Múlt és jövő között élünk – hogy Hannah Arendt egy könyvcímét idézzem (Múlt és jövő között). Úgy is mondhattam volna, a jelenben, de tárgyunk szempontjából ez a fogalom nem fontos, legfőképpen azért nem, mert például ez a mondat itt, amit épp most fejezek be, miután a végére tettem a pontot, már a múlt, a jelen egy mértékegységben kifejezhetetlenül kicsi időszakasz – dehát ezt anélkül is tudják, hogy én itt efféle közhelyeket mondanék. Viszont ezt azért fontos tisztázni, mert ami ezeknek a kifejezhetetlenül kicsi időszakoknak a végtelen folyamatában történik, amire helytelenül a „jelen” kifejezést alkalmazzuk, holott az nem egyéb, mint a mögöttünk kíméletlenül száguldó múlt, az határozza meg az életünket. Nemcsak a miénket itt a Kárpát-medencében, minden élőlényét, benne az emberét is. Úgy tudjuk, egyedül a mi fajunk képes definiálni a „múlt” fogalmát, és egyedül mi emberek volnánk képesek levonni ebből a fogalomból a megfelelő következtetéseket, ha képesek volnánk a képességeinket a megfelelő módon használni.
A megfelelő következtetések levonásához
nélkülözhetetlen alap a múlt egzakt, adatszerű, körültekintően pontos, többféle
dokumentummal bizonyított ismerete. Ennek az alapnak ugyanolyan szilárdnak
kellene lennie, mint mondjuk egy híd vagy egy felhőkarcoló alapjának. Amíg
viszont az emberiség rá nem jön, hogy a történészképzés körülbelül olyan jellegű
tudományos felkészültséget igényel, mint amilyen egy műszaki egyetemen természetes,
amíg összevissza firkáló, pletykás mosónők szellemi szintjén működő meseírók
kerülnek ki a „társadalomtudomány” elnevezésű tanszékekről, addig a múlt csak
egy végtelen kiterjedésű ingovány, amibe belesüllyednek a magukat civilizáltnak
képzelő országok, melyik többé, melyik kevésbé.
Ebben a süllyedésben vitathatatlanul utolérhetetlenek
vagyunk mi magyarok. A múltunk feneketlen láp. A magyar nép „önismerete” olyan
zavaros hazugságokból ered, amik kizárják az egészséges fejlődés lehetőségét az
emberré válás folyamatában. Ne tessék félreérteni, nem a tanyasi parasztról
vagy a város kültelki lumpenéről beszélek, hanem a jövőt formáló értelmiségről.
Mely réteg soha nem jutott el még arra a kérdésre adandó megfelelő válaszig sem,
miért mentek el ebből az országból azok, akik képesek voltak az érték
fogalmának a meghatározására, vagy legalább annak a vágynak a kifejezésére, hogy
a bennük lévő tehetség lehetőséget kapjon az érték megteremtésére. Liszttől és
Munkácsytól kezdve, Wigneren és Neumannon át Bartókig, Békésy Györgyig és
Karikó Katalinig nem azért mentek el innen a nagyvilágban ismertté váló
emberek, mert érvényesülni akartak, hanem mert nem bírták azt a nyomasztó,
fojtogató, sűrű butaságot és sötét gyűlöletet, ami ebből az ezer éve megalázott
népből árad. Mely butaságnak és gyűlöletnek az eredője a magyarság múltjában található
meg, viszonylag kevés energia felhasználásával, csak el kell olvasni Diderot
mondatát (amit sohasem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva), és annak
megfelelően kell cselekedni – kétségbe vonni mindent, amit a magyar
történelemírás állít. Akkor mindjárt a kezdeteknél világossá válik, hogy egy
soha meg nem történt eseményt (honfoglalás) tekintünk fundamentumnak, amit egy
soha nem létezett mesefigura (Árpád fejedelem) hajtott végre. Majd lett egy
államalapításunk (az első állam 700 évvel később jött létre a mai
Hollandiában), amit egy olyan királynak tulajdonítunk, aki az égvilágon semmit
nem tett mindabból, amit tanítanak róla, semmi nem maradt utána, csak a
megállíthatatlan pusztításainak és tömeggyilkosságainak híre külföldi dokumentumokból,
és néhány gödör, az akkori földbeásott „lakóházak” maradványai, akinek délceg
és férfias alakjáról egyetlen hiteles forrás ad képet (ami mellesleg egyben a
kor egyetlen hiteles forrása), a koronázási palást István-ábrázolása, ezen egy körülbelül
150 centis, tömpeujjú, nagyfejű, rövidtestű alak látható:
Minthogy fennmaradt, az ábrázolt alak nyilván rendben lévőnek találta.
