Keresés ebben a blogban

2021. november 9., kedd

A politikusról 2.

Tartozom egy beismeréssel. Már az előző jegyzetbe is illesztettem több bekezdést egy közel kilencéves írásomból. Most annak a réginek az első részéből teszek ide még néhányat, mert furdal a lelkiismeret, amiért a minap azzal intéztem el a politikus nélküli rendszer felvázolását, hogy nem az én dolgom.

Fenntartván az állítást (tényleg nem az én dolgom), azért egy-két mondattal megpróbálkozom, leginkább serkentőnek a gondolkodáshoz, minthogy ez megspórolhatatlan – az ember fejlődésének a gátjait, a politikát és az egyházakat valahogy el kell távolítani, meg kell szüntetni, méghozzá gyökerestül mindkettőt, hogy soha többé elő ne tudjanak furakodni, ha az emberiség fejlődését célnak tartjuk.

Íme a 8 és ½ (évvel ezelőtti):

Sokan föltették már a kérdést, mi az, hogy politikai döntés. Sokan képesek ezt a kérdést komolyan venni, és halál komolyan válaszolni rá, holott a kifejezés az első pillanatban komolytalan.

A nyelvészek egybehangzó állítása szerint a politika a görög polisz szóból származik, annak az eredeti jelentése pedig vár, ebből lesz a váras, azaz olyan település, amelynek közepén vár áll, ahová a köré települt várasi lakosok adott esetben be tudnak menekülni (l. Egri csillagok). Ahogyan a poliszból (vár-váras) lett a politika (várasi-városi ügyek, dolgok), úgy kapjuk meg a szó magyar jelentését, a városi dolgokat.

(Gyerekkorom nyarait falun töltöttem, ott hamar megtanultam, hogy a városi melléknév enyhébb esetben huncutságot, általában pedig gazemberséget jelent, amiből az következik, hogy a falusiaknak – ha ismernék a szó jelentését – a politika gazemberséget jelentene. Van egy halvány gyanúm, hogy a szó etimológiai elemzése nélkül is azt jelenti. Mármint falun. (Csak?) A hivatalos adat szerint Magyarország lakosságának 35,4%-a él faluban, viszont ha figyelembe vesszük a várossá nyilvánítás szempontjait – „a cím odaítélését a törvény tulajdonképpen az egyedi, és ezáltal szükségképp szubjektív elbírálás függvényévé tette”, azaz városaink többsége falu maradt, de a nagyobb központi baksis érdekében kijárta, hogy városnak nevezzék – aligha tévedünk nagyot, ha a falusiak számát nagyjából 70%-ban állapítjuk megEl kellett gondolkodnom azon, vállalom-e a következményeit annak, hogy esetleg ebből az írásból több falusi is értesül arról, miszerint a politika szó magyarul városi dolgokat jelent, és ez az értesülés Magyarország 70%-án elterjed. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy vállalom.)

politikai döntés azt jelenti magyarul, hogy városi dolgokban való döntés, kiterjesztve: a köz dolgaiban való döntés, azaz közügyekben való döntés.

Itt most nem szakmai döntés szükséges, hanem politikai, itt most a politikának kell döntenie – efféle marhaságokat lehet hallani, olvasni, amikor nincs kilátás tisztességes, matematikai alapon való meghatározásokra, és az azokból fakadó választásokra. Döbbenten figyelem például azt az alkudozást, amit magára valamit adó lókupec is pirulva hallgat – ami a pénzügyekért felelős miniszter és a többiek között zajlik. Hja kérem, ezt hívják politikának.

Nem! Ezt nem politikának hívják. Ezt szélhámosságnak hívják, csalásnak, szédelgésnek, svihákságnak, kalandorságnak, hozzá nem értésből fakadó gazemberségnek. (Vagy ez együtt a politika?) Tetszik emlékezni? A politika városi dolgokat jelent. A város dolgai, azaz a közügyek legnagyobb része pedig legvégül mindig a pénzről szól. Van-e annyi pénz vagy nincs. Ha valaki képtelen számszaki alapon dönteni, az elbújik egy Magyarországon (és talán nem is csak Magyarországon) misztikussá lett kifejezés mögé, mert azt hiszi, hogy ezáltal lesöpörheti magáról „döntése” következményeit.

