Vegyünk egy lakást, benne egy statisztikai átlagnak megfelelő családdal. Mondjuk, valami baj történik a villannyal. Nem olyasmi, amit a család valamely tagja rendbe tud hozni. Akkor hívnak egy villanyszerelőt. Még délután kiderül, hogy az egyik gyerek nem képes megoldani a matematika feladatát. Különben is elég gyenge ebből a tantárgyból, most végleg eldőlt, hogy különórákra lesz szüksége. Akkor hívnak egy matematika tanárt. Vagy egy egyetemistát, aki a TTK-n matematika-szakos. A másik gyerek magyarból gyenge. Vagy történelemből. Akkor hívnak egy magyar- vagy egy történelem szakos tanárt.
Ezek hétköznapi dolgok. A városi ház eresze
kilukad, akkor hívnak egy bádogost, esetleg egy ácsot. Vidéken egy családi
házhoz is. Ha egy fát kell kivágni, kertészt. Kőművest, ha levált a vakolat.
Ünnepnapon a cukrász süteményét eszik. Színészt néznek a színházban. A
színigazgató szabót vesz fel a jelmezvarráshoz, díszletmunkást, hogy a
színpadmester fel tudja állíttatni az előadás díszletét. A moziban vagy
televízióban vetített filmhez rendező kell, operatőr, kaszkadőr, bühnés (a
filmnél így hívják a díszlettel és egyéb mozdítani való holmival törődő
munkást), világosító, hangmérnök.
Bizonyára sejtik már, mi a felsorolás rezüméje:
soha sehová nem hívnak politikust, sem hétköznap, sem ünnepkor. Valahogy úgy
alakult a történelem során, hogy az ember valamiért kitermelt magából egy
rendkívül erőszakos hátramozdítót, akire az élet egyetlen területén sincs semmi
szükség, és az ember mégis ezzel a hátramozdítóval dönteti el, mikor, mennyiért,
mit csináljon a villanyszerelő, a matematika tanár, a kőműves, a világosító
vagy a kútfúró.
Mostanában lesz a napok múlásával egyre
groteszkebb az embernek ez a megmagyarázhatatlan szokása. Egyrészt a
világjárvány téteti fel a kérdést mind sűrűbben: miért egy politikus dönti el,
mi történjék az ember életével. Másrészt az „ellenzéki összefogás” során
vetődött fel egy szakértői kormány iránt való igény. Ezesetben nem az volt a
visszatetszően undorító, hogy a politikusok kérték ki maguknak még az
elgondolást is, ezt tarthatjuk természetesnek, hanem a rengeteg fórumon
megnyilvánuló rengeteg közember, mondhatnám, a népből valók szintén indignálódva
utasították vissza a felmerülő ötletet is.
A pedagógusok felháborodva kérték ki maguknak a
felszólítást a kötelező oltás ügyében való intézkedésre, de nem azt mondták,
hogy ők azért nem vállalhatják a felelősséget, mert ez az egészségügy különféle
területein működő, magasan képzett szakemberek dolga, hanem hogy a kormányé.
Tessék szíves lenni megmagyarázni nekem, miért is? Miért intézkednek (vagy nem
intézkednek) a politikusok az egész világon? Ha fáj a torka a kisfiúnak a
családban, senkinek nem jut eszébe, hogy politikust hívjon. Midőn egy
torokfájásnál sokkal nagyobb a baj, akkor miért? Amikor ez a rohadt vírus
megjelent, valaki felhívta például Karikó Katalint, hogy mi is volt azzal a
néhány évvel korábban felismert vegyülettel, ami képes lenyírni a vírus
koronáit. Aki felhívta ezt a zseniális embert, nem politikus volt, hanem egy
Karikóéhoz hasonló szakma tudósa. Akik elkezdték vizsgálni ezt a vegyületet,
akik eldöntötték, hogy használható, akik a megfelelő laboratóriumokban és
gyógyszergyárakban elkezdték tömegesen előállítani, azok kivétel nélkül ennek a
szakmának a különböző területein munkálkodó, kivételes képességű emberek.
Tessék szíves lenni megmondani nekem, mi a francért dönt politikus ennek a
szernek a használatáról? Valamint az összes olyan holmi alkalmazásáról, ami
szükséges ahhoz, hogy ezt a rohadt vírust kiirtsa, és amiket ugyancsak az
egészségügy különféle területein működők neveztek meg. Egyáltalán bármiről, ami
egy világjárvánnyal kapcsolatban felmerül.
