A mai részben használok egy francia kifejezést (a könyvben többször is), úgy vélem, illik, hogy megmagyarázzam, mit jelent: egy Fontenelle nevű esszéista, költő, akadémikus, a felvilágosodás egyik legnagyobb hatású alakja írta le először a fable convenue kifejezést, ami egyszerű és szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy megfelelő mese. A történelemírásról általában és a francia történelemírásról különösen jutott eszébe ez a jelzős szerkezet (hát még ha ismerte volna a lényegében a XVIII. század elején nem is létező magyar történelemírást). Tetszik érteni, ugye? P. mester, azaz Anonymus kitalálta a vérszerződés történetét, négyszáz évvel azután, mint amikor az általa leírt "esemény" szerinte megesett, mert az volt a fable convenue a kor urainak ahhoz, hogy megteremtsék a magyar arisztokrácia változtathatatlan és megkérdőjelezhetetlen "eredetelméletét" a "honfoglaló" hősök és ősök családfájáról, ami az ő származásukat a vérszerződésből "megismert" alakokra vezeti vissza. Akikről Anonymus meséjén kívül semmiféle adat nem létezik, legföljebb néhány, az említetthez hasonló hitelű mese. A megfelelő melléknév különben bízvást behelyettesíthető a kívánatos szóval, talán pontosabb is a convenue fordításaként, ha alapul vesszük a francia jövevényszót, a magyar szókészletben található konveniál kifejezést.
Csak hogy tiszta és világos legyen a helyzet: az Istvánra keresztelt Vajk bizonyos történelmi szükségszerűségek
kényszerítő hatására kapott egy olyan lehetőséget, amilyet nemcsak ez a nép, vélhetőleg
egyetlen nép sem, soha a világtörténelemben. A kor legnagyobb, az
összes többinél évszázadokkal fejlettebb birodalma, aminek a hatalma is a
legnagyobb volt, nem megszállta ezt a földet, hanem segített átalakítani azt a
primitív, laza, rendszertelen, minden emberi teljesítményre képtelen törzsi
szövetséget, amivel a magyarok ősei megérkeztek a később Kárpát-medencének
nevezett területre. Kaptak mindent, ami abban a korban elképzelhető volt,
mindent úgy, hogy nem kellett visszafizetni. Ehhez képest a II. világháború
utáni, Nyugat-Európának adott Marshall-segély alamizsna volt. Kaptak német
hadsereget, benne nehézlovassággal, vele együtt mintát és oktatást az akkori
hadviselés minden részletével, kaptak pénzügyi ismereteket, a pénzgazdálkodás
alapjait, a pénzverés technológiájával, mezőgazdasági- és ipari technikát a
hozzávaló szerszámokkal, és a bemutató személyzettel, köztük az Ulfberht fegyverműhelyt,
kaptak kereskedelmi tudnivalókat – ezek ugyanis nem úgy lesznek egyszercsak,
ahogyan a magyar történetírás szerint „bevezetődnek”. Az elvárt ellenérték is
csak ennek a népnek a javát szolgálta volna, ha legalább körvonalakban felfogja
a történteket. Miszerint a mezőgazdasági és ipari termelésnek egy részét
elviszi ugyan a Német-Római Birodalom, de a mi őseink kaphatnak egy működőképes
mezőgazdasági- és ipari kultúrát.
A királlyá koronázott, néhány éve még tudatlan barbár meglepő
viselkedésformát mutatott: megmaradt ugyanolyan tudatlan barbárnak, a fejlődésnek,
a bármifajta változásnak a leghalványabb fuvallata sem érintette meg. Minthogy
nincsenek napi információink, csak következtetni tudunk – mérhetetlen gőgje
által vezérelve visszautasított minden segítséget, hiszen ő mindent jobban
tudott, úgy gondolhatta, a koronával töméntelen észt is kapott, ő mindenkinél
mindent jobban tud.
Mivel tudom a fentieket bizonyítani? A tárgyi emlékekkel, amik egy
középkori királyság létével szorosan összetartoznak. Az egyházi és világi
épített környezettel, az írásbeliségre alapozott, részletekre kiterjedő
dokumentumokkal, a működő intézményekről szóló levéltári anyagokkal, és azzal a
gazdagodással, ami legalább a király személye körül kimutatható, ha már a nép
nyomorog is. Azzal tudom bizonyítani az általam korábban leírtakat, hogy
ezekből itt semmi nincs. A mi
első és máig legnagyobbnak tartott királyunk után az égvilágon semmi nem
maradt, csak a teljes pusztaság és a halála után néhány évvel hivatalossá tett
hűbérbirtokká válás (ami már az ő életében is nyilvánvaló állapot volt). Igaz,
ez az örökség viszont tartós maradt az utána következő királyok idején is.
