„Miként a Bourbonok a
nagy földbirtok dinasztiája, az Orléans-ok pedig a pénz dinasztiája voltak, úgy
a Bonaparték a parasztok, vagyis a francia nép tömegének dinasztiáját alkotják.
Nem az a Bonaparte a francia parasztok kiválasztottja, aki a burzsoá
parlamentnek alávetette magát, hanem az a Bonaparte, aki a burzsoá parlamentet
szétkergette. Három évig sikerült a városoknak a december 10-i választás
értelmét meghamisítaniok s a parasztokat a császárság visszaállításától
elütniök. Az 1848 december 10-i választást csak az 1851 december 2-i államcsíny
hajtotta végre.
A parcellás parasztok
óriási tömeget alkotnak, melynek tagjai hasonló helyzetben élnek, de anélkül, hogy
sokfajta vonatkozásba lépnének egymással. Termelőmódjuk elszigeteli őket
egymástól, ahelyett hogy kölcsönös érintkezésbe hozná őket. Az elszigetelést
fokozzák Franciaország rossz közlekedési eszközei és a parasztok szegénysége.
Földjük, a parcella megművelése, nem nyújt teret a munkamegosztásra, a tudomány
alkalmazására, tehát sokoldalú fejlődésre, különböző képességekre, gazdag
társadalmi viszonyok számára. Minden egyes parasztcsalád majdnem kielégíti
önmagát, fogyasztásának legnagyobb részét közvetlenül maga termeli s így az
élet fenntartásához szükséges anyagot inkább a természettel való cserében, mint
a társadalmi forgalom révén nyeri. Parcella, paraszt, család; mellette egy
másik parcella, egy másik paraszt, egy másik család. Egy marok belőlük falut
tesz ki, egy marok falu egy département-t. Így a puszta összeadása révén jön
létre, mint ahogy például egy zsák krumpli egy krumplis-zsákot tesz ki.
Amennyiben millió és millió család oly gazdasági létfeltételek között él,
melyek életmódjukat, érdekeiket és műveltségi fokukat más osztályokétól
megkülönböztetik és azokkal szembeállítják, annyiban osztályt alkotnak.
Amennyiben a parcellás parasztok között csak helyi összefüggés áll fenn, érdekeik
azonossága nem teremt közöttük közösséget, nemzeti kapcsolatot és politikai
szervezetet, annyiban nem alkotnak osztályt. Képtelenek tehát arra, hogy osztályérdekeiket
saját nevükben akár parlamentben, akár konventben érvényre juttassák. Nem
tudják önmagukat képviselni, képviseletre szorulnak. Képviselőjüknek ugyanakkor
urukként, tekintélyként kell előttük megjelennie, korlátlan kormány-hatalomként,
mely a többi osztályokkal szemben megvédi őket s felülről esőt és napfényt küld
nekik. A parcellás paraszt politikai befolyása abban jut végső fokon kifejezésre,
hogy a végrehajtó hatalom aláveti magának a társadalmat… A Bonaparte-dinasztia
a konzervatív parasztot képviseli, nem azt a parasztot, aki társadalmi
létfeltételén, a parcellán túl akar menni, hanem azt, aki meg akarja azt
rögzíteni, nem azt a falusi lakosságot, amely saját erejéből, szövetségben a
városokkal a régi rendet meg akarja dönteni, hanem azt, amely megfordítva,
ebben a régi rendben eltompultan begubózva azt akarja, hogy parcellájával
együtt a császárság kísértet mentse meg s biztosítsa előnyét. A Bonaparte-dinasztia
nem a paraszt felvilágosultságát, hanem babonáját képviseli, nem ítéletét,
hanem előítéletét, nem jövőjét, hanem múltját…”
Tetszik emlékezni a földszerzés korlátozásáról
szóló 2013. évi CXXII. törvényre? Senkit nem érdekelt különösebben, én
legalábbis nem emlékszem elementáris erejű felzúdulásra, csak arra, hogy a mi „parcellás
parasztjaink” igen elégedettek voltak, amiért képviselőjük urukként,
tekintélyként előttük megjelenik, és korlátlan kormány-hatalomként a többi
osztályokkal szemben megvédi őket s felülről esőt és napfényt küld nekik. Én
már akkor sem értettem, hogy ez miért van rendben, és bár nem emlékeztem Marx
mondataira szó szerint, azt azért nem volt nehéz megértenem, hogy ettől az
intézkedéstől jó időre biztosíttatott: a parcellás parasztok között csak helyi
összefüggés fog fennállni, érdekeik azonossága nem teremt közöttük közösséget,
nemzeti kapcsolatot és politikai szervezetet.
