Tartozom egy beismeréssel. Már az előző jegyzetbe is illesztettem több bekezdést egy közel kilencéves írásomból. Most annak a réginek az első részéből teszek ide még néhányat, mert furdal a lelkiismeret, amiért a minap azzal intéztem el a politikus nélküli rendszer felvázolását, hogy nem az én dolgom.
Fenntartván az állítást (tényleg nem az én
dolgom), azért egy-két mondattal megpróbálkozom, leginkább serkentőnek a
gondolkodáshoz, minthogy ez megspórolhatatlan – az ember fejlődésének a
gátjait, a politikát és az egyházakat valahogy el kell távolítani, meg kell
szüntetni, méghozzá gyökerestül mindkettőt, hogy soha többé elő ne tudjanak
furakodni, ha az emberiség fejlődését célnak tartjuk.
Íme a 8 és ½ (évvel ezelőtti):
Sokan
föltették már a kérdést, mi az, hogy politikai döntés. Sokan
képesek ezt a kérdést komolyan venni, és halál komolyan válaszolni rá, holott a
kifejezés az első pillanatban komolytalan.
A nyelvészek egybehangzó állítása szerint
a politika a görög polisz szóból származik, annak az eredeti
jelentése pedig vár, ebből lesz a váras, azaz
olyan település, amelynek közepén vár áll, ahová a köré települt várasi
lakosok adott esetben be tudnak menekülni (l. Egri csillagok). Ahogyan
a poliszból (vár-váras) lett a politika
(várasi-városi ügyek, dolgok), úgy kapjuk meg a szó magyar jelentését,
a városi dolgokat.
(Gyerekkorom nyarait falun töltöttem, ott hamar
megtanultam, hogy a városi melléknév enyhébb esetben
huncutságot, általában pedig gazemberséget jelent, amiből az következik, hogy a
falusiaknak – ha ismernék a szó jelentését – a politika gazemberséget
jelentene. Van egy halvány gyanúm, hogy a szó etimológiai elemzése nélkül is
azt jelenti. Mármint falun. (Csak?) A hivatalos adat szerint Magyarország
lakosságának 35,4%-a él faluban, viszont ha figyelembe vesszük a várossá
nyilvánítás szempontjait – „a cím odaítélését a törvény tulajdonképpen az
egyedi, és ezáltal szükségképp szubjektív elbírálás függvényévé tette”,
azaz városaink többsége falu maradt, de a nagyobb központi baksis érdekében
kijárta, hogy városnak nevezzék – aligha tévedünk nagyot, ha a
falusiak számát nagyjából 70%-ban állapítjuk meg. El kellett
gondolkodnom azon, vállalom-e a következményeit annak, hogy esetleg ebből az
írásból több falusi is értesül arról, miszerint a politika szó
magyarul városi dolgokat jelent, és ez az értesülés Magyarország
70%-án elterjed. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy vállalom.)
A politikai döntés azt
jelenti magyarul, hogy városi dolgokban való döntés,
kiterjesztve: a köz dolgaiban való döntés, azaz közügyekben
való döntés.
Itt most nem szakmai döntés szükséges,
hanem politikai, itt most a politikának kell döntenie – efféle marhaságokat
lehet hallani, olvasni, amikor nincs kilátás tisztességes, matematikai alapon
való meghatározásokra, és az azokból fakadó választásokra. Döbbenten figyelem
például azt az alkudozást, amit magára valamit adó lókupec is pirulva hallgat –
ami a pénzügyekért felelős miniszter és a többiek között zajlik. Hja kérem, ezt
hívják politikának.
Nem! Ezt
nem politikának hívják. Ezt szélhámosságnak hívják, csalásnak, szédelgésnek,
svihákságnak, kalandorságnak, hozzá nem értésből fakadó gazemberségnek. (Vagy
ez együtt a politika?) Tetszik emlékezni? A politika városi dolgokat
jelent. A város dolgai, azaz a közügyek legnagyobb része pedig legvégül mindig
a pénzről szól. Van-e annyi pénz vagy nincs. Ha valaki képtelen számszaki
alapon dönteni, az elbújik egy Magyarországon (és talán nem is csak
Magyarországon) misztikussá lett kifejezés mögé, mert azt hiszi, hogy ezáltal
lesöpörheti magáról „döntése” következményeit.
