Szépen kérem, ne kérjen

 Azt írja Fekete-Győr András, hogy Miniszterelnök „úr”, még ma beszerzem és postára adom önnek a pedofilsegítő, mégis elnöki kegyelemben részesített Kónya Endre könyvét. Olvassa el figyelmesen, mert az, hogy ez a könyv egyáltalán megszülethetett, és ez a bűnöző a hazugságaival szabadon turnézhatja körbe Magyarországot, az ön morális csődjének kézzelfogható bizonyítéka...

És végül a legfontosabb: mikor fog végre személyesen bocsánatot kérni azoktól az áldozatoktól, akiket az ön által vezetett állam cserben hagyott?

Fekete-Győr Andrást a jobb sorsra érdemes, a "politikus"-nál lényegesen értelmesebb, jószándékú embernek vélem, éppen ezért semmi keresnivalója a pártpolitikában, amíg a "demokrácia" elnevezésű fétis vezérli még a legokosabbakat is. Kérem, ha valaki ismeri az olvasóim közül, szóljon neki, hogy senkit ne akarjon rábírni bocsánatkérésre, különösen a címzettjét ne. Bocsánatot kérni attól kell, akinek véletlenül ráléptünk a lábára vagy a tömegben hozzáértünk, esetleg kicsit meglöktük. Bocsánatot kérni nem szándékosan okozott kellemetlenség okozásáért lehet. Azért már nem, ha valakinek a lábára készakarva léptünk rá. A közelmúltban egy magát fennen "kereszténynek" hirdető politikus azért kért folyton bocsánatot, mert ezt a rutint hozta a maga mély kereszténységével, mert halvány fogalma sincs arról, hogy ezt a baromi gesztust éppen az ő vakon, tudattalanul imádott Jézusa (akit ráadásul állandóan krisztusoznak) próbálta kiirtani, mikor kizavarta a templomból a kereskedőket. Jézus ugyanis pontosan tudta, hogy a különféle állatok legyilkolásával és elégetésével nincs elintézve a már elkövetett bűn. A bűn ugyanis bűn marad, nem megbocsátandó, hanem büntetendő, a bűnnek kell hogy legyen következménye. Mely következmény nyomán az elkövetett bűn még mindig bűn marad. Tíz év börtönbüntetés letöltése után is. A bűn ugyanis elsősorban nem jogi kategória. Amit nem a "büntetett előélet" bélyege jelez,  hanem az elkövető agyában megmaradó elváltozás, akár képes ennek felismerésére, akár a butaság homályában éli tovább az életét, miként FGyA fentnevezett címzettje, a világtörténelem eddigi legsunyibb tömeggyilkosa, aki az erkölcs fogalmát nem ismeri ugyan, de az agyvelejében szaporodó torzulatok naponta roncsolnak. Egy bocsánatkéréssel nincs elintézve semmi. A pápa annyiszor kér bocsánatot az egyház elkövetett bűneiért, ahányszor akar, én például nem bocsátok meg a kereszténység által meggyilkolt százmilliók ellen elkövetett bűnökért, sem a papok egyéb aljasságaiért, sőt, (ó irgalom atyja ne hagyj el) én a pápának sem bocsátok meg az álságos uralkodásáért, az emberek kifosztásával keletkezett elképesztő vagyonért, a világ fejlődése elé fektetett gátakért. A bocsánatkérésnek ez a fajtája a tudatos hazugság minősített esete, minthogy egy pápa még a kereszténység által elbutítottan sem lehet olyan ostoba, hogy ne tudja, legalább az agya leghátsó zugába elrejtve, mit tett az ő egyháza az emberiséggel.

A magyar miniszterelnöki tisztséget bitorló alak meg már csak azért se kérjen bocsánatot, mert azon kívül, hogy az aktus mibenlétéről fogalma sincs, abban a mélyfekete sötétségben, ahol ő éli az életét, nincs semmiféle átélhető erkölcsi fogódzó, annak a puszta meglátásához ugyanis már legalább egy pillanatra felvillanó fény volna szükséges. Hiába állna elé valaki, hogy jól artikulálva a szavakat, azok ismétlésére bírja rá nevezett figurát, egy csimpánzzal valószínűleg látványosabb eredményt érne el.

Csak feszengenénk mindannyian, akik ezt nézzük. A nevezettet kivéve...

Ezt érdemeljük

Említettem a minap, hogy a Mátyás téren és a Teleki téren nőttem fel, 16 éves koromig a fekete lyukban laktam, a főváros nyolcadik kerületének a közepén, a legprimitívebb társadalmi réteg legsötétebb alakjai között. Az ócska emberről, gyűlöletről, rosszindulatról, sunyi gyilkosokról nehéz nekem újat mondani, sokáig azt hittem, hogy az ötvenes éveknél és a hetedik, nyolcadik, kilencedik kerület proletariátusának nyomoránál rosszabb az újkor évszázadaiban nem létezett, és soha többé nem is fog létezni.

Tévedtem. A nyolcvanas évek végén a felszínre nyomakodott egy alak, aki elég hamar az ország legfőbb elöljárója lett, akiből kifelejtettek mindent, ami az emberre jellemző tulajdonság, még a beszédet is csak hibásan, a beteges gyűlölettől áthatva képes imitálni, rombol, gyilkol, és egy ezer éve megnyomorított nép tehetetlenségét kihasználva fertőz, elpusztítva maga körül minden életet, ami jóra, megértésre, egymás elfogadására törekszik, a gaz terjedésének természetes folyamata közben magától értetődő módon tenyészik körülötte a hozzá hasonló jellemtelenek kiirthatatlan sokasága. Akik például most azt mondják, hogy kasztrálni kell, felnégyelni, rettegést kelteni.

A "politikus", annak is a legalantasabb csökevénye azt mondja, amit a "választó" hallani akar. Ez önmagában elég undorító, dehát egyelőre nincs mit tenni, ebben az országban tényleg arra van igény, hogy embereket kiheréljenek, felnégyeljenek, visszaállítsák a halálbüntetést, sőt leginkább a piactéri nyilvános kínzást - említettem, ez a nép ezer éve ebben él, ezt képes magából kiizzadni.

Az igazán nagy baj az, hogy ezek a mi "politikusaink" az ilyesmit azért képesek a lehető legőszintébb gerjedelemmel beleüvölteni a levegőbe, mert valóban úgy is gondolják. Nekik az a természetes.

Zsolti bácsi

Fiúk, azért az ócska, primitív hazudozásban, az ittapirosholapiros jellegű piaci szélhámosságban eddig nem volt fennakadás. Most már ez sem megy? Segítsek? Én a Mátyás téren meg a Teleki téren nőttem fel az ötvenes években - meg kell jegyeznem, az ottani prolik és cigányok azért ebben is jobbak voltak...

Szóval. Szét kell küldeni a megfelelő számú pitiáner gazembert, hogy kerítsenek egy Zsolt keresztnevű szerencsétlen (lehetőleg hajléktalan) alakot. Az illetőt gyorsan megmosdatni, hajat-körmöt vágni, felöltöztetni a maguk megszokott, attól semmiben sem különböző kültelki eleganciájával, és betanítani neki a szöveget: ő volt az a Zsolti bácsi. Titkos ígéret: kap tízmilliót, lakást, miegymást, teljesen mindegy, úgy sem kap semmit, esetleg egy autó a biztonság kedvéért elütheti...

Fog sikerülni? Azért ez nem olyan bonyolult...