Ugye nem kell magyaráznom, miért tettem ide a
néhány napja idézett Marx-könyvből ezt a részletet is?
Mostanában végtelen szánalommal szemlélem a
pártemberek kapaszkodását, ahogyan ismét próbálnak megfelelni a parcellás
paraszt illetőségű nemzetvezetőnek. Éppen azt bizonygatják – testületileg kiállva
a nulla egész két tized százalékos nyilvánosság elé, mely nyilvánosság különben
tökéletesen tisztában van vele, hogy az „ellenzék” nem oltásellenes – hogy az ellenzék
nem oltásellenes. Teszik szépen a dolgukat, ahogyan ők képzelik a demokráciát,
és bíznak is benne, hogy az általuk elképzelt demokrácia az általuk elképzelt
módon fog működni.
Tényleg méltatlannak vélem a kérdés föltevését, de
azért megkérdezem: tetszett valamit tenni a bonapartista nemzetvezető, a
parcellás paraszt gyökerű miniszterelnök politikájának ellehetetlenítésére?
Tetszett egyáltalán venni a fáradságot ennek a politikának a legszükségesebb
mértékig való elemzésére?
Annak idején a rádiós (hivatalos) jogtanácsosom,
aki az egyik, sok ember által készített műsoromnak volt a munkatársa, azt
mondta egy hivatalosan megindítandó feljelentéssel kapcsolatban: „főszerkesztő
úr, azt a pert nem lehet megnyerni, amit nem nyújtunk be”.
A minap már kérdeztem, remélve, hogy hátha eljut a
kérdésem az illetőhöz – miért is kell várni a 2022-es választásokig az
indítandó perekkel? Merthogy a főügyész, miegymás? Ezt komolyan gondolják? Én
csak egyszerű igazságügyi szakértő vagyok az ehhez feltétlenül szükséges jogi
felkészültséggel, úgyhogy bátortalanul kérdezem a jogi végzettségű, ifjú
pártelnöktől: tetszett már hallani azt a mondatot, hogy senki sem áll a
törvények felett? Hogy ez a sokszázéves alaptétel a magyarországi főügyészre is
vonatkozik? Kevés hivatkozás vált ki belőlem tehetetlenebb és rombolni vágyóbb
dühöt, mint az, miszerint a magyar főügyész úgyse. Az elmúlt 20 évben, amióta
ezt a szakértést művelem, több jónevű jogásztól megkérdeztem, hallott-e a
Radbruch formuláról, mindannyian azt válaszolták, hogy tanítják az egyetemen.
Ha tényleg hallottak a „törvényes jogtalanságról”, akkor mire véljem ezt a
kislányosan szemérmes viselkedést? Ami nemcsak a főpolgármesterre jellemző,
hanem az összes teszetosza „ellenzékire”. Akik szépen engedelmes kiscicaként ugranak
mindig minden pamutgombolyagra, amit a nemzetvezető közibük hajít, de
képtelenek egy önálló kezdeményezésre, aminek volna valami értelmes
következménnyel járó ereje. Most majd lesz aláírásgyűjtés meg még mennyi minden
a demokrácia jegyében, és írnak levelet a miniszterelnök úrnak, hogy azt kérik,
ha lehetséges, azt a kínai egyetemet azért talán mégsem kellene, és rebbenő
tekintettel megjegyzik, hogy dehát az orvosok azt mondják, nem kellene nyitni.
Pedig ezek közül az egyik minimum a felmérhetetlen kárt okozó hűtlen kezelés
alapos gyanúját veti fel, a másik meg az aljas indokból (futball EB)
elkövetett, tömeghalált előidéző gondatlan veszélyeztetés tényállását. És? Majd
2022-ben megmutatjuk.
