A nagy erdélyi beszédről

Nézem az internetes "lapokat". Tele vannak a tusnádfürdői-bálványosi-posványosi beszéd "elemzésével" azaz a levéltetűnek a mikroszkóp lencserendszerével felnagyított szemlélésével. 

Úgy gondoltam, ebből én sem maradhatok ki, szükségesnek kell tartanom a saját közönségem részletes tájékoztatását, érdemben, alaposan és körültekintően kell súlyoznom a tegnapi eseményt. Íme:

Ötszörös életfogytiglan.

Ez fájdalmas

 Dés László előadóművész és zeneszerző is aláírta korábban azt a nyilatkozatot, amelyben arra kérte közel 150 művész és értelmiségi a Szigetet, hogy ne engedjék fellépni a fesztiválon a Kneecapet. Dés a Klubrádiónak csütörtökön azt mondta, a petíció eredeti célja az volt, hogy a fesztiválon ne lépjen fel a zenekar, a Kneecap tagjainak kitiltásával viszont nem ért egyet.

„Én személyesen azért írtam alá (a petíciót), mert azt gondoltam, hogyha egy ilyen zenekar felléphet a Sziget Fesztiválon, ezzel a Sziget Fesztivál legitimálja ezt a fajta viselkedést és gondolkodást, amit ez a zenekar képvisel. Az, hogy szabad emberként egy országba betegyék a lábukat, vagy kitegyék, azt szerintem minden embernek meg kell engedni, addig meg kell előlegezni azt a bizalmat, hogy nem fog olyan dolgot csinálni, amiért egy országba ne tehesse be a lábát” – mondta Dés László. 

Végtelenül hervasztó, amikor egy rendkívül rokonszenves és tehetséges emberről bizonyosodik be, milyen megátalkodottan ragaszkodik egy félreértelmezett eszmerendszer iszonyatosan kártékony ostobaságaihoz. Ne engedjék fellépni, de kitiltani, nahát! A fesztiválon ne, de az ország bármely közterületén szabadon lengethetik a hezbollah zászlóját. Mert előlegezünk nekik bizalmat... Bocsánat, nem bírom, ez tényleg borzalmas, a váratlanul, jó helyről érkező baromi fafejűség. Mert mi olyan liberálisok vagyunk, hogy ülve nyaljuk a holdat... Írtam erről Egy párnaboltról címmel. Ha van kedvük, olvassák el.

P.S.: Dés László szíves figyelmébe az "előlegezett bizalomról", a fent nevezett "zenekar" hatásáról és vélelmezett ártatlanságáról - friss hír:

Azzal fenyegetőzött a Kneecap kitiltása miatt egy férfi, hogy pokolgépet fog robbantani az Országháznál

Van még újabb, nem szűnnek megnyilvánulni a liberalizmus felkentjei, akik annak idején tüntetést szerveztek volna a nürnbergi épület elé a transzparenssel: a náciknak a szólás- és véleményszabadság jegyében joguk volt lerombolni Európát, a bíróság illetéktelen, azonnal engedjék szabadon Göringet és társait.

A TASZ úgy gondolja: ideje lenne, hogy a magyar állam közéleti vitákban való részvételre képes, gondolkodó emberek közösségeként tekintsen polgáraira. Az önkény viszont azzal jár, hogy a közéleti vitákat nem a társadalom tagjai döntik el jogi, erkölcsi vagy világnézeti érvek mentén, hanem a kormány, kizárólag politikai érdeke alapján.

A szervezet hozzátette: nem azért döntöttek a megszólalás mellett, hogy a Kneecap mégis fellépjen, hanem azért, hogy csak kiszámítható, pártatlan eljárásokban lehessen olyan alapvető jogokat korlátozni, mint a szólásszabadság.

Ha a Kneecap fellépése ellen petícióban tiltakozók sikerrel jártak volna és a Sziget szervezői lemondják a zenekar fellépését, nem szólaltunk volna meg. Arra viszont fel kell hívnunk minden szabadságszerető magyar figyelmét, hogy ha a kormányzat közhatalmi erővel vágja el a közéleti vitát, akkor azt még a hatékony jogi fellépés sem tudja feltámasztani

Amikor ilyeneket olvasok, képes vagyok mélyen átérezni annak a viselkedésformának a megalapozottságát, midőn valaki görnyedten letérdelve és artikulálatlanul üvöltve két ököllel püföli a földet. 

Újabb adag borsó

A Telex ifjú munkatársai ma ismét vidáman bejelentkeztek egy romániai "eseményről". Tavaly már felhánytam a falra egy adag borsót ebben az ügyben, azt most megismétlem. Hogy minek...

2024. július 26., péntek

Alapfokú ismeretek az újságírásról 2.

 

Orbánból huszár lett, a Fidesz krémje nem jött el – élőben jelentkezünk Tusványosról

Kik vannak itt, és kik a nagy hiányzók? Mik voltak a legizgalmasabb pillanatok és a legfontosabb mondások? Milyen témákról nem beszélnek, és mit várunk a szombati Orbán-előadástól? Péntek délután élő pop up műsorral jelentkeztünk Tusványosról.

