Ezek a sorok itt a 19. század elejéről szólnak. Csak azért mondom, mert esetleg olvashatók jelenidejűnek is. A helyzet annyit változott 200 év alatt, hogy szinte reménytelenül rosszabb lett.
Még mielőtt valaki bizakodva megjegyezné, hogy a 48-as forradalom ezt söpörte el, sietek józanságra inteni: nem söpört el semmit. Legkevésbé az alanti jelenségeket.
A népet, mely – ahogy ekkor látszott – új és új zsarnokságokba szédül, e korban az elvakult tömeggel azonosították: öntudatlan emberek anarchiát hozó, durva csordájával. Ez az áramlat – Széchenyire sem maradt hatástalan – nem egyszerűen forradalomellenesség volt, hanem a politika értelmének megkérdőjelezése.
„A forradalom idején – írta Stendhal – tapasztalható volt a klubokban, hogy minden társadalmat, amely fél, tudtán kívül azok a tagjai uralnak és irányítanak, akiknek fejében a legkevesebb a világosság és a legnagyobb az őrület.” A népből, az embereket résztvevően felemelni akaró politikából most a radikális felvilágosultak is kiábrándultak.
„Nem a mi generációnkbeli embereknek, és nem egy istentelen irreligió által megromlott és megrontott népnek való magát igazgatni” – vetette papírra még 1813-ban Kazinczy Ferenc. De a felvilágosult Kölcsey sem kívánja már „mérték felett” a világosodást. Hisz „a nép… bizonyos pontokra nézve most is csak olyan világos, mint Nagy Károly, Hildebrand és Luther koraikban vala… Nem tanítja-é a história, hogy a nép szünetlen eszköze némely kevesek szenvedelmeinek; anélkül, hogy tudta volna, most pogány, majd keresztény, katolikus, ariánus, protestáns, képimádó, képtördelő s Isten tudja még mi nem lett.”
