Olimpia

 Tóta W Árpád írt az olimpiáról. Neki most lett elege. Én nyolc évvel ezelőtt írtam róla, dehát én idősebb vagyok (egyszer találkoztunk, 2003-ban kaptunk mindketten Pulitzer-díjat, de ezek szerint hasonlóan vélekedünk a versenysportról). Ideteszem azt a hajdani írást, ne kelljen keresgélni:

Az újságok legviccesebb rovata a sportrovat, úgy értem, akik írják, szerkesztik, annak szánják. Én általában a fogamat csikorgatom ezektől a vicces rovatoktól, és képtelen vagyok megérteni, miért gondolja úgy bárki, hogy a sportról viccesen kell írnia vicces fiúknak. Nem tudom, a sport mennyivel viccesebb területe az életnek, mint bármi más, engem az utóbbi időben inkább háborúra emlékeztet, ökölrázó, eltorzult arccal üvöltő, görcsösen a levegőbe csapkodó fiúkkal és lányokkal, akik örülni sem tudnak, én legalábbis azt látom, hogy amikor örülniük kellene, akkor mintha átkozódnának, a csapatsportokban megragadják egymást és szemmel láthatóan fájdalmat okoznak. Valamint koreográfiát készítenek az örömükhöz. Amikor örülni lehetne, akkor a lépéseikre, a mozdulataikra vigyáznak, hogy el ne rontsák a kitalált és begyakorolt idétlenségeket.

A versenysportban, ha tetszik, a profi sportban nincs semmi vicces. Kínlódás van benne, kegyetlen küzdés, az ellenfelet bármi áron elsöprő győzni akarás, harc az életben maradásért. Pénzt vagy életet, a szó szoros értelmében. Ha pénzt akarsz, az életedet kockáztasd, vagy menj a fenébe. Testmozgás, jó levegő, felfrissülés – beszélgess róla a nagymamáddal, nekünk te egészben kellesz, hogy feláldozhassunk lent az arénában. Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos? Ugyan már. A háztömb körüli bajnokságban talán, de a megyei háromba már nyerő típusokat válogatnak. Vegyen egy biciglit a gyereknek, apuka, jól fogja érezni magát, de mi egy osztállyal följebb akarunk kerülni, ide olyan kell, aki gólokat tud rúgni. És az hogy’ van elképzelve a kedves szülőtől, az a vászongatya meg a tiszacipő? Nájkiba’ játszunk, apuka, van egy itthoni színünk meg egy amikor idegenbe megyünk, a nájkicuccot a kedves szülő veszi. Na viszonlátás.

Sima vereség a Syma csarnokban, írja a sportújságíró, és valószínűleg elismerésre várva néz körül, hogy milyen vicces címet választott. A „sima vereség” következtében a boxolót kórházba vitték, és bár másnap hazaengedték, azt senki sem tudja, melyik szerve milyen mértékben károsodott. Jópofa, nem? Vicces.

(A humor és a viccelődés úgy viszonyul egymáshoz, mint a forrásvíz és a pocsolya – hogy tisztázzuk a fogalmakat. A humorérzék az intelligencia jelzőfénye. Az intelligencia képesség a minket körülvevő világ megismerésére és képesség a minket körülvevő világhoz való alkalmazkodásra. A vicces ember, pontosabban a viccelődő ember nem képes vagy nem akar – végülis mindegy – alkalmazkodni, ő azt hiszi, hogy humoros, pedig csak intelligencia-hiányos.)

