Megjelent egy könyvem 2004-ben, azokat a jegyzeteimet tartalmazza, amikért a Pulitzer-díjat kaptam 2003-ban. Nem vagánykodásból mondom, csak itt fontosak az adatok. Tehát: 2002 nyarán szóltam először, az erről való "dokumentum" megtalálható a Könyv de nem olyan című kötet 177. oldalán. Ide most kimásolom.
"Német jövevényszó, randalieren azt jelenti, garázdálkodni, duhajkodni. A nyolcadik kerületben, ahol felnőttem, volt ennek a szónak valami mellékíze, megvetést éreztetett, pitiánerséget. Aki randalírozott, nem volt komoly ember, elég volt kicsit félrelökdösni – menjéé’ máá’, zavarogsz itten, csórikám…
Mindemellett a randalírozás kellemetlen volt. Hogy egy perc nyugtot ne hagyjanak! Méé’ nem takarodol?! – mondta egyszer csak a komoly ember, akinek tekintélye van, és akkor tanácsos volt odébb menni, vagy elhallgatni.
Feliratos trikóban bemenni az Országházba, az randalírozás.
Megszavazni a választások végeredményét, aztán sunyin félszeg mosollyal és széttárt karokkal sajnálkozni, hogy az országban nyugtalanság tapasztalható, az randalírozás.
Odaküldeni a hídra a szigorú ábrázatú építészt, hogy az a külföldi lap és tv is tudósítson, amelyiknek az ingerküszöbét nem érné el a többiek jelenléte, az randalírozás.
Mondani, mondani, mellébeszélni, kaján mosollyal folyamatosan mellébeszélni, ugyanúgy, mint a választások előtt, mintha a választásokat - amelyeket hatszoros szorzószámmal illett volna megnyerni annyi pénzzel és annyi elektronikus és nyomtatott papagájjal – mondom, mintha a választásokat nem veszítették volna el, az randalírozás.
A ’94-98 közötti miniszterelnök kitüntetéséről egy kétségtelenül pártosan, azaz törvénytelenül viselkedő köztársasági elnöknek nyilvános véleményt nyilvánítani, hatáskör és felhatalmazás nélkül úgy, hogy senki nem kérdezte, az a randalírozás felső foka, ami az előbbiektől csak szintekben különbözik, nem jómodorban és eleganciában.
Az én gyerekkoromban akkor randalírozhattak az arra hajlamosak, amikor nem volt komoly ember a környéken. Az én gyerekkoromban ritkán lehetett randalírozni a nyolcadik kerületben…
Sok okos ember állította már szembe a demokráciát a rendpártisággal, iszonyodva (velem együtt) az utóbbitól, mint a totalitárius rendszerek eszközétől. Az általam olvasott tanulmányokban viszont senki nem tartotta fontosnak szembe állítani a demokráciát a rendetlenséggel, a tanácstalan vállvonogatással, miszerint lehetséges, hogy a szóban forgó cselekmény kimeríti az uszítás tényálladékát, de itt van mindjárt ezzel szemben a véleménynyilvánítás szabadsága.
Nincs itt. Az uszítás, a lázítás, a gyűlöletkeltés még a szalmakazalhoz hasonlatos bölcsészagyban is tisztán és világosan körülhatárolható fogalmak – az ugye nem lehet, hogy a szabályosan kévézett jogászagy nem tudja ezeket megkülönböztetni a szólásszabadságtól?
A szabadságot sokan és sokféleképpen leírták már, most hirtelen nem jut eszembe, hol olvastam, hogy szabadnak lenni azt jelenti, másoknak nem ártani. Ha ez igaz, hadd fordítsam meg a tagmondatokat a tagadószó áthelyezésével: másoknak ártani azt jelenti, nem szabadnak lenni. (Nyelvhelyességi szempontból kissé ügyetlen így, de az elmélet alkalmazhatóságát talán nem a grammatika szabályai befolyásolják – ha alkalmaznánk végre.)
Nem a világtörténelem véres eseményeit akarom felidézni, amelyek randalírozással kezdődtek, bár nehezemre esik, hogy ne ezeket akarjam felidézni. Azért esik nehezemre, mert eddig minden ideológia, amelyet össznépi fogyasztásra szántak, terror által vált össznépivé. Az ideológia készítője eleinte csak nem érti, miért fogadják bizonyos tömegek oly értetlenül az ő ajándékát, aztán majd meg akarja őket simogatni. Akkor is, ha a simogatástól félve bemásznak a farakás alá. (L. Karinthy Frigyes: Szeretem az állatot.) Csak szeretném csöndesen megjegyezni, hogy a zsidózás, a trianonozás, az újnácizás nem egy vélemény, hanem egy szándék, amiről pontosan lehet tudni, milyen cél felé tör. Amiről pontosan lehet tudni, hogy ártani akar.
Azt sajnos elég régóta értem, hogy az előző négy évben miért nem születtek olyan törvények, amelyek nem pénzbüntetéssel „sújtanának” egy Szálasira ájtatosan emlékezőt, aki a választások tisztaságát illető nyugtalanságát egy város életének megbénításával manifesztálja. Azt viszont nem értem, hogy az elmúlt hetekben miért nem születtek ilyen törvények. Mint ahogyan azt sem értem, hogy az elmúlt hetekben miért nem jelent meg egyetlen komoly ember sem, aki rászólna a randalírozókra. Mert ahol mindent szabad, még ártani is, azt kezdetben sem nevezik demokráciának. Hogy kicsit később minek nevezik, azt nem mondom meg.
Most vegyék úgy, hogy a szájam elé kaptam a tenyerem, és csak mögüle kérdezem halkan: ugye nem az történt, hogy a komoly embernek nincs ideje, mert éppen ügynöktörvényt alkot? Törvényt, ami olyan nem bűncselekmény megtorlására készül, ami akkor is rég elévült volna, ha bármikor bűncselekmény lett volna, és ami nem torol meg semmit, mert szankciót nem tartalmaz. A szájam elé kapott tenyérrel, halkan kérdezem: csak nem az történt már megint egyszer: úgy bedőltek a randalírozóknak, hogy velük együtt tetszenek randalírozni?
2002. július 17.
Tizenkét évvel ezelőtt nem tudtam, hogy fölösleges új törvényeket hozni, mert vannak megfelelő törvények, az végképp nem volt érthető, miért nem alkalmazzák őket.
Akkor kezdődött minden. Egy köztörvényes bűnbanda garázdálkodása, látván, hogy nincs megtorlás, elvezetett abba az abszurd helyzetbe, ami már leírhatatlan, a gátlástalanságnak arra a fokára, ami még a magyar történelemben is példátlan.
Az igazán dermesztő adat a hallgatottságomban található: 500 000 és 800 000 között ingadozott. Ekkora "példányszámban" jártattam a szájamat teljesen hatástalanul. Két évvel ezután a mai miniszterelnök egyik csúszómászója végleg eltávolított a Rádióból. Megtehette. (2004-ben nem a mai miniszterelnök volt kormányon, de már az ő akarata érvényesült.) Ebben a két évben még elég sokszor elmondtam a fentieket kevésbé finoman is. Hogy mi lesz a vége.
Ez lett. Hogy a vége hol van? Így nagyon messze.
