - néhány ezer évvel ezelőtt valahol az ázsiai sztyeppéken esetleg, ott élhettek-halhattak szabadon. Hacsak nem tartjuk ősapáinknak a Csák Mátékat, Borsa Kopaszokat, Aba Amadékat, Garaikat, Lackfikat, esetleg Zsigmond királyt vagy Nagy Lajost.

Ugorjunk valamivel több, mint száz évet, most jön az igazán kínos. A BBC History márciusi számában van egy cikk Veesenmayerról (a Harmadik Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottjáról), azon belül a teljes Veesenmayer-jelentés 1943 decemberéből. Abból idézek egy részt:


Amit viszont „nemzeti ellenállásnak” neveznek, valójában passzív ellenállás mindenkivel, nem utolsósorban önmagukkal szemben.
Ennek bizonyítékául arra emlékeztetek, hogy a trianoni szerződésben megcsonkított Magyarország 20 éven keresztül félárbocra bocsátotta zászlóját, és alázatosan várta területének növekedését, anélkül, hogy gyakorlatilag bármit is tett volna annak érdekében. Mikor aztán eljött az alkalom, több mint enyhe nyomásra volt szükség, hogy Magyarországot szerencséjéhez segítsük. Három ízben növekedett területe jelentős mértékben a birodalom révén, három ízben növekedett saját közreműködése és harca nélkül, és így hatalmi és területi gyarapodását saját alkalmatlanságával a Danaidák ajándékává változtatta.
Miért mindez? Figyelembe véve, hogy a korszerű politika egyben alkalmazott természettudomány is, az élettant is segítségül kell hívni, hogy a válasznál az ország mai helyzetének kulcsát történelmi fejlődésében megtaláljuk. 1526 óta Magyarország sohasem volt önálló állam, még kevésbé önmagában zárt népi elem. Csak 1686-ban következett el Buda felszabadítása a törököktől, és Magyarország azután is többé-kevésbé valamiféle függőségi helyzetben volt 1918-ig. Sohasem volt kellő népi ereje és forradalmi lendülete, hogy önálló állammá váljon. Így az 1703–1711. évi, Rákóczi vezette forradalom is csak zendülés volt, nem alapvetően forradalom. Lázadtak és szabotáltak minden felsőbb hatalom ellen, mely az ország sorsát meghatározta. De ez mindenkor passzív rezisztenciában nyilvánult meg, kockázatmentes ellenállásban, amit felfuvalkodott szólamokkal lepleztek, és messzemenően kihasználták a más vérségi elemeket, azok magas teljesítőképességét és jobb adottságait. Magyarország részvétele az 1848–1849. évi eseményekben szintén csak úgy vált lehetségessé, hogy Bécs utat mutatott.

Azért ez így elég borzalmas, nem?
(Mielőtt folytatnám, gyorsan tisztázzunk valamit: ha netán nem tudják, mi a "Danaidák ajándéka", segítek. Mindössze egy nyilvánvaló leiterjakab, azaz fordítási hiba. Keresgéltem az emlékezetemben, aztán különféle enciklopédiákban, még a legmegbízhatóbb Ókori Lexikont is fellapoztam és elolvastam Babits versét, hogy mi volna a "Danaidák ajándéka" - semmi. Felhívtam az általam ismert legműveltebb, legolvasottabb embert, még neki is egy délutánjába került, mire eljutott oda, hogy Vergilius-nál keresendő a megoldás: Timeo Danaos et dona ferentes azaz félek a görögöktől, ha ajándékot hoznak is. Danaos - görögök. Veesenmayer nyilván a trójai faló történetét idézte, ezt fordította a jelentés magyarítója Danaidáknak. Kissé szégyelltem magam, hogy nem én jöttem rá, alig másfél hónapja idéztem ezt a mondatot egy bejegyzésemben, ami a Kolozsvári Szalonnában jelent meg, itt nem. )
Egy náci is lehet valamennyire művelt, Veesenmayer az volt, a jelentését alapos előtanulmányok után írta meg. "1526 óta Magyarország sohasem volt önálló állam, még kevésbé önmagában zárt népi elem." - írta, és még jó, hogy nem nézett utána alaposabban, mert akkor azt is írhatta volna, hogy az "ezeréves államiság", amire olyan teleszájjal hivatkozik minden ostoba politikus, valójában sosem létezett, 1526. előtt sem. "...ez mindenkor passzív rezisztenciában nyilvánult meg, kockázatmentes ellenállásban, amit felfuvalkodott szólamokkal lepleztek, és messzemenően kihasználták a más vérségi elemeket, azok magas teljesítőképességét és jobb adottságait..." Megalázó, különösen, ha az írja, akinek legfőbb feladata eldönteni, mi legyen Magyarország sorsa, meg kell szállni vagy nem szükséges. 
(Párbeszéd egy anekdotában - újságírói kérdés: mennyi időt vesz igénybe Magyarország megszállása? Veesenmayer: egy hetet. Újságíró: és ha ellenállnak? Veesenmayer: akkor egy napot. Újságíró: az hogy lehet? Veesenmayer: akkor nem kell minden városban végighallgatni az üdvözlő beszédeket.)


Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét...

Berzsenyi Dániel verse A magyarokhoz. Korábbi, mint Széchenyi, de már a XIX. század. Mikor volt fényes az a nemzeti bélyeg? És amikor tényleg fényes volt, az mennyire volt magyar? Mit jelent az, hogy magyar? Miért nem szorgalmazza az irodalomoktatás Arany János versének megismertetését?


Áll a hajsza, vége-hossza
Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
"Magyar a magyar" Zsigmondnak,
"Szerb a szerb" Lazárevicsnek;
"Ámbár - mond ez - udvaromnál
Van egy apród, csak parányi:
Az magyar lesz!... Erdély szülte,
Neve Janko Szibinyáni...

...Így kerűlt Jank Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
Másszor is még, többször is még
Járt vadászni farkasokra;
Mint védője a keresztnek,
Megrontója büszke tarnak,
Idegen nép hőse is lett
Derék hőse a magyarnak.

Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
Guzlicájok hangja mellett:
Ki volt Janko Szibinyáni.
De a magyar ajakon is
Neve, híre általános:
Mert hisz él még... él örökké
A dicső Hunyadi János.

                                   (Arany János: Szibinyáni Jank)

Még egy pillanatig maradva annál a (különben szinte megválaszolhatatlan) kérdésnél, hogy mit jelent a magyar. Hunyadiról annyit tudni bizonyosan, hogy írni-olvasni nem tudott, latinul nem beszélt. Arról nincs dokumentum, ha latinul nem, milyen nyelven beszélt, tudott-e magyarul. Életkörülményei ismeretében arra lehet következtetni, hogy talán törve, néhány szót. A fiáról, Mátyásról ennél valamivel bővebb ismereteink vannak.

Tavaly augusztusban már elmélkedtem kicsit a nagy magyar öncsalásról, átemelek abból egy részt:

Nemeskürty István írt egy könyvet, amikor még nem képzelte magát nyugalmazott dandártábornoknak, hanem értelmes történészként viselkedett, aminek már a címe is kiváló volt: Ez történt Mohács után. Hosszú ideig nem értettem, hogyan maradhatott egy ilyen zseniális könyv után minden a régiben. Nemzeti nagylétünk nagy temetője akkor sem lehetett volna Mohács, ha lett volna valaha nemzeti nagylétünk, mert (egy mondatba foglalva Nemeskürty könyvének lényegét) Mohács csak egy elvesztett csata volt. Utána tizenöt évig sokmindent lehetett volna tenni, senki nem akadályozta a magyar urakat abban, hogy országot, hadsereget építsenek, és helyrehozzák azt a sok ostobaságot és aljasságot, ami a mohácsi csatavesztéshez vezetett. ("Magyarország hat héttel a mohácsi csata után tökéletesen szabad. Egyetlen török katona sincs az ország területén... A katonai helyzet ugyanis nagyon veszélyes volt a törökök számára... két jelentős hadsereg volt mozgósított állapotban az ország területén... Az ország feje, a király holléte bizonytalan volt. Holttestét a törökök nem találták meg, pedig szokásuk szerint tüzetes gonddal keresték. Számítani kellett tehát arra, hogy a király és vezérkara valahol szervezi az ellenállást és lecsap...")
Kisfaludy Károly még próbált valamelyest lelkesíteni: 

Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,


de ez soha senkit nem érdekelt, a Mohács című vers befejezéséből már keletkezésének idején, a reformkorban is annyit bírt megjegyezni a magyar, hogy

És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!


Hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk és annak már van is egy sírja, mostan már azért nincs nekünk nemzeti nagylétünk, mert már a nagy költő is megmondta, Mohács a mi nemzeti nagylétünk sírja. Azaz sokkal egyszerűbb elhinni, hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk, és azon siránkozni, hogy sajnos az már a temetőben van, mint tudomásul venni, hogy ez a nemzet sosem volt nagy, nincs is szükségünk rá, hogy legyen nekünk nagylétünk, viszont jó volna tenni azért, hogy legyen legalább valamilyen létünk. Azaz teljesen érdektelen, amit Nemeskürty összezagyvál itten a Buda elestéig eltelt 15 évről, mert mi tudjuk, hogy Mohácsnál mindennek vége volt. Hogy minek volt vége? Nyilván elsősorban a mi Mátyás királyunk hatalmas birodalmának, az ő európai országának.
Annak már 1490-ben, Mátyás halálának évében vége volt. Körülbelül annyit is ért a zsoldos hadsereg által végigdúlt földek fölötti látszaturalom, amit egy jöttment senkiházi rabolt össze - a megválasztott és nem uralkodóházból származó királyt mindenhol lenézték, európai uralkodó nemigen állt vele szóba (ismerős ez valahonnan?), és feleséget sem kapott, mert egyetlen uralkodó sem akarta hozzáadni a lányát. A nápolyi Beatrix aztán a maradék "nemzeti" nagylétet is bedaráltatta, az olasz renaissance elárasztotta (különben nagyon helyesen) az országot, sok pénzért vásárolt történetírók teljesítették a megrendeléseket (a másik véglet az ugyancsak pénzen vett Turóczi-krónika nemcsak hazug, de végtelenül ostoba hun-szittya förtelme), Corvin János apja által erőltetett öröksége is semmivé vált. (Lassan talán meg kellene írni a magyar történelem valószínűleg legérdekesebb alakjának, az alaposan túl- és félreértékelt Hunyadi Mátyásnak az uralkodását, a nagy és igazságos magyar uralkodóét, aki például kiválóan tudott latinul, németül, csehül és románul, de annak nincs nyoma, mennyire tudott magyarul. Uralkodásának egyetlen hivatalos magyar nyelvű dokumentuma a fiától származik.)
A mi nemzeti nagylétünk egyik valóban nagy alakját, Szibinyáni Jankot, azaz Hunyadi Jánost a románok is, szerbek is magukénak vallják, méghozzá teljes joggal, az őt felemelő Zsigmond királynak (bizonyos források szerint Hunyadi igazi apjának) azt vágta a szemébe Hédervári Kont István (vagy az ő fegyverhordozója), hogy "én neked, cseh disznó, bizony nem szolgálok."

Szóval mi legyen? Az Európai Unió különféle tisztségviselőinek különféle állásfoglalásait olvasva meddig kell még eltűrnie annak a néhány közmagyarnak a megvetést és lenézést, aki nem szolgált rá, aki szeretné a széthazudott, melldöngető történelmét végre a maga valójában ismerni, és annak megfelelően élni és közlekedni ebben az összeszűkült világfaluban? Még mindig a legrosszabbat kell választani, még mindig egy neveletlen, ostoba tömeggyilkost kell követni?
Felmerül persze egy másik kérdés is, szétnézve és látva elempé meg momentumszerű kitüremkedéseket: van más?