Militarista szimbólumok

A sport addig játék, amíg az a célja: a testmozgással együtt járó játék. Amint számítani kezd az eredmény és a jobb eredmény által való győzelem, a sport megszűnik eredeti értelmében sportnak lenni. Futni, úszni és labdázni azért kell, hogy az ember örömét lelje a futásban, úszásban és labdázásban (és persze az ezekkel járó versengésben), és nem azért, hogy másoknak okozzon örömet. Mások szórakoztatására futni, úszni és labdázni, a jobb eredményekkel másokat legyőzni elsősorban nem sport, hanem a rabszolgaság egyik megnyilvánulási formája. A jó Coubertin báró talán maga is elhitte, hogy nemes eszménnyel ajándékozza meg a világot, pedig csak felújította az ókori cirkuszt és annak minden elemét, a népszórakoztató intézmény világméretűvé szélesítésével nagy lehetőséget adott mindazoknak, akiknek az ő nemes eszményeihez a legkevesebb köze van: a militaristáknak és a 20-21. század legelvetemültebb rabszolgatartóinak, a kereskedőknek.

Az olimpia militarista szimbólumok sorozata, a zászló, a láng, az alakzatban vonulás, a babérkoszorú, az érmek (kitüntetések), a jelszó mind annak a rendnek és fegyelemnek a szimbólumai, amiknek semmi köze nincs a sport eredeti jelentéséhez. A citius-altius-fortius (gyorsabban-magasabbra-erősebben) éppen olyan lelkesítően hangzik, mint a hendiatris más megjelenései, a veni-vidi-vici (jöttem-láttam-győztem), a liberté-égalité-fraternité (szabadság-egyenlőség-testvériség) vagy az ein Volk-ein Reich-ein Führer (egy nép-egy birodalom-egy vezér) (bocsánatot kérek az érzékeny lelkűektől, de a hendiatris, azaz a hármasság fogalmába az utolsó is beletartozik), és éppen olyan kártékony, mint minden, ami az ösztönöket akarja feltüzelni lelkesítés céljából. A vége mindig blood-sweat and tears (vér-verejték-és könnyek, hogy egy áttételesen lelkesítő hendiatris-t is idézzek).

Gyorsabban-magasabbra-erősebben, ez a coubertini eszmény lényege, a báró által kitalált jelszó állítólag az ember legnemesebb törekvéseit foglalja össze. Tényleg?

A vesztesek érme

Én gyorsabb vagyok nálad és erősebb is és magasabbra (távolabbra) tudok ugrani. Én testesítem meg a coubertini eszményeket. És te? Hát micsináljunk, te bizony lassúbb vagy nálam meg gyengébb és nem is tudsz olyan magasra (távolra) ugrani, mint én. Te csak szeretnél olyan lenni, amilyen én vagyok, de csak akkor leszel, amikor én már abbahagytam, ha lesz olyan szerencséd, hogy addig nem jön egy másik jobb.

Tessék megkérdezni az ezüstérmest meg a hatodik helyezettet az ember legnemesebb törekvéseiről. Ha azt mondja, hogy ő jól érzi magát ezüstérmesként vagy hatodikként, akkor hazudik. Esetleg szellemileg és érzelmileg kissé visszamaradott, ha az volt a célja, hogy ő legyen a második legjobb vagy a hatodik. Igaz, hogy Marika huszonkettedik lett tízezren, de megjavította az országos csúcsot, és ez már nagyon szép eredmény. Nem is azért ment, hogy aranyérmet nyerjen, ugyebár, amivel fényesen igazolta a másik coubertini eszményt, hogy ugyanis nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Igen? Akkor miért tartjuk számon, hogy az országos csúcsot azért megjavította ez a Marika? Talán kérdezzük meg Marikát, szeretne-e tízezren olimpiát nyerni. Nem azt, képes-e rá, hanem hogy szeretne-e. Ha azt válaszolja, hogy nem, meg kell simogatni a fejét, és gondoskodni ápolókról.

A versenysport a megalázottság gyűjtőhelye, a kisebbrendűségi érzések kikelésének legmelegebb fészke. Aranyérmesből egy van, vesztesből sok. Az ezüst- és a bronzérem a vesztesek érme.

A sport angol szó, első jelentése mindenhol a világon ugyanaz (még németül is Sport), azaz sport, testgyakorlás (kivéve mondjuk a sakkot, ami szellemi sport, de azt nem szokták rá mondani, hogy szellemgyakorlás). Ez az angol precíz nemzet, mintha tudták volna, mi fog történni a sporttal – van a szónak egy második jelentése is: feltűnést keres, felvág, erőt fitogtat. Sport with somebody azt jelenti, gúnyt űz valakiből.