Kultikus írógéniusz. Aki ezt kitalálta, még mindig szabadlábon van

Stephen King-portré: 78 éves lett a kultikus írógéniusz, akinek a rémálmainkat köszönhetjük

King maga pedig azzal felelt a 2003-as díj kapcsán felerősödött kritikákra, hogy itt az ideje lerombolni az úgynevezett szépirodalom és populáris irodalom között húzódó falat.

Kultikus írógéniusz. Aha. És itt az ideje. Ezzel egy kicsit azért várnék. Ha Salinger vagy Philip Roth mondta volna, magam kezdenék bontani.

Szavak

 

 

Mondani könnyű, tedd! Ugye hallották már ezt a mondatot? Csak beszélsz, beszélsz, de nem csinálsz semmit. A kezed járjon, ne a szájad. Rakd össze, vidd ki, hozd be és ne dumálj. Csupa praktikus mondat.

És tényleg, ha belegondolnak, létünk alapja a tett, nem a szavak. A tűz, a kerék, a gőzgép, a villany, a robbanómotor cselekvés következtében jött létre. Kellettek hozzá a szavak? Valószínűleg, nem tudjuk, de nem is fontos. „Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, salakjok annál borzasztóbb legyen” – írta Vörösmarty, nem túl derűsen. És mi a megoldás? Szerinte is a küzdés, azaz a tett.

Et principio erat verbum, ami szellemes, szép magyar fordításban úgy hangzik, hogy kezdetben volt az ige. Hát mégis? Persze az ige maga a mozgalmasság, ha kicsit elrugaszkodunk az eredeti jelentéstől, Faust elmélkedését követve hamar és logikusan eljutunk odáig, hogy kezdetben volt a tett. A szavakba öntött fogalmi gondolkodás és kifejezés az ember kiváltsága az élővilágban, eggyel több adomány, eggyel több lehetőség a visszaélésre. A beszéd tudományos meghatározása: második jelzőrendszer, a test mozdulatai helyett a hangképző szervek mozgása. Ami bizonyos esetekben mozgalmasabb, hogy pontos legyek, mozgósítóbb tud lenni, mint bármely megnyilvánulása az első jelzőrendszernek, azaz a testbeszédnek…

 

(Bejátszás egy Hitler-beszédből, Nürnberg, 1938.)

 

Szavak. Bár… A nürnbergi stadion, a zászlók, a szabályos mértani alakzatokban szabványos, dübörgő ütemben felvonuló egyenruhások nélkül, a pénzarisztokrácia behódoló mozdulatai nélkül, csak a szavak…

Tényleg, mit gondolnak, lehet a rádióból diktatúrát indítani? Innen, ahol csak beszélni lehet, ahol csak az emberi hang… á, visszavonom, lehet innen is olyan hangokat közvetíteni, amelyek modulációjukban az emberi hang sajátosságait mutatják, mégis….. Nagyon nagy a szavak ereje… bizonyos szempontból nagyon nagy.

Évtizedek óta morfondírozok azon a kérdésen: miért bántanak a szavak. Hogy miért simogatnak, azon nem gondolkozom, ritka jelenség, hagyom, hogy jólessék, megbecsülöm, elraktározom, jó lesz holnapra. Amikor majd valaki azt mondja, jónapot, mintha azt mondaná, dögölj meg.

Miért fáj egy megalázó mondat, miért ijeszt meg a gyűlölet, amellyel pedig meg akarnak nyerni, hogy válasszam őket? Miért menekül az országlakók felénél is több az úgynevezett közéletből, miért gondolja úgy, hogy őt inkább ne képviselje senki?

Mert a második jelzőrendszerrel zsigeri jeleket közvetítenek nekem, kizárólag olyanokat, amelyeket nagyon könnyű az első jelzőrendszer primitív érzeményeire fordítanom. A bántó szavak és mondatok elől félrekapjuk a fejünket, mert ütést, rúgást, utálatot, éhséget és félelmet közvetítenek, hatalmat és uralkodást helyeznek kilátásba, marokra szorítják a szívet és a gyomrot. Az embernek eufémizált emlős kiszolgáltatottságát, a természeti lény védtelenségét és esendőségét vágják az arcunkba, utcán, villamoson, a falu főterén, némelykor a templomban is, a tv-ben, rádióban vagy nyomtatásban, azt mondják szüntelenül, hogy kicsi vagy, szerencsétlen, húzd össze magad, jó lesz vigyázni.

Csöndben jegyzem meg, mindenféle jövendölési szándék nélkül: ezek a zsigerekre ható jelek nemcsak engem riasztanak, azokat is, akiknek a nevében engem gyűlölnek…

Egy filozófiai értekezés ritkán hat az első jelzőrendszerre. A tiszta ész kritikáját vagy a Fenomenológiát nem tudom mimikára és végtagokkal való mozgásokra áttenni.

Azt a 200-250 szót, amivel mostanában élünk, és ahogy mondtam már, amennyit elöljáróink, az ország jelenlegi vezetői szerint a hülye választó fel tud fogni, azt legegyszerűbb biológiai funkciókká alakítani. A megfélemlítés egyszerű folyamat, az emberben ott van a végesség, a halál tudata, egy-két szó, és a porban csúszol, még a szemek villogása sem kell hozzá.

A szeretet, a gyengédség, az elfogadás bonyolult kapcsolási rajzok alapján érthető csak, Jézus tanítása ezért nem fér be sehová az emberiség szellemtörténetébe. Mást mond, mint az összes többi nagy tanító, nehezet, természetétől már-már idegent vár az embertől, valamit, ami nem intézhető el egyetlen mozdulattal. Gyűlölni, riasztó szavakat mondani egyszerű, bármely primitív főemlős ki tudja funkcionálni magából, ahhoz még olvasni sem kell tudni.

A hatalom kell? Rendben, csak akkor ne hivatkozz Jézusra. Azt nem tőle tanultad.

Szavakkal sérteni, megalázni, gyűlöletet fröcsögni bárki tud, a szavaknak akkor nem súlya van, csak éle. A bántó marakodásra csak felfigyelni lehet, rá figyelni nem. Értelmes szavakat, belőlük összeálló gondolatnyi mondatot, befogadni érdemes közlést nem könnyű létrehozni, ahhoz már ember kell. Érdekes, azokat hallgatom szívesen, akiket akkor is szívesen nézek, ha nem mondanak semmit. Ők kevesen vannak. Félreértés ne essék, nem a szép nőkről beszélek (bár ők sincsenek sokan), nem az esztétikai élmény vezérelte az előbbi mondatot, hanem a szuggesztív sugárzás, ami csúf kicsi öreg emberből éppúgy áradhat, mint a faj tökéletes példányából – előbbiből furcsamód inkább. A személyiség varázsát próbálom fölfejteni, azt a meghatározhatatlan elemi részecskékből álló, színtelen, szagtalan halmazt, amely valamilyen abszorpciós folyamat nyomán bizonyos változásokat hoz létre a befogadó agyában.

Értik, mire gondolok? Arra a bizonyos jelenetre, amelyet újra meg újra elmesélek a Ben Hur című filmből, az egyik leggyönyörűbb Jézus ábrázolásra. Amikor a római katona megtiltja, hogy Ben Hurnak vizet adjanak. Előbb csak egy kezet látni, amely a vízzel telt edényt nyújtja a szenvedőnek, aztán a katona arcát, amelyen a parancsának ellenszegülő iránt fellobbant düh átváltozik zavart bizonytalanságba, majd pislogó, lehajtott fejű megadásba. Jézust nem látni, csak az válik nyilvánvalóvá, hogy a katona valakivel áll szemben, valakivel, akinek a tekintetéből valami olyasmi árad, amihez ő nincs szokva, mert ez nem a kemény, hideg, ellentmondást nem tűrő utasítás, hanem valószínűleg a szelíd, megbocsátó melegség, a katonát is embernek tekintő szeretet, amelynek persze a paranccsal szemben lehetne ellentmondani, csak nem érdemes. Ha ilyen ember szólal meg, az ő szavainak érezhető a súlya. Akkora, hogy 2000 éve érezzük, bár még mindig nem értjük.

