„Kinyitotta az ajtót, félreállt.
Sándor-Metternich megállapította, hogy van valami erotikus a kiejtésében, ami elsősorban azért
meghökkentő, mert a német nyelvet társítani az erotikához olyasmi, mint egy
rinocéroszról azt állítani, hogy bájos. Már jó ideje becsukódott mögötte a
zeneterem ajtaja, mikor hajlandó volt beismerni, ez a lány bármilyen nyelven
beszélhetett volna.
A zongora csukott fedelén egy hegedű feküdt,
mellette a vonó, egy elefántcsont színű szál elvált a kápától, nagy ívben
kanyarodott a zongoratető fényes fekete tükrén. Ébenfából faragott székhez
cselló volt támasztva, a vonója a széken. Előtte kottaállvány, kicsit távolabb,
a zongorától jobbra egy másik, mindkettőn nyitott kotta. A zongora felhajtott
kottatartóján is.
Sándor-Metternich belelapozott a hegedű
kottájába. Schubert, B-dúr trió.
Leült a zongoraszékre, ránézett a kottára. A
harmadik oldalnál volt nyitva, a felütés után a zongora témáját kezdte
játszani, ahol a staccatós kíséret után belép a hegedű, ott hirtelen
abbahagyta.
Felállt, elindult az ablak felé, belekotort
a zongorafedélen szétszórt kottahalmazba.
Itt nemrég, talán csak tegnap délután házi
muzsika lehetett, igazán csak maguknak játszottak, akik játszottak, aztán úgy
fejezhették be, hogy hamarosan folytatják. Erre mutatott a csukott zongoratető
és a nyitva hagyott klaviatúra fedél, a vonók helyzete, egyáltalán, hogy elöl
hagyták a hegedűt és a csellót.”
Schubert B-dúr
trió. A 19. század szalonjainak házimuzsika slágere. Talán még a 20. század
első három évtizedében is az volt, bár akkor már kevesebben tanultak hangszert.
Ezt a művet bárki el tudja játszani, aki a közepesnél kicsit képzettebb,
Schubert úgy írta meg. Még a III. és IV. tétel is megoldható, legföljebb a
tempón kell kicsit csökkenteni. Megéri, semmi sem hasonlítható ahhoz az
élményhez, amit egy zenemű előállítása ad. Tessék megpróbálni egyszer egy
zongorán leütni mondjuk egy cét, hagyni kizengeni, aztán onnan számítva…
bocsánat, előre szaladtam, ezt azoknak írom, akik még sosem nyúltak zongorához,
szóval üssék le azt a fehér billentyűt, ami a két fekete előtt van, az a cé hang,
aztán az onnan számított harmadikat (ez az e hang) üssék le egyszerre az
előbbivel, ha ez is megvan, akkor vegyék még hozzá az ötödiket (ez a gé), ezzel
megajándékozták magukat a legegyszerűbb zenei harmóniák létrehozásával. Most
képzeljék el, hogy egy hegedűssel együtt teszik ezt. Ő meghúzza alaphelyzetben
a G húrt, egyidejűleg a zongorán megszólaló C-dúr akkorddal. És így tovább.
Nincs az a tökéletes hangfelvétel, ami ezzel vetekedne. Mert egy dolog hallás
útján részese lenni a harmóniának, és egy másik dolog megteremteni azt. Néhány hanggal
akár.
Nem
kell közönségnek muzsikálni, sőt, bizonyos szint alatt nem is szabad. A zenei
önkifejezés nem az exhibició eszköze, hanem a világ és benne a magunk megismeréséé.
Küzdést kivánok, diszharmóniát, mely új erőt szül, új világot ád – mondja Lucifer a Paradicsom
színben, megfelelően a 18. századi Sturm
und Drang és a madáchi kor
nagyromantikájának. Úgy tudom, Goethének,
Madáchnak nem sok küzdésben volt
része, nem hallottam róla, a legnagyobb festőknek, építészeknek és
szobrászoknak mekkora volt a diszharmónia igénye, és mennyit kaptak belőle, hogy
új erőt szüljenek és új világot adjanak, de az én ismereteim szerint Niels Bohr például jól elvolt küzdés
nélkül, Le Corbusier viszonyáról a
diszharmóniához nincsenek híreim, egyáltalán, a küzdés meg a diszharmónia egész
másfajta foglalkozási ágakat idéz fel bennem, ha valaki mindenáron küzdeni
akar, ne muzsikáljon, ne is hallgasson zenét, bánom is én, úgy sem tudok az
ilyeneken segíteni.
A többieknek ideteszem a Schubert B-dúr trió első tételét. Hátha kedvet kapnak
a zenetanuláshoz.