Ahogy öregszem, úgy válik bennem egyre
bizonyosabbá a felismerés: az emberiségnek majdnem a teljessége képtelen
föltenni bármilyen értelmes kérdést. Nem a választ nem ismeri, a kérdést nem
bírja föltenni – a válaszhoz előbb a kérdés kell, azt meg Wittgensteintől
tudjuk, ha egy kérdést fel tudunk tenni, arra válaszolni is tudunk. Valaki
bizonyosan.
Tényleg olyan baromi nehéz föltenni az
alapkérdést: mi szükség van a politikusra? És miután megszületett az evidens
válasz, miszerint semmi, az égvilágon semmi, sőt kifejezetten kártékony
fajtáról van szó, akkor villámgyorsan nekilátunk elzavarni ezt a léhűtőt. Több
mint ötmillió áldozata van eddig a vírusnak. Ha nem politikusok intézkednének,
ennek egy töredéke halt volna meg – ezt az állításomat itt röviden nem tudom
bizonyítani, de a szükséges valószínűség számításokat bárki elvégezheti. Tessék
csak körülnézni itthon. Mit mondanak a virológusok és más, az egészségügyben
járatos emberek? És mit tesz ehhez képest a kormány? Majd a falusi futballista,
ez az átlagosnál is butább, tanulatlanabb, faragatlan fajankó ezt jobban tudja,
ne pofázzanak bele az ő dolgába holmi biológusok, orvosok, járványügyben
képzett emberek. Majd ő azt eldönti, hogy nem dönt el semmit, mert fogalma
sincs arról, mi a jelentéstartalma annak a fogalomnak, amit a „felelősség”
szóval jelölünk. Ő azt tudja bizonyosan, hogy ő egy gyáva, sunyi senkiházi, aki
soha életében nem értett semmihez, mert a gyűlölet és a bosszúvágy lehetetlenné
tette, hogy bármi mással is foglalkozni legyen képes, ennélfogva nem dönt
semmiben, amiért felelősséget kellene vállalni, ahhoz meg túlságosan ostoba,
hogy legalább olyanokra tolja a döntést, akik értenek a dologhoz, ő odáig lát
el, ahol káefté meg bété vezetők vannak, akik majd kirúgják azt, aki nem engedi
magát beoltani. Mert a virológusoknak az ő számára homályos mondataiból annyit
azért sikerült felfognia, hogy kellene oltani az embereket.
Szerte a Földön a kollégák egy része kevésbé
rosszminőségű, mint a mi miniszterelnökünk, de azok is csak politikusok, azok
is csak arra képesek, hogy mindent elrontsanak, amit a hozzáértők világosan
elmondtak.
Volt egy szakértői kormányunk,
némelyek lesajnálóan jegyezték meg, hogy ez persze csak szakértői,
egy ilyen kormány nem vállalhatja a politikai felelősséget.
Ne is! Addig jó nekünk! Miért is kell
megalakítani egy szakértői kormányt? Mert a politikusok nagyon elrontottak
valamit. A szakértői kormány rendbe hozza, aztán vissza a politikusoknak, hadd
rontsák el megint.
A politikai felelősség elnevezésű
lidércfogalom abban különbözik a felelősségtől, hogy nem felelősség,
egyszerűen azért, mert a politikus tetteinek nincs semmilyen őrá visszaható következménye,
azaz a politikus felháborodottan utasítja vissza annak még a feltételezését is,
hogy ő büntetőjogi felelősséggel tartozna a tetteiért. Miért
is nem tartozik például elszámolni milliárdokkal, amiket
elherdált, ellopott részben saját kasszájába helyezve az összeget, részben a
pártjáéba, meg amiket téves, rossz döntései következtében másra, haszontalanra,
kártékony dolgokra költöttek? Mindenki mást sokkal kisebb összegek helytelen
használatáért börtönbe csuknak, a politikust nem, mert ő kitalálta magának
a politikai felelősség nem létező fogalmát? Mert az ő politikai
felelőssége azzal a szörnyű következménnyel járhat, hogy esetleg négy
év múlva nem választják meg, és akkor szegénynek majd ellenzéki
politikusként kell (nem is kell) bejárnia az ország házába melegedni vagy
hűsölni, és további felelőtlen marhaságokat beszélni? Ez volna a felelősség és
a vele járó következmény? Hogy megbukik a választásokon, és
elveszti a hatalmat? És ellenzékben ott folytatja, ahol abbahagyta:
drága autókon jár drága helyekre, és minden ingyen van neki, mert mi fizetjük?