Csak még néhány, kiemelkedőnek tartott
személy és esemény:
Nemeskürty István írt egy könyvet, mely
könyvnek már a címe is kiváló volt: Ez történt Mohács után. Hosszú ideig nem
értettem, hogyan maradhatott egy ilyen zseniális könyv után minden a régiben.
Nemzeti nagylétünk nagy temetője akkor sem lehetett volna Mohács, ha lett volna
valaha nemzeti nagylétünk. Mohács csak egy elvesztett csata volt. Utána tizenöt
évig sokmindent lehetett volna tenni, senki nem akadályozta a magyar urakat
abban, hogy országot, hadsereget építsenek, és helyrehozzák azt a sok
ostobaságot és aljasságot, ami a mohácsi csatavesztéshez vezetett. ("Magyarország
hat héttel a mohácsi csata után tökéletesen szabad. Egyetlen török katona sincs
az ország területén... A katonai helyzet ugyanis nagyon veszélyes volt a
törökök számára... két jelentős hadsereg volt mozgósított állapotban az ország
területén... Az ország feje, a király holléte bizonytalan volt. Holttestét a
törökök nem találták meg, pedig szokásuk szerint tüzetes gonddal keresték.
Számítani kellett tehát arra, hogy a király és vezérkara valahol szervezi az
ellenállást és lecsap...")
Kisfaludy Károly még próbált valamelyest
lelkesíteni:
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek
után.
Él magyar, áll Buda még! a mult csak
példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre
szemünk,
de ez soha senkit nem érdekelt, a Mohács
című vers befejezéséből már keletkezésének idején, a reformkorban is annyit
bírt megjegyezni a magyar, hogy
És te virulj, gyásztér! a béke
malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja
Mohács!
Hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk és
annak már van is egy sírja, mostan már azért nincs nekünk nemzeti nagylétünk,
mert már a nagy költő is megmondta, Mohács a mi nemzeti nagylétünk sírja. Azaz
sokkal egyszerűbb elhinni, hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk, és azon
siránkozni, hogy sajnos az már a temetőben van, mint tudomásul venni, hogy ez a
nemzet sosem volt nagy, nincs is szükségünk rá, hogy legyen nekünk nagylétünk.
Viszont jó volna tenni azért, hogy legyen legalább valamilyen létünk.
Ehelyett: teljesen érdektelen, amit
Nemeskürty összezagyvál itten a Buda elestéig eltelt 15 évről, mert mink
tudjuk, hogy Mohácsnál mindennek vége vót. Hogy minek volt vége? Nyilván
elsősorban a mi Mátyás királyunk hatalmas birodalmának, az ő európai országának.