Vacsora vagy világhír

Az NBA (National Basketball Association) alapos trénerei már nemcsak az egyetemi kosárlabda bajnokság meccseire járnak, hanem figyelemmel kísérik a középiskolás kosarasok pályáját is, hogy elsőként csaphassanak le a legígéretesebb tehetségekre.

Ronaldinhót a Copacabana homokján fedezték föl, mint a legtöbb brazil futballistát, ő akkor még szerette a játékot, és az elérendő cél egy jó vacsora volt (ő mondta egy újságírónak). Holnap estére. De a jövő hétre már a világhír és a vagyon.

Az amerikai tornatermekbe és a brazil tengerpartra régen nem játszani mennek a gyerekek, hanem fölfedeztetni magukat. Ezeket a helyeket az különbözteti meg az ókori rabszolgapiacoktól, hogy aki itt nem találtatik elég jó gladiátornak, azt nem adják el birkapásztornak. Egyelőre.

A nagyobbik fiam tízéves lehetett, amikor átment labdát szedni a szemközti teniszpályára. Meleg volt, kis idő múltán már csak a Kanadából hazalátogatott rokon maradt talpon, kérdezte a kisfiamat, tud-e teniszezni, játszana-e vele. A pálya tulajdonosa (a magyar női utánpótlás válogatott edzője) leült, nézte az én fiacskámat, aztán hazakísérte, és azt mondta nekem, wimbledoni bajnokot csinál belőle. A sportban semmi sem biztos ugyan, de ő kivételesen garanciát vállal arra, hogy ez a gyerek tizenhat-tizenhét éves korában nyerni fog Wimbledonban. Nagyon meghatódtam és köszöntem szépen, de inkább nem. Az én kisfiam szabadnak született, és az öccsével együtt abban a szellemben is nevelkedett – már amennyiben létezőnek fogadjuk el az emberi szabadság fogalmát.

Demokrata mesteredző?

A sportoló attól a pillanattól fogva, hogy nem a saját örömére fut, úszik, labdázik, része lesz egy függési láncolatnak, egy függelmi rendszernek, aminek ő mindaddig a legalján marad, amíg sportol. Főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni – mindegy, hogyan hívják, ő mondja meg, mi legyen, mikor legyen. Nincs olyan, hogy majd megbeszéljük, te miképpen látod ezt, fiam, mondd el, mert lehet, hogy én tévedtem.

A sport nem demokratikus rendszer (mondom a demokrácia híveinek). Az edző, aki nem parancsol és nem kinyilatkoztat, nem alkalmas edzőnek. Lehet persze lázadni, az asztalra csapni, hogy én ezt másképp tartom jónak, de ez a viselkedés a sportoló pályafutásának a végét jelenti. Különösen, ha sikeres, nagy tekintélyű edzőre csapja rá az ajtót. Az én első egyesületi edzőm a közepesnél gyengébb képességű volt, de eszembe sem jutott, hogy akár csak magamban minősítsem őt. Félpályától labdavezetés, ziccer. Ennyit tudott a kosárlabdáról, de azt fölényesen, ellentmondást nem tűrően. (Fentiekhez nem tartozik hozzá a pofozás, az edzőnek nem szükséges rosszjellemű, rosszminőségű, ócska alaknak lennie, ezek nem edzőtulajdonságok.)

Amikor tizenkilenc évesen (már válogatottként) abbahagytam a versenysportot, csak annyit tudtam, hogy én nem küzdeni jöttem, hanem játszani. Ha nem hagynak, inkább elmegyek. Az amerikai profi kosárbajnokság meccsein a hazai közönség azt üvölti kórusban, hogy dííífensz (defense), magyarul védekezz. Ennek az egy szónak a jelentéstartalmát kifejtve megkapjuk a játékok mai lényegét: állítsd meg a gaz ellent bármi áron, dolgozd bele a talajba, üsd agyon, öld meg, mert ha nem teszed, ő fog győzni. Ha mégis kicselezett, és otthagyott téged, akkor nyúlj utána kézzel vagy lábbal, vesd elé magad, nyomorítsd meg, lődd le, mindegy, csak ne hagyd pontot dobni, gólt lőni, azaz tedd lehetetlenné magát a játékot. Dííífensz, mintha az életed függne tőle!