„politikai döntés” mifelénk (és talán nem is csak mifelénk) azt jelenti, hogy valami ködös, körülbelül sem érthető, abszolút irracionális „döntés” fog születni, aminek az a lényege, hogy ezt most azért nem lehetett másképp, csak politikai döntéssel, mert időközben a lift fölesett a negyedik emeletre, és repcepogácsa de bőrízzel, és különben is, a kaput kiemelték, nincs kapu, nem lehet bemenni. Itt most kérem politikai döntést kellett hozni, hogy mi a fontosabb, új buszokat veszünk, 1240 forintra emeljük a menetjegyek árát, betemetjük a négyes metró alagútját, vagy elzavarjuk a főpolgármester helyettest. Jó-jó, lehet dolgokat számszerűsíteni, de itt van ez a kérdés, hogy mennyire emeljük meg a jegyárakat. Na tetszik látni, hát ha valami, ez aztán politikai kérdés, ezt csak politikus döntheti el. Hogy mennyit bír az állampolgár, hogy melyik az a jegyár, amit már nem tud kifizetni. És akkor nekünk, politikusoknak kell döntést hozni, hogy mennyi legyen, honnan vegyünk el és azt hová tegyük – mondja a politikus diadalmasan.

Hablatyolás. Tessék bekopogni a Közgazdaságtudományi Egyetem másodéveseinek valamelyik gyakorlati órájára, és tessék kiadni két közepes eredményekkel lavírozó hallgatónak a feladatot. Ők a könyvtárban (vagy még inkább a Netről) ki fogják másolni a megfelelő adatokat, össze fogják vetni a minimálbér, az átlagkereset, a vásárlói kosár számait a nagyvárosi lakosok utazási szokásainak a felmérésével, a munkanélküliséggel és egyéb, a kérdés megválaszolásához szükséges adatokkal, és fillérre meg fogják mondani, hogy 2013 második negyedévében mennyire emelhető a menetjegy ára. És ahol nem elegendő a közgazdász matematikája, ott megszólal a szociológus, a neveléselmélet tudora, a mezőgazda és a közlekedésmérnök, a matematikus, aki jártas a játékelméletben – egyszóval az szólal meg, aki ért az adott szakterület részleteihez, és nem a politikus. És miután összeegyeztették az adatokat, ésszerűen fognak dönteni.

SZAKMÁJA? POLITIKUS. AZ MI?

Asztalosnak azt nevezzük, aki képes asztalt (polcot, padot, széket miegymást) készíteni, és azért képes erre, mert ért hozzá. Ismeri a faanyagokat, a megmunkálásukhoz való szerszámokat, és azokat a mozdulatsorokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kívánt végtermék elkészüljön.

Fizikusnak azt nevezzük, aki ért a fizikához, muzsikusnak azt, aki tudja, hogyan kell a megfelelő zenei hangokat megszólaltatni.

Politikusnak azt az embert kellene neveznünk, aki képes városi dolgokkal, azaz közügyekkel foglalkozni, és azért képes erre, mert ért hozzá. És itt van a baj. A közügy nem faanyag, nem részecskegyorsító és nem franciakürt. Ettél már gyümölcsöt? Hát persze. Dehogy ettél. Almát ettél meg cseresznyét, de gyümölcsöt soha, mert egy fogalmat nem lehet megenni. Akarsz közügyet intézni? Hát persze. Ne akarj, mert egy gyűjtőfőnevet nem lehet elintézni. A politikus, azaz a városi dolgokkal foglalkozó ember egy alapvető tévedés, egy nemlétezhető szubsztancia. (A szakpolitikus meg a fából vaskarika klasszikus esete: ha szak, akkor nem politikus, ha politikus, akkor semmi köze a szakhoz. Aki ugyanis igazán ért a szakhoz, az nem megy politikusnak.)

Eddig a régi írás részlete.

Tetszik érteni? A villamosjegy árát egy másodéves is ki tudja számolni. Egy ország költségvetését meg egy diplomás közgazdász. Hogy abban az országban mit kell tenni, azt meg majd eldönti az építész, a közlekedésmérnök, az orvos, a tanár, a fizikus, kertészmérnök, a jogász, a muzsikus, a szobrász, egyszóval mindazok, akik a különféle szakminisztériumokat működtetik. Mely szakminisztériumoknak meghatározott időnként (mondjuk hetente egyszer-kétszer) a megfelelő képviselői összeülnek, hogy a belőlük képződött tanács egyeztessen és eldöntse a teendőket nagyban és kicsiben, a közigazgatás különféle intézményeinek küldött anyagok által. Mely intézményekben ugyancsak a megfelelően képzett szakemberek elvégzik azokat a munkákat, amik a nagy egészhez illeszkedően elvégzendők, valamint azokat, amiket helyben, a megfelelő helyismerettel el lehet végezni, és amikről nevezett tanács csak annyit mondott, hogy azt helyben döntik el, mi a teendő.