Annak már 1490-ben, Mátyás halálának
évében vége volt. Körülbelül annyit is ért a zsoldos hadsereg által végig dúlt
földek fölötti látszaturalom, amit egy jöttment senkiházi rabolt össze - a
megválasztott és nem uralkodóházból származó királyt mindenhol lenézték,
európai király nemigen állt vele szóba, és feleséget sem kapott, mert egyetlen
uralkodó sem akarta hozzáadni a lányát. Az összevissza hazudozó, mindenkinek
benyaló, majd mindenkit eláruló, az egyházi átkot is zavaros körülmények között
elkerülő Podjebrádot meg a szegény, 15 évesen (szülésben!) meghalt Katalinnal
való házasságot most nincs hely taglalni. A nápolyi Beatrix meg egy teljesen
jelentéktelen, általában külföldieket trónra ültető királyság (Szicíliai)
albérletbe kiadott részének a zabigyerek királyától származott, és valószínűleg
senkinek sem kellett, mert még 19 évesen is otthon ült. Ő aztán a maradék
"nemzeti" nagylétet is bedaráltatta, az olasz renaissance
elárasztotta az országot (különben nagyon örülünk neki). Sok pénzért vásárolt
történetírók teljesítették a megrendeléseket (a másik véglet az ugyancsak
pénzen vett Thuróczi-krónika nemcsak hazug, de végtelenül ostoba hun-szittya
förtelme), Corvin János apja által erőltetett öröksége is semmivé vált. (Lassan
talán meg kellene írni a magyar történelem valószínűleg legérdekesebb
alakjának, az alaposan túl- és félreértékelt Hunyadi Mátyásnak az uralkodását,
a nagy és igazságos magyar uralkodóét, aki például kiválóan tudott latinul,
németül, csehül és románul, de annak nincs nyoma, mennyire tudott magyarul.
Uralkodásának egyetlen hivatalos magyar nyelvű dokumentuma a fiától származik.)
A mi nemzeti „nagylétünk” egyik valóban
nagy alakját, Szibinyáni Jankot, azaz Hunyadi Jánost a románok is, szerbek is
magukénak vallják, méghozzá teljes joggal. Az őt felemelő Zsigmond királynak
(bizonyos források szerint Hunyadi igazi apjának) azt vágta a szemébe Hédervári
Kont István (vagy az ő fegyverhordozója), hogy "én neked, cseh disznó,
bizony nem szolgálok."
Van még ilyen, mondhatnám a magyar
történelem jeles sorsfordulói mind ilyenek. Budavár visszavétele a magyar
történelem egyik nagy büszkesége, de Budát nem a magyarok foglalták vissza. A
hamarosan Buda visszafoglalása után kezdődő Rákóczi féle „szabadságharc”
előzményeit nem is ott, hanem a vasvári békénél kell keresnünk, ami a magyar
főurak birtokait török kézen hagyta. Ami miatt a mi főuraink hirtelen nagyon
meggyűlölték a Habsburgokat.
Azaz nem is olyan hirtelen. Kilenc évvel
Vasvár előtt Zrínyi Miklós (a mi nagy költőnk) nádorrá akarta választtatni magát,
majd midőn ez nem sikerült, (úgy vélte – alaptalanul –, a Habsburg udvar
gáncsolta el), a II. Rákóczi Györgynek írt levelében arra próbálta rávenni a
fejedelmet, hogy függetlenedjen a Habsburgoktól. „Míg Rákócziban élt annak a
reménye, hogy megvalósíthatja azt, ami eddig egyik elődjének sem sikerült, és
létrehozhatja a töröktől és Habsburgoktól egyaránt független magyar
királyságot, addig Zrínyi leszámolt ezzel az illúzióval, és a realitásokkal
való szembenézésre ösztönözte a fejedelmet
is. Úgy akarta a királyságbeli
Magyarországot a Habsburgoktól elszakítani és Rákóczi uralma alá juttatni, hogy
a török hatalmat érdekeltté tegye, amennyiben Erdély státusát kívánta
Magyarország számára is megnyerni.” A
dicsőséges keleti orientáció szép hagyományai a 17. századra nyúlnak vissza, a
kívánatos török „barátság” épp a több mint száz éve tartó török megszállás
közepette látszott komfortosabbnak a nyugatnál, miért? Mert Zrínyi úgy érezte,
nem kapja meg a Habsburgoktól a kellő „tiszteletet”. Pedig valójában megkapta.
Éppen annyit, amennyit megérdemelt.
A mi szabadságszerető kurucaink a sértett
főuraknak a szerencsétlen jobbágyai közül kerültek ki. Ők lettek a „bujdosók”
(a szokásos, ostoba betyárromantika korai alakjai). A „bujdosók” 1697-ben
fölkeresték az ő Rákóczijukat (akkor már Ferencet), hogy ugyan állna esetleg az
élükre. Történelmünk egyik legragyogóbb csillaga, a vezérlő fejedelem ettől úgy
megijedt, hogy Bécsig rohant lóhalálában. Jelenteni és mosakodni, nehogy az
udvarban másoktól hamarabb tudják meg a rebellió tervét. Magyarán:
följelentette a „bujdosókat”, köztük a saját jobbágyait. Innen már egyenes a
történet. A Habsburgok a jelentéstől fogva rajta tartották a szemüket a mi
szabadságharcos fejedelmünkön. A birtokok zsugorodtak és szegényedtek.