2018. március 20., kedd

Kánon

A Jóreggelt Európának volt egy hajléktalanja, Erikának hívták (remélem, még hívják is, amióta eltávolítottak a Rádióból, nem hallottam róla, de sok jóra nem számítok a sorsát illetően, nem volt az a törleszkedős fajta).
Írt leveleket, elég rendszeresen. Mindet el is olvastam, azt mondták az asszisztenseim, hogy kötelező. Igazuk volt. Válaszoltam is, ha kérdezett, arra már nem emlékszem, hová küldtük a leveleket (egy hajléktalannak nem lévén állandó címe), de a lányok megoldották. Egyszer azzal állt elő valamelyikük, hogy Erika szeretne bejönni a Rádióba, találkozni velem. A munkatársaim tudták, hogy ez kényes terület, ha mégis mondták, okuk volt rá, ismerték pontosan azokat a szabályokat, amiknek én csak egyik érvényesítője voltam, amiket ez a szakma az évszázadok során alakított ki. És ha okuk volt rá, azt is tudták, tenni fogom, amit ők jónak látnak, azaz Erikának le fogjuk adni a nevét, egy rendész be fogja őt kísérni a Pagodába (így nevezték a Magyar Rádió "közösségi" terét, ott ültünk vagy álltunk beszélgetve, kávézva, szerkesztők, riporterek, színészek, újságírók), le fogjuk őt ültetni, és meg fogja ismerni a szűkebb stábot, akiket ő vasárnaponként hallgat.
(Hadd szolgáljak némi magyarázattal ezekről a "szabályokról". Egyszer már próbálkoztam ezzel /Jóreggelt Európa - Eck Gyuláról, 2018. január 2./ Az én dolgom a tájékoztatás, a tájékozódást segítő mindenféle forma előállítása - ezek között nem szerepel a közönséggel való párbeszéd. Nem azért, mert méltóságomon alulinak tartom, nem azért, mert én olyan okosnak képzelem magam, hanem azért, mert egyszerűen nincs semmi értelme, nem viszi előre a világot, ez a munka a közönség szolgálatára keletkezett és nem a közönséggel való bratyizásra, a függetlenség nemcsak a politikától és a pártoktól kötelező alapállás, hanem mindenféle, bármilyen irányban való befolyásolástól is, mert celebtempó, mert érzelmekre épül, légyen az imádat vagy gyűlölet... tudnám még hosszan sorolni, lényeg az, hogy a soha sehol le nem írt, de évszázadok óta működőképes szerződésünk arról szól, egyikünk a beszélő, másikunk a hallgató. Ezen az internet világa csak látszólag módosított, és ez a látszólagos módosítás is ideiglenes, majd azt mondtam, gyerekbetegség. Hajdan én döntöttem el, kinek adok fórumot /elismerőnek, bírálónak, hírhozónak/, azaz ki jelenik meg a véleményével az újságban vagy a rádió hangszórójában, most maga a vélemény nyilvánító dönti el - a mindent elsöprő liberalizmus jegyében. Kezdenek rájönni az internet különféle felületeit működtetők, lassan a legszélesebb közvélemény is, hogy ez sokkal több kárt tesz, mint amennyi hasznot hajt. A természetben évmilliók óta törvényt hozó természetes kiválasztódásnak a tömegtájékoztatásban is megvannak az odaillő variációi: kell valaki, aki dönt, és mi kedves mindnyájan csak reménykedhetünk, hogy a jó-rossz aránya itt sem más, mint a természetben.)
Erika bejött a Rádióba, örült nekünk, mi is neki, ha a haszonszerzés csúf oldaláról szemléljük a találkozást, mi sokkal jobban jártunk, az ő perspektívája sokat módosított-javított a miénken.
Emlékszem egy férfiemberre is, akivel személyes kapcsolatunk támadt, ő azzal jelentkezett, hogy ismeri a lányt, akiről beszéltem. Mielőtt egy kerítőre gyanakodnának, arról a lányról volt szó, akit repesztalálat ért egy IX. kerületi utcában, és akit bevittem az egyik Üllői úti klinikára. Egy mondat volt egy műsoromban, a véletlen és elmúló találkozásokról szólt, arról a lányról, akinek a nevét sem tudtam meg azt sem, mi lett vele, egyáltalán életben maradt-e, és említettem még két fiút, akik néhány sarkon át segítettek vinni a sebesültet. A férfi, aki jelentkezett azt mondta, ő a két fiú közül az egyik. Csak ő lehetett, úgy azonosította magát, ahogy csak az tehette, aki ismerte a körülményeket, amiket én nem említettem. Nem sokkal azután, hogy elváltunk, a másik fiút találat érte, ugyanarra a klinikára mentek be, ott találkozott újra a lánnyal. Megmondta a nevét (talán Ágnes? nem tudom már), és hogy leveleztek, és hogy a lány elment az országból, az utolsó levelét Amerikából kapta, lehet, meghalt.
Aztán ez a férfiember újra jelentkezett, feljött valamiért Pécsről, itt van a fővárosban, szeretne bejönni hozzám a Rádióba. Örültem neki. Beszélgettünk, hamarosan kibökte, hogy ő igazolásért jött. Azt mondták neki a lakóhelyén, ha hoz egy igazolást egy "hitelesített" embertől, hogy ő részt vett a forradalomban, akkor kap nyugdíj kiegészítést, méghozzá magasat. Mondtam, én készséggel leírom azt, ami velünk történt, de alig hiszem, hogy ez elég lenne, arról nem is beszélve, mitől számítanék én "hitelesítettnek", ami írásbeli anyag rólam készült, az nem publikus, ha egyáltalán megvan, ebben az országban érdekes dolgok történtek, itt a Rádióban például mindenki írhatott új önéletrajzot. Kérdezte, írtam-e én is. Mondtam, nem, én eddig is azt írtam, ami a valóság volt, tudták azt nélkülem is. Na ugye, mondta ő. Kérdezte, kapok-e én is nyugdíj kiegészítést. Csak annyit mondtam, még nem vagyok nyugdíjas, azt nem tettem hozzá, hogy lesülne a bőr a pofámról - nem vagyunk egyformák. Ebből a találkozásból látszólag nem én jöttem ki gazdagabban, pedig dehogynem: nem ért meglepetés, mikor kezdtek feltünedezni a megélhetési ötvenhatosok.
Mostanában a Kolozsvári Szalonnán is volt egy "találkozásom" a közönséggel, ég is a pofám, legyáváztam az illetőt, hogy egy római szobor mögé bújik, pedig tényleg ott van a neve is, azt hittem, valami "fantázia"név. (Mellesleg ami a szobrot illeti, azt nem tudtam, hogy egy görög filozófust ábrázol, de abban kivételesen nem tévedtem, hogy római, nagyon kevés igazi görög szobor maradt ránk, a túlnyomó többséget római másolatokból ismerjük.)
Azóta, ha valamiért el kell olvasnom a "kommenteket" (szólnak, ha kell), ezt a nevet mindig keresem, kedves ismerőssé vált, akit ráadásul megbántottam és még bocsánatot sem kértem (ez most az). Legutóbb a Királyok könyvét tette föl a Szalonna, amiben bizonyos mértékű optimizmusról van szó. "Gábor Johann" (ez van odaírva, ezt gondoltam álnévnek) azt írja, nem osztja az optimizmusomat. Köszönöm az alkalmat az alaposabb magyarázatra, nincs is mit osztani. Én csak azt mondtam, a kilábalás, az újjáépítés nem fog beláthatatlan időkig tartani. Azt nem, hogy a szétdúlt lelkek, a darabokra tépett idegek is hamar regenerálódni fognak. Az tényleg beláthatatlan, amiért ezt a nyomorult, primitív futballistát örökre el kell zárni mindenféle emberi kapcsolattól, felmérhetetlen az a gyűlölet, a rettegés, a megalázás, amit széthintett, azért kell megbüntetni, mert egy országot fertőzött meg azzal, amit hazulról hozott. És a bűnlajstromban még nem szerepel az, ami akkor következik, amikor majd április 8-án elveszti a választásokat. Ne legyenek illúzióink, nem fog elmenni, ahogyan 2002-ben és 2006-ban sem ment el, az akkori tombolását most majd emeli a tizedik hatványra. Először 2013 szeptemberében írtam le, hogy itt vér fog folyni (én naiv akkor azt hittem, ez a balsors banda, amelyik ellenzéknek nevezi magát, majd tesz valamit), aztán még néhányszor, legutóbb tavaly novemberben és idén januárban. Nem fog elmenni, azt pedig nem tudom, megvárja-e, hogy elvigyék. Valószínűleg. Ahhoz ugyanis kellene némi egészséges, egyszerű ész, hogy valaki képes legyen a legszimplább anticipációra, milyen jövője lehet azután, amit itt tett. Azt még egy ilyen szerencsétlen országban sem lehet megúszni.








2018. március 19., hétfő

Ha még egyszer

Énekelték mindenfelé a Kossuth-nótát a fene nagy ünnepünkön, amikor boldogok vagyunk, amiért 1848-49-ben meghaltak soktízezren. Nem akarnék én nagyobb jelentőséget tulajdonítani egy ilyen zenés műalkotásnak, mint amekkora van neki, de életemben először elgondolkodtam rajta (mire jó, ha soká él az ember).
Zeneileg két okból nem elemeznék, egyrészt nem igazán értek a magyar népdalt imitáló műdalok zenei felépítéséhez (az igazi népdalhoz is alig - mea culpa), másrészt tárgyunk szempontjából nincs, vagy alig van jelentősége. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy bár nem a magyar népdalra jellemző mélyjárású a dal, a második sor "drámai" szeptimugrása a legnagyobb próbatétel az előadónak, különben még így is a decimán belül marad, bárki el tudja énekelni.
Hanem a szöveg, az már igazán érdekes. Bármilyen változatot veszünk (én legalább négyet ismerek), mindegyik arról szól, hogy Kossuth Lajosnak volt egy regimentje, ami elfogyott. Ez már önmagában is elgondolkodtató, hogy ugyanis miért fogyott el. Hazamentek a legények? Négy évvel ezelőtt már írtam erről, akkor más nézőpontból szemlélve az eseményeket (Jóreggelt Európa - 48-as honvédek, 2014. április 18.), onnan most kiveszek egy részt, a könnyebb érthetőség kedvéért:


