Kommunistázó

Én nagyon szeretem ezeket a kommunistázó írásokat, amiket különösen annak a rendszernek a kegyeltjei írnak (ami különben – mint már milliószor elmondtam – sosem volt kommunizmus), vagy olyanok, akik akkor nem éltek. Voltaképpen a címnél (Jobb egy átkos Demeter ma, mint egy áldott Aczél tegnap) sokkal többet nem olvastam. Már ettől felfordult ugyanis a gyomrom.

Rögtön itt az elején meg kell jegyeznem, nem voltam jóba’ Aczél Györggyel. Személyesen nem is ismertem, soha nem találkoztam vele, egyszer hívott fel telefonon, 1969 novemberének végén, hogy sajátszájúlag közölje velem, egy ideig semmi nem fog megjelenni, amit írok. Ez – mint végül kiderült – 5 évet jelentett, ha jól emlékszem. Abban az időben (fantasztikus főszerkesztőmnek, Eck Gyulának köszönhetően) külpolitikát írtam monogrammal, meg színes összeállításokat készítettem francia, német és olasz hetilapokból szemlézve (persze a forrás megjelölése nélkül) – vigyáztam, hogy ne fordítsak szó szerint, bár valószínűleg senkit nem érdekelt volna sem a Paris Match-nál, sem a Sternnél, sem az Epocánál, ha rájönnek, hogy Magyarországon valaki az ő cikkeikből készít külpolitikai bulvárt. A Der Spiegelből külön rovatot gyártottam, Augstein és Engelmann írásaiból raktam össze ezt a komoly részt, a nevüket is említve, nem tudom már, mi lehetett ennek a jogi legitimitása. Akkor is sejtettem, most meg különösen nyilvánvalónak találom, Aczél tudta, hogy ezeket az oldalakat én írom, a Szabad Földnél (egymillió feletti példányszám) jelentéktelenebb lap esetén is tudta volna, de nem szólt semmit, talán úgy gondolta, hogy amíg a nevem nincs leírva, békén hagy. Ha jól emlékszem, ’74-re évült el a Ház az erdőben című tévéjátékom miatti büntetés, ő többet nem jelentkezett. Jártam rendesen raportra a Pártközpontba, fenyegettek engem is, az éppen esedékes szerkesztőimet is, de Aczél nem szólt semmit, még Az új Kharón című kötetem megjelenésekor sem, pedig arról a Népszabadság is megírta, milyen veszélyesen bomlaszt.