Szörnyű felelősség, szörnyű következmény.
Egy kis ideig játsszunk még a felelősség fogalmával.
Képzeljük el, hogy a politikus hoz egy helytelen döntést, aminek következtében
lezuhan. Mondjuk olyan magasról, amilyen magasan például a cirkusz kupolája
van, és nincs háló. Nem képtelenségekről beszélek, hanem létező dologról, a
légtornász munkakörülményeiről.
A légtornász úgy vállalja az esti
fellépést, hogy tudja, ért a légtornázáshoz, tudja, hány szaltóra képes, amely
szaltók kiforgása után a fogó még biztonságosan el tudja kapni, és hányat kell
hintáznia a pallóra való visszaérkezéshez. Ha ezeket nem tudja, meg sem fordul
a fejében, hogy fölmenjen, a saját testi épsége és a többi fellépő iránt
érzett felelőssége elég ahhoz, hogy ne is gondoljon a
produkcióban való részvételre.
Egy pillanatra felejtsük el, hogy a politikus döntésének
pillanatában azzal sincs tisztában, mit kellene tudnia a helyes döntés
meghozatalához (szaltók kiforgása, fogóhoz való kapcsolódás, hinta vissza a
pallóra), csak a döntés következményeit vegyük figyelembe. És itt nem hadüzenetről
beszélek (arról is mindig politikusok határoznak), ami világosan, elsődlegesen
emberek millióinak kerül az életébe, miként egy világjárvány kezelési hibái is, hanem mondjuk egy gazdaságot érintő
intézkedésről, aminek következtében összeomlik egy iparág, ellehetetlenül a
mezőgazdaság valamely része, emberek tíz- és százezrei veszítik el a
megélhetésüket, és mondjuk „csak” huszonöten halnak meg agyvérzésben,
infarktusban. Ez a szám éppen az ötszöröse egy kis létszámú légtornász
csapatnak – még mindig effektíve látható emberéletekről van szó, más, közvetve
halálhoz vezető dolgokat nem említek.
Ha a politikus tudná,
hogy lezuhan egy rossz döntés következtében, mint a légtornász, nem az
történne, hogy esze ágában sem volna azt a döntést meghozni, hanem
elgondolkodna azon, akar-e politikus lenni. És miután
elgondolkodott, rájönne, hogy nem akar, mert nem vállalhat ilyen
szörnyű kockázatot egy olyan dologban, amihez nem is ért, méghozzá azért nem, mert nincs mihez érteni.
Rendeleteket hozni, törvényeket íratni,
nagyképűsködni és mások munkáját akadályozni, össze-vissza hazudozni és
ígérgetni – azaz emberek életkörülményeivel játszadozni, az életüket
kockáztatni az mer, aki felelőtlenül, következmények nélkül teheti, amit tesz.
Majd’ elfelejtettem, a politikusnak nincs
semmilyen felelősségérzete, de hogy a helyzet még könnyebb, ha tetszik, még
linkebb legyen, van viszont mentelmi joga, hogy a politikai
felelősség borzasztó súlyát könnyebb legyen elviselni. A mentelmi
jog azt jelenti, hogy nem vonható semmilyen büntető eljárás alá.
Egyszerűbben szólva, nem büntethető. Az elmebeteg sem büntethető. Mert aki nem
beszámítható, az nem büntethető. Jó, nem?
Persze lassan tudatára ébredünk, hogy
bizonyos köztörvényes bűncselekmények erősebbek a mentelmi jognál, hogy a
politikus büntethető. Kellene hogy legyen. És most talán el kellene gondolkodni
azon, mit kezdjünk a politikusainkkal. Nem erre a szotyolahéjköpködő vezette
rablógyilkos bandára gondolok, hanem az összesre. Akik most fel vannak
háborodva azon, hogy egyesek ezentúl villanyszerelőt hívnának és nem
politikust.
Itt most annak kellene következnie, hogy felépítem
a politikus nélküli rendszert, hogy megmutassam, miként volna működtethető egy
ország. Ezt nem azért nem teszem, mert nem tudnám összerakni azt a rendszert,
hanem mert egyrészt nem akarok nagyképűsködni, másrészt meg különben sem az én
dolgom.
Nekem csak az a dolgom, hogy szóljak,
soha, semmilyen esetben nem jut eszünkbe politikust hívni, ha szükségünk van
bármire.