1849 későnyarán, amikor legnagyobb volt a magyar haderő létszáma, 172 000 katona vívta a magyar szabadságot.
Az 1848-as áprilisi törvények között szerepelt a magyar nemzetőr sereg felállítása. El is kezdődött. A jobbágyfelszabadítás és a nemzetiségi törvény is szerepelt, azok valahogy nem kezdődtek el. De a nemzetőr sereg, az igen, mert a magyar úgy tudta magáról, hogy ő egy vitéz nemzet, naná, hogy kell nemzetőr sereg. Azt eleinte nem lehetett pontosan tudni, mit is jelent a nemzetőrség meg mivel jár, de egy idő után kiderült. A nemzetőri szolgálatot minden 20 és 50 év közötti életkorú, városokban vagy rendezett tanácsú községekben 200 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben ½ jobbágytelekkel vagy azzal megegyező nagyságú földdel, illetve évi 100 pengő tiszta jövedelemmel bíró férfira kiterjesztették. Lovas vagy gyalogos szolgálat közül lehetett választani, de ha valaki nem lett lovas, annak mindenképpen gyalogosként kellett szolgálnia. Hasonlóan a reguláris alakulatokhoz, a nemzetőrség hadszervezeti alapegysége is a zászlóalj volt. Egy városban általában egy, egy megyében egy-négy zászlóalj volt. A zászlóaljak alapegységei a századok, a századok alapegységei a szakaszok voltak. Még Erdély, a határőrvidék és Horvátország nélkül is 350-380 ezer nemzetőrt írtak össze, ebből elenyésző számú, 6000 lovas nemzetőr volt.
Még egyszer, ha nem volna teljesen érthető: 350-380 ezer nemzetőrt írtak össze. Erdély, a határőrvidék és Horvátország nélkül. Ez utóbbi mondat azért fontos, mert először a horvátok jöttek nekünk, majd később Bemnek Észak-Erdélyt kellett visszafoglalnia. Hogy kitől? Hát azoktól a román és szász csapatoktól, melyeket a nagyvonalú magyar történetírás, ami részletekkel nem fárasztja az amúgy is túlterhelt tanulóifjúságot, egyszóval ezeket a csapatokat csak per „császáriak” említi. Amiben persze van valami, azért lettek viszonylag hosszú idő múlva „császáriak”, mert a magyar nemzethez tartozók nem lehettek, ahogyan a horvátok sem, ennek a blognak a szorgalmas olvasói már tudják, Kossuth elzavarta őket. De így is, 350-380 ezer nemzetőr, azért az impozáns létszám, nem? Lehetne. Ám ha kicsit följebb csúsztatják a tekintetüket, ott látható: 1849 későnyarán, amikor legnagyobb volt a magyar haderő létszáma, 172 000 katona vívta a magyar szabadságot. A lehetséges magyar nemzetőr seregnek nem egészen a fele.
A magyar korona népességének 13 milliójából – megkímélem az olvasót a részletes számolásoktól, csak a végeredményt közlöm – nagyjából 2 millió volt a felnőtt, hadra fogható férfi. Ha ebből leszámítjuk a durván elzavart nemzetiséget (és arányosnak feltételezzük a család felépítését), marad körülbelül 1 millió 400 ezer. Ezt a létszámot alapul véve a nemzetőrség (egyszerre, egy seregben soha nem létezett) 350-380 ezre sem valami impozáns, a 172 ezres hadsereg kivált nem az. És bár tudjuk, hogy Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, nem szoktunk részletekbe bocsátkozni arról, mi lett volna, ha valóban mindnyájuknak el kellett volna menni. Hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza.
A magyar főnemességen kívül csak a horvát nemzetiségnek volt „saját” nemessége, a többi nemzetiség a magyar hercegek és grófok uralta falvakban és városokban élt, az ő példájukat látták, az ő viselkedésüket tartották – tudatosan vagy tudat alatt – irányadónak. A Batthyány-kormányban két főnemes neve található (a király személye körüli miniszter Esterházyt engedelmükkel nem tudom komolyan venni). A főtisztek között egy sem.
Szeptember 13-án Batthyány rendeletet adott ki az újabb toborzás megkezdéséről, minthogy az előző nem járt valami fényes eredménnyel. Talán a nép – ami mint tudjuk, mindig józanabb a hőzöngő forradalmároknál – nem pontosan értette, kinek és miért kellene nekimenni, ők úgy értesültek, hogy lettek törvények, ezek közül némelyik rájuk vonatkozik, azzal kellene valamit. Az nekik egyelőre éppen elég szabadság lenne a korábbiakhoz képest. Szép és lelkesítő a magyar szabadság úgy általában, de azért az otthoni, az is megtenné egyelőre. Úgyhogy nem nagyon mentek katonának. Együtt kiabáltak a toborzókkal, hogy éljen meg vivát, de leginkább otthon maradtak. Az újabb csapatokat a hadfogadó parancsnokságoknak Pestre, Pécsre, Debrecenbe és Szegedre kellett volna szállítaniuk, de ez a miniszterelnök szeptember 20-án kelt rendeletében már másképpen szerepelt, hiszen Pécset a horvát betörés már közvetlenül fenyegette. A szeptember 13-a és 20-a közötti egy hét alatt a kormányzat fokozatosan letett a honvédsereg újoncozásának önkéntes jellegéről, és az alakulatokat ettől kezdve sorozással állították föl. A tisztikart 24-én nevezték ki, a gyülekezési helyeket megyénként, 27-én állapították meg. Ez az újabb újoncozás 16 zászlóaljról, 24 000 főről szólt. Ezzel párhuzamosan, Batthyány már 26-án utasította a törvényhatóságokat újabb 42 500 újonc kiállítására.
A katonaállítási törvény szerint minden 127 lakos után két újoncot kellett kiállítani a polgári hatóságoknak. Ez még akkor sem megrendítő arány, ha már a sorozás vált szükségessé, amiről valahogyan nem az elsöprő lelkesedés jut eszébe a szabadságért különben teliszájjal rajongó hazafinak. Mondom, kicsit nehézkesen indult a dolog, de a magyar történelem eddigi legnagyobb sajátjogú népirtása azért csak elkezdődött. És abban tényleg benne volt az egész ország, 127-en figyelték, ahogy két újoncot elvittek. Az már valami, azt a szabadságharcot tényleg sokan nézték, némelyek egész közelről.

Nem elfogyott az a regiment, hanem kicsi volt. Vékonyka. A magyar paraszt nem tudott ugyanis akkorát álmodni, mint az ő kossutapája, akire különben annyi áldás szálljon, ahány csepp eső esik a kalapjára (ez különben, ha alaposabban belegondolnak, nem is olyan sok), a magyar paraszt valószínűleg nem pontosan értette, kinek is kell nekimenni, és miért éppen annak, mert neki leginkább csak a saját urával volt baja, dehát nem azt mondták, hogy neki őellene kell hadba mennie, akkor meg minek.
Mindenesetre elfogyott. Ezt üzente Kossuth Lajos.
Namármost. Ez valószínűleg kellemetlen szegénynek, különben nem üzenne. Viszont a dolog annyira talán nem komoly, mert egyszer üzent, aztán semmi.
Ha még egyszer, akkor az már más. Akkor már tényleg el kell menni. Azt azért még megvárjuk.

Az történhetett, hogy nem üzent még egyszer. Így aztán a reguláris hadsereg meg a nemzetőrség meg a huszárok meg a kapa-kasza együtt is csak az a 172 000 volt.
Kossuth, Batthyány meg a többiek vagy nem ismerték a Kossuth-nótát (nem valószínű), vagy nem figyeltek eléggé a harmadik sorra: ha még egyszer azt üzeni, pedig eléggé figyelemfelkeltő a h hangról induló bővített szekund. Meg az utána elcsöndesedő hanglejtés a középtartományban, miszerint akkor (és csakis akkor) mindnyájunknak el kell menni.
Ha még egyszer azt üzeni.
Ebben az előrevetett alárendelt mondatrészben benne van az egész 48-49-es "forradalom és szabadságharc".





2018. március 17., szombat

Gépeltérítés

Csak a rend kedvéért néhány sor, mert úgy vélem, marhaságot írtak az egyik jelentős hírportálon:


Az első világháború végére, Erdély román megszállásával ő is elvesztette minden vagyonát, a Tanácsköztársaság idején pedig már Budapestet sem érezte biztonságosnak. Persze nem jött zavarba. Hamis menlevelet és úti okmányokat készített, miszerint sürgős és fontos hivatalos ügyben Győrbe kell repülnie, majd a családi ékszereket tartalmazó ládával és egy revolverrel a mátyásföldi repülőtérre ment.
Győrhöz közeledve azonban Nopcsa fegyvert szegezett a pilótára és arra kényszerítette, vigye őt Bécsbe. Ez volt a világ legelső repülőgép-eltérítése.
Nem ez volt. Igaz, nem írtak évszámot, de a "Tanácsköztársaság idején" valószínűsíti az időpontot. A polgári légi közlekedés nagy részét még a 30-as években is jórészt a Zeppelinek bonyolították, magyar belföldi meg egyáltalán nem volt. Az első járatot a MASZOVLET, azaz a Magyar Szovjet Polgári Légiforgalmi Rt. indította 1946-ban.
A 80-as évek elején másfél évig éltem Ferihegyen a repülősök között, úgy volt, hogy írok egy játékfilm sorozatot a repülésről. A szerződéskötéskor alapfeltételnek jelöltem, hogy meg kell tanulnom mindent, ami megtanulható, másképp nem lehetek hiteles - akkor még nem is tudtam, hogy például az orvosi nyelv egy könnyed és átlátható szleng a repülés szaknyelvéhez képest.
Az akkor hallott sztorik egyik legérdekesebbje a gépeltérítés volt. A fenti állítások közül egy igaz, valóban magyar "találmány", ha olyan büszkék azért nem lehetünk is rá.
A pontos dátumra már nem emlékszem, a jegyzeteim meg valahol a ládafiában vannak, annak is a mélyén, de az bizonyos, hogy az esemény időpontja 1948. utáni. A szombathelyi menetrendszerű járatra szállt fel egy birkózó bajnok, akinek az öccse később olimpiát is nyert - legyen ennyi elég, mondom, nem olyan nagy dicsőség ez, inkább köztörvényes bűnnek számít, ezért nem írhatok nevet. Az illető valamiért értett a repüléshez, elég pontosan ki tudta számítani, hol kell járnia a gépnek, amikor betör a pilótafülkébe, és mekkora útra elég az üzemanyag. Valahol München környékén szállt le a repülőgép, egy LI 2-es, ez (ha jól emlékszem) a szokásos szovjet műszaki lopások egyik darabja volt, valamelyik Douglas pontos másolata, ilyenek adták a belföldi forgalom zömét (a postajáratokra egy kisebb gépet használtak, a PO 2-eseket, ezek még egy libalegelőn is le tudtak szállni).
A gép Németországban megtankolt, és hiánytalan személyzettel, valamint utaslétszámmal hazarepült. A történetet a gép másodpilótája mondta el, csöndesen tette hozzá, ha tudta volna, mire jön haza, nem teszi.
Ja, a filmsorozatból nem lett semmi, a Magyar Televíziónak nem volt elég pénze, vagy a fene tudja, mi történt. Az én nyereségem annyi maradt, hogy a mai napig - vélhetőleg - többet tudok a repülésről, mint amennyit bárki civil ember tudhat.