Végül azt tetszik kérdezni, kik és hogyan kerülnek a megfelelő pozíciókba. Ahogyan egy egyetemre kerül be egy hallgató: felvételizik az, aki indíttatást érez, hogy a szakmáját a köz javára ilyen közvetlen formában gyakorolja. Akik felvételiztetnek, azok elég pontosan képesek megítélni, ki alkalmas, ki nem. Mindenhol a megfelelő ütemben frissül az állomány, mindenhol azok döntik el, ki legyen a legfőbb irányító és így tovább lefelé, akik értenek hozzá. Azaz nem a nép dönt, ahogyan manapság képzeljük, ahogyan ma a lehető legostobább és legkártékonyabb módon képzeljük el a demokráciának nevezett társadalmi rendszert.

Ez a rendszer olyanra bízza ugyanis létfontosságú kérdések megválaszolását, „aki” erre a legalkalmatlanabb: a népre. Azaz egy meg nem határozható tulajdonságokkal bíró, mennyiségében változó embertömegre, amely konglomerátumról egyet tudunk bizonyosan: éppen a saját tehetetlen tömegénél fogva nem viselhet semmiféle felelősséget, a tömegben ide-oda sodródó egyén pedig ennek tudatában (vagy inkább még ezt sem tudva) mindenféle következmény nélkül tesz (vagy nem tesz) valamit, amiről tudja (vagy leginkább nem is tudja), hogy a sorsának alakítását bízta rá valakire, akiről az égvilágon semmit nem tud. És ha megkérdezné a szomszédját (nem kérdezi meg), kiderülne, hogy az sem tud semmit. De legelsősorban azt nem tudja, hogy valójában nincs választása, mert akárkire bízza magát a kínálatból, a demokrácia jelen állása mellett az illető mindenképpen politikus lesz, és ettől a pillanattól fogva teljesen mindegy, milyen „pártállású” az illető, a léténél fogva (eo ipso) csakis alkalmatlan lehet.

Ennek a konglomerátumnak (a népnek) a túlnyomó többsége most, a 21. század elején tanulatlan, megtéveszthető, az ösztöneire és érzelmeire hagyatkozó természeti lény. Szaporodásra és az ehhez szükséges funkciók működtetésére való. És mint ilyen könnyen uralható a demokrácia szörnyű alaptételére bazírozó, nagy többségben rossz jellemű és a nép többségénél alig vagy semmivel sem magasabb intellektusú „választottak” által. E sok évszázados gyakorlat következtében tart ott az emberiség, hogy lényegében a mai földlakót az évezredekkel ezelőtt élt mezopotámiai földművestől az a villamos különbözteti meg, amin közlekedik.

A „választottak” – minthogy teljesen alkalmatlanok – azt is elrontják, amit különben nem lehet elrontani (Murphy törvényének a demokrácia által tovább fejlesztett változata).

Úgy különben szerény megítélésem szerint ez az igazi demokrácia. Azok ugyanis, akik ezeket az intézményeket (minisztériumokat) irányítják és működtetik, a nép képviselői, akik pontosan tudják, hogy kivétel nélkül mindegyikük az emberi jogok által rögzített rend szerint jutott el a születésüktől fogva meghatározott úton oda, ahol vannak, és ahol nemcsak az odavezető utat ismerik, hanem a célt is. És ezeknek az ismereteknek az alapján azt is pontosan tudják, hogy azokat az embereket szolgálják, akik azt a bizonyos népet jelentik, ahonnan ők jöttek, és nincs és nem is lehet eleve eldöntve, ki honnan hová fog eljutni, mert az emberi jogok egyik mondata szerint minden ember egyenlő jogokkal és lehetőségekkel születik.

Hát valami ilyesmi. Tessék szíves lenni elgondolkodni rajta. Kiindulási alapnak szerintem használható.