„De szépen osztotta Osztie Zoltán az igét! Sokadszorra bizonyíttatik: Ön Isten ajándéka, mint az elégedetlenkedő fél magyarságot vasmarokkal kiirtó Szt István.”
Ezt egy tanárnő
(Gulyás Gertrúd) kiválóan megírt leveléből idézem, amit Magyarország miniszterelnökének
címzett – a gyönyörű alárendelt mondatrész miatt. Ez a levél adta a motivációt,
hogy folytassam a múltkori bejegyzést, azaz a valószínűleg soha meg nem jelenő
könyvemből való részlet idemásolását:
A magyar
történelemnek a legalább nagy vonalakban azonosítható folyamában két sorsfordító eseményről
tudunk, egyik sem az, amiről tanultatok, és amiket a jelen pillanatig
kegyetlenül belevernek a különböző korú iskolások fejébe. Az elsőt a valódi sorsfordítók
közül Czeizel kutatócsoportjának és a szegedi tudósoknak a kiváló munkájából
legalább vázlatosan ismerhetjük, ez az a bizonyos 2000 kilométeres út 40 év
alatt – ezzel minden rendben is van. Akár úgy és azért történt, amilyennek én
leírtam, akár valahogy másképp, a tett nagyszerűsége, a magyar nép zsigereiben
meglévő hajlam mindenféle pozitív cselekedetekre nem változik. Mielőtt pedig valaki
kajánul letorkolna, hogy igenám, de a magyarok keveredtek a már itt lévő
népekkel, sietek idetenni egy rövid meghatározást Czeizel Endre A magyarság
genetikája című könyvéből, abban a reményben, hogy őt elfogadjátok hiteles
tudományos forrásnak: „1. A magyarságban a homozigóta-index alacsony. A
lokuszok jelentős részében a két gén tehát eltér egymástól, vagyis hetero-zigóta
állapotban van. Ez a magyarság történelmének és népesség keveredésének
ismeretében könnyen meg is érthető. 2. A recesszív genetikai ártalmak
gyakorisága Magyarországon nem haladja meg az elfogadott nemzetközi értékeket…”
Akit érdekelnek a szakkifejezések, nézzen utána, de nem fontos, így is érthető
a lényeg: a keveredés nem tett kárt
bennünk, sőt. Ami azt jelenti, hogy ez a zsigeri hajlam lényegében nem
változhatott, minthogy genetikai oka nincs, ezt több mint ezer éve a folyamatos
környezeti ártalmak nyomják el. E környezeti ártalmak közül a legnagyobb és
legismertebb az, ami egyben a második
sorsfordítóval a lehető legszorosabban összefügg: az István nevű
király.
Az elsővel, mint
néhány sorral feljebb jeleztem, minden rendben van, lényegi esemény nem
befolyásolta, nem változtatta meg, a folyamat alapjában véve töretlen. Tényleg
teljesen lényegtelen, hogy a népmesei elemeknek volt-e bármilyen
valóságalapjuk, a hét vezér Árpádostul, vérszerződésestül, Gézástul tökéletesen
indifferens, bárki és bármi behelyettesíthető, nincs meghatározó szerepe sem a
fabulák szereplőinek, sem az elbeszélt történeteknek, lehetett akár úgy is, és
még az sem számít, hogy az a legvalószínűtlenebb, egyvalami fontos: a magyar
történelemírásban ezeknek nincs keresnivalójuk.
A második
sorsfordító elem, már bonyolultabb képlet. A Német-Római Birodalom beavatkozása,
a keleti és nyugati hatalmak alapvető hatása önmagában aligha vitatható, a nagy
történelmi folyamatokon ugyancsak nem változtathatott semmi és senki az
Anonymus és Kálti Márk mesekönyveiben leírtak közül, végülis mindegy, ki mikor
keresztelkedett és koronázkodott. A semmilyen attribútummal nem cáfolt tény,
miszerint István nem bírt olyan tulajdonságokkal, ami őt bármelyik által mássá
tette volna az ismert genetikai folyamatokhoz képest, ugyancsak vitathatatlan
és változtathatatlan. Mint ahogyan az is, hogy nem tudunk egyetlen olyan
történésről sem, amely katartikus hatásával a mi Istvánunkat kiemelte volna a
sok évezredes törzsi lét mindenféle szellemi és egyéb fejlődést akadályozó
vegetációjából. Egyszerűen szólva semmiféle különleges képességéről nem tudunk,
hacsak a különleges kegyetlenséget nem tekintjük annak. Ezekre a tényekre
bizonyíték, mint már többször mondtam, a totális tárgyi nihil.
A második sorsfordító mozzanat a
tény volt, amiről nem tudjuk, hogy elhatározás, döntés vagy valamilyen kényszer
hatására vált ténnyé: a maradás.