XIV. Lajos viszont úgy gondolta, a keleti
szövetségre mint a satu másik pofájára, ismét szüksége volna. Egyszer már
gondolta így korábban, mikor úgy döntött, neki kell mennie a spanyoloknak
nyugaton, a Habsburgoknak keleten, ehhez mint még keletibb szövetségest,
megnyerte magának Wesselényit és az ő összeesküvését. Nem „jött be” ugyanis a
devolúciós törvényre hivatkozó követelése, miszerint az ő feleségének, Mária
Terézia francia királynénak mint a meghalt spanyol király első gyermekének kell
örökölnie a spanyol birtokok nagy részét, úgy körülbelül fél Nyugat-Európát (ez
a Mária Terézia nem azonos a „mi” későbbi Mária Teréziánkkal, annak csak
felmenő rokona, Ausztriai Mária Terézia, Habsburg-házi spanyol és portugál
infánsnő, főhercegnő, XIV. Lajos hitveseként Franciaország és Navarra
királynéja volt 1660-tól 1683-ban – 44 évesen – bekövetkezett haláláig). Ezért
aztán spanyolok és franciák egymásnak estek, az úgynevezett devolúciós háborút
végül az angolok és hollandok szövetsége döntötte el, a franciák vesztettek. A
magyarok (szép hagyományaikhoz híven, amiket ezután is folytattak) megint a
rossz oldalra álltak, az összeesküvés résztvevőit a Habsburgok kivégezték. Én
nem vagyok híve semmiféle kivégzésnek, de az ítélet, amin a magyar történelemírás
szokás szerint felháborodik – a kor törvényei alapján – természetesen jogos
volt (Madarász Viktor Zrínyi és Frangepánja ettől persze még egészen kiváló
festmény). XIV. Lajos az előző háborúban Wesselényinek ígért pénzt, hogy
keletről tartsa rettegésben a Habsburgokat. Valamiért a Habsburgok nem
rettegtek a kétbalkezes összeesküvőtől. Most Rákóczinak ígért még több pénzt,
hátha ő ügyesebb lesz a korábbi, devolúciós háborúba bevont Wesselényinél.
Rákóczi nem volt ügyesebb. Minden lényeges
csatát elbukott, vesztett Gidrafán, Zsibón, Trencsénben, Romhányban, XIV.
Lajosnak semmi haszna nem volt belőle. Rákóczi összevissza kapkodott, becsődölt
a veretett pénzével, nem tudta megnyerni sem a magyar nemességet, sem a
lengyeleket, az oroszokról nem is beszélve, végül meglépett, (mint 138 évvel
később Kossuth nevű kollégája), Károlyi Sándorra hagyva mindent, vigye el ő a
balhét. Előbb XIV. Lajos udvarában várta meg, amíg kinézik onnan, aztán átment
azokhoz a törökökhöz, akik néhány éve még ősellenségként tartották megszállva
az országot, és akik miatt a főurak (Wesselényivel és Zrínyivel – Miklós
öccsével – az élükön) felháborodtak a vasvári béke rendelkezésein. Gusztusos,
nem? A nagy löttyös kurucromantikával végigöntött dicső szabadságharc
lényegében sértődött és méltatlankodó főurak fakezű, kontár háborúja a francia
király szponzorálásával és a jobbágyok életével és vérével.