Húsvét van, Jézus feltámadásának ünnepe.

Beszélek én itt sok mindent, most például két hete szavakról, és ironizálok a szavak inflálódásáról, a szókincs kiszáradásáról, a kereskedők és a kereskedelmi médiumok uralmáról, de egyvalamiről sosem beszéltem, talán szeméremből, mert az ember ne csak magát ne magasztalja, még a saját házatáját sem, most mégis megteszem.

Dúl a vita, majd azt mondtam, szájtépés közszolgálatiságról, versenyhelyzetünkről a médiapiacon, és egyéb, érthetetlen és fölösleges ostobaságokról, holott mindössze arról van szó, hogy a szavaknak még mindig van erejük, és a szavaknak erre az erejére szüksége van bármely, önmagában gyengének, elesettnek, megalázottnak tekinthető embernek, hogy tartsa benne a lelket, nincs egyedül. Hajjaj, de mennyire nincs egyedül! Egyebek között ez a dolgunk. Hogy mondjuk ezeket a szavakat, versben, prózában, zenében, és ez az, amiben én nem akarok versenyezni a kereskedelmi rádiókkal és televíziókkal. Még akkor sem, ha ők akarnának.

 

(Bejátszás: Karinthy Frigyes Előszó című verse, Ronyecz Mária előadásában.)

Szegény Ronyecz milyen dühös volt. Ingerülten mondta el Karinthy Frigyes versét. Pedig ez a vers nem ilyen, ez csak egy könyörgés, de ezt akkor nem lehetett másképp elmondani.

És attól félek, ma sem lehet. Ronyecz Mária  89-ben meghalt, ha még élne, most újra elmondaná ugyanígy…

Eszembe jutott egy naplóm. Talán már beismertem, ha külföldre megyünk (mentünk) nyaralni, mindig írtam naplót. 1986-ban Sankt Wolfgangban voltunk, hadd idézzek egy bekezdést abból a jegyzethalmazból:

„És egyáltalán, ezek fölmennek néhányszáz métert egy vendéglőbe, készítenek sárga traktorkerekű vizibiciklit, nyitnak tiszta élelmiszerboltot olyan tejjel, amelynek megvásárlása után nem muszáj megfürödni, van ródlipálya nyáron, működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, sárkány, ha eregetni akarsz, méregdrága hülyeségek, ha pénzed van rá, olcsó kaja, ha csóró vagy, lehetsz bodybuilder és szakadt elmebeteg, elviheted az akkumulátor hajtotta csónakjukat, és senki nem kér ajánlást a munkahelyedről, felmásznak magasra és  lesüllyednek, cifrázzák és leegyszerűsítik, egyszóval hagynak teljesíteni, értelmetlenül vagy értelmesen, és működik valamilyen mechanizmus, ami segít eldönteni, hogy eredményes voltál vagy sem. Hogy ember vagy, izmosan, napbarnítottan egy 1600 m magasban lévő gyertyafényes vendéglő arannyal és ébenfával terített teraszán, okos és hasznos barátaiddal körülvéve – esetleg részegen és piszkosan elnyúlsz egy Szajna híd alatt – egyszóval, hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé. És ez a  határ valószínűleg nagyon messze van az én béketáborbeli fogalmaim szerint. Itt kellene élni ahhoz, hogy megtudjam, mennyire. Hogy mi az, ami már nem tőlem függ.”

Ronyecz már nem érhette meg a 90-ben ölünkbe hullott függetlenséget.

Akkor, 90-ben azt hittem, hogy na majd most. Hogy nem kell a Wolfgangsee partjára menni annak megéléséhez, „hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé”. 

Tartok tőle, hogy Ronyecz ma ugyanúgy mondaná Karinthy versét, ahogyan 85-ben mondta. És az én naplómból legfeljebb a zacskós tej hiányozna, ha ma is eljuthatnék Sankt Wolfgangba.

A többi helyett, a sárga traktorkerekű vizibicikli, a tiszta élelmiszerbolt, a ródlipálya nyáron, a működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, az akkumulátor hajtotta csónak helyett van gyűlölet és uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan „polgárok” teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig az elvtársak akarták kétségessé tenni, most a „polgárok” akarják.

Az 1986-os naplómnak az az utolsó mondata, hogy jóvátehetetlen a szocializmus pusztítása. Azt nem tudtam, hogy ennyire. 

Inflálódnak a szavak. Azaz értéküket vesztik. Király volt a buli – mondta a riportalany. Király volt, mi? Lent a parton végig – kontrázott a riporter. A csajok meg a zenekarok, király volt – fejtette ki bővebben a riportalany. Ilyeneket kell csinálni, amilyen az volt. Király buli volt.

Ezt egy hivatalos, frekvenciaengedéllyel rendelkező magyarországi (véletlenül majdnem azt mondtam, magyar nyelvű) rádióadón hallottam tavaly nyáron. Le voltam nyűgözve, amint hallják, nem tudom elfelejteni. Haverok, buli. A múlt héten azt mondtam, 200-250 szóval tartanak bennünket, most visszavonom, nem számoltam utána, csak úgy kicsúszott a szájamon, nincs az több 70-80-nál.  De hát igaz is, minek az a sok szó? Az ilyen Arany Jánosok csak fárasztják az embert. Király volt a buli, ezt mindenki érti és elégedjünk is meg ennyivel. Eladni ugyanis lehet, akár 10 szóval is, cukros vizet literenként 150-ért, 30 Ft értékű textíliából trikót 12 ezerért, emeletes cipőt, orrba karikát, nyakra-combra-karra tetoválást, műanyagcsiga-láncot meg mindent, ami a primitív népek folklórjából megismerhető és nagyüzemi méretekben előállítható. Totemoszlop és varázserejű madártoll korona még nincs, de az valószínűleg nem is lesz a boltokban, mert  azoknak az üzenete már kicsit bonyolultabb, és nem lehet ráölteni karcsú női bokákra. Vegyél, vegyél, vegyél, ostoba fogyasztó, van hozzád három kedves szavunk, többet nem is értesz.

Mit mondtam? 70-80 szó? Á, minek az a bőség?

Szavak. A fohász, a könyörgés szavai. Szavak az Ómagyar Mária Siralomban, kőbe zárva Michelangelo Piétájában, zenei hangokba öntve Haydn muzsikájában, táblára festve Mantegna  Halottjában, könyörgünk folyton, ezerévek óta, hogy ne üvölts, ne bánts, ne üss, ne lőj, mert nekünk csak szavaink vannak, és a szavak nem védekezésre valók. Hanem teremtésre. Tanításra, mesére, játékra – örvendezésre, hogy megszülettünk és ezáltal lehetőséget és jogot nyertünk arra, hogy benépesítsük a földet mindenfélével, amit a saját kérésünkre alkotunk. Zenével, verssel, házakkal és kertekkel, színjátszással és olimpiával, színekkel, szagokkal, fénnyel, ünneppel, jókedvvel, sok szép szóval, nem bánom, a pontos, képszerű fogalmazás kedvéért olykor csúnyával is.

