Keresés ebben a blogban

2023. július 12., szerda

Mit tud a tömeg?

 Mert egyént sosem

Hozandsz érvényre a kor ellenében:

A kor folyam, mely visz vagy elmerít,

Uszója, nem vezére, az egyén. -

Kiket nagyoknak mond a krónika,

Mindaz, ki hat, megérté századát,

De nem szülé az új fogalmakat.

Nem a kakas szavára kezd viradni,

De a kakas kiált, merthogy virad.

Az ember tragédiája, hetedik szín. Ha Hegel és Marx ezt olvashatta volna… Ezen nőttünk fel, a 20. század elejétől nemzedékek tanulták az egyén szerepét a társadalomban, már aki eljutott Jászi Oszkárhoz, és nem a Tanácsköztársaság meg a Horthy-rendszer között butult – ’45 után már nem volt menekvés, mindent elsöpört a tudszoc (tudományos szocializmus) meg a törtmat (a nikotex történelmi materializmus).

Nem akarok elbújni a feladat elől, talán lesz még időm az alaposabb kifejtésre, de most csak annyit akarok megjegyezni, hogy súlyos kétségeim vannak a történelmi materializmus alaptételeit illetően. Mindig voltak, már tizenhat éves koromban is, de nem mertem szólni, annyi okos ember tekintette másodlagosnak az egyént, „úszónak, nem vezérnek”, a kérdéseimet inkább megtartottam magamnak.

Most felteszek ezek közül egyet-kettőt.

Platón például úszó lett volna? És aki legyilkolta az eszméit, III. Alexandrosz?

Erzsébet nem a kor szülötte volt, azt róla nevezték el… Na jó, ez így konyhafilozófia, csak azt akarom mondani, hogy nézetem szerint nem a korszellem teszi tönkre az életünket, szűkebben tizenhárom, valójában harminchárom éve, hanem egy primitív, tanulatlan, rosszízlésű, jellemtelen, ócska alak. Hogy nem a tömegek alakítják a történelmet, hanem az egyének, akkor is, ha azok névtelenek maradnak, mint például Kennedy gyilkosai. A kereskedők, a fináncoligarchák uralma nem a nép terméke, Jacques de Molay nem a tömegek igényeinek felelt meg, amikor a templomosok rendjének vagyonával még az uralkodókban is rettegést keltett, Jacob Fugger bankja nem a nép sürgető igényeinek terméke volt… Jó, ez is konyhafilozófia. És nem állítás, nem szentencia, csak az én véleményem, aminek az egyik lényeges támasza a felvilágosodás alapeszméje az egyénről, ami nálam elsősorban az egyén felelősségét helyezi minden más fölé. Nincs „politikai” felelősség, csak büntetőjogi. Amit a mi falusi futballistánk tett ezzel az országgal, az nem politikai kérdés, hanem köztörvényes bűntettek sorozata. A felelősök pedig abban, hogy ez még mindig folytatódhat, elsősorban a jogászok, akiknek pontosan kell ismerniük azokat a paragrafusokat, amiknek az alapján ez a közönséges köztörvényes bűnöző perbe fogható és sokszoros életfogytiglani fegyházra volna ítélhető. Persze, mondjuk mindig, milyen kevesen mennek az utcára. Dehát ennek nem az utcán kell véget vetni…

Ideteszek egy részt a most e-könyvként megjelent Nemzeti nagylétünkből, ezt még bő három évvel ezelőtt írtam:

 

Vádolom ezt az István nevű királyt a magyar nép megnyomorításával. És vádolom a magyar történetírást, amiért egy, a korabeli adatok szerint kétségkívül kevéssé kedvező génállományú, lelkileg és szellemileg sérült embert az üvöltő tények ellenére ezer éve magasztalnak, és ruháznak fel olyan tulajdonságokkal, amelyeknek az ellenkezője bizonyítható, tulajdonítanak neki olyan tetteket, amiket soha nem vitt véghez. Holott az egyetlen a magyar történelemben, akinek minden lehetősége megvolt arra, hogy hont teremtsen, azaz esélyt a népnek az önálló döntésre és fejlődésre képes létre, az egyetlen, akit ebben senki nem akadályozott, és aki ezt a lehetőséget a föld és az emberi szellem kipusztítására használta.