Az 1848-as forradalom néhányezer pesti
polgár könnyű koratavaszi sétája volt, akik a Nemzeti Múzeum előtti
összejövetel után hazamentek ebédelni. Majd „kiszabadították” Táncsicsot,
amiben senki nem akadályozta őket, végül este kultúrprogramon vettek részt,
aztán mindenki nyugovóra tért, és másnap folytatódtak a rendes hétköznapok. Ezt
mi forradalomként ünnepeljük, pedig nemhogy lövöldözés nem történt, még pofon
sem vágtak senkit, még egy hangosabb káromkodásról sem hallottunk. És nem is
változott semmi. A változás alapjait másnap egy néhány tagú tárgyaló társaság
kezdte építeni a bécsi Hofburgban. Azt kellett volna folytatni. És nem egy
teleszájjal magyarkodó szlovák diktátor (Kossuth Lajos nevű) tudatos, pitiáner
törvényszegéseinek és üres, ostoba szóvirágainak nyomán belekezdeni egy
világosan tudható kimenetelű, tömeggyilkos „szabadságharcba”. Tudomásul kellett
volna venni, hogy az udvar nem „próbálkozik megpuhítani Batthyány kormányát”,
hanem folyamatosan felhívja a figyelmet a törvényekre, a megállapodások
betartására, mely törvények és megállapodások a magyarokra nézve semmiféle
hátránnyal nem jártak. Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogilag két önálló
államból állt, ezeket a közös uralkodó személye (osztrák császár és magyar
király) és a közös ügyek (külügy, hadügy és e két minisztérium költségeinek
fedezésére szolgáló pénzügy) kötötték össze. Ehhez a két állam tízévenként
megújított szerződésben járult hozzá, ennek meghatározása és kezelése a közös
pénzügyminisztérium feladata volt. Sem a királyi leirat, sem az áprilisi
törvények nem váltják le Philipp von Krauß pénzügy-, sem Felix zu Schwarzenberg
külügy-, sem Peter Zanini hadügyminisztert, de Zanini április 30-i lemondása
után Theodor Baillet de Latourt sem. A Batthyány-kormány kinevezett pénzügy- és
hadügyminiszterei ilyenformán törvénytelen pozíciók voltak, a különféle külügyi
próbálkozások idegen országokban létesítendő „magyar” követségek (sikertelen)
létrehozására ugyancsak törvényellenesek és mellesleg tökéletesen fölösleges
provokációk (az 1400-as évek óta nemzetközi szokásjog rendelkezett arról, hogy
nagykövetet csak szuverén uralkodó küldhet idegen országba, azaz a „magyar”
követség kísérlete még nemzetközi jogszabályt is sértett). II. Ulászló 1491-es
örökösödési szerződésének érvényét soha
senki nem semmisítette meg, a Habsburg uralom ilyenformán törvényes lévén, az
1849-es „megtorlás” nem volt egyéb, mint a hatályos törvények végrehajtása
(Haynau kegyetlensége túlkapás, senki nem kérte rá), lehet ezzel kapcsolatban
magánérzelmeket nyilvánítani, a tények nem változnak. A történelemtudomány nem
sírhat krokodilkönnyeket, rögzítenie kellene a megállapítást: Világos után a
törvényes hatalom büntetett a törvények megszegéséért.
Azt mondta március 15-én Magyar Péter:
1848-ban az volt a kérdés, hogy a nép
vagy a hatalom dönti el a jövőt. Ma is ez a kérdés. De a válasz is ugyanaz
kell, hogy legyen. Petőfiéknek sikerült…
Mi sikerült, a jóisten szentséges
szerelmére? A világosi fegyverletétel, soktízezer ember halála, az elbukott „szabadságharc”
következtében rosszabbá vált élet? Mi köze volt a népnek a „forradalom és
szabadságharchoz”? Semmi.
„Az egész úgy tűnik fel előttem, mint
valami rossz álom! Ó, szent Nemezis! Egy lengyel és Kossuth hordják a gyúlékony
anyagot a tűzre!... Nous avons vendu le pays pour deux Louis! (Eladtuk az
országot két Lajosért - Batthyány és Kossuth)… Az egésznek rebellió színezete
van…”
Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén
házat; tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi etc. Az érintettek nem
végezték el ezt… Kossuth és társai pedig jobbnak látták felgyújtani!...”
