Karlendítés

Mondtam már jónéhányszor, a bulvár az emberi élet legförtelmesebb pusztítója, nem számoltam utána (konkrét adatokhoz nehéz volna hozzájutni, csak a jelenségek leírására szorítkozhatunk), de első pillantásra nyilvánvaló, hogy az egyház és a politika együttes dúlása sem okozott akkora kárt, mint a „kereskedelmi” média, azaz a különböző televíziók, rádiók és újságok. Az igazán borzasztó az, hogy kollektív öngyilkosságot nézünk évtizedek óta, voltaképpen az egész emberiség meglehetősen gyors futását a megsemmisülés felé.

Az a szint, ahová nagyjából ötven év alatt süllyedt az atlanti térség lakosainak szellemi nívója, körülbelül az időszámítás előtti tizedik évezred átlagszintjének felel meg, a jelenben élni azért veszélyesebb, mert az egymás kiirtására készült tárgyak műszaki színvonala néhány évtizede lehetővé teszi tömegek messziről való elpusztítását. Ez a fejlődés egyik mutatója, a bulvár imádja, minden „híradó” azzal kezdődik, hányan haltak meg milyen eszköztől, minden címlap tartalmaz legalább egy emberhalálról szóló „hírt”. Ha nincs kedvük visszakeresni a bulvárról való elmélkedéseimet, annyit azért ideírok ismét: a bulvár a legaljasabb emberi ösztönök folyamatos piszkálásával és a tömegek mélybutaságban tartásával éri el százmilliók viszonylag rövid idő alatt való megölését.

Ezeket most csak azért idéztem föl, mert szeretném elérni, hogy végezzenek el egy elemzést, mi a hozadéka annak, hogy valakik fontosnak tartottak nyilvánosságra hozni egy mozdulatot, egy hétéves kislány náci karlendítését. A hétéves kislány ma 89 éves, 63 éve Nagy Britannia királynője. 1933-ban lendítette a karját, amikor ezt az „üdvözlési” formát az emberiség műveltebb töredéke még a római korból ismerhette, lévén Hitler ennek az évnek a januárjától Németország kancellárja, a náci propaganda  majd évek múlva teszi hírhedtté a karlendítésnek különféle formáit (maga Hitler például leginkább a vállához emelte a kezét). Az angol királyi udvarnál volt valaki (a fene akarja megjegyezni, hányadik kicsoda), aki már ismerte a nácipárt jellegzetességeit, aki a világszerte ismertté vált képsorok tanúsága szerint rávette a hétéves kislányt, hogy csináljon úgy, de mondom, ennek akkor még annyi jelentősége sem volt, amennyit a brit királyi ház irányultságát illetően tulajdonítunk neki. Azt akarom mondani, hogy akkor is teljesen érdektelen, mindenféle jelentőségtől mentes epizód volt a jelenet, most is az – volna, ha valamelyik tömeggyilkos (bulvártelepen tenyésző egyed) föl nem teszi a világhálóra.

Mit ért el ezzel? Mélybutaságban tartott százmilliók csámcsognak és szörnyülködnek. Min is? Nem tudják. Senki sem tudja. (Odáig senki sem jut el, hogy belegondoljon, milyen kapcsolata volt II. Erzsébetnek a nácizmussal, az a villanása az értelemnek már meghaladná a bulvárcsinálónak és az ő fogyasztójának a szellemi képességeit.) Marad a csámcsogás és szörnyülködés mint a bulvár létének alapja. A képsor a mélybutaság jelenlegi szintjén nyomott egy erőteljeset, a szint tovább süllyedt, a gyűlölet és a megalázottság heve tovább emelkedett.

A képsort nyilvánosságra hozó valamit magyarázott a világ képernyőjén, az én gyomrom gyenge ahhoz, hogy ilyesmit végig bírjak hallgatni. Annyit tudok, hogy az illető szabadlábon van. Az összes többi „kollégájával” együtt. Ahelyett, hogy 25 éves börtönbüntetését töltené mint felbujtó tömeggyilkosságra.

A képsor néhány nap alatt érdektelenné válik. A fertőzés tovább terjed.

