Mondok egy példát a közérthetőség kedvéért. Majdnem négyéves koromig - hogyan is mondjam - gazdag gyerekként éltem. A család kifejezést talán hagyjuk. Azután meg szegény gyerekként. Először sokkal gazdagabb voltam a többi gazdagnál, aztán meg szegényebb a többi szegénynél, egészen 16 éves koromig, amikortól már mindenféle munkákat vállaltam, és volt elég pénzem.
Tizenhat éves korom táján egyszer az anyámmal ebédeltem valahol, ő a sülthúshoz kompótot evett. Nem hiszem, hogy meg is szólaltam, de tudom, megvolt a véleményem, hogyan lehet ilyen förtelmes dolgokat csinálni. Az arisztokrataságomból jóformán semmire sem emlékeztem akkor (ahogy vénülök, azért jönnek elő helyzetek, arcok, amikor a holland nyelvterület az én feladatom volt a Rádiószínháznál, akkor a holland is felbukkant - állítólag először csak azon a nyelven tudtam), de az azóta eltelt tizenkét év benne volt még a zsigereimben is. Az éhezés, a prolikaja, a szegénység. Anyám már felnőtt korában kapta a szeme közé a szocializmust, az ő szokásai kényszerűségből változtak, de az ízlése nem.
Tetszik érteni? Kicsi gyerekként kikerültem egy környezetből, és bár házitanítóként dolgoztam, könyvkiadóknál kézirat előkészítést meg korrektorságot vállaltam, nyáron a filmgyárban is csináltam mindenfélét, azaz intellektuálisan ingergazdag környezetben éltem, a cselédszobámba már nem fértem be a könyveimtől - de hiányzott belőlem annak a gyerekszobának az illata, a levegője, legfőképpen pedig a család múltjára épülő mentalitása, amiben életem első négy évét töltöttem. Felnőttségemben igen hosszú ideig tartott azt visszaépíteni, szerencsére sikerült, mire a két kisfiam megszületett, így ők már abban a kulturális légkörben nőttek fel, ami igazán csak nagyon hosszú idő után alakul ki. Leginkább évszázadok alatt, de három-négy generáció mindenképpen kell hozzá. Ez nem pénzkérdés, legfőképpen nem elhatározás dolga - és nem is érdeme annak, aki ilyen körülmények közé született, ha egyáltalán érdem, akkor mindenkié, az összes felmenőé, aki tett valamit az emberré válás érdekében.
A két csúti tróger lehetne akár sajnálatra méltó is, amiért úgyszólván semmit nem tudnak értékelni abból, amit bitorolnak a rablott pénzből, ha lehetne sajnálni hüllőagyú, kegyetlen, ostoba és részvétlen bűnözőket. Drága magánrepülőgép és drága jacht, ezekből körülbelül ennyi jut el hozzájuk, ennyit képesek appercipiálni. Hogy drága. Esetleg, hogy a repülő gyors, a jacht meg kényelmes, és körbe' víz van meg süt a nap.
Nem tudom, a saját példám elegendő-e, hogy világos legyen, miről beszélek. Hozok ide kis élettant meg lélektant, úgy talán alaposabb lesz. A XIX. század második felében élt egy elképesztően okos ember, egy Hermann Ludwig von Helmholtz nevű orvos (nyilván mindenki hallott már az energiamegmaradás törvényéről, az például tőle származik), az ő egyik tétele, a térpercepció elmélet az észlelés élettani mechanizmusáról szól. A Handbuch der Physiologischen Optik című, 1867-ben megjelent könyvéből való a következő mondat: "Annak megítélése, hogy egy bizonyos tárgy egy bizonyos helyen van, többnyire nem tudatos, hanem egyszerű következtetés, aminek során próbálunk magunkban képzetet kelteni arról, mi az a tárgy, és miért van ott." Ennek az észlelésnek az alapja a tapasztalat, aminek a birtoklásához tanulással jutunk el.