Királyok könyve

Nem vagyok optimista. Talán pesszimista sem. De ha egyik sem vagyok, miért hajlok arra, hogy igazat adjak H. Andreának: "A félelmetes az, hogy ha Orbán Viktor esetleg nem kap újabb négy évet arra, hogy porig zúzza, amit elkezdett, akkor is itt marad a nemzeti frusztráció, a zsigeri gyűlölet elfertőződött, gennyes sebe, ami nem gyógyul. Nem lesz Orbán, nem lesznek migránsok, nem lesz Soros és mi ájult bódulatban még mindig címkézni, megbélyegezni, gyűlölni fogjuk egymást. Mert olyan régóta ez a természetes, hogy az újra az alapoktól kell majd megtanulni járni. Nem hiszem, hogy az én életemben erre sor kerül." (Kolozsvári Szalonna 2018. március 17.) És ha egyik sem vagyok, miért keresek érveket arra, hogy cáfoljam azt, amivel reflexszerűen egyetértek?
Sénakhérib, Assiria királya tombolt és pusztított, körbevette Jeruzsálemet, hogy lerombolja, mert Ezékiás, Júda királya az asszír fennhatóság alatt is megpróbált ésszerűen uralkodni, Ézsaiás (lám, már megint vele hozakodom elő) tanácsára kidobálta a Templomból a kultikus szemetet, és végül elűzte Sénakhéribet. És a pusztítást látva azt mondá az Úr Ezékiásnak: Ez esztendőben táplál a hulladék termése, a második esztendőben, a mi magától terem; de a harmadik esztendőben már vettek és arattok, szőlőket plántáltok és azok gyümölcsét eszitek. (Királyok könyve II., 19., 29)
A Barcelona futballcsapatának közönsége rendszeresen kifütyülte André Gomest, mert rosszul játszott, de annyira, hogy ő volt a tizenkettedik ellenfél. Szegény portugál egyre jobban félt, néhány napja egy újságírónak azt mondta, már az utcára sem mer kimenni, mert annyira szégyelli magát, nem érti, hogyan romolhatott el körülötte minden. Tegnapelőtt becserélték a Chelsea elleni meccsen. A barcelonai közönség (ugyanaz, amelyik legutóbb még tüntetett ellene), Gomes minden megmozdulását tapssal kísérte.
Azt hiszem, az ember alig várja, hogy jót tehessen. Az ember, aki akkora dózist kapott gyűlöletből, amekkorát a magyar nép kapott 8 éven át, arra vágyik, hogy szerethessen.
Sokszor elmondtam már, most megismétlem: ennek a rettegő iszonykupacnak, ennek a testileg és lelkileg formátlanná torzult vidéki futballistának nemhogy kétmillió, talán kétszázezer elszánt híve sincs. Az erősebbnek vélthez való törleszkedés vágya nyomban megszűnik, amint elhiszi, hogy vége annak az uralomnak, hogy az gonosz volt, aminek a bosszújától tartani kellett, de már nem kell.

Régen megcsináltam, ős időktől elvégeztem ezt! Most csak véghezvittem, hogy puszta kőhalmokká döntsd össze az erős városokat;
És hogy a benne lakók erejökben megfogyatkozzanak, megrontassanak és megszégyenüljenek, és olyanok legyenek mint a mező füve, fiatal paréj, a háztető füve és mint a kalászhajtás előtt elszáradt gabona.
És ismerem a te ülésedet, és járásodat kelésedet, és ellenem való tombolásodat;
A te ellenem való tombolásodért és a te elbizakodásodért, a mely felhatott füleimbe, az én karikámat orrodba vetem, és zabolámat szádba, és visszaviszlek azon az úton, a melyen eljöttél. 
(Királyok könyve II., 19., 25-28)

Sénakhéribet az Úr megbüntette, orrába vetette karikáját, és visszavitte azon az úton, amelyen jött. És lőn, mikor ő a Nisróknak, az ő Istenének templomában imádkozék, Adramélek és Sarézer, az ő fiai, levágták őt fegyverrel: magok pedig elszaladtak az Ararát földébe. (Királyok könyve II., 19., 37)

Ha ez most bekövetkezik, márpedig be fog következni, a kalászhajtás előtt elszáradt gabona életre fog kelni.
Természetesen nem tudok bizonyítani semmit. Csak idézni tudok okos irodalomból, meg valamit a történelemből is talán - az újjáépítés sosem tartott hosszabb ideig a rombolásnál.
Lehet, nemcsak H. Andreát akarom megnyugtatni. Magamat is.
Ez is csak egy jövendölés. Mégis indokolatlanul optimista volnék?

2018. március 16., péntek

Programzenék

Hadd mutassak egy fantasztikus muzsikust, hátha nem hallottak még róla - hogy sűrűn fogják hallani, abban egészen bizonyos vagyok. (Csak később, mikor már föltettem ezt a blogot, vettem észre, hogy a "klip" mellékletet itt nem lehet megnyitni, valaki érthetetlen módon letiltotta, csak a youtube linket tudom megadni. Remélem, ez senkit nem akadályoz a műélvezetben.)
Natalie Schwamovának hívják, 1999-ben született Prágában, most a gyerekkori felvételei közül választottam ki hármat. Elsőnek mindjárt egy látszólag könnyű-könnyed zongoradarabot, valójában technikailag is, de főképp értelmezésének alapján igen nehéz művet Mozart érett, felnőtt, bölcs korszakából, már 20 éves is elmúlt, amikor a 12 Variáció egy francia gyermekdalra című csodát írta. A magyarul "Hull a pelyhes"-ként ismert dal eredetijében nincs semmiféle télapó, szerelemről szól, ha tetszik, egy bánkódó szerelmesről, aki éppen nélkülözni kénytelen a kedvesét, és erről panaszkodik a mamájának. Tessék majd megfigyelni, amikor a 10. és 11. variációban romantikus hangok jelennek meg a zongorán, mint egy különlegesen fájdalmas huszadik század közepi slágerben, mit tesz a zeneszerző utol nem érhető zsenije, és mit egy nem egészen 12 éves kislány kongeniális játéka. A C-Dúr alaptémát egy óvodás is el tudja játszani, ami azután következik az egyre nehezedő változatokban, azt már a pódiumképes koncertzongoristák közül sem mindenki. Úgy, ahogyan Schwamova, nagyon kevesen. Nem is annyira a manuális rész bonyolult, a váltott kezű trillákat azért más is el tudja játszani, a komplementer ritmizálás (az egyik szólam ütemszüneteinek egy másikkal való kitöltése, azaz a ritmus folyamatossága) sem annyira borzasztó, csak ahogy ez a kislány játssza, úgy nagyon nehéz, de az igazi próbája a szellemi azonosulásra való képességnek a 8. variáció, ahol Mozart egyszercsak ellágyul és átmegy mollba. Nem tudom, miért mondok ilyeneket, nincs rá bizonyítékom, de az az érzésem, hogy ennek a Natalie Schwamova nevű gyereknek nem egy fölnőtt szólt, hogy vigyázzon, ez itt moll, ezt másképp kell, ezt ő magától formálta olyanná. Azért gyanítom, mert majd figyeljék meg a Beethoven műben, ott is felfedezhető a prágai leányka filozófiai érettsége. Igaz, amikor azt játszotta, már 13 éves volt.
Még valami, mielőtt elmerülnek ebben a káprázatos előadásban. Én itt olyan történeteket mesélek, amilyeneket a programzene kapcsán szokás elmondani, a programzene (eltekintve a Mozart-kortárs Le Sueur - még sehogyan sem nevezett próbálkozásaitól) csak a 19. század közepén vált ismert gyakorlattá, amikor elkezdtek zenén kívüli műalkotások megnevezésével, azaz versek, festmények, olykor építészeti alkotások, sőt kertek, szökőkutak által ihletett eseménysorokkal már megjelenített "sztorizenét" írni. Mozart - és ahogy mindjárt látni fogják, Beethoven is - ebben ugyanúgy megelőzte a jövőt, mint annyi másban.
Jöjjön Mozart.