Fiataloknak

Gyerekkoromban nagy tisztelettel néztem föl azokra az emberekre, akik soha nem és akik mindig csak. Megbízhatóknak véltem őket, példának a kiszámítható viselkedésre, a következetességre, a pontosságra. Aki soha nem mondana olyat, aki mindig csak úgy jelenik meg. Aki soha és aki mindig, tekintet nélkül arra. Arra tanítottak az iskolában, hogy ilyennek kell lennem. Az ország legjobb iskoláiba jártam.

Borzalmas, még inkább irtózatos. Szorgalmas és elvágólagos. Szögletes. Egyenes vonalak vannak, nincs engedmény. Soha, senkinek. A gyerek majd megtanulja. Hogy az élet kegyetlen, nincs pardon. Jobb, ha a szülői házban. Majd fog tudni alkalmazkodni. Ha megalázzák, már ismeri az ilyet otthonról. Ha verést kap, azt is. Szokjon csak hozzá. Még mindig jobb hazulról úgy kimenni az életbe. Minél előbb, tanuld meg, fiam.

Amikor delet harangoznak, asztalhoz ül, és megveti azokat, akik akkor esznek, amikor éhesek. Családi ebéd minden vasárnap ugyanabban az időben, ne fészkelődj a széken, fiam, várd meg, amíg a családfő kimeri a tálból a legszebb zúzákat és sárgarépákat. Az oroszlánok is így szokták, tanulj fiam a természetfilmekből. Vasárnap ebéd után lehet ezeket látni a tévében, nagyon hasznos műsorok. Ami a természetnek jó, azt nem kell felülbírálni.

Soha. És mindig. Nincs kivétel.

Zenék

Nézzenek egy kis zenét, ahogy már sokszor mondtam, elviselhetőbbé teszi a napjainkat.

Egy tizenkét éves baszk kislány a trombitájával, egy német csellista a gitárként használt hangszerével és egy amerikai napszemüveges szőke vamp, aki a világ egyik legzseniálisabb jazzmuzsikusa.

Nézzék, hallgassák.

Andrea Motis

Stephan Braun 

Melody Gardot és Stephan Braun

Lászlógyuri

Kerestem valamit a Neten, találtam egy nekrológot, négy éve írtam az egyik napilapba. Ideteszem, aztán megmondom, miért.

„Öt perc alatt több ötlete volt, mint másnak egész életében. És egész életében öt percig nem vette komolyan önmagát. Másokat sem. A világot sem.

Mindig szeretett volna valamit. Azt soha nem tudta pontosan, mit, csak azt tudta biztosan, hogy azt nem, ami van. Miközben lényegében semmi baja nem volt azzal, ami van, hiszen az embernek nem lehet semmi baja azzal, amit nem vesz komolyan.

Csillogott a szemüvege és alatta a mosolya, ha bárkivel találkozott, mert bárkiről többet tudott, mint az a bárki önmagáról, pedig neki csak négy-öt lépésnyi ideje volt rá, hogy kiismerje azt, akivel találkozott. Ha már ismerte, elég volt két lépés is ahhoz, hogy felmérje, változott-e az a bárki, mióta nem találkoztak. De olyan nem volt, hogy valaki, bárki ne találkozott volna László Gyurival. És olyan sem, akin ne mulatott volna, amiért olyan, amilyen. Nem mindenkinek mondta meg. Gyűjtötte ugyan az embereket, de kevés olyan volt, aki a közeledés négy-öt lépése után is érdekelte.

Mindenki mindig azt hitte róla, hogy ellenzéki, de azt soha senki nem gondolta, hogy kormánypárti. Folyton ki akarták rúgni a Rádióból. Pontosabban ki akarták rúgatni. Jónéhány évig az én szobám az ötödik emeleten volt (a rémületesen ronda Pollack-épületben, nem Pollack tervezte, hanem a Pollack Mihály térre építették), Gyurié a harmadikon, néhány hetente együtt mentünk le a másodikra fegyelmi ügyben. Téged ma miért rúgnak ki, kérdezte, nem tudom, majd megmondják, és téged, kérdeztem én, nem tudom, de ők sem tudják, majd kitalálnak valamit. 82-től 94-ig aztán egy folyosón volt a szobánk, együtt is rúgtak ki minket, ő soha többé nem ment vissza a Rádióba.
Persze nem volt ő ellenzéki, ő csak mulatságosnak tartott mindenkit, aki azt hitte magáról, hogy neki hatalma lehet bárki felett.