De nem vádolom ezt a népet. Mert most végül beleraktam a mérleg egyik serpenyőjébe azt az alapigazságot, hogy egy népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel, mert ő maga akarja ezeket a vezetőket – a másik serpenyőbe meg beleraktam ezt a könyvet. Annak a súlya sokkal nagyobb, ami ebben a néhányszáz oldalban benne van annál, mint amit egy szórványtelepüléseken élő, a törzsi szokásokkal megnyomorított embersokaság jelent, aminek az egyszerűségéből fakadó kíváncsiságát, a jóra áhítozó vágyát beledöngölték a Kárpát-medence földjébe. És minden egyes próbálkozásakor, amikor ki akarta dugni a fejét, újra meg újra rátapostak sáros csizmájú despoták. Akik mind ennek a nemzetnek a szülöttei voltak vagy az általuk ránk szabadított idegenek. Már csak az a kérdés, ellentmondok-e ezzel a körülbelül 140 oldallal ezelőtti megállapításnak, ahol azt taglaltam, egy nép mindig felelős a saját sorsáért. Látszólag mondok ellent. Mindaddig, amíg nem tisztázzuk: a mi népünkre ez nem igaz. Minthogy adatunk, dokumentumunk nincs, ismét csak a megszokott extrapolációval következtethetünk a már ismert korokból (amibe – fájdalom – a jelen is beletartozik). Az Ázsián végigvonuló, később magyarnak elnevezett, törzsszövetségben élő népesség az egalitárius alcsoportba tartozhatott, aminek a leglényege nem a törzstagok egyenlősége volt, hanem a széttagoltság, az együttműködés és a versengés totális hiánya, ebből fakadóan a törzsfőnek való, kétségbevonhatatlan alávetettség. A nemzedékről nemzedékre öröklődő vezérség, amit a jóval későbbi korok az előkelő fejedelemség elnevezéssel illettek (ki tudja, miért) abszolút fejlődésképtelenségre ítélte a törzs tagjait és velük együtt saját magát is. Nézzetek végig a már ismerhető történelmünkön, nincs sehol a társadalmakra jellemző tagoltság, a nép széteső, egymástól független egyedek tömege, „…amelyet így nem szeretet, hanem félelem tart féken…” – ha emlékeztek a mondattöredékre, mondtam, hogy még jelentősége lesz, itt van. Ez vonul végig ezer évünkön, a reformkorig tökéletesen változatlan formában, onnan kezdve „ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot” , de a lényeg nem változik. Fejedelmek jönnek, mennek, az igazán undorítók valamennyien a saját törzsünkből származó vezérkolomposok, Istvántól Rákóczin és Kossuthon át, Horthyval, Szálasival jutunk el Rákosi és Kádár örököséig, a jelen miniszterelnökéig. A ma is széttagolt, együttműködésre, szolidaritásra képtelen, törzsi létben tenyésző egyedeket a félelem tartja féken.

Úgy vélem, nemcsak a mi népünkre nem igaz – amennyiben ezeket a förtelmes gazembereket nem a nép termeli ki magából. A nép legföljebb azért volna felelőssé tehető, mert tűri a fölé telepedett bűnözők uralmát.

„Toute nation a le gouvernement qu’elle mérite” – azaz minden nemzetnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Joseph de Maistre mondata jó kétszáz éves, de még a legfátyolosabb tekintetű demokrácia rajongók sem tudták cáfolni ennek a cinikus francia royalistának az állítását (azok sem, akik Széchenyinek ajándékozták a szerzőséget). Tessék csak a népre bízni, meglesz az eredménye.