Eselék

Mintha az életed függene tőle? Nagy Zsigmond tanár úr, a Testnevelési Főiskola végzős hallgatója – ’64-ben a tokiói olimpián 5. lett súlylökésben – középiskolai tornaórákra járt mérni a diákok teljesítő képességét. Állt a futókör közepén, és egyenként szólította ki azokat, akikről úgy gondolta, sok nekik a terhelés. A mérései igazolták, hogy helyesen döntött. Ez 1960-ban volt. Kolonics Györgyöt, Fehér Miklóst akkor Nagy Zsigmond nem engedte volna, hogy túlhajtsa magát. Most futballisták, kerékpárosok, atléták halnak meg. A sportszergyártók és a kereskedők szótárában „eselék” címszóval jelölik ezeket a halottakat. A szó a katonaságnál használatos, a hadgyakorlatok közben meghalt bakákat nevezik eseléknek. (Nagy Zsigmond 2010-ben, 73 éves korában meghalt. Nyugodjék békében, kedveltem őt, remek ember volt.)

Berlinben, a 2009. évi atlétikai világbajnokságon a maratoni futás ezüstérmese az utolsó két-három kilométert végighányta. Futva. Kicsit oldalt fordult, hogy a mezére azért viszonylag kevesebb hányadék jusson. Aztán a célba érkezve kiadta magából a maradékot. A pekingi olimpián ugyanezt tette egy nőversenyző. Ő a vert mezőnyben végzett. Még az ezüstérmesnél is vertebb mezőnyben.

Micsoda önuralom, micsoda fegyelem, hogyan sanyargatja és győzi le az ember a saját szervezetét! Ó milyen nagyszerű! Egy frászt. Értelmetlen és védhetetlen marhaság akkor is, ha aranyérem a vége. A baj az, hogy a sportolók nagy részének ezt hiába magyaráznánk. Nemcsak a kenyai maratonfutóknak, hanem az európai és amerikai „egyetemistáknak” is. (Az idézőjel nem annak az elenyészően csekélyszámú sportolónak szól, akik az agyvelejük és nem az izomzatuk teljesítménye okán kerültek be az egyetemre.) Ez ugyanis nem szellemi szint, nem IQ és nem kultúra függvénye, hanem jellemkérdés. Nevezhetjük lelki alkatnak, mentális irányultságnak, a lényeg az, hogy a jórészt érdemtelenre pazarolt tekintélytisztelet, a rajongás valami és valaki iránt (főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni), az ebből fakadó hamis értékrend uniformizálja ezeket az ifjú embereket tekintet nélkül arra, hol születtek és milyen környezetben nőttek fel. A sportoló agyú ember soha nem lesz önálló gondolkodású és ízlésű ember, mindig szüksége lesz egy felettes énre, akit csodálhat, és aki sosem lehet nála bonyolultabb személyiség. A sportoló agyú ember inkább végighányja a maratonfutást, de nem áll meg, mert gyerekkorában azt mondta valaki, hogy az ember nem adja fel. Ez a valaki nagy valószínűséggel a tornatanár volt.

Nem minden versenysportoló sportolóagyú, viszont rémületesen sok sportolóagyú van azok között, akik soha semmit nem sportoltak.

(A volt, bukott köztársasági elnök például reménytelenül sportoló agyú, marad is, amíg él. Azt is mondhatnám, nem tehet róla szegény, de azért ez nem volna igaz. Egy bizonyos szellemi szint fölött mindenki maga döntheti el, milyen halmazállapotú gerinccel kívánja leélni az életét, ez nem életkortól függ, hanem jellemerőtől. Vagy mondjunk inkább jellemgyengét?)