Fel a fejjel! A rombolással, a szögesdrótokkal és lövészárkokkal szemben mégis ezek a szavak vitték előre a világot.

 Elhangzott 2001. április 8-án, a Magyar Rádió Jóreggelt Európa című műsorában

                                                                                                          

Ha a butaság fájna 2.

 Ez itt mai hír:

A DK szavazóinak többsége pártjuk visszalépése esetén sem szavazna a Tisza Pártra – derült ki az IDEA Intézet felméréséből.

Tovább is van, nagyon érdekes:

Vannak, akik Jakab Péter pártjára, a Nép Pártjánra (18 százalék) vagy az MKKP-ra (13 százaléka) szavaztak volna, de az MSZP-t is viszonylag sok DK-szavazó megjelölte alternatívaként (7 százalék), illetve még más, kisebb pártokhoz is érkeztek volna DK-szavazók.

A kutatás konklúziója szerint, ha nem indult volna a DK egy szeptember elején lebonyolított országgyűlési választáson, akkor szimpatizánsainak szavazatai többségében valószínűleg „elvesztek” volna a kormányváltást akaró erők szempontjából. A híveik ugyanis ebben az esetben inkább bejutásra esélytelen mikropártokra szavaztak volna vagy otthon maradnának.

Azért (ha belegondolnak) van abban valami dermesztő, hogy nem is olyan régen milyen sokan erre a pártra szavaztak. Furcsálltam is (mondhatnám, nem tetszett), hogy Magyar Péter együtt említi a dékát a fidesszel.

Már nem furcsállom. Csak azt nem tudom még eldönteni, a butaság mélységein morfondírozzak, a megátalkodott primitívségen, a bigottságon képedjek el, vagy vegyem tudomásul, hogy megint József Attila verse való ide, mert a "baloldal" szó zsolozsmázása nem csak gyanús, rosszabb annál:

Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
  mivelhogy rend kell a világba,
  a rend pedig arravaló,
  hogy ne legyen a gyerek hiába
  s ne legyen szabad, ami jó.

Nem nagy boldogság tudomásul venni, nemcsak a fidesz szavazók bűnsegédi bűnrészesek...

Egy meggyilkolt amerikairól

Ezt a mondatot az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatából idéztem két hónappal ezelőtt.

19. cikk

Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, ami magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, tájékozódhasson és terjeszthessen információkat és eszméket bármilyen kifejezési módon.

Ez a mondat is az akkori bejegyzésemből való:

Az 1948-ban deklarált „szólásszabadság” voltaképpen nem egyéb, mint felszólítás a gyalázkodásra, a gyűlölet és a butaság legitimációja a totálisan félreértelmezett „liberalizmus” által. 

A múltkor említettem Galileit - helytelenül, a tárgyhoz nincs köze, minthogy Galilei nem a "véleménye" miatt szenvedett zaklatást. Ő mérések eredményeit közölte, a legmagasabb tudomány tökéletesen elvégzett kísérleteinek az összegzését és nem a véleményét. A véleményét az egyház közölte: az inkvizíció betiltotta a könyveit, Galileit a tudományos eredményeinek a megtagadására kényszerítette, halálos fenyegetés útján. Az 1948-as deklaráció az egyházat szabadítja fel, mondván, joguk volt a véleményükhöz. Arra nézvést nincs "iránymutatás", ahhoz is volt-e joga az egyháznak, hogy tiltson, fenyegessen és emberek százmillióit gyilkolja meg a véleményének nyomatékosítása céljából, dehát miért ne lett volna.

Most lelőttek egy embert Amerikában. A tettet gyalázatosnak tartom, semmiféle embernek, semmiféle ember működtette intézménynek, egyháznak, államnak nincs semmiféle joga embert ölni. Viszont ennek a förtelmes gyilkosságnak a kapcsán megismétlem a fenti mondatomat: Az 1948-ban deklarált „szólásszabadság” voltaképpen nem egyéb, mint felszólítás a gyalázkodásra, a gyűlölet és a butaság legitimációja a totálisan félreértelmezett „liberalizmus” által. A meggyilkolt ember nem tudományos mérések többször ellenőrzött eredményeit, és az ezekből eredő következtetéseket közölte, hanem a közönség félrevezetésére és ingerlésére való szövegeket, a különféle törvényhelyek tiltásait figyelmen kívül hagyó mondatokat, mondanivalójának lényege a rasszizmus, a homofóbia, az antiszemitizmus terjesztése volt, "vita"helyszínein egy asztalt tett ki „Prove me wrong table” (bizonyítsd, hogy tévedek-asztal) felirattal, ezek a viták sokkal inkább provokációk voltak, a liberális egyetemi ifjúság hergelésére szorítkoztak, soha szó sem volt annak lehetőségéről, hogy az asztalnál ülő hagyná magát meggyőzni. A meggyilkolt ember részben a 19. cikk áldozata, egy normális, emberhez méltó jogrendben soha nem juthatott volna el odáig, hogy förtelmes eszméivel a nyilvánosság elé álljon. A másik tényező, ami ehhez a felháborító gyilkossághoz vezetett, és ami a 19. cikket a sokszoros hatványára emeli, az internet végtelen szabadsága, mert mint tudjuk, a végtelen, semmilyen korlátot nem ismerő "szabadságnak" van egy sajátossága - a vele járó totális védtelenség. A tíz millió "követő" nyújtotta, iszonyúan hamis illúzió a népszerűségről és érinthetetlenségről, ami a meggyilkoltnál lényegesen kevésbé buta és kevesebb gyűlöletet árasztó embert is elringatná. A harmadik az évszázadok óta abszolút félreértelmezett demokrácia, a silány mennyiség uralma. Ami lehetővé tette például a szerencsétlen meggyilkolt családapa országában egy olyan lény "megválasztását", akinél butább, gerinctelenebb, tanulatlanabb alak legföljebb Magyarországon található, az amerikai Mészáros Lőrincet, aki az írószert úgy tartja a kezében, mint egy csipet sót, mely fekete ácsceruzával rendre létrehoz egy grafológiai tragédiát, és ezt az amerikai elnök aláírásának tartja, fel is mutatja abban az irodában, ahol eddig legalább nem álltak félkörben hozzá hasonló kitüremkedései az élővilágnak - mi várható egy olyan országban, amelyben dühöng a primitív exhibicionizmus. 

A 19. cikk a "majom a tükörben" effektus tömeges szétterjedéséhez vezetett, a meggyilkoltéhoz hasonló nézetekkel élők azt kapják, amit értenek, azt látják, amit a majom a tükörben: saját magukat.

Mondjam, mi a megoldás? Minek? Aki teljes terjedelmében érti a fentieket, úgy is tudja, aki meg csak nagyjából, az az égre emeli a zavaros tekintetét, és felháborodva megkérdezi: kivenni a törvények közül a szólásszabadságot?! Súlyosan büntetni a széles körben hirdetett káros, gyűlöletet keltő eszméket?! Botrány!!! Szabályozni az internetet? Arra használni, ami annak a pozitív, az emberi szellem fejlődését segítő része? Még mit nem? Visszaállítani a demokrácia eredeti, ógörög jelentését, a "hasznosak és érdemesek" hivatalba helyezését, akik az ügyeket intézik, szakértelemmel, empátiával? Még csak az hiányzik! Akkor velem mi lesz?! Tanuljak?! Azt hiszik ezek, hogy meg akarom tenni az első lépést az emberré válás útján?! 

Ugyan kérem...

