Keresem a magyarázatot a legutóbbi 12 évre. Hogy van-e egyetlen olyan kiemelhető motívum, ami magyarázza a magyar történelem legsötétebb, legmélyebb, legszánalmasabb korszakát, a legborzalmasabb kontrasztot a lehetőség és a valóság között. Talán megvan ez a mozzanat.
Sokszor mondtam már, az embert soha nem a
jó, hanem csak a rossz, a legrosszabb cselekedetei minősítik. Évtizedekig azt
hittem, nincs olyan ember, aki ne tett volna valami jót valamikor az életében.
Még Hitler is képes volt megsimogatni egy gyerek fejét, és felépíttetni a
Waldbühnét.
Hosszú életem vége felé azzal a szomorú
tapasztalattal kell szembenéznem, hogy van olyan emberszerű kitüremkedés,
akinek kizárólag rossz cselekedetei vannak. Pedig nem könnyű egyszínűen
rossznak lenni.
Az embert – mint az állatvilág részét –
ugyanúgy az öröklődés határozza meg, mint a fajdkakast vagy a páviánt.
A genetikai öröklődés az emberi szervezet biológiai leírása, ha tetszik, ez a matematika, ez a konkrétum, a
természettudományos megközelítés, amiben vagy nincs vagy alig van vitatható
komponens. Az öröklődés másik formája az imprinting,
a minta már lényegében etológiai fogalom,
sok vitatható tényezővel, de még mindig sok természettudományos összetevővel.
Az öröklődésnek ezzel a részével foglalkozik Szondi Lipót genotrop elmélete, aminek az a lényege, hogy az ember
egyebek között ebben különbözik az állatvilág más fajaitól: képes választani két viselkedésforma között. A
genotrop választás voltaképpen nem is
választás, az emberiség majdnem 100 százaléka ezzel a „választással” éli le az
életét – a szüleitől örökölt és látott minta alapján. A valódi, a tudatos
választás az egotrop választás, azaz
(ahogyan a nevében is benne van) az egyén, az „én” döntése, amivel ilyen-olyan
módon és mértékben eltér a mintától.
Az öröklődés harmadik formája
már valóban csak az emberre jellemző: szociokulturális
öröklődésnek hívják, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember képes
beépíteni a viselkedési formáiba a kulturális
tapasztalatot, azaz mindazt, ami az előző nemzedékek által felhalmozott
ismeretekből megtanulható.
E legutóbbi formát nevezem kíváncsiságnak, érdeklődésnek a világ még
nem ismert dolgai iránt, az egymásra utaltság felismerésének, az együttműködés
kényszerének.
E három fázis valamelyikében
elő kellene jönnie valamilyen jótettre való hajlamnak.
Nem ismerem Magyarország miniszterelnökének
a genetikai térképét, nem is akarom megismerni, az imprinting fázisról
is csak annyit tudok, amennyit ez a hihetetlenül primitív, ostoba alak
önszántából elmondott egy interjúban, valószínűleg azért, mert a neveltetésének
pozitívumaként tartja számon, hogy ugyanis az apja nemcsak kegyetlenül verte,
még rugdosta is. A szociokulturális örökségét az egész atlanti térség
ismeri, tudjuk, hogy önszántából maradt olyan tanulatlan, rosszízlésű tuskó,
amilyet egyetlen foglalkozási ág közössége sem engedne be, nyilván nem
véletlenül választotta a politikai pályát…
Végülis mindegy, hogyan
alakult ki ez a szervesanyaghalmaz, hogyan torzult a lehető legförtelmesebb formációvá,
a virulenciájának az eredőjét kell megtalálni.
Nem hiszem, hogy sokra megyek
vele, de azt hiszem, megvan. Ideírom,
hátha valaki használni tudja.
Mint kivétel nélkül minden
despota, a mi miniszterelnökünk is ösztönvezérelt, ezeket a lényeket az
különbözteti meg egymástól, hogy hány olyan sajátosság vehető észre a
viselkedésükön, ami az állatok (animália) rendszertani országából
egyedül az emberfélékre (hominidae) jellemző. Annyi mindenesetre
megállapítható, hogy ezek a biológiai szerveződések a törzsfejlődés során
megmaradtak ennek a rendszertani családnak (hominidae) a legalján. Néhány elemi
emberi megnyilvánulásra képesek ugyan, de határhelyzetben mindig az állati
ösztöneik veszik át a vezérlést. Ezek közül első helyen a félelem áll,
az igazgatja minden tettüket. Ennek a zsigeri érzeménynek van egy csak az emberre
érvényes variációja: a gyávaság. Azaz a félelemnek a várható következmények
által módosuló kifejeződése – a gyáva ember semmit nem tesz, ami számára
kockázatos, aminek kellemetlen következményei lehetnek.
A mi miniszterelnökünk a
világtörténelem leggyávább despotája. Meg kell hagyni, ez a tulajdonsága
hibátlanul működik, mindig rátalál arra az útra, ahol semmiféle ellenállástól
nem kell tartania. Ha ez az ösztöne egy-egy pillanatra cserbenhagyja is,
nyomban kapcsol a vészcsengője, azonnal beszünteti a felelősséggel járható
cselekedetet.
Megoldás?
Sokféle van. Egyik sem
politikai. Ennélfogva politikustól remélni, hogy egy ilyen szimpla képződmény
pusztításának véget vessen, az övéhez hasonlóan egyszerű gondolkodásra vall.