A „politikai döntés” mifelénk
(és talán nem is csak mifelénk) azt jelenti, hogy valami ködös, körülbelül sem
érthető, abszolút irracionális „döntés” fog születni, aminek
az a lényege, hogy ezt most azért nem lehetett másképp, csak politikai
döntéssel, mert időközben a lift fölesett a negyedik emeletre, és repcepogácsa
de bőrízzel, és különben is, a kaput kiemelték, nincs kapu, nem lehet bemenni.
Itt most kérem politikai döntést kellett hozni, hogy mi a fontosabb, új
buszokat veszünk, 1240 forintra emeljük a menetjegyek árát, betemetjük a négyes
metró alagútját, vagy elzavarjuk a főpolgármester helyettest. Jó-jó, lehet
dolgokat számszerűsíteni, de itt van ez a kérdés, hogy mennyire emeljük meg a
jegyárakat. Na tetszik látni, hát ha valami, ez aztán politikai kérdés, ezt
csak politikus döntheti el. Hogy mennyit bír az állampolgár, hogy melyik az a
jegyár, amit már nem tud kifizetni. És akkor nekünk, politikusoknak kell
döntést hozni, hogy mennyi legyen, honnan vegyünk el és azt hová tegyük –
mondja a politikus diadalmasan.
Hablatyolás. Tessék bekopogni a
Közgazdaságtudományi Egyetem másodéveseinek valamelyik gyakorlati órájára, és
tessék kiadni két közepes eredményekkel lavírozó hallgatónak a feladatot. Ők a
könyvtárban (vagy még inkább a Netről) ki fogják másolni a megfelelő adatokat,
össze fogják vetni a minimálbér, az átlagkereset, a vásárlói kosár számait a
nagyvárosi lakosok utazási szokásainak a felmérésével, a munkanélküliséggel és
egyéb, a kérdés megválaszolásához szükséges adatokkal, és fillérre meg fogják
mondani, hogy 2013 második negyedévében mennyire emelhető a menetjegy ára. És
ahol nem elegendő a közgazdász matematikája, ott megszólal a szociológus, a
neveléselmélet tudora, a mezőgazda és a közlekedésmérnök, a matematikus, aki
jártas a játékelméletben – egyszóval az szólal meg, aki ért az adott
szakterület részleteihez, és nem a politikus. És miután összeegyeztették az
adatokat, ésszerűen fognak dönteni.
SZAKMÁJA? POLITIKUS. AZ MI?
Asztalosnak azt nevezzük, aki képes
asztalt (polcot, padot, széket miegymást) készíteni, és azért képes erre, mert
ért hozzá. Ismeri a faanyagokat, a megmunkálásukhoz való szerszámokat, és
azokat a mozdulatsorokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kívánt végtermék
elkészüljön.
Fizikusnak azt nevezzük, aki ért a
fizikához, muzsikusnak azt, aki tudja, hogyan kell a megfelelő zenei hangokat
megszólaltatni.
Politikusnak azt az embert kellene neveznünk, aki
képes városi dolgokkal, azaz közügyekkel foglalkozni,
és azért képes erre, mert ért hozzá. És itt van a baj. A közügy nem faanyag,
nem részecskegyorsító és nem franciakürt. Ettél már gyümölcsöt? Hát persze.
Dehogy ettél. Almát ettél meg cseresznyét, de gyümölcsöt soha, mert egy
fogalmat nem lehet megenni. Akarsz közügyet intézni? Hát persze. Ne akarj, mert
egy gyűjtőfőnevet nem lehet elintézni. A politikus, azaz a városi
dolgokkal foglalkozó ember egy alapvető tévedés, egy nemlétezhető
szubsztancia. (A szakpolitikus meg a fából vaskarika
klasszikus esete: ha szak, akkor nem politikus, ha politikus,
akkor semmi köze a szakhoz. Aki ugyanis igazán ért a szakhoz, az
nem megy politikusnak.)
Eddig
a régi írás részlete.
Tetszik
érteni? A villamosjegy árát egy másodéves is ki tudja számolni. Egy ország
költségvetését meg egy diplomás közgazdász. Hogy abban az országban mit kell
tenni, azt meg majd eldönti az építész, a közlekedésmérnök, az orvos, a tanár,
a fizikus, kertészmérnök, a jogász, a muzsikus, a szobrász, egyszóval mindazok,
akik a különféle szakminisztériumokat működtetik. Mely szakminisztériumoknak
meghatározott időnként (mondjuk hetente egyszer-kétszer) a megfelelő képviselői
összeülnek, hogy a belőlük képződött tanács egyeztessen és eldöntse a
teendőket nagyban és kicsiben, a közigazgatás különféle intézményeinek küldött
anyagok által. Mely intézményekben ugyancsak a megfelelően képzett szakemberek
elvégzik azokat a munkákat, amik a nagy egészhez illeszkedően elvégzendők,
valamint azokat, amiket helyben, a megfelelő helyismerettel el lehet végezni,
és amikről nevezett tanács csak annyit mondott, hogy azt helyben döntik el, mi
a teendő.