Egymást és a különféle „hercegeket” abajgatták, ha úgy adódott, gyilkolták is,
következetességük ezen kívül a pusztaság változatlanul hagyásában nyilvánult
meg: nem építettek semmit, meg sem próbáltak valami módon idomulni a nyugati
kultúrához. Ezzel kapcsolatban az egyetlen tevékenységük abban merült ki, hogy
hepciáskodtak, manifesztálni akarták az ő nagyszerűségüket, önállóságukat és
függetlenségüket mindaddig, amíg a Birodalom időnként az orrukra nem
koppintott. (A magyar történelem egyik nagy – viszonylagos – szerencséje, hogy
az „Árpád-ház” kihalt, vele elmúlt a perpatvarokkal tarkított tunyulás, és
jöttek az „idegen” királyok, akik a magyar népet ugyanúgy semmibe vették, mint
az elődök, de legalább megpróbáltak tenni valamit, hogy ez a nép az „irtható
élőlény” státuszból eggyel följebb lépve „kizsigerelhető jobbágy”-ként éljen
tovább, lényegében a jelen pillanatig.)
Nincs beszédesebb tárgyi bizonyíték, mint a tárgyak teljes hiánya.
Még valami az „idegen” királyokról. A német származású Viktória olyan
angollá vált, mint kevés tősgyökeres angol. Igaz, ő legalább már ott született.
De az ugyancsak német Katalin a Német-Római Birodalomban látta meg a napvilágot,
viszont már azelőtt, otthon megtanult oroszul, mielőtt elindult volna
jövendőbelijéhez, a cárhoz. Ahol aztán igazi orosszá vált. A mi királyainkról
azt lehet tudni, hogy magyarul nem beszéltek (valószínűleg az egyetlen „magyar”
Hunyadi Mátyás sem), és egy pillanatra sem váltak magyarrá. Nem volt ugyanis
meghatározható, mivé kellene válniuk. A „magyar” mint olyan egy teljesen
megfoghatatlan, jellegtelen homály, mind a területet, mind a népet-nemzetet
tekintve. Nincs kultúrája, nincs semmilyen felmutatható teljesítménye,
nincsenek városai. Építészei még a 19. században is idegenek, festői idegenben
válnak nagyokká, senki nem tudja róluk, hogy „magyarok”, szobrászai lényegében
nincsenek, irodalma szétszórt, városok hiányában követhetetlen, hivatalos
nyelve 1844-ig a latin, azaz nincs meg az eszköze sem egy nemzeti irodalom
kialakulásának. Arra is csak a 18. század végén jön rá néhány ember, hogy az
ismert „magyar” nyelv újításra szorul, hogy legalább a magyarok értsék egymást.
Az „idegen” királyoknak nem volt mihez idomulni, nem volt egyetlen igazodási
pont sem, a nemzeti
nagylétünk köztudatban elterjedt tódítása mögött a totális pusztaság található, az
ezeréves keresztény állam egy körül határolhatatlan provincia, amivel nem
kell törődni, nem is érdemes.
A teljes bizonyosságot adó következtetésre ismét a magyar történelem
további alakulása jogosít, különös tekintettel a 2010. után történtekre. Húsz
évvel azelőtt véget ért az a gyarmati lét, amibe első nagy királyunk taszította
népét a leírt módon. Közel ezer év után ismét kaptunk egy lehetőséget.
Segítséget is. Nem akkorát, mint István, a tiszta lap sem volt annyira tiszta,
sőt, de akkor is, itt volt a lehetőség, és mit kezdtünk vele? A jelen nyugati
országai abban a tévhitben leledzenek, hogy ez az ország önállóan és
függetlenül életképes lehet, elég neki pénzt adni. Az eszükbe sem jutott, hogy
ezt az irdatlan összeget majd néhány ember elosztja egymás között (ellopja, sőt
elrabolja, ebbe a hatalmas méretű rablásba ugyanis emberek tízezrei haltak
bele). Lényegében semmi egyéb nem történt a XXI. században sem, mint az istváni
hagyományoknak a szünet és törés nélküli folytatása, a törzsi élet viszonyainak
kiterjesztése több millió emberre. A vezetők a vérszerződésnek megfelelően
viselkednek: meglopják, sanyargatják, gyilkolják a saját népüket, mert más
népekkel ezt most sem képesek megtenni.
