Az éles szemű olvasó nyilván észrevette, hogy a minap többször nekilendültem a jobboldaliság taglalásának, de egyszer sem jutottam el a konklúzióig. Hogy ugyanis miért fontos megértenünk a jobboldaliság lényegét. Miért írta Márai is, hogy ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, anélkül, hogy megmagyarázta volna, hogyan keletkezett ez a „különös valami” és miért irtandó. Talán nem is tartotta fontosnak megmagyarázni, annyira nyilvánvaló, hogy ki kell pusztítani – tényleg az. Vagy nem érezte feladatának a jelenség mélyére hatolni. Talán tartott tőle, hogy olyat talál, amit jobb nem közhírré tenni. Vagy ’45-ben még túl fiatal volt ahhoz, hogy olyan kérdéseket tegyen föl, amilyeneket én fogok mindjárt. Azt nem hiszem, hogy ne merte volna leírni.
Ez egy jobboldali nép. Nem azért, mert ilyen akart
lenni, mert ilyennek határozta meg magát, hanem mert nem tehetett mást.
Ideteszek néhány bekezdést egy 400 oldalas
könyvből. A könyvet én írtam (kiadóra vár, lehet, még soká), higgyék el nekem
becsületszóra, mind a 400 oldal annak bizonyítását adja, amiből most ezeket a
sorokat kiragadom. De kell, hogy ezt most idézzem, mert fundamentuma a
továbbiaknak.
Na akkor mégegyszer, utoljára: az alapbűn a honteremtés elmulasztása, a következő kérdés meg az,
hogy van-e megnevezhető elkövetője.
Van. Istvánnak hívják, I. István néven tartják számon a
tudományban, Szent István néven szokás emlegetni, róla ezen a néven szokás
közterületeket és intézményeket elnevezni. Tele van velük az ország, ahogyan az
ezen a néven látható, daliás férfialakot ábrázoló képekkel és szobrokkal is.
Vádolom ezt az István nevű királyt a magyar nép
megnyomorításával. És vádolom a magyar történetírást, amiért egy, a korabeli
adatok szerint kétségkívül kevéssé kedvező génállományú, lelkileg és
szellemileg sérült, tanulatlan (hol, mikor, mit tanulhatott volna), primitív, a
törzsi létben nevelkedett embert az üvöltő tények ellenére ezer éve
magasztalnak, és ruháznak fel olyan tulajdonságokkal, amelyeknek az ellenkezője
bizonyítható, tulajdonítanak neki olyan tetteket, amiket soha nem vitt véghez.
Holott az egyetlen a magyar történelemben, akinek minden lehetősége megvolt
arra, hogy hont teremtsen, azaz esélyt a népnek az önálló döntésre és
fejlődésre képes létre, az egyetlen, akit ebben senki nem akadályozott, és aki
ezt a lehetőséget a föld és az emberi szellem kipusztítására használta.
De nem vádolom ezt a népet. Mert most végül beleraktam
a mérleg egyik serpenyőjébe azt az alapigazságot, hogy egy népnek olyan vezetői
vannak, amilyeneket megérdemel, mert ő maga akarja ezeket a vezetőket – a másik
serpenyőbe meg beleraktam ezt a könyvet. Annak a súlya sokkal nagyobb, ami
ebben a néhányszáz oldalban benne van annál, mint amit egy
szórványtelepüléseken élő, a törzsi szokásokkal megnyomorított embersokaság
jelent, aminek az egyszerűségéből fakadó kíváncsiságát, a jóra áhítozó vágyát
beledöngölték a Kárpát-medence földjébe. És minden egyes próbálkozásakor,
amikor ki akarta dugni a fejét, újra meg újra rátapostak sáros csizmájú
despoták. Akik mind ennek a nemzetnek a szülöttei voltak vagy az általuk ránk
szabadított idegenek.
Azok
az ősapák, kik egyik legkiválóbb költőnk szerint szabadon éltek-haltak, nagy
valószínűséggel a 9. század első feléig élhettek-halhattak szabadon, a nagy
utazásig, amíg végig nem rohantak azon a 2000 kilométeren (magyarázat majd az Ezerév című könyvben), aminek a
végállomása a jelenleg Kárpát-medencének nevezett terület volt. Azóta mindig a
legrosszabb minőségű emberfajta ül a nyakán az ősapák leszármazottainak, mely
ócska és gyáva réteg (uralkodónak és uralkodó osztálynak nevezzük őket) az
önnön ócskaságát és gyávaságát abban éli ki, hogy a tulajdonának vélt és
aszerint kezelt népet megnyomorítja, miközben magát képtelen kiszabadítani
valamely hűbérúr vazallusának a státuszából. Hivatalosan Orseolo Péter, a második magyar király 1045 pünkösdjén nyújtotta át
az aranyozott lándzsát III. Henriknek,
jelképéül annak, hogy országa a Német-Római
Császárság hűbérese lett. 7 évvel I.