Ez már a dilettantizmus és az ostobaság tébolyult vegyüléke.

Tessék szíves lenni megüzenni nekem, a Telex című izé a fidesz hírharsonája? Mert akkor semmi bajom a fenti főcímmel és az alá kivetett figyelemébresztővel. Ha nem a fidesz hírharsonája ez az izé, akkor ez itt fent micsoda? "Nagy" hiányzók? "Legizgalmasabb pillanatok"? "Legfontosabb mondások"? Mi van ezen a romániai réten vagy völgyben vagy milyen táj az? A Római Klub konferenciája? Ahol a Föld legnagyobb tudósai értekeznek bolygónk sorsáról? A Harvard, Stanford, Oxford, Cambridge, Sorbonne legjelentősebb professzorai, akik a jövő nemzedék felkészítéséről tanácskoznak a rájuk váró, világmegváltó feladatokra?

Vagy egy rosszminőségű suttyó rajongóinak és bűnrészes bandájának a gyülekezete, ahol kártékony "eszmék" keltenek aljas indulatokat, ahol mindent megtesznek azért, hogy gyorsítsák az emberiség zuhanását az elbutulás szakadékába?

Játsszanak el egy pillanatra azzal a gondolattal, hogy a Telex nem vesz tudomást a fenti eseményről. Sem azokról az alakokról, akik az ilyen helyeken telemérgezik a levegőt a beteg megnyilvánulásaikkal. Változik valami az életük folyásában azon kívül, hogy nem robbannak fel naponta többször az ehhez hasonló "újságírói" környezetszennyezéstől? Hiányérzetük támad a hiteles tájékoztatás tárgyában?

Hagyják már végre abba! Vegyék észre, hogy telelármázzák az országot egy bűnbanda napi gusztustalanságainak közhírré tételével. Nem kérjük!!!

P.S.: Élőben közvetítjük Orbán Viktor tusványosi beszédét

Ezt mondtam tegnap. Miért? Miért tetszik úgy viselkedni, mintha a Magyarország miniszterelnöki tisztségét bitorló, köztörvényes bűnöző Magyarország miniszterelnöke volna? Mintha bármilyen hírértéke volna annak, amit beszél vagy amit tesz. Hírértéke annak lesz legközelebb, amikor vezetőszáron viszik a tárgyalóterembe. Addig időről időre a bűnügyi tudósításokban kaphatnak helyet az illető figura megnyilvánulásai. A beszédének a közvetítésére ott van az egész posvány, amit médiának neveznek, az a néhány, valamelyest függetlennek látszó orgánum foglalkozzon a valódi történésekkel.

Hát istenem, néha lehet

Egy friss kutatás szerint Zuglóban a Tisza Párt névtelen jelöltje nyerne. Nincs neve. Nem tudjuk, ki ő. Nincs róla fotó, nem láttuk megszólalni, nem ismerjük a múltját, a gondolatait.

Csak annyit mondanak: ő a Tisza embere.

Tehát jobb, mint bárki más. Ez olyan, mintha egy szépségversenyen győztest hirdetnénk úgy, hogy a hölgy nem jelent meg. Nincs ott. Nincs képe. Nincs mosolya. Csak azt állítjuk róla, hogy szebb, okosabb, jobb mint bárki aki ott van... Értem, hogy sokan változást akarnak. Értem, hogy van, akiből elegük van.

De attól még nem következik automatikusan, hogy egy ismeretlen jobb lesz.

A remény fontos. De a döntéshez ismeret kell.

Arc. Tartalom. Felelősség.

És a legfontosabb:

Ne azért álljunk valaki mellé, mert mások azt mondják, hogy ő győzni fog.

Álljunk mellé, ha tudjuk, hogy miért őt választjuk.

Mert ismerjük.

Mert bízunk benne.

Mert tett már valamit, ami alapján elhisszük: képes képviselni minket.

A demokrácia nem vetítés. Döntés. 

Kedvelem Tarjányi Pétert. Okos, ért a szakmájához (legalábbis én meggyőzőnek tartom), neki néha szabad akár vaskosat is tévednie. Talán ekkora szépen fejlett, nagy kövéret nem kellene, dehát kiszaladt... Tessék szíves lenni szólni neki, hogy a demokrácia nemcsak nem vetítés, döntés sem. Ha a "döntéshez ismeret kell" igaz volna, meg a felelősség meg tartalom meg bizalom, és mindez valóban működne is, és nem szavazhatna az, aki nem tud mindent arról, akire szavaz, akkor a demokrácia talán nem volna  az a förtelmes, tömegpusztító, kártékony ostobaság, amitől szenved az emberiség nagy része. Kedves jó Tarjányi Péter, méltóztassék boldogan tekinteni a jövőbe, mert legalább odáig sikerült eljutnunk, hogy van egy, egyetlen egy igazodási pont, egy referencia, egy konkrét, kézzelfogható ismeret, aminek az alapján a különben semmit sem tudó, mert különben semmi iránt nem érdeklődő, elfásult tömeg úgy véli, erre lehet szavazni...