https://www.youtube.com/watch?v=Ezvj-De6bxY

Nem egészen egy évvel későbbi felvétel Beethoven 129-es opusz számú Rondo és capriccio-ja, ami Az elveszett garas miatt támadt düh kitombolása fantáziacímet viseli. Azaz programzene ez is, bár - az iménti Mozart-darabhoz hasonlóan - itt sincs előre megírt mese, csak azt tudjuk, milyen történés váltotta ki a késztetést, ami miatt ezt a művet meg kellett írni. A rondó formát éppen az ilyen "történetekhez" találták ki, mint majd mindjárt hallják, egy főtéma váltakozik különféle epizódokkal, esetünkben inkább különféle érzelmekkel, azaz a forma a verstanból ismert betűkkel írható le: a b a c a d  és így tovább (ez különben majdnem ugyanaz a "külalak", mint az iménti Mozarté, csak annak nem rondó az előírása. A capriccio esetünkben (azt hiszem) inkább csak hangulatot jelöl, mint zenei előírást (a capriccio szeszélyt, szenvedelmet jelent olaszul).
Figyeljék ennek a kislánynak milyen drámai érzéke van a más-más hőfokú indulatok kifejezésére. A g-moll főtémából olykor minden átmenet nélkül csap át a (helyenként E-Dúrra változó) melléktémába, máskor meg-megáll, elgondolkozik, mi mindenre lett volna jó az a pénz - ajánlom tanulmányozásra az egyik ilyen váltást, kotta híján másodpercben megjelölve: 4 perc 20 másodpercnél egy pillanatra szinte elomlik, valami nagyon kívánatos dolog jut eszébe, annál nagyobb a mérge 4 perc 40-nél, hogy az a rohadt garas elveszett.

https://www.youtube.com/watch?v=Zk9ASyG6jag

Végül egy nagyon helyes darab, ez már igazi programzene, Rahmanyinov Piroskája. Megint csak Schwamova drámai érzékét ajánlom figyelmükbe, ahogyan a basszuson megjeleníti a farkast, a magasabb hangokon az ugrándozó Piroskát. Igaz, ez a felvétel már nem egy kisgyerekkel készült, amint látható is, Natalie itt majdnem 14 éves, komoly felnőttként ült le a zongorához.

https://www.youtube.com/watch?v=TKejv1x3j1c










2018. március 15., csütörtök

Neugebäude

Olvastam egy érdekes bejegyzést. Fel van sorolva benne Magyarország miniszterelnökének a vagyona. Amit az úgynevezett rendszerváltás óta összelopott - azaz legyünk pontosak, rabolt, mert ezeknek a javaknak az eltulajdonítása emberek ezreinek az életébe került.
Beszélgettünk itthon, hogy az ilyet meg lehet-e úszni. Hogy marad-e valami abból, ami a különböző neveken van. Én mindig naiv voltam és jóhiszemű, azt mondtam, ezt nem lehet megúszni.
Úgyhogy elkezdtem aggódni, mi lesz a világszép (szexi) miniszterelnökúrral.
Nem könnyű. Mondhatnám, szinte nehéz. Azért ez mégis csak sok ezermilliárd forint. Ennek a tizedszázalékos töredékéért is életfogytiglan jár, még lopás esetén is, hát még előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetben elkövetett népirtás tényállását figyelembe véve.
Mit lehet itt tenni? Van ugye ez a TEK a maga páncélozott járműveivel. Jó sűrű tömegek legázolására is alkalmasak, ez már egyszer a közelmúltban bevált, a nagy Szovjetunió (úgy is mint példakép, a jelenlegi nagy barát Oroszország dicső elődje) elég hatásosan el bírta tiporni az 1956-os lázongást, igaz, akkor csak néhány ezren voltak az utcán, azok is szétszórva (én például sosem láttam magam körül 10-15 embernél többet), most meg esetleg úgy begurul a nép, hogy esetleg tízezren is összegyűlnek, azzal már körülményesebb, de talán meg lehet oldani. Én azért nem kockáztatnék. Nem azért, mert mit szólnának Európában meg Amerikában, mert nem szólnának valószínűleg semmit, nem szeretik a felfordulást, 1956-ban sem szerették, akkor is úgy gondolták, nem kockáztatnak egy világháborút egy ilyen szar kis országért, az eszükbe sem jutott, hogy esetleg meg lehetne beszélni egymás között, és olyan alternatívát kínálni a Szovjetuniónak, amit az gondolkodás nélkül elfogad, mert azért azok sem voltak teljesen hülyék, hogy egy ilyen szar kis országért érdemtelenül nagyot kockáztassanak, de mondom, ez akkor is így volt, most is nyilván ez történne, úgyhogy a nyugati világtól nincs mit tartani, azok eddig sem tettek semmit, pedig pontosan tudják, mi folyik itt 8 éve, sőt valójában inkább 1998. óta, azaz 20 éve, annak a politikai és köztörvényes bűnhullámnak a szándékáért is mozgósították volna a hadsereget a saját országukban, amit ez a falusi dagadt futballista tesz két évtizede effektíve és előtte 10 éven át arra felkészülve tett a világ szeme láttára, de mondom, nincs hozzáfűzni valójuk, azt például még jegyzék szintjén sem hajlandók tudomásul venni, hogy ezrek pusztulnak el és még többen rokkannak meg testileg, de főképp lelkileg ennek a csúti tömeggyilkos gazembernek a tevékenysége nyomán, úgyhogy az úgynevezett nemzetközi helytelenítéstől nincs miért tartani.
De mondjuk kimegy az utcára az a tízezer ember, arra rárontanak a TEK járművei, és esetleg a nép ezt hallván begorombul, és további ezrek mennek ki az utcára. Az már gáz. Azok ellen már tényleg a szovjet hadsereg kellene, de az sok idő, amíg azok ideérnek (oppardon, azokat most oroszoknak hívják, dehát végülis mindegy, a lényeg ugyanaz, ezt a mostani rezsimet az "ideológiájával" együtt megint csak ugyanazok védhetik meg, akik 1956-ban meg már 1848-ban is, hogy legyen valami aktualitása ennek az írásnak), úgyhogy mégis meg kellene gondolni ezt a TEK-ügyet.
Volna még ez a békemenet, ezeket neki lehet zavarni az elégedetleneknek, de az is kockázatos, mert azok már valószínűleg rosszul lettek ezeknek a mai látványától, és egyszer csak kiderülne valahogyan, hogy a békemeneten kívüliek sokkal többen vannak. És a polgárháborús vérfürdő kétségessé tenné a további uralkodás zavartalanságát.
Nem jó ez a TEK dolog. Lehetne inkább rendkívüli állapotot hirdetni, de annak ugyanazok a hátulütői, mint a motorizált erőszaknak.
Én inkább azt ajánlanám a világszép miniszterelnökúrnak, gyorsan hozzon össze egy törvényt az állami épületek szabad privatizálásáról, aztán vegye meg Magyarország börtöneit és fegyházait. Némelyik nagyon szép helyen van, komolyan. Ha majd a miniszterelnökúr kijárja magának, hogy kapjon valami magasabb hokedlit, amire felállva kiláthat az ablakon, egész különleges panorámában gyönyörködhet.
És azért mégis más, ha az embert a saját tulajdonába zárják be.
Mire azt újraállamosítják, meg végére érnek az összes elzabrált holmi elkobzásának, ki tudja. Senki sem él örökké. Az államosító bizottság nyilván megvárná, amíg a pap kiér, az ilyen bizottságokban vannak egész kegyeletes emberek, szóval mégis más, ha az ember a sajátjában.
Tessék meggondolni a világszép miniszterelnök úrnak. Most hogy már szemrevételezhette, mennyien vannak a hívei, mert körülbelül ennyien vannak, ahányan ma kimentek a Kossuth térre, most azért dönteni kellene. Pénz van még, az biztosan elég ennek a 30-40 épületnek a megvásárlására. Utána még annyi minden történhet. Meg is lehet szokni például a börtönéletet. Még mindig jobb sorsa lenne, mint uralkodása idején körülbelül négymillió embernek.






