Februárban olvastam egy összeállítást a kötelező olvasmányról. Mint olyanról. Különféle, irodalomhoz értő emberek beszéltek arról, szerintük miképpen kellene módosítani a kötelező olvasmányok listáját. Később megjelent Tóth Krisztina véleménye Az arany ember című Jókai-regényről. Jobb meggyőződésem ellenére (nem olvasok „kommenteket”), belenéztem a Tóth Krisztina személyét érintő gyalázkodásokba. Az átlagosnál hosszabb idő alatt sikerült legyűrnöm a tehetetlen dühöt, amit olyankor érzek, amikor zsidózást (cigányozást, buzizást stb.) hallok, vagy amikor a fizikailag gyengébbet (hangsúly a fizikain) bántanak (nőt, gyereket). Aztán most megint olvastam egy cikket arról, miképpen vélekednek az „emberek” Tóth Krisztina februárban nyilvánosságot kapott nézeteiről.
Elég mulatságos a „felmérés” eredménye. A
nyelvtan, futball, virológia szakértő magyar lakosság mostanában fölvette
tudósi repertoárjába Jókait is.
Na essünk túl ezen a részen. Az én gyerekkoromban
mi voltunk a másfél méter piros Jókai országa. Minden olvasni tudó, magát
jólszituált polgárnak képzelő felfújt hólyag alapvető szükségletének érezte a
Jókai-összkiadás változó kötetszámú birtoklását, a pöffeszkedés egyik
mérőműszere a Jókai-kötetek által elfoglalt hely volt, azaz ahány centiméter arany
girlanddal kötött Jókai, akkora státuszigény a sznobéria városi ranglistáján. A
másfél méter Jókai már komoly hivatali tekintélyt mutatott – ám a legkisebb
forgalmat bonyolító bukméker is nagyon hosszú odsszal adta volna annak az
esélyét, hogy akár a húszcentis, akár a méteres életmű-kiadás birtokosa csak
egyetlen regényt elolvasott ezek közül. Jókai nemzeti ügy volt már a 19.
században is, a 48-as honvédek örököseinek körében meg kiváltképpen az lett a
20. században. A 48-as örökösök arányszáma pedig nagyjából az összlakosság 99
százaléka, amennyiben ennyien tartják magukat a 48/49-es szabadságharc soha nem
felejtő, a hamarosan eljövő időben bosszút álló hőseinek. Ma is.
Ennélfogva Jókai érinthetetlen, ha Tóth Krisztina
nem volna olyan poétikusan fiatal, akkor tudná, hogy egy nemzeti ügyet nem
szabad másképp említeni, mint az égre felakadt, könnyes tekintettel, a jelen
kurzusban ez a rögzült viselkedésmód a tizedik hatványon üzemel.
Foglalkozásomnál fogva kénytelen vagyok Jókait
ismerni, úgy is mondhatnám, Jókai olvasása a szakmai ártalmak közé tartozik.
Egyetemi évfolyamtársaim mindenféle tudnivalót tőlem szereztek be, mert ismerték
azt a szokásomat, hogy ha betű kerül elém, azt elolvasom, tehát nyilván Jókait
is végigolvastam. Innen tudom, hogy ők viszont nem. Gimnáziumi tanár koromban
pusztán az érdekesség kedvéért megkérdeztem a diákjaimat, ki olvasott
Jókai-regényt (az én óráimon nem volt tananyag, nem azzal a korral
foglalkoztunk). Nem emlékszem, hogy valaki jelentkezett volna.
Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé. Jókai
nem érdemelte meg, hogy nemzeti ügy legyen belőle, ő annál sokkal jobb író
volt, ha ma már nehéz is olvasni. De az lett, ahogyan Petőfi is, a
világirodalom egyik legnagyobb zsenije. Petőfi a Talpra magyart jelenti. Ahogy
Jókai a leggyengébb műveivel vált érinthetetlenné, Petőfi is ezzel a borzalmasan
rossz verssel vonult be a 48-as honvédek tudatába, holott nem olvasták sem a
Nemzeti dalt, sem A kőszívű ember fiait (na jó, azért az sokkal jobb regény,
mint amilyen vers a Nemzeti dal).
Dehát nem is ezt akartam mondani, csak nagyon
sajnálom Tóth Krisztinát, amiért olyan érzékenyen érintette a vitéz magyarok
dühe. Remélem, ezzel a legújabb felméréssel már nem törődik.