István, az „államalapító” halála után. Mely hűbériség voltaképpen már
István alatt előállt, csak még nem volt jelképileg megerősítve és a megfelelő
(német-római) intézményekben okmányilag rögzítve (itt nem rögzíthették, minthogy
semmiféle intézmény nem létezett). Attól kezdve ez a nép soha egy pillanatra
sem élt önálló országban, csak (legjobb esetben) valamely perszonálunió részeként,
de leginkább idegen hatalom által megszálltan. Az a Magyarország, amiről
elképesztő hazugságokat hord össze a „hivatásos” történelem, 1920-ig nem
létezett. (Az önálló létet Trianonnak köszönheti. Már ha volna mit megköszönni.
Dehát semmi nem változott. A pöffeszkedés sem, amivel mindenkinél különbnek
gondolta magát a jobboldal által hülyített nép, a siránkozás sem, ami a bús
elnyomatásról szólt évszázadok óta, amit 1920-ban tetézett a területek
elcsatolása, mely területek éppúgy nem voltak ezé a népé, ahogy a megmaradtak
sem.)
Az „államalapító” semmiféle államot
nem alapított, a 17. századig a fogalom sem létezett, sehol, nemcsak a mi
faragatlan, képzetlen, tájékozatlan királyunk nem ismerhette. Nem alapított az
semmit, csak a kereszténységet kényszerítette rá a szó szoros értelmében
tűzzel-vassal a szerencsétlen népre, mert azt az egyet volt képes felfogni,
hogy ennek a förtelmes vallásnak a nevében olyan rémuralmat alakíthat, amilyet
akar, és annyit gyilkol, amennyit akar, senki nem fog szembe szegülni vele,
mert a vallás lényege az, hogy ő isten küldötte, aki neki akar ellentmondani,
az istennel ellenkezik, annak pedig az örök kárhozat a büntetése az örök
üdvözülés helyett. Amiből ez a szerencsétlen ázsiai horda, a sámánizmus
borzalmain felnőtt törzsi alattvaló azt szűrte le, hogy meg lesz büntetve, amit
el is hitt, mert az ő felkent, keresztény uralkodója valóban halomra gyilkoltatta
az embereket.
Ha elfogadjuk azt a meghatározást,
miszerint a jobboldaliság az emberek közötti egyenlőtlenség erőszakos
fenntartása és törvényként való helyeslése, akkor tudomásul vesszük, hogy az
egyetemes történelem jelentős része a jobboldaliság történelme. És ha azt is
tudjuk (Tocqueville-től), hogy a világ könnyebben elfogadja a kínálkozó
hazugságot, mint a bonyolult, nehezen megismerhető igazságot, akkor nem nagyon
csodálkozunk azon, hogy a világtörténelem sok közös megegyezésre alapozott
hazugságból épül fel. Amiket feltárni, de főképp valósággá változtatni
küzdelmes munka, mert a legnagyobb gazemberek, amilyen például Alexandrosz
(Nagy Sándor), Napóleon, Jackson, Kossuth, holtukban is nehezen adják meg
magukat.
Mindenesetre Európában azért ez egyszerűbb, ott azt nem lehetett megtenni, amit a sámánista törzsszövetség „vérszerződésére” (brrr) tákolt magyar királyságban meg lehetett és attól kezdve bármikor is, az „Árpádház” királyait senki nem akadályozta, mint ahogyan az utánuk következő idegen királyokat sem. Szokás idézni Bibót az egyik legkiválóbb megállapításával: Európa középkora „a szabadság kis körein” kezdett építkezni, a polgárság ebből a szabadságból lett. A Magna Cartára alapozott Bill of Rights rendelkezéseit alkalmazó jobboldal hasonló sem lehet a Márai által leírt magyarhoz. Mint ahogyan a magyar „forradalom és szabadságharc” sem hasonlítható például a bármilyen ostoba és fölösleges, jakobinus diktatúrába, majd napóleoni császárságba torkolló, végül semmit meg nem oldó francia forradalomhoz, ami nélkül sokkal egyszerűbben és hatásosabban meg lehetett volna oldani a polgárság gondjait, de ami végülis inkább volt „baloldali”, mint a reménytelenül jobboldali magyar. A hőbörgők harca, amit csak azért nem nevezek ramazúrinak vagy felfordulásnak, mert a sok tízezer értelmetlenül meghalt ember legalább a fejet hajtó gyász tiszteletét megérdemli.
„Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz
álom! Ó, szent Nemezis! Egy lengyel és Kossuth hordják a gyúlékony anyagot a
tűzre!... Nous avons vendu le pays pour deux Louis! (Eladtuk az országot két Lajosért - Batthyány és
Kossuth)… Az egésznek rebellió színezete
van…”
Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat;
tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi etc. Az érintettek nem végezték
el ezt… Kossuth és társai pedig jobbnak látták felgyújtani!...”
Ez Széchenyi István naplóbejegyzése
1848. március 15-én és 16-án. Széchenyi és Deák vesztett. A főurak és
köznemesek szabadságot akartak és függetlenséget – önmaguknak, a Habsburgoktól.
Fogalmuk sem volt róla, mit kezdenének vele, mert a „vén ház” nem lett
megtisztítva a szennytől, azzal pedig, hogy rágyújtották a népre, saját magukat
is rosszabb helyzetbe lökték, mint amit el tudtak volna képzelni.
48-49 a miniszterek és hadvezérek
ügye volt, a bornírt főurakból álló magyar jobboldalé. Eszükbe nem jutott a
nemzetiség vagy a jobbágy sorsa, ők akartak önálló létet, ki tudja, mire
alapozva. Dehát mit lehet várni egy olyan baromian ostoba alaktól, amilyen a
szlovák zugügyvéd volt a hatalmasra növesztett és hazudott magyarságával, amiért bárki
életét feláldozta, kivéve a magáét. Ha egyszer valaki hajlandó lesz a
valóságról írni és beszélni a 48-as „emlékhelyek” helyett, akkor talán szép
lassan eljutunk a felismerésig: ez a „forradalom és szabadságharc” nem a nép
harca volt. Ők azt akarták, hogy hagyják őket békén – ha már az áprilisi
törvények tisztességes és gyors végrehajtása helyett a hibbant nagyképűsködést
választották, csinálják egyedül. Nélkülük. Dehát nem lehetett, mert a „Lajosok”
úgy tartották, a népnek vannak kötelezettségei. Például nemzetőrnek lenni. Azt
eleinte nem lehetett pontosan tudni, mit is jelent a nemzetőrség meg mivel jár,
de egy idő után kiderült. A nemzetőri szolgálatot minden 20 és 50 év közötti
életkorú, városokban vagy rendezett tanácsú községekben 200 forint értékű
házzal vagy földdel, egyéb községekben ½ jobbágytelekkel vagy azzal megegyező
nagyságú földdel, illetve évi 100 pengő tiszta jövedelemmel bíró férfira
kiterjesztették (hogy kik? – hát nem a nép képviselői). Végülis 350-380
ezer nemzetőrt írtak össze. Még egyszer, ha nem volna teljesen érthető:
350-380 ezer, a fenti ismérvekkel, ez még nem az általános hadkötelezettség.
Erdély, a határőrvidék és Horvátország nélkül. Ez utóbbi mondat azért fontos,
mert először a horvátok jöttek nekünk, majd később Bemnek Észak-Erdélyt kellett
visszafoglalnia.
Hogy kitől? Hát azoktól a román és szász csapatoktól, melyeket a nagyvonalú magyar
történetírás, ami részletekkel nem fárasztja az amúgy is túlterhelt
tanulóifjúságot, egyszóval ezeket a csapatokat csak per „császáriak” említi. Amiben persze van valami, azért lettek
viszonylag hosszú idő múlva „császáriak”, mert a magyar nemzethez tartozók nem
lehettek, ahogyan a horvátok sem, a szlovák nemzetiségű Kossuth ugyanis elzavarta
őket, mondván, hogy ez az ország a magyaroké. De így is, 350-380 ezer nemzetőr,
azért az impozáns létszám, nem? Lehetne. Viszont 1849 későnyarán, amikor
legnagyobb volt a magyar haderő létszáma, 172 000 katona vívta a magyar
szabadságot. Nem csak nemzetőr, hanem hadköteles katona is – ebben már benne
van a sorozott újoncok létszáma. Ez a 172 000 a lehetséges magyar nemzetőr
seregnek nem egészen a fele. A „magyar korona” népességének 13 milliójából
nagyjából 2 millió volt a felnőtt, hadra fogható férfi. Ha ebből leszámítjuk a
durván elzavart nemzetiséget (és arányosnak feltételezzük a család
felépítését), marad körülbelül 1 millió 400 ezer. Szeptember 13-án Batthyány rendeletet
adott ki az újabb toborzás megkezdéséről, minthogy az előző nem járt valami
fényes eredménnyel. Talán a nép – ami mint tudjuk, mindig józanabb a hőzöngő
forradalmároknál – nem pontosan értette, kinek és miért kellene nekimenni, ők
úgy értesültek, hogy lettek törvények, ezek közül némelyik rájuk vonatkozik,
azzal kellene valamit. Az nekik egyelőre éppen elég szabadság lenne a
korábbiakhoz képest. Szép és lelkesítő a magyar szabadság úgy általában, de
azért az otthoni, az is megtenné egyelőre. Úgyhogy nem nagyon mentek katonának.