Novemberben megjelent egy könyve, 39 történet az Emberről, a történetek nagy része ebben a lapban volt olvasható először. Ebből az derül ki, hogy volt azért 39 ember (a családján kívül), akik még az utolsó lépés után is fontosak maradtak, akik beleillettek László Gyuri gyűjteményébe.

Gyuri, ezt az írást a Zsuzsa majd odaadja neked, éjjel kettőig, fél háromig fönt vagyok, szóljál, ha valamit javítsak vagy húzzak ki. De komolyan.”

Zsuzsa a felesége volt, vegyészmérnök, hasonlóan derűs, mint László Gyuri.

Naszóval. Régen tudom, ha én nem írok bizonyos emberekről, bizonyos fogalmakról és dolgokról, akkor azok örökre feledésbe merülnek. Két olyan tevékenységi kör van Magyarországon, amit megszűntnek lehet nyilvánítani, a rádiózás és a televíziózás, és két intézmény, ami nincs többé, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió. Ilyen elnevezésű hivatalok – úgy hallom – még vannak, ezeket be kellene perelni névbitorlásért, de már nincs, aki ezt megtehetné (én alkalmatlan vagyok az ilyesmire).

A Rádió fogalom volt valamikor. Azt mondta a rádió, ez referencia mondatként hangzott, bárki mondta, a Rádiónak hitele volt, néhány rákosiév kivételével a hazugságokról is rögtön lehetett tudni, hogy az hazugság, a fene tudja, miért, akkor tudtam, ma már nem menekülnék a belemagyarázás vádja alól.

1990. után eltorzult a Rádió, rátelepült a politika erősebben, mint valaha, a sok ostoba, tehetségtelen, kontraszelektált „politikus” ösztöneibe beleépült a korábban kialakult reflex: választásokat nyerni elsősorban a Rádióval lehet. Ez ma is így volna, ha volna még Rádió, engedelmükkel a magukat ma rádiónak nevező sípládafújókat nem tudom rádióként értékelni. A rendszerváltozásnak nevezett dúlástól kezdve a közvélemény azokat az újságírókat tartotta „rádiósnak”, akik a Magyar Rádió műsorainak a 7 (hét, hetes) százalékát töltötték meg. Voltak közöttük tehetséges emberek, de egyik sem volt rádiós a szó klasszikus értelmében. Rádiós Boros János volt például, aki rádióműsorokat talált ki és szerkesztett, amikben többek között az említett újságírók is dolgoztak másokkal együtt: bemondókkal, zenei szerkesztőkkel, riporterekkel, azaz igazi rádiósokkal.

Én 1949-ben vagy 50-ben mentem be először a Bródy Sándor utcai kapun mint a Mária Terézia téri, aztán Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola énekkarának tagja (vezető karnagy Lukin László), és lényegében nem is jöttem ki onnan addig, amíg 2004-ben végleg el nem távolítottak. Ezt csak azért mondom, mert az 55 év alatt sok embert ismertem meg ott, úgy is mondhatnám, nem volt valamilyen módon jelentős személy, akit ne ismertem volna, többnyire elég közelről, amennyiben közeli ismeretségbe kerülünk valakivel, akivel együtt dolgozunk.

A legrádiósabb rádiós László György volt, ő tudott legtöbbet erről az intézményről, a Rádió és a Lászlógyuri rokonértelmű szavaknak számítottak, aki ért valamit, az Lászlógyurival mérte magát.

A többi a fenti nekrológban.

A milliárdos

„Amikor a lányánál tartózkodik, még ma is matracon szokott aludni – így jellemezte Garancsi Istvánt a Figyelő portréjának egyik forrása. A barát azt mondta, a milliárdos kerüli a fényűzést, szállodában is legfeljebb három csillagos szállást foglal. Nincs drága órája vagy autója, sokáig a Videoton egyik VW Passatjával járt (ami persze ugyancsak az övé, tegyük hozzá), amelyet most egy többéves Audira cserélt. 