Végül
azt tetszik kérdezni, kik és hogyan kerülnek a megfelelő pozíciókba. Ahogyan
egy egyetemre kerül be egy hallgató: felvételizik az, aki indíttatást érez, hogy
a szakmáját a köz javára ilyen közvetlen formában gyakorolja. Akik
felvételiztetnek, azok elég pontosan képesek megítélni, ki alkalmas, ki nem.
Mindenhol a megfelelő ütemben frissül az állomány, mindenhol azok döntik el, ki
legyen a legfőbb irányító és így tovább lefelé, akik értenek hozzá. Azaz nem a
nép dönt, ahogyan manapság képzeljük, ahogyan ma a lehető legostobább és
legkártékonyabb módon képzeljük el a demokráciának nevezett társadalmi
rendszert.
Ez a rendszer olyanra bízza ugyanis
létfontosságú kérdések megválaszolását, „aki” erre a legalkalmatlanabb: a
népre. Azaz egy meg nem határozható tulajdonságokkal bíró, mennyiségében
változó embertömegre, amely konglomerátumról egyet tudunk bizonyosan: éppen a
saját tehetetlen tömegénél fogva nem viselhet semmiféle felelősséget,
a tömegben ide-oda sodródó egyén pedig ennek tudatában (vagy inkább még ezt sem
tudva) mindenféle következmény nélkül tesz (vagy nem tesz) valamit, amiről
tudja (vagy leginkább nem is tudja), hogy a sorsának alakítását bízta rá
valakire, akiről az égvilágon semmit nem tud. És ha megkérdezné a szomszédját
(nem kérdezi meg), kiderülne, hogy az sem tud semmit. De legelsősorban azt nem
tudja, hogy valójában nincs választása, mert akárkire bízza magát a kínálatból,
a demokrácia jelen állása mellett az illető mindenképpen politikus lesz,
és ettől a pillanattól fogva teljesen mindegy, milyen „pártállású” az
illető, a léténél fogva (eo ipso) csakis alkalmatlan lehet.
Ennek a konglomerátumnak (a népnek) a
túlnyomó többsége most, a 21. század elején tanulatlan, megtéveszthető, az
ösztöneire és érzelmeire hagyatkozó természeti lény. Szaporodásra és az ehhez
szükséges funkciók működtetésére való. És mint ilyen könnyen uralható a
demokrácia szörnyű alaptételére bazírozó, nagy többségben rossz jellemű és a
nép többségénél alig vagy semmivel sem magasabb intellektusú „választottak”
által. E sok évszázados gyakorlat következtében tart ott az emberiség, hogy
lényegében a mai földlakót az évezredekkel ezelőtt élt mezopotámiai
földművestől az a villamos különbözteti meg, amin közlekedik.
A „választottak” – minthogy teljesen
alkalmatlanok – azt is elrontják, amit különben nem lehet elrontani (Murphy
törvényének a demokrácia által tovább fejlesztett változata).
Úgy különben szerény megítélésem szerint
ez az igazi demokrácia. Azok ugyanis, akik ezeket az intézményeket
(minisztériumokat) irányítják és működtetik, a nép képviselői, akik pontosan
tudják, hogy kivétel nélkül mindegyikük az emberi jogok által rögzített rend
szerint jutott el a születésüktől fogva meghatározott úton oda, ahol vannak,
és ahol nemcsak az odavezető utat ismerik, hanem a célt is. És ezeknek az
ismereteknek az alapján azt is pontosan tudják, hogy azokat az embereket szolgálják,
akik azt a bizonyos népet jelentik, ahonnan ők jöttek, és nincs és nem is lehet
eleve eldöntve, ki honnan hová fog eljutni, mert az emberi jogok egyik mondata
szerint minden ember egyenlő jogokkal és lehetőségekkel születik.
Hát valami ilyesmi. Tessék szíves lenni elgondolkodni
rajta. Kiindulási alapnak szerintem használható.