Tulajdonítsunk megfelelő jelentőséget egy szócsoportnak

 

A levéltetű metaforikus példáját Abody Bélától hallottam: egy szerkesztő azzal adta vissza egy kritikáját, hogy mikroszkóp alá teszi a levéltetűt, ezáltal felnagyítja, és jelentékenynek mutatja, pedig a holmi ócska, nem elemzésre, említésre sem érdemes. A magyar politikában sok ilyen levéltetű van és volt. Annak idején Torgyánról rengeteget írtak, a túloldalon állók jókat röhögtek rajta, holott egyszerűen csak nem kellett volna észrevenni. Hogy világos legyen, Abody levéltetű-metaforája a jelentéktelenségről szól, amiből mi, a beszélő és író emberek csinálunk jelentékeny figurát a részletes elemzés útján - a jelentéktelenség, különösen a nyüzsgő, tolakodó jelentéktelenség felnagyítása a mi hibánk, az illető nélkülünk eltűnne az érdektelenség homályában.

Ezt most azért említem, mert be kell ismernem, olykor elkövettem azt a hibát, hogy a jelenlegi, sokak által miniszterelnöknek nevezett biológiai kitüremkedést is a fenti metaforikus megnevezéssel illettem, mondván, nem kell annyit beszélni róla, csak a mikroszkóp tárgylemezén látszik, különben mindössze egy felnagyított levéltetű. Tévedtem. A mi miniszterelnöki hivatalunkat bitorló alak nem tüntethető el az érdektelenség sötétjében. Lévén ez a figura iszonyatosan kártékony, ellene csak radikális módszer lehet hatékony. A módszer ismert, úgyhogy elemzésre nincs szükség, nem kell leírni, hogyan tegyük ártalmatlanná ezt a kórokozót és különítsük el hermetikusan az emberiségtől, mert azt tudjuk, életfogytiglani elzárásra alkalmas fegyház Magyarországon is létezik - legföljebb ennek a fegyencnek az ajtajára ki kell tenni egy vörös cédulát, és ráírni, hogy levegő útján is, cseppfertőzéssel is terjed, az általa okozott kórnak lappangási ideje nincs, a várható halálesetek száma és az egyéb pusztítás felmérhetetlen, előre jelezhetetlen. Ám a kórokozó leírása nélkülözhetetlen, számtalan olyan ember él a Földön, aki nincs tisztában ennek az effektív tömeggyilkosnak a természetrajzával, ennélfogva nem is érez elegendően riasztó félelmet.

Nevezett sejthalmaz vasárnapi megnyilvánulása győzött meg arról, hogy ennek a leírásnak a közzétételét nem halogathatom tovább. Az imént nem emeltem ki, hogy az általa okozott kór beszéd útján is képes terjedni, lévén a tárgyalt egyed - külsődleges jegyei alapján - az emberfélék (Hominidae) családjába tartozó. Ilyenformán alkalmas volt a következő szavak nagyjából artikulált kiejtésére: „semmi nem lesz elfelejtve. Minden fel lesz jegyezve és minden el lesz rendezve.” A szóban forgó szervesanyag koncentrátumhoz leginkább hasonló formációk, mint például Hitler, Sztálin, Rákosi effajta fenyegetést soha nem tartottak szükségesnek kibocsátani a szájukon keresztül képzett hangokkal, minthogy a biológiai építőkövek legócskább selejtjéből voltak ugyan összerakva, de egyik sem a mi miniszterelnöki címünket bitorlóhoz hasonlóan ócskából.

Sokszor elmondtam és leírtam már, a főváros legsötétebb részén nőttem fel. Nekem elég nehéz újat mondani, mutatni az emberi silányság legriasztóbb variációiból. Egy szóval jellemezve a Körúttól kifelé a Népszínház utca és Práter utca közé zárt területet, félelmetes volt. Sem az ember testi épsége, sem az élete nem képviselt semmiféle értéket, az ott élők ösztön- és indulatvezérelt cselekedetei a totális tudatlanságból fakadtak, ilyenformán kiszámíthatatlanok voltak, a fizikai erő tisztelete is csak a nyeszlettek szimpla agyának elborulásáig tartott. De olyan selejtre, amilyen a mi miniszterelnöki hivatalunkat bitorló alak, nem emlékszem. Volt ott mindenféle a rosszminőségű emberből, aljas és sunyi is, gyáván eliszkoló nagyszájú, aki már egy felemelt kéz látványától is fülét-farkát behúzva menekült, jellemtelen spicli, gerinctelen zsebtolvaj, zsidó-, cigány- és buzigyűlölő szájtépő, gátlástalan uszító és hazudozó – de olyat egyet sem ismertem, akiben ez mind együtt meglett volna, egyetlen jótulajdonság nélkül. Akiben olyan heves, beteges vágy élt volna a gonoszság, a másoknak való ártás iránt, hogy az első pillantásra mellbevágta a szemlélőt. Egy ilyen alakban nincs semmi félelmetes, ez csak szánalmas és nevetséges, az ilyet egy szimplán aljas, kötekedő, erőszakos verekedő egyszerűen félre taszít, turházik egy lepényeset a porba és otthagyja. A mi miniszterelnöki hivatalunkat bitorló sejtszerveződés lényegében szánalmas, nevetséges és kisszerű, nyilvánvaló, hogy csak egy sunyi, gyáva kis nyavalyás szájtépő – de van egy körülmény, ami a hatókörében élőt megbénítja, amitől a tehetetlenségbe lassan beleőrül: a mögötte nyüzsgő tömeg mérgező lehelete, ami – sokak vélekedésével ellentétben – nem legitimál, csak szétteríti a silányságot, nyúlós, nyálkás, rossz szagú váladékával beborítja a lassan gyilkoló passzivitásba menekülő embert.

Eleinte dühbe gurultam, ma már csak fáradtan legyintek, amikor azt hallom, milyen szörnyű gyerekkora volt szegénynek, hogy bántották, verték, rúgták… Semmi különös nem történt, természetes viselkedésformát tekintünk extrémnek, az effajta szocializációban ezek a gének ki tudja, hány nemzedék óta sorvasztanak egyre gusztustalanabbra újabb és újabb egyedeket, csak rá kell nézni a kedves papára, ez a borzalmasan rosszarcú, modortalan, taszító figura semmi egyebet nem tett a fiacskájával, mint amit ez a törzs generációk óta természetesnek tart, hiába tennének fel neki számonkérő kérdéseket, nem is értené, hiszen az ő köreiben, az ő felemenőinél és ivadékainál ez a világ rendje. Ahogyan egy évtizedekkel ezelőtti interjúban a röhögcsélő ivadék is annak tartotta. Rúgta is az apja, persze, mi egyebet tett volna…

…„semmi nem lesz elfelejtve. Minden fel lesz jegyezve és minden el lesz rendezve.” A fentiek alapján tekinthetnénk ezt a mondattorzót akár egyszerű következménynek is, a miniszterelnöki hivatalt bitorló alak nem adott mást, csak mi lényege, azt meg végképp nem lehet elvárni egy effajta fejlődési rendellenességtől, hogy viselkedjék miniszterelnökként, a baromfiszaros udvarból azt hozta magával, amit évtizedek óta látunk. Az „elemzők”, ezek a különféle felkészültségű, de egyformán ócskalelkületű paprikajancsik meg is tesznek mindent, hogy ezt tekintsük magától értetődőnek – az „őfelsége udvari bolondja” jellegű adón rendszeresen kinyilatkoztató mulatságos kis figura, a fensőbbségesen deklaráló őszapó például azt mondta, ez a fenyegetés az „övéinek” szólt. Nagyon igyekezett ő is meg az őt naponta többször megszólaltató csatorna is, jaj, nehogy valaki magára vegye a homo sapiens fajhoz tartozók közül, oh irgalom atyja, ne hagyj el, ez a mi miniszterelnökünk nem tenne ilyet. Volt efféle több is.

