Ezt a képet (egy eléggé felháborító képaláírással, amit eltávolítottam) a neten láttam. Ez itt az Orbán-család 1988-ban. Gyerekkoromban sok ilyen képet láttam a nyolcadik kerületben, ahol felnőttem, meg falun, ahol a nyarakat töltöttem A vándor fényképész járt házról házra, leültette a családot a falvédő elé, szólt, hogy mosoly, exponált, otthon berakta az előhívóba a filmeket, nagyított, 13x18-asnál kisebb képet sohasem csinált, de a falusiak meg a városi peremlakos proletárok leginkább 40x50-est rendeltek. Gazdagabb kisiparos nem volt Magyarországon, mint a fotográfus, beleértve a 60-as évektől induló lángosost meg zöldségest is.
Tizenvalahány évvel ezelőtt föltettem ide egy jegyzetet (az első mondat magyar miniszterelnök címet azóta is bitorló alaktól való.) Idézek abból néhány sort:
„Ha egy Németország vezette Európai Unió és Oroszország közeledéséről olvas az ember, akkor megnézi, hogy a gyerekek megvannak-e az udvaron.”...
...Én inkább az udvarral foglalkoznék. A gyerekekkel az udvaron.
Egy bizonyos kultúrkörben ugyanis az embernek nem az jut eszébe, hogy a gyerekeket az udvaron keresse...
Az udvart a kerttől lényegében a növényzet különbözteti meg. A fű. Nem nagyon leegyszerűsítve, ha nincs fű, akkor udvar, ha van, akkor kert. Engedelmet kérek szelíd lelkű nőolvasóimtól, az udvart a baromfiszar definiálja. A kacsa, liba, csirke anyagcseréjének végterméke, a színpompás, de legfőképpen növénypusztító baromfiszar. Meg a láncravert, acsarkodva ugató, a gazda rúgásra lendülő lába előtt meghunyászkodó korcs kutya. A falusi gyerek sosem mondja azt, hogy kert, mert ahol ő felnő, ott udvar van.
A legfelül idézett magyar állampolgár azért keresné a gyereket az udvarban, mert a vidéki gyerek az udvaron nő fel, még ma is. Oda csapják ki minden évszakban és minden (szerencsés esetben az éjszakát kivéve) napszakban. A baromfiszaros, nem éppen ingergazdag környezetben aztán olyan társaságot és olyan elfoglaltságot talál magának, amilyen adódik.
Van ezzel valami baj?
Van. Esetünkben van. Az a kultúrkör ugyanis, ahová egy gyerek születik, és ahol felnő, mindenképpen meghatározó, akkor is, ha az illető gyerek ezt elfogadja, tudatosan vagy tudattalanul beletörődve, de akkor is, ha lázad ellene, és mást szeretne. És akkor is, ha a lázadásának eredményeként elkerül onnan, ahová született.
Vannak foglalkozások, ahol ez nem zavaró tényező. Egy festőnél például. Vagy akár egy költő esetében, hogy viszonylag magasan kvalifikált munkaköröket említsek. Kevésbé individualista szakmákban már az is számít, az udvarról elszármazott miképpen jött el onnan, hogyan emlékszik a gyerekkorára, és miféle érzelmekkel, indulatokkal, de legfőképpen mi módon pallérozott elmével fordul embertársaihoz. Azaz – kíméletlenül fogalmazva – mennyire maradt meg benne az udvar mint kultúráját meghatározó fogalom. Még kíméletlenebbül fogalmazva az eszmevilágát a kisgyerekkortól vágyott és hamar magába szívott zenék, versek, regények, képek és épületek határozzák meg vagy a baromfiszar...
Ha valaki 50 éves korában is az udvaron keresi a gyereket, abban az udvar mély nyomokat hagyott.
Mélyebbeket, mint bármi más...Eddig az idézet a 2013-as jegyzetből. Ez a kép itt fent a baromfiszar mellett a másik jellegzetesség, ami az udvar szellemi és kulturális örökségének kitörölhetetlen nyoma - a család tagja, aki egy ilyen képen rajta van, viszi magával a génjeiben, a zsigereiben azokat a nehezékeket, amik egész életében akadályozni fogják abban, hogy bizonyos viselkedésformákat képes legyen elsajátítani, egyáltalán, hogy képes legyen felfogni, miért nem elegendő a frontális ábrázolású, szimmetrikus családkép átvitele egy bonyolultabb, kifinomultabb, jóízlésű társadalmi közegbe. A kép, a képen látható figurák elemzésétől tessék szíves lenni engem fölmenteni, ahhoz többször rá kellene nézni erre a fotográfiára, arra meg sem az idegállapotom, sem a velem született esztétikai érzékem nem tesz alkalmassá. Annyit rögzítsünk, hogy kifejezetten tiltakoznék, ha valaki a velük való bármilyen kapcsolatra kívánna rávenni.
Inkább mutatok egy másik fényképet. Ez itt Valéry Giscard d'Estaing francia köztársasági elnök és a felesége.
Tudom, ez túl nagy kontraszt, de az emberi faj valami ilyesmire törekedett a felvilágosodás környékén, és volt is némi jele annak, hogy a fejlődés folyamatos lesz.
Nem lett. De azért az a fenti családi kép akkor is dermesztő.