Ezt csak azért mondom, hogy világos legyen, semmi okom nincs arra, hogy nosztalgiával gondoljak Aczél Györgyre. De az tény, hogy Pándi Pál szemináriumán megvitattuk (én például egy széket törtem el ebben a vitában) Golding frissen kiadott könyvét, A legyek urát. Amiről csak a hülye törleszkedő kiszista szocializmus seggnyalók mondták, hogy az a fasizmusról szól. Pándi a félév végén külön megemlítette, hogy a jelest azért kapom, mert a Golding-regénnyel fasisztázókat leordítottam – azaz tudta, hogy az indulatom a fennálló rendszernek szólt. Pándi Aczél György egyik pártfogoltja és legjobb barátja volt, aki régi magyar irodalmas létére fontosnak tartotta, hogy kiadja szemináriumi feladatnak Faulkner Medvéjét, Paul Guimard Hárman Párizsbanját, Thorsteisson 79-es sofőrjét. A kortárs irodalomnak ezeket a Modern Könyvtárban megjelent műveit. A Modern Könyvtár 1958-ban hozta vissza az Athenaeum húszas években volt sorozatának címét és szellemét. Attól az évtől kezdve, hogy Aczél átvette a kultúra irányítását. A következő harminc évben a magyarországi kultúra olyan korszakát éltük, amit sem korábban, sem azóta meg sem közelített semelyik rezsim. Amit Aczél „tiltott”, azt jórészt én is betiltanám, ha nem betegednék bele már a kifejezésbe is (tiltás). Ami érték volt, az megjelent, a kulturális szemetet kétségkívül nem engedte – ezzel lehet nem egyetérteni, meg lehet vágyni rá, végülis mindegy, de az tény, hogy Ottlik, Sarkadi, Kardos G., Kertész Ákos, Konrád, Esterházy az Aczél-időkben jelent meg, Jancsó Oldás és kötése akkor készült és utána az összes többi nagy filmje, Huszárik, Makk, Gaál, Sára, Bódy akkor forgatta a világra szóló filmjeit, Szabó István akkor fejezte be az Álmodozások korát a „tessék kérem felébredni” képsorral, Bálint András a Szerelmesfilmben rohant ki a párizsi pályaudvarról egy utolsó szippantásnyi szabad levegőt szívni, és a Mephisto akkor kapott Oscar-díjat. Az én tévéjátékom egy evidensen hallható ordítás a fennálló rend ellen, mellesleg szerintem nem volt igazán jó darab, csak éppen a politikai felhangjai csináltak belőle néhány napos szenzációt – de megjelent. És a kötetem is megjelent, ami után Hegedűs azt írta a Népszabadságban, hogy figyelemreméltó tehetség vagyok, de károsak az eszméim (ezeket csak azért említem, mert elég jól ismerem a történet minden oldalát). A színházak bemutattak Sartre-t és Fejes Endrét, az Erkel Színházba eljött Ella Fitzgerald és a Modern Jazz Quartet, meg ilyesmi. Mindent lehetett – na jó, majdnem mindent – ami érték volt, és semmit, ami szemét. Működhetett a „dühöngő”, hivatalos nevén a Fiatal Művészek Klubja, amiről mindenki tudta, mi zajlik ott minden éjszaka rendszergyalázásban, és működhetett a Gorkij-fasorban meg a Báthori utcában a Filmművész Szövetség vetítőterme, ahol olyan filmeket nézhettünk meg, amiket moziban nem lehetett. Persze az nem jó, hogy az értelmiség és a művészvilág elitje részesül ilyen különleges elbánásban. Mint ahogyan az sem jó, hogy a Jules és Jimet, a Kifulladásigot és az Unokafivéreket akkor sem nézte volna meg más, mint ez a bizonyos elit, és ahogyan az sem jó, hogy ma sem nézné meg, mert van helyette valóságsó, influenszer és sztárban sztár.

Egy minden szempontból undorító rendszerben éppen csak a kultúra volt annyira működőképes, amennyire egy minden mást megfojtó diktatúrában ez egyáltalán elképzelhető. Egy relatíve annál is undorítóbb diktatúrában még az sem működik.

Ne tessék nekem ezt a kis nyikhajt, ezt a kinyújtott nyelvvel lihegő, két lábon járó megfeleléskényszert egy napon említeni egy igazán nagyformátumú, kétségkívül gazemberi tulajdonságokat is magában hordozó alakkal, aki az Oszlopos Simeont berakatta a Sarkadi-kötetbe, miután értesült róla, hogy a szerkesztő nem meri az életműbe illeszteni.

Valamint ha szabad kérnem, pufogni se tessék a nyikhaj szövegén, mert semmi különöset nem mondott ezzel a 80 százalék kidobandóval, hacsak azt nem vesszük, hogy valamelyest túlzott a 20 százalék megtartandóval. Nem a százalékokkal van baj ugyanis, hanem a szemlélettel, valamelyest tájékozott irodalmár nagyjából tudja, hogy a világirodalomnak legjobb esetben az 5 százaléka az örök érték. A magyar irodalom sincs ennél előkelőbb helyzetben.

Mondom, nem ez a baj. Hanem hogy bárki lehet olyan helyzetben, ahonnan bármiféle kultúrát irányíthat és uralhat. És hogy ezt valaki „még mindig jobb”-nak minősíthesse. Bárminél, bárkinél.