Ebédet általában a közértből vásárol magának, például egy zsemlét kolbásszal, vagy Túró Rudit – írja a lap, amely szerint Garancsi gallértalan pólókban, hátizsákkal közlekedik, és senki meg nem mondaná, hogy egy milliárdos nézelődik a könyvesboltokban.”

Hát nem megejtően romantikus? A plebejus milliárdos. Lehet, hogy szalmazsákban tartja a milliárdjait, és azon alszik? Villany van otthon? Lavór, plékancsóba víz? Télen belefagy.

Mire kellenek a milliárdok? Focicsapatra és néhány zacskó szotyolára?

Az „újságírónak”, aki a portrét készítette érzékelhetően tetszik a topis közember imázs, az olyanmintminkvagyunk primitív önámítása. Győzike vagy Garancsi? Az ízléstelenség szélsőségei. Sörhasat eresztett gimnasztyorkás miniszterelnök a tribünön legjobb barátjával, a butaságtól homályos tekintetű csúti gázszerelővel.

A huszonegyedik századi demokratikus, szabad Magyarország. Szabad köztörvényes bűnözőnek lenni. Államilag támogatott.

Antall József Tudásközpont

Elolvastam az Origón egy interjút. Nem tudom, mi a fenének csinálok ilyeneket, már régen elhatároztam, hogy nem rongálom ilyesmivel az idegeimet, aztán tessék. A cím olvastán gyorsan tovább kellett volna mennem, de ismerik azt a gyarló reakciót, hogy amikor valami különösen undorítót lát az ember, azt megnézi alaposabban, hátha rosszul látta. Ez a fenti cím önmagában elképesztett, aztán megláttam, hogy ennek a központnak igazgatója is van, mit tesz isten, ez az igazgató a néhainak a fia.

Emlékeznek a legutóbbi bejegyzésemre, az ital- és áruautomata szövetségre. A minap még azt hittem, ennél már nincs lejjebb, sötétebb piszokságot nem lehet elképzelni.

Mindig van lejjebb.

Iroda, incike meg amiket a minap leírtam, tessék mondani, mi lenne, ha ebből az országból rendeletileg eltávolítanák az effajta élősködőket? Nem számoltam ki (mert lehetetlen), de szilárd meggyőződésem, hogy a millió éhező gyerek azontúl mindig jóllakhatna.

Ha jók az idegeik, és sok az idejük, olvassák el az egészet, én csak egy idézetet teszek ide:

„Melyik mai pártban véli ezt leginkább felfedezni?

Nagyon nehéz ezeket teljes mértékben egy párthoz kötni. Vannak a Fideszben, akik nagy tisztelői Antall Józsefnek. Figyelembe veszik, amit korábban mondott vagy cselekedett.

Kikre gondol?

Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely.

Hogyan látja, hogy a legkeményebben MDF-ellenes Fidesz lett az antalli örökség egyik legfőbb hangoztatója?

Apámnak az volt a véleménye, hogy egy ellenzéki pártnak ilyennek kell lennie. Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne.”

Ez dermesztő. A gyerek, aki pontosan olyan, mint az apja. Mondtam már, készül az új Kossuth-legenda, a méltó 20. századi utód.

Ideteszem azt a bejegyzést, amit 2013. decemberében írtam a tárgyban, akkor még nem sejtettem, hogy van egy „Tudásközpont”, amihez képest a Pál utcai fiúk gittegylete egy közhasznú, tömegek számára gyümölcsöző egyesület volt.

Ugye nem bánják, ha maradok még ennél a tegnapi konzervatív ügynél? Úgy is mint „rögeszmés”. Mert a mai Népszabadságban megemlékező apologéta szerint az vagyok. (Antall értékrendje rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt /pár rögeszmést – kiemelés tőlem – leszámítva/ már egykori ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”)

Nem tudtam, miért szaporodtak meg a rendszerváltás miniszterelnökéről szóló írások, mentségemre: nagyon rossz vagyok dátumokban, kiváltképpen megemlékezésekben, most már tudom, évforduló van. De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak megfelelően) vagy sehogy. Az eredeti latin mondat ezt jelenti, ellentétben azzal a marhasággal, ami a félrefordítás következtében elterjedt a köztudatban, érdekes volna elítélni azokat, akik merészelnek beszélni a világtörténelem nagy gazembereinek nagy gazemberségeiről.

