Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája

Nem nézem le annyira az olvasót, hogy részletesen elősoroljam a 2002-es polgári körök történetét, mielőtt az itt következő idézetet kimásolom a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című könyvből. Ha elolvasták, majd még mondok valamit.

 „Bonaparte tehát jogosult volt arra, hogy a maga részéről körutazásokat tegyen a francia département-okban, és aszerint, hogy milyen hangulatra talált abban a városban, melyet jelenlétével szerencséltetett, hol leplezettebben, hol nyíltabban, saját restaurációs terveit kifecsegje és szavazatokat toborozzon a maga számára. Ezeknél az utazásoknál, melyeket a nagy hivatalos ’Moniteur’-nek és Bonaparte kis magánmoniteurjeinek természetesen diadalmenetként kellett ünnepelniük, Bonapartét állandóan kísérték a December 10-i társaság tagjai. Ez a társaság 1849-ben alakult. A párizsi lumpenproletariátust jótékony társaság alapításának ürügye alatt titkos szekciókba szervezték, minden szekciót bonapartista ügynökök vezettek, az egésznek az élén egy bonapartista tábornok állt. Kétes létfenntartási eszközökből élő és kétes származású tönkrement kéjencek, a burzsoázia lezüllött és kalandor hajtásai mellett csavargók, kiszolgált katonák, kiszabadult fegyencek, szökött gályarabok, csalók, uccai komédiások, lazzaronik, zsebtolvajok, szemfényvesztők, játékosok, maquereau-k (kitartottak), bordélyosok, teherhordók, literátorok, kintornások, rongyszedők, köszörűsök, üstfoltozók, koldusok, szóval az az egész határozatlan, elemeire bomlott, ide-oda hányt tömeg, melyet a franciák ’la bohème’ névvel jelölnek; ezzel a vele rokon elemmel alkotta meg Bonaparte a December 10-i társaság magvát. ’Jótékonysági társaság’ – amennyiben a társaság minden tagja Bonapartéval együtt szükségét érezte annak, hogy a dolgozó nemzet költségére jót tegyen önmagával. Ez a Bonaparte, aki a lumpenproletariátus főnökeként lép fel, aki egyedül itt találja meg ismét tömegformában azokat az érdekeket, amelyeket ő személyesen követ, aki az összes osztályok söpredékében, üledékében, hulladékában felismeri azt az egyetlen osztályt, amelyre feltétel nélkül támaszkodhatik, ez az igazi Bonaparte, Bonaparte sans phrases (igazi valójában). Öreg, ravasz kéjenc lévén, a népek történelmi életét és azok legfőbb állami akcióit a legközönségesebb értelemben vett komédiának fogja fel, maskarádénak, ahol a nagy jelmezek, szavak és pózok csak a legkicsinyesebb gazság leplezésére szolgálnak… Csak ha majd ünnepélyes ellenfelét az útból eltette, ha majd maga is komolyan veszi császári szerepét s a napóleoni álarccal az igazi Napóleont véli ábrázolni, akkor lesz saját világnézete áldozatává, azzá a komoly bohóccá, aki most már nem a világtörténelmet tekinti komédiának, hanem a maga komédiáját világtörténelemnek. Ami a szocialista munkások számára a nemzeti műhelyek… az volt Bonaparte számára a December 10-i társaság, az ő sajátos pártserege. Utazásai alkalmával e társaság vasúton szállított osztagai szolgáltak számára improvizált közönség gyanánt, nekik kellett a közlelkesedést játszaniok, vive l’Empereur!-t (éljen a császár-t) üvölteniök, a republikánusokat inzultálniok és elpáholniok, persze a rendőrség védelme alatt… a December 10-i társaság az ő műve volt, az ő legsajátosabb gondolata. Amit ezen kívül eltulajdonít, azt a viszonyok hatalma adja kezébe… de ő a polgári nyilvánosság előtt a rend, vallás, család, tulajdon hivatalos jelszavaival… a rendetlenség, a prostitúció és a tolvajlás társaságával, ez Bonaparte maga mint eredeti szerző, és a December 10-i társaság története az ő saját története… A December 10-i társaságnak addig kellett Bonaparte magánhadseregének maradnia, amíg sikerül neki a tényleges hadsereget December 10-i társasággá változtatni… Mint fatalistának, Bonaparténak az a meggyőződése, hogy vannak bizonyos felsőbb hatalmak, amelyeknek az ember és különösen a katona képtelen ellenállni. E hatalmak közé sorolja elsősorban a szivart és pezsgőt, a hideg szárnyast és foghagymás kolbászt. Ezért az Elysée termeiben egyelőre a tiszteket és altiszteket traktálja… foghagymás kolbásszal…”

A könyv, amiből az idézet való, 1947-ben jelent meg Moszkvában, az Idegennyelvű Irodalmi Kiadónál, könyvtáram egyik legjelesebb kötetének tartom. A mű szerzője Karl Marx.