Ez Széchenyi István naplóbejegyzése 1848.
március 15-én és 16-án. Széchenyi és Deák vesztett. A főurak és köznemesek
szabadságot akartak és függetlenséget – önmaguknak, a Habsburgoktól. Fogalmuk
sem volt róla, mit kezdenének vele, mert a „vén ház” nem lett megtisztítva a
szennytől, azzal pedig, hogy rágyújtották a népre, saját magukat is rosszabb
helyzetbe lökték, mint amit el tudtak volna képzelni.
48-49 a miniszterek és hadvezérek ügye
volt, a bornírt főurakból álló magyar „jobboldalé”. Eszükbe nem jutott a
nemzetiség vagy a jobbágy sorsa, ők akartak önálló létet, ki tudja, mire
alapozva. Dehát mit lehet várni egy olyan baromian ostoba alaktól, amilyen a
szlovák zugügyvéd volt a hatalmasra növesztett és hazudott magyarságával,
amiért bárki életét feláldozta, kivéve a magáét. Ha egyszer valaki hajlandó
lesz a valóságról írni és beszélni a 48-as „emlékhelyek” helyett, akkor talán
szép lassan eljutunk a felismerésig: ez a „forradalom és szabadságharc” nem a
nép harca volt. Ők azt akarták, hogy hagyják őket békén – ha már az áprilisi
törvények tisztességes és gyors végrehajtása helyett a hibbant nagyképűsködést
választották, csinálják egyedül. Nélkülük. Dehát nem lehetett, mert a „Lajosok”
úgy tartották, a népnek vannak kötelezettségei. Például nemzetőrnek lenni. Azt
eleinte nem lehetett pontosan tudni, mit is jelent a nemzetőrség meg mivel jár,
de egy idő után kiderült. A nemzetőri szolgálatot minden 20 és 50 év közötti
életkorú, városokban vagy rendezett tanácsú községekben 200 forint értékű
házzal vagy földdel, egyéb községekben ½ jobbágytelekkel vagy azzal megegyező
nagyságú földdel, illetve évi 100 pengő tiszta jövedelemmel bíró férfira
kiterjesztették (hogy kik? – hát nem a nép képviselői). Végülis 350-380 000
nemzetőrt írtak össze. Még egyszer, ha nem volna teljesen érthető: 350-380 000,
a fenti ismérvekkel, ez még nem az általános hadkötelezettség. Erdély, a
határőrvidék és Horvátország nélkül. Ez utóbbi mondat azért fontos, mert
először a horvátok jöttek nekünk, majd később Bemnek Észak-Erdélyt kellett
visszafoglalnia. Hogy kitől? Hát azoktól a román és szász csapatoktól, melyeket
a nagyvonalú magyar történetírás, ami részletekkel nem fárasztja az amúgy is
túlterhelt tanulóifjúságot, egyszóval ezeket a csapatokat csak per „császáriak”
említi. Amiben persze van valami, azért lettek viszonylag hosszú idő múlva
„császáriak”, mert a magyar nemzethez tartozók nem lehettek, ahogyan a horvátok
sem, a szlovák nemzetiségű Kossuth ugyanis elzavarta őket, mondván, hogy ez az
ország a magyaroké. De így is, 350-380 ezer nemzetőr, azért az impozáns
létszám, nem? Lehetne. Viszont 1849 későnyarán, amikor legnagyobb volt a magyar
haderő létszáma, 172 000 katona vívta a magyar szabadságot. Nem csak
nemzetőr, hanem hadköteles katona is – ebben már benne van a sorozott újoncok
létszáma. Ez a 172 000 a lehetséges magyar nemzetőr seregnek nem egészen
a fele. A „magyar korona” népességének 13 milliójából nagyjából 2
millió volt a felnőtt, hadra fogható férfi. Ha ebből leszámítjuk a durván
elzavart nemzetiséget (és arányosnak feltételezzük a család felépítését), marad
körülbelül 1 millió 400 000. Szeptember 13-án Batthyány rendeletet adott
ki az újabb toborzás megkezdéséről, minthogy az előző nem járt valami fényes
eredménnyel. Talán a nép – ami mint tudjuk, mindig józanabb a hőzöngő
forradalmároknál – nem pontosan értette, kinek és miért kellene nekimenni, ők
úgy értesültek, hogy lettek törvények, ezek közül némelyik rájuk vonatkozik,
azzal kellene valamit. Az nekik egyelőre éppen elég szabadság lenne a
korábbiakhoz képest. Szép és lelkesítő a magyar szabadság úgy általában, de
azért az otthoni, az is megtenné egyelőre. Úgyhogy nem nagyon mentek katonának.