A förtelmes mondattorzó ismeretében nem lehetett könnyű kitalálni ezt „az övéinek szóló fenyegetést”, dehát mint tudjuk a jellemtelenség leleményessége végtelenül színes és szinte határtalan. Mindössze annyi szükséges hozzá, hogy az „elemzők” amúgy is csekély szövegértelmezési képességeiket a szokásosnál is kevésbé működtessék. Azt meg aztán igazán nem lehet elvárni, hogy az alant következő, rövid, jórészt már hatodik általánosban is megkövetelhető nyelvtani (és valamelyest lélektani) elemzést elvégezzék.

A határozói igenévhez a „hogyan” kérdés illeszkedik, a kisujját eltartó sznob „szabályértelmezésével” szemben (miszerint a határozói igenév germanizmus, használata helytelen) kifejezhet állapotot, de éppen ezért az egész mondat idejéhez viszonyítva csak előidejű és befejezett lehet, jövőidejű nem, minthogy a majd bekövetkező még nem állapot, csak terv, elképzelés. A létige gyakori és indokolatlan használata szürkíti a nyelvet, és a felelősség elhárítását jelenti: az egyes szám harmadik személyű, jövőidejű alak (lesz) a személyességet helyettesíti, a mondat jelentését általánossá, ködössé, megfoghatatlanná, azonosíthatatlanná semlegesíti: „semmi nem lesz elfelejtve. Minden fel lesz jegyezve és minden el lesz rendezve.” –  azaz nem én nem fogok felejteni, nem én fogok mindent feljegyezni, nem én fogok mindent elrendezni. Az egyes szám harmadik személyű, jövőidejű létige használata a primitív, gyáva emberre jellemző, aki nem meri vállalni még a szándékát, a vágyát sem, ha megtette, letagadja, másra keni…

E mondatszörnyeteg akkor is felháborító volna, ha az „övéihez” szólna, pedig az „övéinek” az emberi értékét nem lehet elég alacsonyra taksálni. Egy bizonyos. Működőképes országban bármely ügyész azonnal intézkedett volna. Hivatalból. Tettenérés esetén a mentelmi jog felfüggesztését is csak utólag kell kérni…

Összefoglalásképpen vegyünk egy bővített, de világosan érthető mondatot: adva van egy bizonyos jegyekben az emberi fajra emlékeztető, de nyilvánvalóan rosszminőségű géneket hordozó, gyűlöletet, bosszúvágyat, gonoszságot árasztó kártékony egyed, aki gátlástalanul, a hívei számára is nyilvánvalóan szünet nélkül hazudozik, hivatalából eredően az országot és annak népét az egész Földkerekségen lejáratja, utálatossá és megvetendővé rondítja, a hazai életet elviselhetetlenné szegényíti, a magyarságot visszabutítja a legsötétebb keresztény középkorba, és ez az egyed most további pusztításra, rombolásra készül, ezt a szándékát a maga tanulatlan, ostoba, gerinctelen, primitív lelkületének megfelelő mondatba öntve meg is üzente.

Teheti.

 

Üvöltés

 

Körülbelül az állványnak a kép széléhez legközelebbi lábánál állt Vásáry Tamás zongorája, Schubert Pisztráng ötösét vettük fel, én lapoztam, mert a zeneakadémista lánynak el kellett mennie, akit Vásáry behívott a stúdióba - elhúzódott a felvétel. Ez valamikor a 90-es években volt. Az meg 1965-66 körül lehetett, amikor A jazz világa című műsorom élő adásában a képen látható nagy, sárga lebontott falburkolat helyén állva mutattam be az ifjú fogorvost, Vukán Györgyöt, aki valamilyen komolyzenei díjat nyert Lengyelországban, de úgy döntött, megpróbálkozik a jazzel is, a Stúdió 11-ből Berkes Balázs állt be bőgőzni, arra már nem emlékszem, ki dobolt (lehet, hogy én). A jazz világa a 6-osból és a 22-esből ment...

A Magyar Rádió épületeit eltüntették a föld színéről, kellett a hely a pázmány péter katolikus egyetemnek. Tetszik érteni, ugye? Katolikus egyetem. A börtöncella perspektívája. Betonbunker vitorlázórepülőknek. Az univerzitás, az egyetemesség, a legmagasabb tudomány intézménye egy jelzővel körbezárva, a kártékonyság, a hazugság, a bilincsbe vert szellem, a korlátoltság, a kirekesztő gyilkosság, a konok butaság jelzőjével.

„Tisztelt Kolléga!

Mint arról már értesítést kapott, a félév során kompetencia és tudásfejlesztő programon kell részt vennie. A képzésen a megjelenés, az aktív tudáselsajátítás és a felmérések kitöltése kötelező. A program célja, hogy a katolikus egyetem oktatójaként elmélyíthesse tudását a Katolikus Egyház tanításáról. A programban – egy az első alkalommal végzett előzetes tudás és kompetencia mérést követően – heti gyakorisággal, folyamatos ismeretellenőrzés mellett sajátíthatja el a Katolikus Egyház Katekizmusának tanítását”

Ezt ennek a förtelmes intézménynek a dékánja írta egy adjunktusnak. Hogy "folyamatos ismeretellenőrzés" mellett. Azaz feleltetni fog. Mint a porosz dedóban. Hogy miből? A "Katolikus Egyház" tanításából. Ami a "Katolikus Egyház Katekizmusának" a megtanulása által érhető el. Mint például? Mondjuk ezt a "tanítást" kötelező elsajátítani: Az Isten utáni vágy az ember szívébe van írva, mert Istentől és Istenért teremtetett; Isten pedig szüntelenül hivogatja magához az embert, és az ember csak Istenben találja meg az igazságot és a boldogságot, amelyet szüntelenül keres:

"Az emberi méltóság lényeges része az Istennel való közösségre szóló meghívás. Az ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja, s csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a szeretetet, és rábízza magát a Teremtőjére."

Ezek bontották le, semmisítették meg a Rádiót. A Magyar Rádió épületeivel nem az én hajdani munkahelyemet pusztították el, hanem az egyetemes kultúrtörténet egyik páratlan intézményét, a magyar művészet és tudomány megjelenítőjét, folyamatos megteremtőjét, múltjának és jövőjének legfontosabb műhelyét. Ehhez fogható barbár aljasság nem található a világtörténelemben, beleértve a II. világháború bombázásait is. Ezért az egy alávaló tettért az egész nyavalyás "politikai" garnitúra legutolsó hivatalsegédének is többszörös életfogytiglan jár. Hajnaltól estig kapálással egy terméketlen földön.

P.S.: 

Ennél borzalmasabb képet nehéz elképzelni. Békeidőben, az atlanti térségben.

Milyen jövő vár erre a kisfiúra? Istenfélelemben, menekülőben a valóságtól, kiszolgáltatottan, mindenféle értelmes tettől, tudástól elrekesztve, bezárva a vallás tiltásainak, elrendeléseinek, annak leglényegéhez tartozó hazugságainak a legsötétebb börtönébe, az onnan való szabadulás majdnem totális reménytelenségével.