2018. március 14., szerda

Fegyverbe

Valamilyen - előttem is - ismeretlen okból múlt nyáron írtam egy pár sort március 15-ikéről. Ezt most lemásoltam, és az utolsó mondat kivételével változtatás nélkül (fokozandó az ünnepi hangulatot) ideteszem:

Bátortalanul írom le azt, ami itt következik. Valószínűleg nem én vagyok az első, aki ezt leírja, csak még sehol nem olvastam ilyesmit vagy ha mégis, akkor elkerülte a figyelmemet vagy elfelejtettem.
A március 15-i "forradalmat" adottnak vettem, több helyen le is írtam, hogy az tényleg méltó az ünneplésre. Ezt most sem szándékozom visszavonni, csak azt szeretném nagyon halkan megkérdezni, mitől is lett volna forradalom, ami március 15-én Pesten történt. Attól, hogy sokan voltak? Vagy hogy a délelőtti események után mindenki hazament ebédelni? Azzal, hogy majd délután háromkor találkoznak. És akkor találkoztak is. És megint sokan voltak. Nem nagyon sokan, de jónéhány ezren. És fölmentek a Várba, és kiszabadították Táncsicsot. Nem volt nehéz, elengedték. Még csak pofon sem kellett vágni senkit. Aztán megint mindenki hazament. És este díszelőadást tartottak a Nemzeti Színházban, műsorváltozással. Itt sem kellett lökdösődni, mindenki tudomásul vette, Bajza József, a színház igazgatója maga írta rá a színlapra, hogy a meghirdetett előadás helyett Katona József Bánk bánja megy aznap (a meghirdetett darab a Két anya gyermeke, a plakát szerint Soulié Fridrik  írta, aki különben a kor divatos francia írója volt, rendes nevén Frédéric Soulié - lám, milyen naprakész műsorpolitikával vezette a színházat Bajza). Az előadás után nyilván tapssal ünnepelték a szerzőt (aki akkor már 18 éve meghalt, 39 éves korában, lényegében sikerélmény nélkül) és a színészeket, majd mindenki hazament és lefeküdt aludni. Másnap felébredtek és minden ment a maga útján, mint azelőtt. Majd' azt mondtam, mintha mi sem történt volna.
Dehát lényegében ez a helyzet, tényleg nem történt semmi olyan, ami legalább halványan emlékeztetne arra az eseménysorra, amit forradalomnak nevez a szakirodalom. A fogalom persze zavaros, ahány tudományág beszél róla, annyiféleképpen teszi, a legjelesebb személyiségek is különbözőket mondanak, de vannak azért közös ismérvek. Mint például az erőszak, ami egy új állam vagy legalább államforma létrehozatala érdekében nyilvánul meg, és ami célként írja le a szabadság elérését.
Namármost. Vegyük a 12 pontot. Se új államforma, se új állam, se szabadság - a radikális magyar ifjúság megmaradt a kívánságnál (követelés helyett), és tett egy szelíd kísérletet a feudális berendezkedés enyhítésére ("urbéri viszonyok megszüntetése"). Igaz, a kinyomtatását körüllengte az erőszak szelleme (Landerer azt mondta, sajnálja, de törvény tiltja, hogy a nyomdagépet átengedje, mire az elszánt és agresszív márciusi ifjak már készültek elhagyni a műhelyt, ám Landerer megállította őket, és közölte, hogy ha valaki ráteszi a kezét a gépre, miközben fennen hangoztatja, miszerint azt ő lefoglalja, akkor Landerer minden hősiessége ellenére is tehetetlenséget fog érezni ennyi robbanó arrogancia láttán, és átengedi a prést, használják, amire akarják), de a sajtó birtokba vétele talán a garázdaság tényállását is csak alulról súrolta.
Ami meg a szabadságot illeti, ezen a napon senki nem foglalkozott vele. A különben zseniális költő, aki szerintem a világirodalom legnagyobbjai közé tartozik, ezúttal írt egy gyújtó hangulatú verset, ami úgy zavaros, ahogy van az ősapákkal, akik szabadon éltek haltak, aztán mégis szolgaföldben nyugosznak, de még ez a költemény sem adja programba az új államformát, mint ahogyan a szabadságot is csak tagadó formában említi, amennyiben rabok tovább nem leszünk. Amúgy dehogynem, azóta is, pedig ha nem lennénk rabok, az önmagában még nem jelentené a szabadságot.
Széchenyi és Kossuth (utóbbinak voltak ám jó pillanatai is) 1830-tól kezdve a maguk eltérő stílusában megírt szövegeivel már elérték, hogy a hazai állapotok változzanak, aznap éppen azért érkeztek Bécsbe, hogy elfogadtassák a Batthyányi-kormány megalakulását. A magyar történelemkönyvek azt írják, Bécs engedett a magyar forradalom hírének nyomására, dehát nem lévén akkor még internet, a bécsi hatalom valószínűleg nem is értesült arról, mi történt Pesten, ha meg netán odaért volna addigra a hír, akkor a császári udvart arról is tájékoztatják, hogy odaát még egy durvább káromkodást sem lehetett hallani. Ezzel szemben a magyar reformkor ebben a pillanatban még egyöntetűen értelmes munkájának elég hathatós nyomatékot adtak az európai forradalmak, mindenekelőtt a február 22-i francia, aztán az egységes német állam megteremtését célzó berlini, a hasonló igényekkel jelentkező, március 14-i római, vele nagyjából egyidőben a hazai, azaz a bécsi, mindezekhez az óráról órára erősödő pánszlávizmus igencsak nyugtalanító eszméje. A bécsi hatalomnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a magyarokkal huzakodjon.
A különféle magyar nyelvű lexikonok és enciklopédiák "forradalom" meghatározásai jórészt az 1896-os Pallas Lexikon definícióját veszik át és variálják (tágabb értelemben minden erőszakos átalakítás, felforgatás a fizikai épp úgy mint a politikai és társadalmi életben; szorosabb értelemben az állam alkotmánynak erőszakos megváltoztatása). De amit ennek a bejegyzésnek az elején említettem, az a külföldi szakirodalomban is általánosnak nevezhető, például az Oxford Encyclopedia rövid és tömör (sudden, social and political change... by force - azaz hirtelen /gyors/ társadalmi és politikai változás... erőszak által), vagy a Larousse hasonlóképpen velős megállapítása (avec violence - azaz erőszakkal) ugyancsak az erőszakot említi, később beleszőve az alkotmányos vagy államforma változtatást.
Célom ezzel a bejegyzéssel nem a polgárpukkasztás volt, hanem éppen egy tétel bizonyításának első kísérlete: a szabadságharc erőltetése finoman szólva hiba volt. Amikor ezt az alapgondolatot először leírtam, még azt hittem, legfőképpen azért volt hiba, mert a forradalom már minden megoldhatót megoldott. Ennek az elméletnek van egy gyenge pontja: a forradalmak ritkán oldanak meg bármit is - de úgy véltem, ezúttal ez másképp történt.
Nem történt másképp. Az 1848-as forradalom és szabadságharc kezdete, azaz 1848. március 15. egy nem túlságosan nagy tömeg lelkes összejövetele lehetett, szép és dicsérendő célokkal, amiben ezt a tömeget senki és semmi nem akadályozta. A fontos dolgok máshol és máskor történtek. Mely fontos dolgokat éppúgy nem lehet a "forradalom" címszóval illetni, ahogy a pesti eseményeket sem.
Kellemes melldöngetést, boldog ünnepet kívánok.