Együtt kiabáltak a toborzókkal, hogy éljen meg vivát, de leginkább otthon
maradtak. Az újabb csapatokat a hadfogadó parancsnokságoknak Pestre, Pécsre,
Debrecenbe és Szegedre kellett volna szállítaniuk, de ez a miniszterelnök
szeptember 20-án kelt rendeletében már másképpen szerepelt, hiszen Pécset a
horvát betörés már közvetlenül fenyegette. A szeptember 13-a és 20-a közötti
egy hét alatt a kormányzat fokozatosan letett a honvédsereg újoncozásának
önkéntes jellegéről, és az alakulatokat ettől kezdve sorozással állították föl.
A tisztikart 24-én nevezték ki, a gyülekezési helyeket megyénként, 27-én
állapították meg. Ez az újabb újoncozás 16 zászlóaljról, 24 000 főről szólt.
Ezzel párhuzamosan, Batthyány már 26-án utasította a törvényhatóságokat újabb
42 500 újonc kiállítására. A katonaállítási törvény szerint minden 127 lakos
után két újoncot kellett kiállítani a polgári hatóságoknak. Ez még akkor sem
megrendítő arány, ha már a sorozás vált szükségessé, amiről valahogyan nem az
elsöprő lelkesedés jut eszébe a szabadságért különben teliszájjal rajongó
hazafinak. Mondom, kicsit nehézkesen indult a dolog, de a magyar történelem
eddigi legnagyobb sajátjogú népirtása azért csak elkezdődött. És abban tényleg
benne volt az egész ország, 125-en figyelték az ablakból, ahogy két újoncot
elvittek. Az már valami, azt a szabadságharcot tényleg sokan nézték, némelyek
egész közelről. Az 1 millió 400 ezer hadra foghatóból 172 000 harcolt a mindenkire kötelező sorozás után. A maradék 1 millió 228 ezer megúszta. Üzenhette Kossuth, hogy el
kell menni, ők nem mentek el.
"Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius
15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy
azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt
tudom." – írta Kossuth a feleségének 1849. március 15-én.
Hááát. Ünneplés helyett lett
iszkolás a kincstár maradékával, aztán sikkasztás Amerikában, aztán az a
bizonyos „Cassandra-levél”. Majd a magyar jobboldal bosszúterve 48-ért, hogy majd
ők most megmutatják: 1914. Hadüzenetek, kitartás az utolsó halottig, aki megint
csak annak a népnek a halottja, amelyik nem akart részt venni ebben sem, de
senki nem kérdezte, mely nép aztán elkezdte siratni Trianont, az ő elvesztett
országát, ami nem volt az övé soha… És így tovább. Horthy, újabb világháború, a
jobboldal újabb bosszúja a féleszű briganti, a nagyra tartott földrajztudós
Teleki zsidótörvényeivel… Aztán Rákosi Mátyás a szovjet megszállókkal a háta
mögött – ugye nem tetszik azt gondolni egy pillanatig sem, hogy ennek az „új mesének”,
ennek a „fasiszta kommunizmusnak” volt valami köze a baloldalisághoz? A
legsötétebbnek vélt korszak, ahol az ember kiszolgáltatottabb és megalázottabb
volt minden korábbinál, amit csak a csúti szotyolahéjköpködő tudott tovább
cifrázni, relatíve még sötétebb mélységekbe taszítani.
Mikor milyen esélye volt ennek a népnek
bármire, ami legalább árnyalatnyival különbözött volna a jobboldaliságtól? Ezt
kapja ezer éve. Erről tudja, hogy ebben kell élnie. Hogy mi az a másfajta? Ami
Európában már sokszáz évvel ezelőtt megvolt? A szabadság kis körei, amik még a
jobboldaliság förtelmes korlátoltságát is elviselhetőbbé tették?
Ezzel kellene valamit kezdenie a mai
„ellenzéknek” becézett politikusi társaságnak. Ezért nem érti Mari néni és
Lajos bácsi azt a rengeteg fölösleges hablatyolást, amivel megpróbálják
elárasztani őket, ezért nem érdekli az egész. Mert azt úgyis tudja, mit fog
kapni. Lenézést. Esetleg két kiló krumplit.
Mondjam meg, mit kell tenni, hogy ez
végre ne így legyen?
P.S.: Majd’
elfelejtettem. A ’90 utáni 12 évet tetszik kérdezni? Az a nosztalgia
megnyilvánulása volt az elveszett paradicsom után. Amit Kádár-korszaknak nevezünk. Aminek éppúgy nem volt köze
a baloldalisághoz, mint az összes többinek. De az jó volt. Azt ismertük. Az
kellett volna. Aztán nem olyan lett.