Nem tudom, a mai napilap apologétájának (Debreczeni József) miért esik jól dicséretet zengeni valakiről, aki erre nem szolgált rá, dehát ez az ő dolga. Még egyszer mondom – valószínűleg nem utoljára –, az embereket a legrosszabb cselekedeteik minősítik: ha ez így túl sommás, részletezem kicsit. Nem Mari néniről és Lajos bácsiról van szó, azaz egy jóságos családanya és családapa, aki tisztességben gondoskodott a családjáról, jóságos családanya és családapa marad akkor is, ha gyerekkorában ellopott a Népboltból egy szelet csokoládét, sőt akkor is, ha Lajos bácsi valamiért kiverte a fogát valakinek a kocsmában, és még az sem számít, hogy igaza volt-e vagy nem. Abba most nem mennék bele, hol van az erkölcsi és jogi határ, amin túl ez már nem így van, a lényeg talán anélkül is érthető. Nem véletlenül tettem előre az erkölcsi szót, a világtörténelem legócskább gazembereit ritkán ítélik el jogilag, de ez nem jelenti a felmentést, Teleki Pál lehetett például akármilyen kiváló földrajztudós, a négy, általa írt és/vagy szignált zsidótörvény a legócskábbak közé veti a tisztességes történetírás lapjain, akár öngyilkos lett, akár nem.

Egy bizonyos: az apologéták majdnem akkora kárt okoznak, mint az általuk dicsőített, kártékony személy. Ez a világon mindenütt így van, Magyarországon kiváltképpen, a tanulatlan embert ugyanis könnyebb hazugságokkal ámítani, mint az olyat, aki képes legalább nagyjából különbséget tenni jó és rossz között (akit egy működő iskolarendszerben erre megtanítottak). „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép” – mondja Ádám az Athéni színben (Madách: Az ember tragédiája), ám a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni készül azon, aki „önszégyenét” okozta. Addig az ellenkező effektus érvényesül, mentegeti az illetőt, megpróbál úgy tenni, mintha elhinné, csupa jóban volt része. Teszi ezt akkor különösen, ha a közcsalók, a nyilvánosság előtt ferdítők még meg is erősítik a hitében. (Egyebek között ezért nincs a helyén Kossuth Lajos, 164 év elteltével még mindig nincs ott, ahol lennie kellene. Történetírók és más csirkefogók nemzedékei hipnotizálják azt az önámítást, ami a magyar történelem egyik legártalmasabb alakját tartja az emlékezés magasztos tartományában, pedig tevékenysége csak a legmélyebb megvetéssel említhető.)

Elég szörnyű ez a fenti idézet is, ha belegondolnak, egy hat-hétéves kisfiú, akinek az apja a képviseleti demokráciáról mesél, és a felnőtt, aki erre elomolva emlékezik vissza, tetézve a borzalmakat azzal, hogy a sors kegyeltjének tartja magát, amiért gyermekkora óta nem változtak a politikai nézetei. Én még azt is beteg dolognak tartom, ha egy embernek politikai nézetei vannak, de egy gyereknek… Különösen ilyenek.

Dehát nem erről van szó, hanem a tényekről, mint a múltkor Kossuth ügyében (Jóreggelt Európa, Számtan 2. november 29. péntek), most sem mondok mást, csak ismert adatokat, amiknek bárki utána tud nézni.

Az 1990-es választásokon az MDF 24,73%-kal nyert. Az SZDSZ 21,39%-ot vitt el, a kisgazdák 11,73, az MSZP 10,78%-ot kapott. Nem lehet állítani, hogy az MDF elsöprő győzelmet aratott. Valamint azt sem, hogy a ’46-os választási eredményükre még mindig rendkívül büszke kisgazdák olyan szörnyen megverték volna a sokszor elátkozott előző rendszer, a létező szocializmus szörnyűségei folytatójának vélt MSZP-t. Azt viszont lehet állítani: mindenki pontosan tudhatta, mely pártok és párttagok képviselnek rossz szagú, mérgező eszméket.