A mi Petink

A legnagyobb tömegeket kiszolgáló népszórakoztató intézmény dermesztően jelzi az emberiség szellemi állapotát. Mit kap a versenysporttal a közönség? Militarizmust, diktatúrát és nacionalizmust. Ezért nézi hol őrjöngve, hol könnyekig meghatódva, magához ölelve a nemzethez tartozót, és (persze sportágtól függően) megvetve, lenézve, gyűlölettel eltaszítva az „idegent”, a más nemzet polgárát. Vigyázzba vágja magát, a sírás a torkát szorongatja, amíg leng a nemzeti zászló és szól a nemzeti himnusz, és közben érzi, hogy ő mennyivel különb, mint a más nemzet fia-lánya. Máskor is érzi ezt persze, mert ha máskor nem érezné, akkor most sem nézne diadalmasan a szomszédra, de a máskor az más, most ez így még diadalmasabb, és még sokkal világosabb a magasabbrendűsége, most, hogy a Peti megnyerte az aranyat. A mi Petink.

A sportriporter tárgyilagossága szakmai és etikai alapkövetelmény. Kivéve ha magyar van a mezőnyben, annak szabad, sőt kötelező drukkolni, és illik többes szám első személyben beszélni. (Esetleg van a nacionalizmusnál rosszabb is? Vajon mit mondott az amerikai sportriporter 1968-ban, a mexikói olimpián a 200 méteres síkfutás eredmény hirdetésekor? Amikor az árbocra lassan húzták fel az amerikai zászlót, szólt az amerikai himnusz, és a dobogón két amerikai állampolgár, Tommie Smith és John Carlos, az arany- és a bronzérmes felnyújtott, fekete kesztyűs kézzel tiltakozott. Hogy mi ellen? Talán rosszkor lőtték el a rajtot, vagy egyenetlen volt a futópálya? Nem. A saját hazájuk politikája ellen tiltakoztak. Az olimpián. Zászló, himnusz.) Van még egy kérdésem. Jobban szeretném, szívesebben nézném Usain Boltot, a képességeit magasabbra taksálnám, ha magyar volna?

Diktatúra és nacionalizmus ölelkező fogalmak, nem kiegészítik, hanem feltételezik egymást. A diktatúra mechanizmusára épülő és a nacionalizmust magától értetődően fel- és kihasználó sport jelenlétének mennyisége és minősége egy ország felépítményében következtetésekre ad lehetőséget az illető ország társadalmi berendezkedésének minőségére. Rákosi Mátyás a helsinki olimpia 16 magyar aranyával hirdette országlásának nagyszerűségét, és a berni világbajnoki döntő elvesztésébe bukott bele. A sportra különös figyelmet fordító, stadionépítő és milliárdokat a sportra (különösen a futballra) költő politikusok és a nagy sportnemzetek mindig gyanúsak. (Az amerikai nacionalizmust és a feketékre épülő sportot most hagyjuk, a gyanú alól nem kivétel az sem, csak másfajták az összefüggések, mint Hitler 1936-os olimpiája, Rákosi Magyarországa, a Szovjetunió, az NDK és Kína esetében. A magánstadion építését, ahová az ember a hálószobájából közvetlenül beléphet, már nem tudom a gyanús kategóriába sorolni. Az annál sokkal súlyosabb. A nemzetről meg, ami ezt szó nélkül tűri, végképp nincs mondanivalóm.)

