Gyerekkoromban
nagy tisztelettel néztem föl azokra az emberekre, akik soha nem és akik mindig
csak. Megbízhatóknak véltem őket, példának a kiszámítható viselkedésre, a
következetességre, a pontosságra. Aki soha nem mondana olyat, aki mindig csak
úgy jelenik meg. Aki soha és aki mindig, tekintet nélkül arra. Arra tanítottak
az iskolában, hogy ilyennek kell lennem. Az ország legjobb iskoláiba jártam.
Borzalmas, még
inkább irtózatos. Szorgalmas és elvágólagos. Szögletes. Egyenes vonalak vannak,
nincs engedmény. Soha, senkinek. A gyerek majd megtanulja. Hogy az élet
kegyetlen, nincs pardon. Jobb, ha a szülői házban. Majd fog tudni
alkalmazkodni. Ha megalázzák, már ismeri az ilyet otthonról. Ha verést kap, azt
is. Szokjon csak hozzá. Még mindig jobb hazulról úgy kimenni az életbe. Minél
előbb, tanuld meg, fiam.
Amikor delet harangoznak,
asztalhoz ül, és megveti azokat, akik akkor esznek, amikor éhesek. Családi ebéd
minden vasárnap ugyanabban az időben, ne fészkelődj a széken, fiam, várd meg,
amíg a családfő kimeri a tálból a legszebb zúzákat és sárgarépákat. Az
oroszlánok is így szokták, tanulj fiam a természetfilmekből. Vasárnap ebéd után
lehet ezeket látni a tévében, nagyon hasznos műsorok. Ami a természetnek jó,
azt nem kell felülbírálni.
Soha. És mindig.
Nincs kivétel.