Érthető? Az észlelése a repülőnek és a jachtnak, valamint azok felépítésének, berendezésének rögzítése nem tudatos, innen - mármint az észlelés mindenki számára adott lehetőségétől kell következtetés útján eljutnunk a képzetnek az agyban megjelenő momentumáig. Ez a képzet pedig változó, a tapasztalat spektrumának szélességétől függ, magyarul egy tanult ember agyában más, részletesebb és szerteágazóbb képzet jelenik meg, mint egy barázdálatlan, primitív agyban. Ha ezt a tételt kiegészítjük egy XX. századi amerikai pszichológus, James Jerome Gibson idevágó elméletével, akkor jutunk legközelebb fenti állításom megértéséhez. Az evolúció során kifejlődött perceptuális rendszerek képesek olyan létfontosságú információt felvenni a háromdimenziós térből és azt közvetíteni az állatok és természetesen az emberek agyába, amik segítenek a préda megszerzésében és abban, hogy az észlelő ne váljék prédává. Ez azért lényeges, mert a fontos döntéseknél, például "támadni vagy menekülni", nincs idő bonyolult értékelési folyamatokra.
Támadni vagy menekülni. A két csúti tróger körülbelül ezen a szinten képes döntéseket hozni. Ez persze nem tudatos mechanizmus, éppen ezért nem is kikapcsolható, szünet nélkül működik. Minél messzebb kerül egy ember a természetes állati léttől, annál bonyolultabban működik a térpercepciónak az észleléstől induló folyamata, éppen ezért az ingerek is másképp, más "fontossági sorrendben" jelennek meg. Egy tanult ember, akinek a gyerekszobája nem egy krétavonallal volt elválasztva a konyhában, hanem évszázados kultúrából érkezik, nem a prédát keresi, a repülőn és a jachton nem támadni készül vagy menekülni, hanem felméri az anyagokat, a szimmetriát, a fényeket, a körülötte lévő embereket és azok valós funkcióit (nem abból a szempontból, hogy prédák-e vagy támadnak) és így tovább.
A fehérvári huszárok a baromfiszaros udvaron felnőtt ember kulturális szintjét jelölik, akinek a luxust a bécsi talponállóban zabálható, mustárba alaposan belefürdetett főtt kolbász jelenti. A gázszerelőnek még ez a szint is túlságosan magas.
Az ugyancsak primitív futballcsapat tulajdonos, aki a fenti kettőhöz hasonlóan a közpénz elrablásából él, azért hívja meg az ő miniszterelnökét a repülőre, mert ő is annyit képes ebből felfogni, az drága ugyan, de ő ki bírja fizetni.
Higgyék el, a törvény idevágó betűjének értelmét ezek az alakok akkor sem volnának képesek felfogni, ha eljutnának odáig, hogy azt szükséges volna alkalmazni. Ők azt képesek következtetések útján leképezni a háromdimenziós világból érkező ingerületekből, hogy mi prédák vagyunk, ennélfogva nekik állandóan támadniuk kell, mert mi akkor nem tehetünk mást, mint hogy védekezünk.
Még valami, ha esetleg az elmondottakból az a marhaság jutna eszükbe, ami Lukács evangéliumában olvasható (23,24): „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” és amit természetesen Jézus nem mondhatott - ez éppen fordítva van.
Hogy nem is tudják, mit cselekszenek, az súlyosbító körülmény.
Tetszik érteni? Kicsi gyerekként kikerültem egy környezetből, és bár házitanítóként dolgoztam, könyvkiadóknál kézirat előkészítést meg korrektorságot vállaltam, nyáron a filmgyárban is csináltam mindenfélét, azaz intellektuálisan ingergazdag környezetben éltem, a cselédszobámba már nem fértem be a könyveimtől - de hiányzott belőlem annak a gyerekszobának az illata, a levegője, legfőképpen pedig a család múltjára épülő mentalitása, amiben életem első négy évét töltöttem. Felnőttségemben igen hosszú ideig tartott azt visszaépíteni, szerencsére sikerült, mire a két kisfiam megszületett, így ők már abban a kulturális légkörben nőttek fel, ami igazán csak nagyon hosszú idő után alakul ki. Leginkább évszázadok alatt, de három-négy generáció mindenképpen kell hozzá. Ez nem pénzkérdés, legfőképpen nem elhatározás dolga - és nem is érdeme annak, aki ilyen körülmények közé született, ha egyáltalán érdem, akkor mindenkié, az összes felmenőé, aki tett valamit az emberré válás érdekében.
A két csúti tróger lehetne akár sajnálatra méltó is, amiért úgyszólván semmit nem tudnak értékelni abból, amit bitorolnak a rablott pénzből, ha lehetne sajnálni hüllőagyú, kegyetlen, ostoba és részvétlen bűnözőket. Drága magánrepülőgép és drága jacht, ezekből körülbelül ennyi jut el hozzájuk, ennyit képesek appercipiálni. Hogy drága. Esetleg, hogy a repülő gyors, a jacht meg kényelmes, és körbe' víz van meg süt a nap.