A marxizmust mint államvallást undorítónak találtam, a címszó alatt elkövetett kulturális bűnözést sok év börtönnel sújtottam volna, ha rám bízzák a főkolomposok büntetését. De Marxot akkor is az emberiség egyik legjelentősebb elméjének tartottam, most is annak tartom. Fent idézett írása nézetem szerint a világtörténelem írás egyik alapműve, mostanában olvastam újra sok évtized után – kénytelen vagyok beismerni, nem emlékeztem a részletekre.

Lehetetlennek tartom, hogy a csúti futballista környezetében legyen valaki, aki Marxot olvas, kiváltképpen olyan, aki erről a műről hallott volna.

Viszont szinte lehetetlennek tartom, hogy valaki ennek a műnek az ismerete nélkül képes volt az itt leírtakat szinte pontról pontra megismételve létrehozni a „polgári köröket”, azaz a csúti futballista December 10-i társaságát.

A könyvvel, amihez ez a mű kellett, már hónapokkal ezelőtt elkészültem, de nem láttam értelmét közzétenni a fenti idézetet pusztán a filológiai izgatottság okából. Most azért bocsátom a – remélhetőleg szaporodó – nyilvánosság elé, mert hiába várok arra, hogy valaki felhívja a figyelmet valamire, ami itt van előttünk, amibe bele van verve az orrunk, és aminek a következményeivel képtelenek számolni azok, akiknek a dolguk volna. Akik 2002. óta nem veszik észre, hogy Magyarországot a csúti futballista irányítja. Hogy az a hihetetlenül tehetségtelen, teszetosza „baloldal” azóta is bambul, néz ki a fejéből értetlenül, hogy itt mik bírnak történni. 2019-ben Bonaparte magyar tanítványa, akinek sikerült alaposan alulmúlnia a francia történelem egyik legnagyobb gazemberét, egy pillanatig nem figyelt, az 1998. óta tartó töretlen uralma elkényelmesítette, úgy vélte, azokat az önkormányzati választásokat félkézzel is behúzza. E figyelmetlenség következtében beleszaladt egy hatalmas ütésbe, padlóra került. Akkor Budapest főpolgármestere gesztusokat kezdett tenni. Úriemberként viselkedett.

A boksz és a politika nem gentlemansport. Amikor az ellenfél felkászálódik a padlóról, és még benne van a pofon, akkor szokás újra megsorozni, azaz addig ütni, amíg kiszámolják. Budapest főpolgármestere másfél év elteltével kezdhetné belátni, hogy akkor másképp kellett volna viselkednie, minden lehetősége megvolt rá, hogy ne hagyja magához térni az ellenfelet. Vele együtt az összes többi „ellenzékinek” is volt ideje ezen elgondolkodni.

Nem sikerült. Most megint összefogásosdit játszanak, előválasztásokra készülnek meg arra, hogy lesz közös miniszterelnök jelöltjük. Mely jelöltségversenyben jelenleg egy különös múltú párt vezetője áll az élen. Demokráciást játszanak kedves mindnyájan és irtó komolyan veszik magukat. És egy pillanatig sem fordul meg a fejükben, hogy esetleg ez a demokráciásdi nem lesz kerek. Hogy inkább talán elemezni kellene azt a helyzetet, amibe Magyarország kormányzója, a főméltóságú úr került. Lehet persze olyan elméleteket gyártani, hogy már csak kapkod, hogy maga intézte el magát, meg hogy a sarokba szorult patkánynak nincs stratégiája a menekülésre, de én nem hinnék ezekben az elméletekben.

Van itt egy ifjú ember. Látom ám, hogy gyanakodva nézik, talán olyan is akad a politikusok között, aki arra gondol, hogy csak a hatalom megszerzése a cél, a többi majd ugyanúgy folytatódik, ahogyan a csúti csinálta, csak kulturáltabban, rafináltabban – lehet is ennek valami alapja. Csak hát ő az egyetlen, aki valódi ellenfél lehet. Ha nem bánják, itt és most nem elemezném, miért, aki akarja, elhiszi nekem becsületszóra, hogy vannak racionális érveim, miért tartom Fekete-Győr Andrást egyedül alkalmasnak arra, hogy tegyen valamit.

Azt persze nem értem, miért akarja ő is megvárni 2022-t, miért ad bő egy évet a bonapartista gazemberségek kifejlesztésére, azokkal a jogi lépésekkel, amiket meg akar tenni 2022-ben miért kell megvárni 2022-t, dehát nem kell nekem mindent értenem.

Mindenesetre én ezen a nagy demokratikus összefogáson elgondolkodnék, hogy a remélt nagy demokratikus felhatalmazás meglesz-e és ha netán ez az előválasztás összejön, az valóban azt a felhatalmazást jelenti-e. Nekem mindenesetre egyfolytában olyan érzésem van, hogy gyerekkorom Népligetében állok a Vajda Péter utca szélén, ahol szent esküvéssel fogadtuk, hogy egymásért mindent megteszünk, és a hajdani beszkárt-pályát bitorló bandát úgy kisöpörjük, hogy írmagjuk sem marad (nem tudtuk, mi az írmag, de jó dühös szó volt).

Akkora verést kaptunk a ligeti stricikből álló társaságtól, hogy többen kórházba is kerültek közülünk.

A beszkárt-pálya a ligeti striciké maradt.