Annak elfogadása, hogy innen nincs tovább, de a visszaút is kizárt. Ha ez
István döntése volt – legyünk nagyvonalúak, tételezzünk fel róla legalább egy
helyes választást –, akkor ez egy olyan motívum a megítélésében, ami a javára
írandó. Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt állítom, bármilyen egyéb
esetben, bármerre való elindulásban a magyarság sorsa vagy a nyom nélküli
beolvadás vagy az ugyancsak nyom nélküli (de tényleg minden nyom nélküli)
pusztulás lett volna. Ami akkor ezervalahány évvel kitolódott.
Hogy a harmadik sorsforduló merre fog
vezetni, az ebben a pillanatban még kérdés – egy bizonyos, ezúttal a maradás, azaz a múlttal való
szembenézés elmaradása vagy a beolvadást (méghozzá hova) vagy a pusztulást
fogja jelenteni, így ugyanis ez nem mehet tovább, de erről majd kicsit később,
ez a befejezés része.
Mégegyszer: az
bizonyíthatatlan, hogy a kereszténység és a királyság oka volt vagy
következménye a maradásnak, de ez végülis megint csak indifferens.
István azért volt a maga
személyében a magyar történelem eddigi sorsának második és egyben legfontosabb
meghatározója (az első a 2000 kilométer), mert az ő idejében, az ő jelenlétében
egyesült minden, ami a magyarságot elindíthatta volna egy teljesen másfajta, részleteiben
természetesen leírhatatlan úton. Az ő minden tevékenysége, ami kíméletlenül egy
bizonyos, az elmúlt ezer évben ismert irányba kényszerítette a sorsunkat, akkor
is a magyar történelemnek a fundamentuma, ha ez az alap egy áporodott mocsár.
Pedig semmi egyebet nem kellett volna tennie, mint kihasználni a lehetőségeket:
1.
a népben még mindig,
száz éve buzgó tettvágyat, ami változást kívánt a korábbiakhoz képest, amit a
nép azzal igazolt, hogy a megtett nagy út után újra meg újra kigazdálkodta a
feltételeit a felderítő csapatok összeállításának, vetett, aratott, állatot nevelt
és szaporított és várt, hogy tovább mehessen
2.
a szabad választást a
nép sorsának alakításában, miszerint rabszolgai nyomorba és félelembe dönti az
alattvalóit, vagy kiemeli őket a törzsi létből – nincs egyszerűbb felismerés,
mint annak tudomásul vétele, hogy az általuk
vagy nélkülük két végzetesen eltérő pólus,
azaz a küzdelmes, de kívánatos fejlődés velük együtt vagy a bukás, ha nélkülük
próbálkozik (nemcsak mi tudjuk, István is tudhatta, akár a fejlődést választja,
akár a bukást, az egész magyarság jövőjét vagy így határozza meg vagy úgy)
3.
a környezetében lévő
nagyhatalmak kínálta eszközöket, elsősorban a rokon Német-Római Birodalom
segítségét, az okos diplomáciával megszerezhető Bizánc és Kijev meggyőzését
arról, milyen hasznos lenne nekik egy erős és a Nyugat értékrendjébe
tagozódott, de minden emberi érték iránt fogékony magyar formáció az ismert
helyen – amin sem keletről nyugatra, sem nyugatról keletre nem lehet
keresztülmenni; mellesleg a jelen pillanatig ez lehetett volna Magyarország
biztos és megingathatatlan státusza Európa keleti részén, ugyanaz az
érinthetetlenség, ami Svájcot megőrizte (egy pillanatig sem kétségesen a
Nyugathoz tartozóan), lehetett volna ennek a népnek a jellemzője hegyek, bankok
és csokoládék nélkül (jó, hegyek nélkül kétségkívül nehezebb, de a földrajzi
adottság csak egy tényező), pusztán a szilárd és a megfelelően felépített
hadsereggel védhető, a bankok és csokoládék helyett kifejlesztett, fölényes
szellemi energia (mint látjuk, nem olyan okos ez a világ, amin ne tudnánk
felülemelkedni), és legfőképpen európai
elkötelezettsége által (valamilyen perszonáluniószerű társulással a Német-Római
Birodalomhoz), ami a keletnek is, nyugatnak is érdeke lett volna és volna ma is
4.
a senki által nem
korlátozott szabadságot és függetlenséget arra, hogy a tanulás megtanításával,
a nyugaton meglévő és sokszorosan felkínált kultúra elsajátításával elkezdjen
felépíteni egy olyan mentalitást a népben, ami magabiztossággal és elegendő
anyagi (hadászati), de főképp szellemi erővel pótolja a hiányos földrajzi
adottságokat
5.