És?
Na fussunk át gyorsan ezen a
kereszténység-ügyön, ha már az államiságot sikerült végleg lezárni (legalábbis
remélem). A kereszténységen, amit István „felvett”. Amivel nem volna különösebb
dolgunk, a mi nagy királyunk tényleg nem tehetett mást, ez a borzalom akkor
kivédhetetlen volt, amit az igazol, hogy virulens még ma is. A baj az, hogy
nemcsak neki kellett felvennie, hanem a népének is. A baj az, hogy ez az akkori
történelmünk számtalan egyéb eseményéhez hasonlóan a történészek módszerével megint
egyszercsak lett. István fölvette és
ezzel a dolog el van intézve. Közben persze a magyar nép tudós historikusainak
még a mesélős része is tisztában van vele, hogy volt például egy Vata-lázadásként amúgy átabotában
elintézett (a Magyarország története
például az 1800 oldalból öt és fél sort pazarol rá), nem túlságosan jelentősre
taksált epizód, meg később is fel-felbukkantak egyéb pogánylázadások, de ezekkel nem nagyon kell foglalkozni, hát
istenem, ilyesmi előfordul a legjobb családban is, a miénk meg aztán tényleg a
világon a legjobb, mit itten Vata, ugyanmár, hagyjuk ezt. A különben sok helyen
használható Hóman-Szekfűből ezúttal
kibukik a történészek ismert, világnézetileg mérgezett gyomortartalma:
fensőbbséges, vérig sértett kereszténységük kemény kis dombjáról sajnálják le
ezeket a kellemetlenkedő alakokat, per „Vata és cimborái” címkével ellátva a
rebellis söpredéket.
Én azért egy kicsit hadd
foglalkozzam vele.
A Hóman-Szekfű idéz néhány
mondatot, csak úgy beépítve a saját szöveg folyamába, de azt nem lábjegyzeteli,
honnan idéz. Lehet, hogy a szerző Hóman Bálint egy kicsit azért szégyellte magát
(ugyan már)? Hogy ezeket a mondatokat így nemcsak illetlenség betenni a magáéba,
hanem finoman szólva a történelemtudomány megcsúfolása is? Úgy tenni, mintha
bárkinek bármilyen eredeti dokumentuma volna az eseményről, mintha azt egy
kortárs riporter jegyezte volna fel, és őt idézi? Kimásolok a könyvből egy
mondattöredéket:
Vezérük
Vata úr volt Békés várából, ki „fejét megberetválván és hajából pogány módra
három csimbókot eresztvén, elsőnek ajánlá magát a magyarok közül az ördögnek.” Ez a „Vata úr” is jó, nem? Olyan
finom kis lekezelés, hogy urazzuk azt, akit alapjában véve büdös féregnek
tartunk. Merthogy különben meg olyan neki a külseje, amilyen a beépített
idézetben le van írva – hát nem gusztustalan, kedves olvasó, te, aki olvasol engem,
Hóman Bálintot, az ezzel az igazán tipikus magyar névvel nagy magyart és
összekacsintasz velem? Mi egyéb is lehetne a véleményünk innen a XX. század úri
osztályából (annak azért inkább az aljából, teszem hozzá én, B.B.).
Gyanús volt nekem ez a
mondattöredék, hogy ezt már láttam valahol. Megkerestem, megmutatom, a teljes
szövegkörnyezetet:
„…íme csapatostul özönlött hozzájuk mind a magyar sokaság, és ördögi
sugallattól felgyúlva, megátalkodottan követelték Andrástól és Leventétől,
engedjék meg, hadd éljen az egész nép pogány módra, ölhessék le a püspököket és
egyháziakat, ronthassák le az egyházakat, vethessék el a keresztény hitet, és
tisztelhessenek bálványokat. Meg is engedték nekik, hogy kövessék szívük
óhajtását, hogy menjenek és vesszenek el ősatyáik tévelygéseiben, különben nem
harcoltak volna Andrásért és Leventéért Péter király ellen. Belus várából Vata
volt a neve annak, aki először ajánlotta magát az ördögnek, leborotváltatta
fejét, és pogány módra három varkocsot eresztett…”
Hát igen, ez az, csak egy másik
fordítás, de ez bizony a Képes Krónika, Kálti Márk úr írása, legalábbis úgy
tudjuk, ő írta, mit tesz isten, főpap volt őkegyelmessége. El is ítélte
keményen a rohadt pogányokat, akik tisztelni akartak bálványokat. Mármint a
sajátjaikat, nem pedig a kereszténységét, amiről persze egy főpapnak nem juthat
eszébe, hogy ez a vallás pontosan olyan bálványimádó, mint az általa pogánynak
nevezett, csak másképp hívják és másképp ábrázolják a bálványaikat. Hogy az ő
bibliája, ami az ő tévképzete szerint a kereszténység alapműve, mindössze különféle
pogány mítoszoknak az összeszedett, kibővített és egyberakott, zsidóknak szóló változata.