Hanem azt akartam mondani, hogy lehet,
figyelmetlen voltam, de nem emlékszem olyanra, aki legalább megkérdezte volna
azt, amit én itt most kérdezni és állítani merészelek. Hogy ugyanis mi szükség
van a kötelező olvasmány elnevezésű
listára? Tudniillik semmi. Nem kell. Köszönjük, nem kérjük.
Komolyan nem értem. Még mindig itt tartunk?
Ötvenvalahány évvel ezelőtt azért tanácsoltak el a tanári pályáról, mert nem
feleltettem, nem írattam dolgozatot, nem osztályoztam (nem tűrtem
vigyázzállást, jelentést, egyáltalán nem bírtam, ha valaki fel akart állni, amikor
beszélt). Ötvenvalahány évvel ezelőtt sem volt érthető, még kevésbé
elfogadható, hogy az ostoba, gyereknyomorító, poroszrendszerű oktatást
kényszerítették rá tanárra, gyerekre, de ma ezt végképp képtelen vagyok
felfogni. Komolyan nem megy másképp, csak „kötelező” olvasmánnyal? Tényleg nem
tetszik észrevenni, milyen éktelen ellentmondás van a jelzett névszó és a
jelzője között?
Azt a módszert nem én találtam ki, amivel
megpróbáltam nekivágni a tanárságnak. Általános iskolában (Horváth Mihály téri
gyakorló, abból lett később a Fazekas) Aszódiné Kati néni és Szabó Magda úgy
vezetett be minket az irodalomba, hogy sosem hallottunk kötelező olvasmányról.
„Mint a sebesen harapódzó tűz a száraz avaron” – írta Mosolygó nevű
osztálytársam valamilyen feladatban. Szabó Magda nem adott neki egyest, nem szidta
össze, csak azt mondta, jó helyről veszed a mondataidat, Sándor, Gárdonyi
kiváló író volt, az Egri csillagok meg érdekes olvasmány, effélét kellene
kitalálnod, ha legközelebb valami gyorsan terjedő dologról akarsz írni, de az
akkor már legyen a saját gondolatod, a saját szavaiddal.
Azért emlékszem ennek az osztálytársamnak a nevére,
az idézett mondatra, és az egész helyzetre, mert akkor nem értettem, hogyan
lehet egy tanár ilyen szelíd, megértő és okos, mikor mindenki más intőt adott
volna a lopásért.
Gimnáziumban (Apáczai gyakorló) Szablyár Ferenc és
Tímár György folytatta azt, amit általánosban tapasztaltam. Tímár tanár úr
stencileztetett egy versszakot a tanáriban (onnan tudom, hogy egy ilyen
alkalommal én segítettem), az osztályban szétosztotta, azt mondta, írjuk le, ki
lehet az egész vers költője és miért ő. Mindenki olyan papírra írt, amilyenre
akart, az is dicséretben részesült, aki Tóth Árpádnak tulajdonított egy
Kosztolányi verset, ha az érvei értelmesek voltak.
Ezek itt hatvan évvel ezelőtti történetek. Nem
tudom, Rákosi és Kádár mit tett ezekkel a rebellis tanárokkal, csak azt tudom,
hogy ki nem végeztette őket, mert még sokáig találkozgattam velük, voltak
vendégei rádióműsoraimnak is.
Azért nem éltek hiába, és nem maradt hatástalan a
tanárságuk, mert én például emlékszem rájuk, és tanárként próbáltam tovább
vinni a szellemiségüket. Azért írtam le most ezt itt, hogy toborozzak mai
tanárokat ennek a mentalitásnak. Hogy bomlasszak azzal a felháborító eretnekséggel,
ami pillanatnyilag abban merül ki, hogy belekiáltom a pusztába: tessék
eltörölni a kötelező olvasmány összes listáját. Tessék rábízni a
tanárra, hogy a maga módján szerettesse meg az olvasást, a nyelvet és az
irodalmat a diákjaival. Hogy ő vezesse rá a gyerekeket, miért fontos elolvasni
azt, amit ő ajánl, amiről ő beszél. Azért tanulta végig a fél életét, és ennyi
tanulás után azért ment tanárnak, mert éppen ez a vágya. Hogy másokat is
rávegyen az olvasásra – minden tanulás alapjára.
Ha volna olyan tanár (nem hiszem, hogy van), aki
erre nem képes, akit ez nem érdekel, az még mindig kevesebb kárt okoz, mint a
kötelező olvasmánynak az ő letolása a gyerekek torkán.