a nyugatról áramló
tudást és a hétköznapi élet szokásait átengedni az elválasztó hegyeken, minthogy
a nyugat peremén meg kellett állni, oda beékelődni nem lehetett, fölösleges
konfliktusok (az idegengyűlölet, a „pöffeszkedő külföldiek”) helyett
együttműködésre való készséget mutatni
6.
felismerni a mintát az
ideküldött német papok és nemesek tevékenységében, és kialakítani a saját,
magyar rendeket, minthogy a kereszténység elől nem volt menekvés, azt el
kellett volna fogadni – nem pedig ádáz erőszakkal reagálni, a saját népén
bosszút állva a saját kicsisége, jelentéktelensége és gyávasága miatt
A baj az, hogy valójában nem tudjuk, István mit csinált, mert
semmiről nincs semmilyen hiteles adatunk. Egyvalamit tudunk teljes
bizonyossággal: a fentiekből semmit nem tett, hozzá sem kezdett, mert fogalma sem volt
róla, hogy mi a feladata. Az elszenvedett kereszténységen és a lényegét
tekintve számára totálisan homályos, kizárólag a despotikus hatalmat jelentő királyságon
kívül neki tulajdonított „alapításoknak” (püspökségek, vármegyék és a többi)
semmiféle korabeli bizonytéka nincs, ha valamit tényleg tett, az annyira volt fennmaradó,
amennyit néhány kőből rakott alaprajz képes mutatni, aminek az eredetije vagy
olyan volt, vagy nem. (A bazilika helyreállításánál többször voltunk
gyakorlaton – talán másodéves lehettem, Zádor Anna, minden idők legkiválóbb
professzora tartotta fontosnak, hogy a helyszínen lássuk azt, amit elméletből
már ismertünk –, a „Géza templomnál” dolgozó munkások nagy tisztelettel tekintettek
ránk, egyikük meg is kérdezte, jó lesz-e a vonal, amivel a „régi templom” helyét
rajzolja. Azt mondtam, az ív szerintem laposabb, a bizánci stílus ritkán
használt ennyire szabályos köröket. Az ember köszönte szépen és kijavította –
arra persze nem esküszöm meg, hogy az látható ma is, amit mi ketten azzal a székesfehérvári
kőművessel „alkottunk”, de a módszer máshol sem volt szokatlan. Ha valahol nem
látszott, milyen volt, a szakértő
megmutatta, milyen lehetett.) Különben
a fent leírt lehetőségek nem innen, a XXI. századból láthatók, ezeket István is
pontosan tudhatta.
Ha ragaszkodunk az
adatokkal alátámasztható tényekhez, csak a népnyomorító tehetetlenséget látjuk,
mert annak ismerjük az utóéletét néhány évtizeddel későbbről is és azóta is, amivel
István király az egész magyarság sorsát elintézte ezer évre. Még valami
bizonyos: a halála közeledtével neki már látnia kellett, hogy megbukott. Hogy
az öröksége a szegénység, a megalázottság és az a félelem, amit VI. León
bizánci császár leírt a kilencszázas évek elején. Nem lehetett szép halál.
Valamit a
Német-Római Birodalom „felelősségéről”, ha valakiben felmerülne. Idehozta a
papjait és katonáit, idetelepítette az ipar és a mezőgazdaság működésének
alaptechnológiáját, levezényelte a törzsszövetségből a társadalom felé vezető
változást, azaz koronát szerzett, megmutatta, hogyan kell királyságot csinálni.
Jó, lényegében a saját érdekében pacifikálta az ideérkezett vadembereket, de
segített a gyökeres változtatásban.
Ám valami alapvető
működési szabályt azért rögzítsünk: a gyarmatosító nem fejleszt a gyarmaton.
Mindössze annyit, amennyi érdekében áll. Van viszont ez tovább is: nem is
akadályozza a fejlődést. Nem tesz semmit ellene, hogy a gyarmat a saját
épülésére kihasználja a földjére telepített holmikat. Az már megint egy másik
kérdés, hogy ha a megszállt terület népe elkezd dolgozni a saját épülésére,
akkor a gyarmattartó meddig engedi a fejlődést, hol állapítja meg azt a határt,
ahonnan már veszélyben látja az olcsó alapanyagok megtermelését, meg az olcsó
és irányítható munkaerőt. Egyáltalán, mit tart majd fontosabbnak: egy stabil
gazdaságot és megbízható hadi szövetségest, vagy a gyarmati lét fennmaradását.
Ez a konfliktusforrás Hammurápi óta a világtörténelem nagy drámáit képes átírni.
A Birodalmat az
érdekelte, hogy az általa a megfelelő szintre fejlesztett állapot megbízhatóan
szilárd és megingathatatlan, a helyzet bármiféle változása nem fenyeget. István
népe finoman szólva nem bizonytalanította el a császárt. Akinek ilyenformán
semmi oka nem volt a beavatkozásra. Istvánnak lett volna.
