Keresés ebben a blogban

2014. június 13., péntek

Sosztakovics

Csak hogy milyen gazdagságot rejtettek Ravel köpenyének zsebei.

Azért az elég ritkán van, hogy az egyes hangszerek legnagyobb muzsikusai összeülnek kamarazenélni. Különösen úgy, ahogy Sosztakovics Zongoraötösében teszik. Hadd ajánljam figyelmükbe (mint már annyiszor) Martha Argerich játékát. Amit a III. és az V. tételben hallhatnak, úgy nem szól zongora, olyan hangok csak akkor jönnek ki ebből a hangszerből, ha ő ül oda.

Az ötödik tétel úgy kezdődik, mint egy Thelonius Monk blues. Csak éppen Martha Argerich játssza. Még valami. A befejezés. Nagy tutti, nagy fájdalom, még nagyobb, mint amilyen a II. és a IV. tételben volt (28 perc 27 másodperctől). Aztán a cselló egyszercsak azt mondja, mit szólnátok, ha most inkább azzal foglalkoznánk, hogy tavasz van, szellő és lepkék tánca. A hegedű benne van a játékban. A többiek megint elkámpicsorodnak, minden hangszerre ráül a szomorúság, a hegedű nem hagyja magát. Végül megegyeznek abban, hogy annyira persze nem szép a világ, a hegedű lemegy a mélyebb húrokra, a tánc egy kicsit esetlenebbé lassul, de azért olyan nagy baj talán még sincs.

Nem háttérzene. Még annyira sem, mint a tegnapi.