Együtt kiabáltak a toborzókkal, hogy éljen meg vivát, de leginkább otthon
maradtak. Az újabb csapatokat a hadfogadó parancsnokságoknak Pestre, Pécsre,
Debrecenbe és Szegedre kellett volna szállítaniuk, de ez a miniszterelnök
szeptember 20-án kelt rendeletében már másképpen szerepelt, hiszen Pécset a
horvát betörés már közvetlenül fenyegette. A szeptember 13-a és 20-a közötti
egy hét alatt a kormányzat fokozatosan letett a honvédsereg újoncozásának
önkéntes jellegéről, és az alakulatokat ettől kezdve sorozással állították föl.
A tisztikart 24-én nevezték ki, a gyülekezési helyeket megyénként, 27-én
állapították meg. Ez az újabb újoncozás 16 zászlóaljról, 24 000 főről szólt.
Ezzel párhuzamosan, Batthyány már 26-án utasította a törvényhatóságokat újabb
42 500 újonc kiállítására. A katonaállítási törvény szerint minden 127 lakos
után két újoncot kellett kiállítani a polgári hatóságoknak. Ez még akkor sem
megrendítő arány, ha már a sorozás vált szükségessé, amiről valahogyan nem az
elsöprő lelkesedés jut eszébe a szabadságért különben teliszájjal rajongó
hazafinak. Mondom, kicsit nehézkesen indult a dolog, de a magyar történelem
eddigi legnagyobb sajátjogú népirtása azért csak elkezdődött. És abban tényleg
benne volt az egész ország, 125-en figyelték az ablakból, ahogy két újoncot elvittek.
Az már valami, azt a szabadságharcot tényleg sokan nézték, némelyek egész
közelről. Az 1 millió 400 ezer hadra foghatóból 172 000 harcolt a mindenkire
kötelező sorozás után. A maradék 1 millió 228 ezer megúszta. Üzenhette
Kossuth, hogy el kell menni, ők nem mentek el.
"Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek
martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom,
de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni,
azt tudom." – írta Kossuth a feleségének 1849. március 15-én.
Hááát. Ünneplés helyett lett iszkolás a
kincstár maradékával, aztán sikkasztás Amerikában, aztán az a bizonyos
„Cassandra-levél”, a magyar történelem leggyalázatosabb irománya. Majd a magyar
jobboldal bosszúterve 48-ért, hogy majd ők most megmutatják: 1914. Hadüzenetek,
kitartás az utolsó halottig, aki megint csak annak a népnek a halottja, amelyik
nem akart részt venni ebben sem, de senki nem kérdezte, mely nép aztán elkezdte
siratni Trianont, az ő elvesztett országát, ami nem volt az övé soha… És így
tovább. Horthy, újabb világháború, a jobboldal újabb bosszúja a féleszű
briganti, a nagyra tartott földrajztudós Teleki zsidótörvényeivel… Aztán Rákosi
Mátyás a szovjet megszállókkal a háta mögött – ugye nem tetszik azt gondolni
egy pillanatig sem, hogy ennek az „új mesének”, ennek a „fasiszta kommunizmusnak”
volt valami köze a baloldalisághoz? A legsötétebbnek vélt korszak, ahol az
ember kiszolgáltatottabb és megalázottabb volt minden korábbinál.