Megkísérlem néhány mondatban összefoglalni az akkori helyzetet, a tényeket és annak az értelmiségnek a várakozásait, amely réteget „magasan kvalifikáltnak” szokás nevezni, amely réteg ezt a kvalifikációt azzal is igazolja, hogy esze ágában sincs pártokat alapítani, illetve azok valamelyikébe belépni, nincsenek politikai preferenciái, de elég pontosan képes elemezni a helyzetet, és vannak elképzelései azokról a teendőkről, amik az országlakosok javát szolgálnák. Arról a rétegről beszélek, amelynek tagjait a világ szerencsésebb országaiban tanácsadónak szoktak felkérni, akik nélkül nem nagyon döntenek, kivéve az olyan extrém eseteket, amilyen a 2008-as világgazdasági válság volt. Amit ezeknek a tanácsadóknak a többsége különben évekkel korábban jelzett, amitől óvta a politikusokat és bankárokat, akik ezesetben nem hallgattak rájuk, mert hülyék nem csak Magyarországon vannak.

Az országlakosok javát szolgáló dolgok között nem szerepel például a konzervativizmus, még kevésbé a Horthy-rendszer restaurációja. Ez a bizonyos értelmiségi réteg nem tartotta kívánatosnak, hogy pöffeszkedő, felfuvalkodott alakok parlamentarizmust játsszanak, majmolva a demokráciának azokat a külsődleges jegyeit, amelyek jobb helyeken már a 19. században is kimentek a divatból. Ez a réteg azoknak az összefogását és értelmes együtt gondolkodását várta, akik már bizonyították, hogy képesek helyes döntésekre. Ezt a réteget senki nem kérdezte meg akkor. Pedig ennek a rétegnek a képviselői megmondták volna: a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt senki és semmilyen törvény nem kötelezte arra, hogy a kisgazdákkal szövetkezzen és ne a szabaddemokratákkal, sőt, mondok vadabbat, senki nem kötelezte arra sem, hogy undorral eltolja magától azokat az embereket, akiknek a „hatalmát” köszönhette. „Hatalmában” állt volna megkérni ezeket az embereket, hogy segítsenek abban, amiről pontosan tudnia kellett, fogalma sincs róla, hogy ugyanis miképpen kell kormányozni. Mint ahogyan azt is pontosan tudhatta, Németh Miklós, Derzsi András, Pál László (tudják-e, kik ők) és még jónéhányan ahhoz az európai embertípushoz tartoztak, akik megszüntették a „létező szocializmust”. És akik azzal, hogy úri módon félreálltak (sajnos), lehetővé tették, hogy ez a kontraszelektált, semmihez sem értő, ám legalább vérig sértődött bagázs belefogjon az ország kirablásába, az újurak ezt privatizációnak és kárpótlásnak eufemizálták.

A kisgazda „gondolat” valószínűleg már ’46-ban is anakronisztikus volt, 1990-ben egészen bizonyosan, ezt a miniszterelnökön kívül mindenki tudta, aki érettségizett. A kereszténydemokraták nemcsak anakronisztikusak voltak, hanem ebben az országban még nevetségesek is a bigott vallásosságukkal. Ezek így együtt szabadultak rá Magyarországra, az áporodott „szellemiségükkel”. És produkálták mindazt, amiről tegnap beszéltem meg még sokminden hasonló borzalmat.

1990-ben össze kellett volna fogni, akkor lehetett és kellett volna, volt mi ellen, és volt miért. Nem paktumot kötni volt szükséges (azaz kvázi gesztust tenni a „hatalomból”), hanem együtt tenni és nem egymás ellenében.

Hogy a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök pártja milyen nagyszerű munkát végzett (és benne milyen felelősség terheli ezért azt a bizonyos miniszterelnököt), arra ideírnék még néhány tényt.