Nagy pénz, de nem akkora

 

A Debrecen futballcsapata néhány éve eggyel tovább jutott a Bajnokok Ligájában, mint ameddig magyar csapat el szokott jutni, a sportrovatok máris tele lettek hozsannával. Hogy akkormost namostakkor húha és húdemilesz! Semmi sem lesz. Nem azért, mert a Debrecen ennél már nem jutott tovább, hanem mert akkor sem lenne semmi, ha megnyerné a Bajnokok Ligáját (ami különben abszolút lehetetlen). Néhány forinttal aktívabb lenne az idegenforgalmi mérleg, mert sok turista jönne a Real Madriddal, de Magyarország hitelképessége és az ország gazdasága ugyanolyan maradna, amilyen most. És az ország kultúrája is ugyanolyan maradna és a „politikai” éretlensége is, akkor is tovább menetelnénk az újbarbárság meredek lejtőjén lefelé, a menet élén a kereskedőkkel és az ő kereskedelmi televízióikkal.

Lényegében ugyanis a versenysport nem tényező, nem fontos, ha nem volna, néhány sportszergyáros- és kereskedő szegényebb lenne, és néhány hüllőagyú politikusnak máshol kellene keresnie a bulvármédiába való bekerülés lehetőségeit. A doppingüzletben érdekelt gyógyszergyártók talán észre sem vennék, ha megszűnne ez az üzletág, nem hiszem, hogy jelentős százalékot jelent a világ legnagyobb és legveszélyesebb maffiájának költségvetésében a viszonylag csekély mennyiségű „koksz”. (A közbeszéd ritkán említi őket, fegyvert, olajat, kábítószert szokás elsősorban szóba hozni, ha a legnagyobb gazemberségeket vesszük számba, és bár tudomásom szerint nem készül effajta statisztika, úgy tudom, a gyógyszer kenterbe veri a fenti hármat. Nyilvánvalóan ők vannak a legnagyobb befolyással a versenysportra, de nem győzöm hangsúlyozni, a szerencsétlen sportoló csak melléküzemág, nem fontos.)

A Formula I. versenyszériának állítólag az a gyakorlati haszna, hogy onnan kerül át minden új műszaki megoldás a civil autókba – nem tudom, nem értek hozzá. A lóversenynek meg állítólag az a haszna, hogy a telivérfuttatás határozza meg az általános lótenyésztést – ehhez értek valamelyest, ez egy marhaság, az volt akkor is, amikor például a kicsi, sűrű és fordulékony farmerlovak vására volt a legjobb üzlet. (Csak én egyedül legalább 80 ilyen helyes kis rövidtestűt segítettem megvenni, három amerikai keresett meg egymástól függetlenül, a harmadik százat akart volna, de már nem volt, csak húsz.) Nehéz lenne megmagyarázni, miképpen kerül át a telivértenyésztő tapasztalata a kis csordaterelőket szaporító gazdához. Még az istállózási és abrakolási teendők is alapvetően mások, mint amire a lóarisztokrata telivér tartásában szükség van.

Nájkicucc

A versenysport gyakorlati haszna viszont egy pillanatig sem lehet kérdéses. A síkfutásban működő mesterek edzésmódszereinek változása és finomodása, az élettani vizsgálatok alakulása, az úszóedzők felfedezései a légzéstechnika és a vízfekvés tárgyában, melyek mind az emberi szervezet jobb megismerését vannak hivatva szolgálni, nagyon komoly gyakorlati hasznot hoznak – na kinek? A sportszer gyárosnak és -kereskedőnek. Mert a bevezetőben említett apuka hamarosan meg fogja venni a nájkicuccot akkor is, ha megfelel a gyerek a követelményeknek, akkor is, ha nem. Az otthoni színt is meg azt is, amiben idegenbe’ szoknak. A szörnyülködő nézőnek üzenem, aki azon sápítozik, hogyan lehet olyan méregdrága ütőt darabokra törni, amilyet a faragatlan és ostoba élvonalbeli bunkók szoktak a földhöz vagdosni, hogy tegnap tetszett azt az ütőt kifizetni, amikor meg tetszett vásárolni Sanyikának az ugyanolyan emblémával díszített bóvlit, ami annyiba került a kedves apukának, amennyibe az élvonalbelié, de az anyaga is más, a görbülete is más meg a húzása is más. Ócska. Előállítási költsége körülbelül huszadrésze a Wimbledonban látottnak. A felfújt hólyag sportceleb meccsenként összetör két ütőt, a civil fogyasztó ez idő alatt megvesz nagyjából egymilliót. Mert a civil fogyasztónak is sportagya van, csak amögül hiányzik a tehetség és a sportteljesítmény. Úgyhogy az ő rajongásának alanya a sportoló, és értelemszerűen visszafelé haladva a függelmi rendszerben a civil fogyasztó rajongásának alanya az is, akiért a sportoló rajong. Mert ha sportoló rajong, akkor az csak jóféle rajongás lehet, azt meg a sportolóról lehet tudni, kiért rajong, mert ő ott van a politikai gyűlésen, és elhomályosuló szemmel csüng a vezér, a Főnök, a Mester minden szaván és minden mozdulatán. Ebből így együtt könnyű következtetni mindannyiuk szellemi színvonalára.