Mi lett volna, ha Magyar Péter tegnap nem
mondja azt, hogy Petőfiéknek sikerült? És korábban azt, hogy százötven év török
uralom után hazazavartuk a törököket, hogy negyven év kommunizmusnak is véget
vetettünk, mert a magyar egy szabadságszerető nép, azaz mi lett volna, ha nem
folytatja ezerév hazugságait? Ha ehelyett azt mondja, 1686-ban Budát nem a
magyarok szabadították fel, hanem Ferdinánd katonái, osztrákok, olaszok, még
franciák is voltak, magyarokról nem tudunk. Csak azt tudjuk, hogy százötven
évig itt voltak a törökök, mi ebben nyilván jól éreztük magunkat, ha nem, akkor
nyilván próbáltunk volna valamit, de nem tettünk semmit. A negyven év
kommunizmust is nyilván szerettük, mert azt a két-két és félezer prolit,
cigányt és iskolás gyereket leszámítva, akik 56-ban tényleg az életüket és
vérüket adták, a többinek jó volt úgy, ahogy volt, ha nincs Gorbacsov, tőlünk
ma is mehetne tovább, mint ahogy lényegében megy is, egy primitív suttyó
proletárdiktatúrájában élünk a legmelegebb szovjetbarátságban és dominanciában.
Ennyit a magyar nép szabadságszeretetéről. De most elég volt a hazugságból, az
önámításból, először a magyar történelemben tegyünk mi magunk valamit
magunkért, zavarjuk be végre a börtönbe ezt az urizáló csőcseléket, vegyük a
saját kezünkbe a saját sorsunk alakítását, nézzünk szembe a múltunkkal és a
jelenünkkel, hogy legyen jövőnk...
Valami ilyesmi. Mi lett volna? Kifütyülik?
Hazamennek? Ha nem Magyar Péter hagyja abba a hazudozást, akkor ki? Vagy
várjunk még? Most nem alkalmas?
Várjuk meg azt az időt, amikor már nem
lesz kinek mondani? Amikorra kipusztul a magyarság, megszűnik az ország,
ahogyan annak egy hazugságban tenyésző néppel és országgal törvényszerűen be
kell következnie?
2010-ben elértük a magyar történelem
legmélyebb szintjét. Egy primitív, az emberi fajra csak nyomokban hasonlító agresszív
ösztönlénynek a nemzőjére mindenben hasonlatos hímnemű utóda kezdte meg azt a
gátlástalan pusztítást, aminek az előjeleit már 1989 júniusában is láthatta
mindenki, aki nemcsak néz ki a fejéből. 2010. óta kirabolta Magyarországot és
főképp az Európai Uniót, minthogy lényegében az utolsó centig magánvagyonává
tette a nyugateurópai polgárok adójából hozzánk érkezett pénzeket. Iszonyatos
felmenőjétől származó, a zsigereiben
idehurcolt bosszúszomját és gyűlöletét széthintette a világban, amerre járt, e
bacilusfertőzéshez hasonlatos, pusztító kór következményeit csak azok nem látták,
akik semmi szembetűnőt nem látnak, mert a képességeik szerényebbek az átlagnál,
azaz az európai politikusok.
Ez a fajta biológiai torzulat csak egy
olyan évezredes hazugságoktól rothadó televényben képes megfoganni és virulens
életjelenséget árasztva tenyészni, amilyen a mi országunk jelenleg terjesztett,
ismerhető történelme. Ezek egymás nélkül nem életképesek, de amíg tűrjük a
jelenlétüket, folyamatosan újratermelik egymást.
Elmondom mégegyszer, ne tessék „huszonhatozni”,
ez így együtt „választásokon” nem megszüntethető, amíg ez a fejlődési
rendellenesség szabadlábon létezhet, a magyarországi élet csak rosszabb lehet, polgárháború,
vér, verejték, könnyek árán is menekülni fog a rá váró, nyilvánvaló életfogytiglani
ítélet elől.
A Menon-paradoxonként ismert tétel lényege
az, hogy ha tudjuk egy probléma megoldását, akkor nincs probléma, ha viszont
nem tudjuk a megoldást, akkor nem tudjuk, hogy mit keresünk és nem is várhatjuk
el, hogy találjunk valamit.
Ünnepi beszédemben felvázoltam a probléma
lényegét, vele együtt a megoldást is. Ha változatlanul úgy gondolják, utcára
kell menni, csak a tömeg létszámának növelése a cél, akkor ne tessék
csodálkozni, ha semmi nem változik. Azaz változni persze fog: minden rosszabb
lesz. Egy pillanatig se higgyék, hogy elértük a mélypontot.