A miniszterelnök halála után egy káundká szellemiségű és annak megfelelő szellemi képességekkel élő vendéglátós folytatta a „megkezdett munkát”, annak minden pontját híven szolgálva. Az MDF úgy veszítette el a ’94-es választásokat, hogy a parlamentbe kerülése is kétséges volt. „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép”. A párt azóta megszűnt, végképp és visszavonhatatlanul igazolva életképtelenségét, sőt életellenességét. És most panegirikuszokat zengenek különféle felkészültségű megnyilvánulók a rendszerváltás első miniszterelnökéről. Aki áldatlan, gőgös és szűklátókörű tevékenységével készített egy kényelmes, igazi akolmeleget kínáló helyet egy köpönyegforgató, köztörvényes bűnözőnek.

A mai Népszabadságban megjelent panegirikusz szerzője Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke. Amely párt a legvehemensebben akarja elzavarni a köztörvényes bűnözőt, aki viszont soha nem talált volna „életteret” magának, ha a rendszerváltás első miniszterelnöke csak egy kicsivel jobban teszi a dolgát.

A többit elmondtam tegnap.

És most itt van a tudásközpont. Aminek az igazgatója rendszeresen konzultál Lázár Jánossal. Az illető támogatást kap az államtól.

Nem szeretek valamit ennyiszer mondani, de most megint muszáj: az „állam” egy valójában nem létezőt jelölő fogalom, Antall József fiát Mari néni és Lajos bácsi fizeti, Antall József fiát, aki úgy látja, hogy Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely az ő apjának szellemi örököse, és aki büszkén említi, hogy az apja „Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne”.

Dermesztő.

Magyar Ital- és Áruautomata Szövetség

Na? Tudták? Először arra gondoltam, ezt a címet csak így magában fölteszem, de még idejében rájöttem, esetleg azt hiszik, hogy hülyéskedem. Hogy ki akartam találni valami abszurd marhaságot, és most azzal traktálom a nagybecsű közönséget.

Ünnepélyesen beismerem, én ilyet nem tudok kitalálni, ha valami nagyon vadat akarok, akkor sem.

Ennek a szövetségnek van elnöke, most nyilatkozott valami nagy horderejűt, nem bírtam elolvasni, nem a röhögéstől, nem is a bosszúságtól, egyszerűen nincs időm ilyenekre. Magát újságírónak képzelő jampec kimegy a helyszínre, „fölveszi az anyagot”, a magát szerkesztőnek képzelő nyikhaj meg fölteszi mint hírt. Ez önmagában egy förtelem, a szennyáradat, amibe lassan belefullad a szerencsétlen fogyasztó, aki azt hiszi, értesül valamiről.

De hát nem csak ez a baj. Ehhez foghatóan bosszantó ezeknek a szervezeteknek a léte. Egyrészt azért, mert az ilyesminek általában van székháza, de minimum irodája, elnöke, főtitkára, területi titkára, minden ilyen léhűtő előszobájában ül egy incike, akinek fogalma sincs róla, mit kellene csinálnia, fizetések, fűtés, világítás és az ezekkel együtt járó fontoskodás: ha egy falusi népbolt fel akar állítani egy ital- vagy áruautomatát, nyilván nem kerülheti meg a Szövetséget, az véleményez, esetleg engedélyez, mert az ilyen szövetségek szeretnek hatóságként viselkedni, és a szerencsétlen, sokszáz éve megalázott és megfélemlített magyar zsellér oda is járul az ital- és áruautomata szövetség elé, kegyeskedne neki engedélyezni egy ilyen masina üzemeltetését. Másrészt azért, mert ezeknek a léte politikai tényezővé válik azáltal, hogy a falusi futballista nevezi ki az elnököt és tart avatóbeszédet, abban a hitben, hogy ezek a nyavalyások „rajongókat” szereznek, azok meg hozzák magukkal a szavazókat.

Én híve vagyok mindenféle civil szervezetnek, de ugye tudják, ez nem az. Ezekkel van tele az ország, bebújnak minden résbe, mint a svábbogár, csak az illető ízeltlábúnál lényegesen kártékonyabbak.