A poliszról

Tetszett hallani a csúti hordóhasútól a szót, hogy aszongya féknyúz. Ezt eddig mindenhol, ahol olvastam róla, illedelmesen és szolgálatkészen úgy írták le, hogy fakenews. Hát lehet. De én nem tudom, mi az. Akkor sem, ha így van leírva. Ebben az országban él körülbelül 9 millió ember, aki nem tudja. Beül a hordóhasú, slampos, rosszízlésű, mindenhonnan menekülő magyar miniszterelnök a páncélozott autóba, és azt mondja, a féknyúznak nem nyilatkozik.
Csak a rend kedvéért, hogy tudjuk, miről van szó, mert lehet, tényleg arról, amit olyan szép angol helyesírással sokan leírtak, azt azért ideírom, hogy az angol fake (féknek ejtendő) szó azt jelenti: hamisítvány, utánzat, koholmány. A news (nyúz) pedig (nem etimologizálnék) azt jelenti: hír. Ha elhiszem a precíz leíróknak, hogy ezt az angol szót hallották az iszkoló dagadéktól, akkor ez könnyen megfejthető, ez így egybeírva azt jelenti: álhír. Van ilyen magyar szó. Azaz lehet magyarul is mondani. Annak, aki egyfolytában véresre tépi a száját a magyarkodásával, aki folyamatosan ócsárolja a nyugati életformát, annak nemcsak lehet, annak kötelező. Viszont ha magyarul mondja, akkor Mari néni számára is nyilvánvalóvá válik, hogy az ő bálványa, a világszép miniszterelnökúr hülyeségeket beszél, mert mit jelent az, hogy ő álhírnek nem nyilatkozik.
A következő kérdés az, érdekel-e minket, hogy a világszép miniszterelnökúr tisztázta-e magában ezeket a variációkat, vagy csak meg akarta csillogtatni (ezek szerint fals) angoltudását, azaz egyszerűen a parasztvakítás lehetett a célja. Esetleg annyira sürgős volt végre ráülni arra a zabszemre, hátha úgy jobban befér, mert már nagyon kellett szorítani a rémülettől, mely rémület okozója egy újságíró volt, aki nem képes megérteni, hogy nem kérdezünk.
Nem, azt hiszem, nem érdekel minket. Mármint az illető nyavalyás motivációja. Az nem érdekel.
Az viszont már érdekelne, egy ilyen zavaros fejű, bárdolatlan sejthalmaz miért tehette 8 évig azt, amit tett. Most, hogy lassan búcsúzunk tőle, mielőtt szerény motyójával, azaz mindenével, ami a rablott százmilliárdokból megmaradt neki belépne a fegyház kapuján, jó volna tudni, hogyan juthatott ennek az országnak a népe abba az önkívületi állapotba, amiben a túlcsordulásig teleszívta magát mindenféle olyan méreggel, ami az emberi szervezetet gyógyíthatatlanul legyengíti.
Van az a néhány mondat Madáchnál Az ember tragédiája Hetedik színében:

Mert egyént sosem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Uszója, nem vezére, az egyén. -
Kiket nagyoknak mond a krónika,
Mindaz, ki hat, megérté századát,
De nem szülé az új fogalmakat.
Nem a kakas szavára kezd viradni,
De a kakas kiált, merthogy virad. -


mondja Lucifer Ádámnak mint Tankrédnak Konstantinápolyban.
Ha valaki utálja, hogy Marxra hivatkozom, annak említhetem Eleai Zénont is, aki a filozófia történetében először elemezte a tömeg és a mozgás viszonyát, de én most csak azt akarom (lehetőleg hosszas indoklás nélkül) állítani, hogy nem Hitlernek volt Németországa. Hogy nincs sztálini Szovjetunió és nem Mussolini határozta meg Itáliát, hanem pontosan fordítva. Ezek az országok, pontosabban ezeknek az országoknak a társadalmai termelték ki magukból az említett figurákat, és jó tudnunk, hogy a fentiekhez hasonlóan a csúti futballista is ennek a magyar társadalomnak a törvényszerű terméke. Tudom, ez közhely, én is sokszor leírtam már, hogy ne tessék másokra mutogatni, nem ők hívták a nyakunkra ezt a gazembernek is pitiáner zsebtolvajt, hanem mi választottuk magunknak. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami itt történt a legutóbbi nyolc évben. Ugyanúgy, ahogyan az előtte volt húsz év is miattunk volt olyan gyalázatos, ahelyett, hogy szép és küzdelmes lett volna, foglalatoskodván egy új, számunkra ismeretlen világ építésével. Az 1990. előtti évszázadokról most ne beszéljünk, abban sem a felelősségünk kisebb, csak a lehetséges tetteink változatai voltak (lettek volna) sokkal szerényebbek.
Olyan nem akadt az elmúlt 28 év alatt, aki megértette volna századát, ilyenformán hatni lett volna képes, csak ez a mocsár felszínén futkározó lény tűnt ki az elődei közül a gyávaságával - a kültelki vagányok között folyton összerezzenő, emeletekkel saját vágyai és lehetőségei fölött élő kisparaszt, aki széthintette a maga szervezetében kumulálódott gyűlöletet és rettegést, ennek a népnek az évezredes alapélményét.
Megint nem mondok semmi újat, csak emlékeztetek. Ebben a mi országunkban mindig túlnyomó többségben voltak a görög városállamokban már megismert metoikoszok és perioikoszok, azaz az idegenek és a városok körül lakók, a polgári jogok és mindenfajta kötöttség és felelősség nélkül élő, a saját maguk nevetséges "szabad" voltára büszke páriák és még ezeknél is sokkal nagyobb többségben a helóták, azaz a rabszolgák, a fent említett "szabadoknak" is alárendelt tömegek - de úgyszólván teljesen hiányzott  a polgár, a szabad, földdel és így polgárjoggal (és ennek megfelelő polgári öntudattal) bíró lakos.
Ez itt nem feudalizmus, ez itt nem az alattvalók országa, ez a helóták szérűje, ahonnan 2010-re eltűnt az a néhány szabad polgár is.
Tetszik sűrűn gyurcsányozni, öszödi beszédezni meg ilyesmiket összezagyválni. Én még mindig állítom, az egyetlen ember, akiben legalább a törekvés, a jószándék megvolt, azt Gyurcsány Ferencnek hívják. Az ő tragikai vétségéről azért nem szokás elemzéseket publikálni, mert még mindig nem értjük: az ő kormánya, az ő rendszere, az ő bocskorosai szabadították ránk a csúti rablót. Többszörös írásbeli bizonyítékom van rá, 2002-től sokszor szóltam, hogy nem sikerült elzavarni ezt a piócát, ez ott bömböl minden homokozóban, és követeli vissza a vödröket és lapátokat, mert minden az övé, és az évek során addig üvöltött, amíg nyilvánvaló lett: 2002-től is ő kormányzott. Megteremtette a helóták társadalmát, elhallgattatta az utolsó szabad polgárt is.
Most itt állunk és nézünk magunk elé. Tanácstalanul és tehetetlenül.
Pedig csak néhány szabad polgárra volna szükség. Vannak. Nem sokan, de vannak.