Nem tudom, a saját példám elegendő-e, hogy világos legyen, miről beszélek. Hozok ide kis élettant meg lélektant, úgy talán alaposabb lesz. A XIX. század második felében élt egy elképesztően okos ember, egy Hermann Ludwig von Helmholtz nevű orvos (nyilván mindenki hallott már az energiamegmaradás törvényéről, az például tőle származik), az ő egyik tétele, a térpercepció elmélet az észlelés élettani mechanizmusáról szól. A Handbuch der Physiologischen Optik című, 1867-ben megjelent könyvéből való a következő mondat: "Annak megítélése, hogy egy bizonyos tárgy egy bizonyos helyen van, többnyire nem tudatos, hanem egyszerű következtetés, aminek során próbálunk magunkban képzetet kelteni arról, mi az a tárgy, és miért van ott." Ennek az észlelésnek az alapja a tapasztalat, aminek a birtoklásához tanulással jutunk el.
Érthető? Az észlelése a repülőnek és a jachtnak, valamint azok felépítésének, berendezésének rögzítése nem tudatos, innen - mármint az észlelés mindenki számára adott lehetőségétől kell következtetés útján eljutnunk a képzetnek az agyban megjelenő momentumáig. Ez a képzet pedig változó, a tapasztalat spektrumának szélességétől függ, magyarul egy tanult ember agyában más, részletesebb és szerteágazóbb képzet jelenik meg, mint egy barázdálatlan, primitív agyban. Ha ezt a tételt kiegészítjük egy XX. századi amerikai pszichológus, James Jerome Gibson idevágó elméletével, akkor jutunk legközelebb fenti állításom megértéséhez. Az evolúció során kifejlődött perceptuális rendszerek képesek olyan létfontosságú információt felvenni a háromdimenziós térből és azt közvetíteni az állatok és természetesen az emberek agyába, amik segítenek a préda megszerzésében és abban, hogy az észlelő ne váljék prédává. Ez azért lényeges, mert a fontos döntéseknél, például "támadni vagy menekülni", nincs idő bonyolult értékelési folyamatokra.
Támadni vagy menekülni. A két csúti tróger körülbelül ezen a szinten képes döntéseket hozni. Ez persze nem tudatos mechanizmus, éppen ezért nem is kikapcsolható, szünet nélkül működik. Minél messzebb kerül egy ember a természetes állati léttől, annál bonyolultabban működik a térpercepciónak az észleléstől induló folyamata, éppen ezért az ingerek is másképp, más "fontossági sorrendben" jelennek meg. Egy tanult ember, akinek a gyerekszobája nem egy krétavonallal volt elválasztva a konyhában, hanem évszázados kultúrából érkezik, nem a prédát keresi, a repülőn és a jachton nem támadni készül vagy menekülni, hanem felméri az anyagokat, a szimmetriát, a fényeket, a körülötte lévő embereket és azok valós funkcióit (nem abból a szempontból, hogy prédák-e vagy támadnak) és így tovább.
A fehérvári huszárok a baromfiszaros udvaron felnőtt ember kulturális szintjét jelölik, akinek a luxust a bécsi talponállóban zabálható, mustárba alaposan belefürdetett főtt kolbász jelenti. A gázszerelőnek még ez a szint is túlságosan magas.
Az ugyancsak primitív futballcsapat tulajdonos, aki a fenti kettőhöz hasonlóan a közpénz elrablásából él, azért hívja meg az ő miniszterelnökét a repülőre, mert ő is annyit képes ebből felfogni, az drága ugyan, de ő ki bírja fizetni.
Higgyék el, a törvény idevágó betűjének értelmét ezek az alakok akkor sem volnának képesek felfogni, ha eljutnának odáig, hogy azt szükséges volna alkalmazni. Ők azt képesek következtetések útján leképezni a háromdimenziós világból érkező ingerületekből, hogy mi prédák vagyunk, ennélfogva nekik állandóan támadniuk kell, mert mi akkor nem tehetünk mást, mint hogy védekezünk.
Még valami, ha esetleg az elmondottakból az a marhaság jutna eszükbe, ami Lukács evangéliumában olvasható (23,24): „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” és amit természetesen Jézus nem mondhatott - ez éppen fordítva van.
Hogy nem is tudják, mit cselekszenek, az súlyosbító körülmény.