A francia történelem legnagyobb gazemberét, a
világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosát annak idején, amikor még
divatban voltak a nyilvános kivégzések, kétszer is száműzték, ahelyett, hogy valamely
nagyváros főterén felakasztották volna. Az unokaöccsét, a fent említett Louis
Bonapartét a veseköve vitte el, ágyban párnák közt, kikiáltották azt a
köztársaságot, amit 1789. óta többször pusztítottak el, köztük két Bonaparte,
de semmit nem tettek ezeknek a brigantiknak a megbüntetéséért. Mert ezek „politikusok”
voltak.
Tessék szíves lenni felfogni végre, ha nehéz is, a
politikus sem áll a törvények fölött. Semennyire. Sőt. Főügyész és
miniszterelnök bűntettei sokkal nagyobb súlyt jelentenek Iustitia mérlegének
serpenyőjében, mint bárki máséi. Ezeket a bűntetteket az illetők már évek óta
hihetetlen arcátlansággal a legnagyobb nyilvánosság előtt követik el, ezek nem „ismeretlen
tettesek”, ezeket névvel, címmel már régen be kellett volna perelni, ezek a
perek már régen nemzetközi bíróság előtt volnának, minthogy ezek között számos
olyan van, amiknek a büntetési tétele az életfogytiglaninál enyhébben nem
bírálható el – ezt nem én mondom, ezek leírt paragrafusok.
„Azok közül
az írások közül, amelyek az enyémmel körülbelül egyidejűleg ugyanezzel a
tárggyal foglalkoztak, csak kettő érdemel figyelmet: Victor Hugo: Napoléon le
Petit (A kis Napóleon) és Proudhon: Coup d’état (Államcsíny) című munkája.
Victor Hugo
megelégszik azzal, hogy az államcsíny felelős kiadóját keserű és szellemes
szidalmakkal illeti. Magát az eseményt derült égből jövő villámcsapásként
ábrázolja… Proudhon a maga részéről az államcsínyt a megelőző történelmi
fejlődés eredményeként igyekszik vázolni…”
Ezt írta Marx a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája előszavában. Azt ő már
akkor látta, hogy itt valami nincs rendjén, de 1852-ben még messze volt a
nürnbergi per, ami először deklarálta a politika büntetőjogi felelősségét.
Egy-két szórványos esetet kivéve sajnos egyelőre utoljára is.
Épp itt az ideje folytatni a rendes gyakorlatot.
Azaz ez az idő eljött nálunk már 1990. után nem sokkal, csak akkor borzasztó
nehéz volt eldönteni, melyik a nagyobb gazemberség, a kárpótlási jegyek
kibocsátása, a privatizáció meghirdetett formája, a fidesz székházügye, az MDF
kormányának tevékenysége, ami már akkor emberéleteket követelt (lásd például a
Rádió és a Televízió ügyét) vagy az előző rendszer politikusainak a tettei.
Utóbbi ügyben sikerült leragadni a III/III-asok ügyének őrjítően ostoba nyavalygásánál,
miközben valódi köztörvényes bűnözők élték a bukott politikusok tejjel-mézzel
folyó életét. Úgyhogy végül sikerült senkinek nem tenni semmit, nem szűnik
bennem a gyanú, miszerint a motívum így hangzik: később, ha én kerülök „hatalomba”,
velem sem tehetnek semmit, azaz mindenki megúszta, ússza azóta is.
Van most ez a legújabb bulvárgyöngyszem, ez az „ördög
ügyvédje”, aki százmillió forintot kínál annak, aki tud valami szaftosat a
külügyminiszterről (meg talán a miniszterelnökről?)
Lehet a bankszámlámra átutalni a százmilliót:
ördögügyvéd úr, olvassa végig a kormány elmúlt tíz évének törvényeit és
rendeleteit – ha a kormányfőre is kíváncsi, visszamehet 1989-ig. Ezek a
dokumentumok és leírások olyan szaftos részletekkel szolgálnak, amik után a
világ valamennyi büntetőjogásza megnyalja a tíz ujját.
Úgyhogy namégegyszer:
Senki sem
áll a törvények felett. Legkevésbé a politikus.