A fegyelem haszna

 

A militarizmus, a diktatúra és a nacionalizmus „szellemén” kívül mit ad még a versenysport? Gyors és felületes kielégítését az ember zsigeri szintű vágyainak a küzdés, a versengés iránt. Üzenetének lényege: ha már tenni nem tudod, legalább nézd. És példát ad fegyelemről, lemondásról, az emberi szervezet fizikai tűrőképességének határtalanságáról (a határ mögött már csak a halál van), azaz csupa olyan dologról, ami az emberiséget nem viszi előre az emberré váláshoz vezető úton, ezzel szemben viszont legalább hátráltatja. Fegyelmezett ember még soha mást nem tudott létrehozni, mint fegyelmezettséget, a lemondás és az önsanyargatás hozzátartozik egy cella magányában sínylődő szerzetes vagy egy remete alapfelszereltségéhez, de mindezekből még soha nem született zenemű, kép vagy szobor, sem regény, sem színdarab, az e=mc2 fegyelmezett, a világot elvágólagosan kezelő koponyában soha nem fogant volna meg. A sportagyú élharcosból elő lehet állítani 35-40-es pulzusszámú, 7 literes tüdejű, 45 kilós biciklistát, de soha nem lesz belőle Mozart, El Greco vagy Rodin. És viszont, Thomas Mannt, George Bernard Shaw-t vagy Albert Einsteint, Wigner Jenőt nem lehet rávenni arra, hogy másoknál nagyobbat ugorjon, vagy hátvédeket és kapusokat megszégyenítő gólokat rúgjon. Nem azért, mert nincs hozzá tehetségük, hanem mert más a mentalitásuk.

A sport és az alkotásra való képesség nem zárják ki egymást. Azaz a sport nem gátolja az alkotni képes embert, hogy létrehozzon valami maradandót, csak akadályozza addig, amíg az illető a sporttal foglalkozik és nem az alkotással. A „sokat köszönhetek a sportnak” kezdetű mondatok még a sportagy fertőző maradványai, a sportnak természetesen semmit nem „köszönhet”, legföljebb az anyagi biztonságot, ha meggazdagodott korábban.

Ment-e a versenysport által a világ elébb?

Nem.

Végül, visszatérve a mába, én már nemcsak a futballcsapatnak nem drukkolok, egyetlen sportolónknak sem. Jó, a többi kétségkívül nem olyan undorító, mint a futballvircsaft és benne a futballistáink, de az 50 milliós aranyérem felfordítja a gyomromat. Én például 16 éves koromtól dolgoztam, de egész életem összes havi fizetését összerakva sem kerestem annyit, mint egy aranyérmes olimpikon. Ugye nem kell összehasonlítanom az értékeket? Ja, és mielőtt elfelejtem: versenysportoló koromban a nagyválogatottban havi 600 forint "kalóriapénzt" kaptam. Kicsit szégyelltem megam. Nem az összeg nagysága miatt, akkor 1000 (ezer) forint volt az átlagfizetés, hanem mert magalázásnak tartottam, hogy pénzt adnak azért, amit én kedvtelésből csinálok. Ez a mentalitás ma legalábbis nevetséges.