Már most könyörög egy iszonyatos, megfoghatatlan hatalomhoz, amiről nem tudja, hogy az soha semmi módon nem fog segíteni. Viszont egész életében korlátozni fogja. És már most el kell fogadnia, hogy boldog majd a halála után lesz a mennyek országában.

A tanáraim szerint okos gyerek voltam. A Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola (a későbbi-mai Fazekas) akkor is az ország legjobb iskolája volt, ott legjobb tanulónak lenni valószínűleg nem lehetett egyszerű, mindennapos dolog. Különösen nem az osztály, hanem az iskola legjobb tanulójának – fogalmam sincs, ezt milyen ismérvek alapján határozták meg, de hetedikben és nyolcadikban én voltam ez a bizonyos legjobb.

Évekig tartó küzdelem után tudtam kitépni magam az emberiség valaha létrehozott legförtelmesebb ideológiájának kényszerzubbonyából.

Kiszolgáltatott, védekezésre képtelen gyerekeket kényszerítenek a „hittan” elnevezésű, agy- és lélekgyilkos „tanórákon” való részvételre, elintézve ezáltal ennek az országnak a szellemi fejlődését a következő 25-30 évre.

Természetesen elismerem minden vallásos olvasóm jogát a fentieken való felháborodásra, mint ahogyan elismerem a vallásszabadság törvényességét is. Ez itt fönt csak az én véleményem.

Színvonal

 Droggal töltött sütis doboz és csokicsomagolás is előkerült a NAV razziáján

De kis helyes cím, nem? A magyar hírportálok cikkeit jóideje már ovisok írják... jó, mondjuk a gyengébb képességű kiscsoportosok... süti és csoki, egyem a kis lelkét neki...

Hivatás

Ezt a mondatot olvastam Bruck Gábortól:

"A politika transzcendens hivatás – ugyanabban az értelemben, mint az orvos, a tűzoltó vagy a pilóta munkája."

Jaj ne! Egy olyan okos ember, mint Bruck, nem írhat le ilyet... Vagy 2025-ben még mindig nem látja senki, milyen kártékony, pusztító alak a "politikus" és milyen kártékony, pusztító dolog a politika? Hivatás?! Mint az orvos? Gábor, ne...

2021. november 8., hétfő

A politikusról

Vegyünk egy lakást, benne egy statisztikai átlagnak megfelelő családdal. Mondjuk, valami baj történik a villannyal. Nem olyasmi, amit a család valamely tagja rendbe tud hozni. Akkor hívnak egy villanyszerelőt. Még délután kiderül, hogy az egyik gyerek nem képes megoldani a matematika feladatát. Különben is elég gyenge ebből a tantárgyból, most végleg eldőlt, hogy különórákra lesz szüksége. Akkor hívnak egy matematika tanárt. Vagy egy egyetemistát, aki a TTK-n matematika-szakos. A másik gyerek magyarból gyenge. Vagy történelemből. Akkor hívnak egy magyar- vagy egy történelem szakos tanárt.

Ezek hétköznapi dolgok. A városi ház eresze kilukad, akkor hívnak egy bádogost, esetleg egy ácsot. Vidéken egy családi házhoz is. Ha egy fát kell kivágni, kertészt. Kőművest, ha levált a vakolat. Ünnepnapon a cukrász süteményét eszik. Színészt néznek a színházban. A színigazgató szabót vesz fel a jelmezvarráshoz, díszletmunkást, hogy a színpadmester fel tudja állíttatni az előadás díszletét. A moziban vagy televízióban vetített filmhez rendező kell, operatőr, kaszkadőr, bühnés (a filmnél így hívják a díszlettel és egyéb mozdítani való holmival törődő munkást), világosító, hangmérnök.

Bizonyára sejtik már, mi a felsorolás rezüméje: soha sehová nem hívnak politikust, sem hétköznap, sem ünnepkor. Valahogy úgy alakult a történelem során, hogy az ember valamiért kitermelt magából egy rendkívül erőszakos hátramozdítót, akire az élet egyetlen területén sincs semmi szükség, és az ember mégis ezzel a hátramozdítóval dönteti el, mikor, mennyiért, mit csináljon a villanyszerelő, a matematika tanár, a kőműves, a világosító vagy a kútfúró.

Mostanában lesz a napok múlásával egyre groteszkebb az embernek ez a megmagyarázhatatlan szokása. Egyrészt a világjárvány téteti fel a kérdést mind sűrűbben: miért egy politikus dönti el, mi történjék az ember életével. Másrészt az „ellenzéki összefogás” során vetődött fel egy szakértői kormány iránt való igény. Ezesetben nem az volt a visszatetszően undorító, hogy a politikusok kérték ki maguknak még az elgondolást is, ezt tarthatjuk természetesnek, hanem a rengeteg fórumon megnyilvánuló rengeteg közember, mondhatnám, a népből valók szintén indignálódva utasították vissza a felmerülő ötletet is.

A pedagógusok felháborodva kérték ki maguknak a felszólítást a kötelező oltás ügyében való intézkedésre, de nem azt mondták, hogy ők azért nem vállalhatják a felelősséget, mert ez az egészségügy különféle területein működő, magasan képzett szakemberek dolga, hanem hogy a kormányé. Tessék szíves lenni megmagyarázni nekem, miért is? Miért intézkednek (vagy nem intézkednek) a politikusok az egész világon? Ha fáj a torka a kisfiúnak a családban, senkinek nem jut eszébe, hogy politikust hívjon. Midőn egy torokfájásnál sokkal nagyobb a baj, akkor miért? Amikor ez a rohadt vírus megjelent, valaki felhívta például Karikó Katalint, hogy mi is volt azzal a néhány évvel korábban felismert vegyülettel, ami képes lenyírni a vírus koronáit. Aki felhívta ezt a zseniális embert, nem politikus volt, hanem egy Karikóéhoz hasonló szakma tudósa. Akik elkezdték vizsgálni ezt a vegyületet, akik eldöntötték, hogy használható, akik a megfelelő laboratóriumokban és gyógyszergyárakban elkezdték tömegesen előállítani, azok kivétel nélkül ennek a szakmának a különböző területein munkálkodó, kivételes képességű emberek. Tessék szíves lenni megmondani nekem, mi a francért dönt politikus ennek a szernek a használatáról? Valamint az összes olyan holmi alkalmazásáról, ami szükséges ahhoz, hogy ezt a rohadt vírust kiirtsa, és amiket ugyancsak az egészségügy különféle területein működők neveztek meg. Egyáltalán bármiről, ami egy világjárvánnyal kapcsolatban felmerül.

Ahogy öregszem, úgy válik bennem egyre bizonyosabbá a felismerés: az emberiségnek majdnem a teljessége képtelen föltenni bármilyen értelmes kérdést. Nem a választ nem ismeri, a kérdést nem bírja föltenni – a válaszhoz előbb a kérdés kell, azt meg Wittgensteintől tudjuk, ha egy kérdést fel tudunk tenni, arra válaszolni is tudunk. Valaki bizonyosan.