Íródott mindez 1358-ban, jó 300
évvel a megörökíteni szándékozott történés után. Ami vagy úgy volt vagy nem.
Vagy akkor, vagy a nevezett szereplőkkel vagy nem. A tényt, hogy voltak
„pogánylázadások” mindenesetre elfogadom, azon egyszerű oknál fogva, miszerint a
körülményeknek még a vázlatos ismeretében is törvényszerűnek kell tartanunk a
nép valamilyen módon való tiltakozását. Sőt nemcsak elfogadom, hanem egyenesen
kívánatosnak tartom ezeknek a lázadásoknak az alaposabb vizsgálatát, a
kereszténység „felvételéről” szóló áradozásokat és magasztalásokat némileg
árnyalandó.
Nem hiszem, hogy érdemes a
hatalmas mennyiségű linkségből, az itt-ott fellelhető „másolatokból” és az
eredeti dokumentumok hiányát palástolni igyekező tündérmesékből felfűzni egy
logikai láncot, amibe szemről szemre beilleszthetők a hazugságok és ferdítések,
de annyit rögzíthetünk, hogy ezek a szélhámosságok csak segítenek a valós kép
összeállításában. Szándékuk ellenére. Egyszerűen azért, mert a legendáknak és a
szájhagyományokon alapuló történeteknek többnyire van valamilyen valóságmagjuk,
a kérdés csak az, hogy mennyire torzított formába öntötték az írásbeli megörökítéskor.
Hogy észrevesszük-e, ezek a kései „dokumentumok” miképpen temetik a
dicséretükkel a hősüket, az istenített nagy királyt, Istvánt. Aki például
igyekszik ugyan mellébeszélni az ő hatalmas keblének kitárásával, amire ráöleli
a „vendégeket és jövevényeket”, de végülis nem tudja (talán nem is akarja)
titkolni az idegengyűlöletét, amit voltaképpen természetesnek tart a maga és
népe múltjának ismeretében – említettem már, hiba volna Istvánt a szó általános
értelmében buta embernek képzelni. Aki törvényeket alkot annak megfelelően,
hogy egy uralkodónak, aki kereszténynek vallja magát, csak törvényesen lehet
uralkodnia. Csak éppen a törvényei árulják el a valódi jellemét (megint nem tudom, akarta-e igazán
titkolni), mely törvényekkel meghunyászkodott ugyan a rákényszerített diktátum
előtt, de világossá tette, hogy ezek az egyház, a vallás törvényei, amiknek ő
érvényt fog szerezni. Különben ha nem kényszerítik rá, neki magának kellett
volna kitalálnia, minthogy az adott időben, az adott körülmények között ez volt
a fable convenue, hiszen ez teszi
lehetővé a kereszténységet, a megnövekedett létszámú népnek a minden különösebb
beruházás nélküli félelemben tartását.
Hogy miért fogadok el olyan
történéseket, amiknek nincs magyarországi,
hiteles dokumentuma, akár például Gizellát mint házastársat? Mert vagy van
máshol fellelhető, hiteles adat, mint Gizella esetében (Gisela, Königin von Ungarn* um 985, + 7. Mai ca. 1060 Passau; Lexikon des Mittelalters: IV. kötet, 1465.
oldal), esetleg például a koronázási palást, vagy vannak az ismert
világtörténelem nagy összefüggései mint az interpoláció, az analógia és következtetés
forrásai, ha éppen folyamatokat akarunk leírni és nem kellenek adatok, azaz
voltaképpen mindegy, részleteiben hogyan történt valami.