Tényleg olyan baromi nehéz föltenni az alapkérdést: mi szükség van a politikusra? És miután megszületett az evidens válasz, miszerint semmi, az égvilágon semmi, sőt kifejezetten kártékony fajtáról van szó, akkor villámgyorsan nekilátunk elzavarni ezt a léhűtőt. Több mint ötmillió áldozata van eddig a vírusnak. Ha nem politikusok intézkednének, ennek egy töredéke halt volna meg – ezt az állításomat itt röviden nem tudom bizonyítani, de a szükséges valószínűség számításokat bárki elvégezheti. Tessék csak körülnézni itthon. Mit mondanak a virológusok és más, az egészségügyben járatos emberek? És mit tesz ehhez képest a kormány? Majd a falusi futballista, ez az átlagosnál is butább, tanulatlanabb, faragatlan fajankó ezt jobban tudja, ne pofázzanak bele az ő dolgába holmi biológusok, orvosok, járványügyben képzett emberek. Majd ő azt eldönti, hogy nem dönt el semmit, mert fogalma sincs arról, mi a jelentéstartalma annak a fogalomnak, amit a „felelősség” szóval jelölünk. Ő azt tudja bizonyosan, hogy ő egy gyáva, sunyi senkiházi, aki soha életében nem értett semmihez, mert a gyűlölet és a bosszúvágy lehetetlenné tette, hogy bármi mással is foglalkozni legyen képes, ennélfogva nem dönt semmiben, amiért felelősséget kellene vállalni, ahhoz meg túlságosan ostoba, hogy legalább olyanokra tolja a döntést, akik értenek a dologhoz, ő odáig lát el, ahol káefté meg bété vezetők vannak, akik majd kirúgják azt, aki nem engedi magát beoltani. Mert a virológusoknak az ő számára homályos mondataiból annyit azért sikerült felfognia, hogy kellene oltani az embereket.

Szerte a Földön a kollégák egy része kevésbé rosszminőségű, mint a mi miniszterelnökünk, de azok is csak politikusok, azok is csak arra képesek, hogy mindent elrontsanak, amit a hozzáértők világosan elmondtak.

Volt egy szakértői kormányunk, némelyek lesajnálóan jegyezték meg, hogy ez persze csak szakértői, egy ilyen kormány nem vállalhatja a politikai felelősséget.

Ne is! Addig jó nekünk! Miért is kell megalakítani egy szakértői kormányt? Mert a politikusok nagyon elrontottak valamit. A szakértői kormány rendbe hozza, aztán vissza a politikusoknak, hadd rontsák el megint.

A politikai felelősség elnevezésű lidércfogalom abban különbözik a felelősségtől, hogy nem felelősség, egyszerűen azért, mert a politikus tetteinek nincs semmilyen őrá visszaható következménye, azaz a politikus felháborodottan utasítja vissza annak még a feltételezését is, hogy ő büntetőjogi felelősséggel tartozna a tetteiért. Miért is nem tartozik például elszámolni milliárdokkal, amiket elherdált, ellopott részben saját kasszájába helyezve az összeget, részben a pártjáéba, meg amiket téves, rossz döntései következtében másra, haszontalanra, kártékony dolgokra költöttek? Mindenki mást sokkal kisebb összegek helytelen használatáért börtönbe csuknak, a politikust nem, mert ő kitalálta magának a politikai felelősség nem létező fogalmát? Mert az ő politikai felelőssége azzal a szörnyű következménnyel járhat, hogy esetleg négy év múlva nem választják meg, és akkor szegénynek majd ellenzéki politikusként kell (nem is kell) bejárnia az ország házába melegedni vagy hűsölni, és további felelőtlen marhaságokat beszélni? Ez volna a felelősség és a vele járó következmény? Hogy megbukik a választásokon, és elveszti a hatalmat? És ellenzékben ott folytatja, ahol abbahagyta: drága autókon jár drága helyekre, és minden ingyen van neki, mert mi fizetjük? Szörnyű felelősség, szörnyű következmény.

Egy kis ideig játsszunk még a felelősség fogalmával. Képzeljük el, hogy a politikus hoz egy helytelen döntést, aminek következtében lezuhan. Mondjuk olyan magasról, amilyen magasan például a cirkusz kupolája van, és nincs háló. Nem képtelenségekről beszélek, hanem létező dologról, a légtornász munkakörülményeiről.

A légtornász úgy vállalja az esti fellépést, hogy tudja, ért a légtornázáshoz, tudja, hány szaltóra képes, amely szaltók kiforgása után a fogó még biztonságosan el tudja kapni, és hányat kell hintáznia a pallóra való visszaérkezéshez. Ha ezeket nem tudja, meg sem fordul a fejében, hogy fölmenjen, a saját testi épsége és a többi fellépő iránt érzett felelőssége elég ahhoz, hogy ne is gondoljon a produkcióban való részvételre.

Egy pillanatra felejtsük el, hogy a politikus döntésének pillanatában azzal sincs tisztában, mit kellene tudnia a helyes döntés meghozatalához (szaltók kiforgása, fogóhoz való kapcsolódás, hinta vissza a pallóra), csak a döntés következményeit vegyük figyelembe. És itt nem hadüzenetről beszélek (arról is mindig politikusok határoznak), ami világosan, elsődlegesen emberek millióinak kerül az életébe, miként egy világjárvány kezelési hibái is, hanem mondjuk egy gazdaságot érintő intézkedésről, aminek következtében összeomlik egy iparág, ellehetetlenül a mezőgazdaság valamely része, emberek tíz- és százezrei veszítik el a megélhetésüket, és mondjuk „csak” huszonöten halnak meg agyvérzésben, infarktusban. Ez a szám éppen az ötszöröse egy kis létszámú légtornász csapatnak – még mindig effektíve látható emberéletekről van szó, más, közvetve halálhoz vezető dolgokat nem említek.

Ha a politikus tudná, hogy lezuhan egy rossz döntés következtében, mint a légtornász, nem az történne, hogy esze ágában sem volna azt a döntést meghozni, hanem elgondolkodna azon, akar-e politikus lenni. És miután elgondolkodott, rájönne, hogy nem akar, mert nem vállalhat ilyen szörnyű kockázatot egy olyan dologban, amihez nem is ért, méghozzá azért nem, mert nincs mihez érteni.

Rendeleteket hozni, törvényeket íratni, nagyképűsködni és mások munkáját akadályozni, össze-vissza hazudozni és ígérgetni – azaz emberek életkörülményeivel játszadozni, az életüket kockáztatni az mer, aki felelőtlenül, következmények nélkül teheti, amit tesz.

Majd’ elfelejtettem, a politikusnak nincs semmilyen felelősségérzete, de hogy a helyzet még könnyebb, ha tetszik, még linkebb legyen, van viszont mentelmi joga, hogy a politikai felelősség borzasztó súlyát könnyebb legyen elviselni. A mentelmi jog azt jelenti, hogy nem vonható semmilyen büntető eljárás alá. Egyszerűbben szólva, nem büntethető. Az elmebeteg sem büntethető. Mert aki nem beszámítható, az nem büntethető. Jó, nem?

Persze lassan tudatára ébredünk, hogy bizonyos köztörvényes bűncselekmények erősebbek a mentelmi jognál, hogy a politikus büntethető. Kellene hogy legyen. És most talán el kellene gondolkodni azon, mit kezdjünk a politikusainkkal. Nem erre a szotyolahéjköpködő vezette rablógyilkos bandára gondolok, hanem az összesre. Akik most fel vannak háborodva azon, hogy egyesek ezentúl villanyszerelőt hívnának és nem politikust.

Itt most annak kellene következnie, hogy felépítem a politikus nélküli rendszert, hogy megmutassam, miként volna működtethető egy ország. Ezt nem azért nem teszem, mert nem tudnám összerakni azt a rendszert (már összeraktam, tudom, hogy működőképes), hanem mert egyrészt nem akarok nagyképűsködni, másrészt meg különben sem az én dolgom.

Nekem csak az a dolgom, hogy szóljak, soha, semmilyen esetben nem jut eszünkbe politikust hívni, ha szükségünk van bármire.