Nemzeti nagylétünk IV.

  

I. István nem azért a magyar történelem legelítélendőbb figurája, a bűnei nem azért a legmegbocsájthatatlanabbak, amit tett, hanem azért, amit nem tett. Aminek következtében úgy alakult a magyar sors, hogy az esetek többségében a legócskább alakok kerülhettek hatalmi helyzetbe, akik folytatták az Istvántól eredő hagyományt: semmittevéssel, bosszúvággyal, gyűlölettel reagálni minden belső és főképp külső hatásra, a népet védtelenül hagyva kiszolgáltatni a folyamatos idegen uralomnak, bármely irányból érkezzék is az.

Nem állítom, hogy ez egyedül rajta múlott, hogy csak ő tehetett volna az ellen, ami itt az elmúlt ezer évben történt. Csak azt állítom, hogy az eredő bűnös ő. Soha többé senki nem kerülhetett olyan helyzetbe, amelyben azt csinál, amit akar – egy független, szabad földterületen, ami a sokszorosa annak, amit a nép létszáma megkíván, függetlenül és szabadon. Senki nem fenyegette, a nyugat minden mezőgazdasági, ipari és kulturális kincsét ingyen mintának a lábai elé terítették, csak neki kellett volna állni a tanulásnak és a munkának. A nép egyszer már bizonyította, hogy képes és hajlandó bármire, ami által kitörhet a törzsi létből, és valami másfajta életet élhet, mint amit sokezer éven át megszokott, jött 2000 kilométert – mi lett az utazás vége? Egy végtelenül ostoba, felfuvalkodott despota uralma, ami ezer évre megnyomorította ezt a szerencsétlen, akkor még jobb sorsra érdemes népet.

Minden utána érkezőnek már sokkal nehezebb dolga lett volna, mert minden utána érkezőnek már a tőle örökölt vazallusi státusszal kellett volna indulnia, a tőle örökölt megfélemlített és a kereszténység abroncsával meggyötört, sámánista nép borzalmas súlyát cipelve. Azt sem állítom, hogy ez lehetetlen volt. De (Könyves) Kálmán és Károly (Róbert) nem véletlenül tett végülis hiábavaló erőfeszítéseket, a Szapolyai-, Rákóczi- és Kossuthfélék lettek meghatározók, akik elég ostobák és elég jellemtelenek voltak ahhoz, hogy a magyar nép csak tovább süllyedhessen a tudatlanság reménytelen mocsarába. Mely süllyedés a jelen pillanatig nem állt meg, a mélység már olyan sötét, ahol a nyom nélkül való beolvadás, azzal együtt a teljes eltűnés vár a magyarságra.

Az egyetlen lehetősége az, ha megpróbál mindent elölről kezdeni. Ebben a pillanatban a lehetőség még adott, most éppen – ezer év után ismét – semmilyen külső hatalom nem fenyegeti annak az esélynek a megjátszását, ami a történelmünkkel való szembenézéssel kezdődik. Össznépi nyavalygásokkal és emlékművek építésével Trianont siratva ez nem fog menni.

Érdekel valakit a magyar történelemírás felelőssége?

Kellene, hogy érdekelje például a jogrendszerünket. A bíróságokat.

Földesi Tamás, a Jogi Kar hajdani dékánja írt egy tanulmányt a hazugság és a büntetőjog összefüggéseiről. Ebből most csak a legfontosabbat, a minket leginkább érdeklő mondatok esszenciáját írom le: a hazugság önmagában nem büntetőjogi kategória, de számos BTK-ba ütköző cselekedet alapul hazugságon. Mindenekelőtt a csalás. A csalás alapja a csaló hazugsága, amennyiben valami olyat állít, ami nem felel meg a valóságnak. Bár a csalás csak abban a pillanatban válik bűncselekménnyé, ha az okozott kár összege meghaladja a 20 000 (Húszezer) forintot, nem olyan nehéz átváltani a történelmi hazugságot forintban kifejezhető összegre. Pontosabban nehéz, mert az eredményül leírható összeg az ismert számokkal nem kifejezhető, csak a milliárdnak a nem tudom, hányadik hatványával.

Jónéhányszor használtam ebben a könyvben az öncsalás kifejezést. A magyar nép évezredes öncsalása a történetírók hazugságaira épül. Tetszett figyelni? Történet és nem történelem írókról beszélek. Akiknek a bűnén semmit nem enyhít az, ha átvesznek, folytatnak hazugságokat. Ha nem tudják, hogy amit írnak, hazugság, akkor azért, ha meg tudják, akkor azért.

Balogh László Levente, a Debreceni Egyetem oktatója egy tanulmányában (A politikai hazugságokról) elég szép összefoglalását adja ennek a jelenségnek, mindössze a „politika” szót kell a „történésszel” helyettesíteni. Ezt annál is könnyebben megtehetjük, minthogy a jelzett „történészi” munkák úgyszólván mindig a politika megrendelései, de legalábbis tudható igényei szerint íródtak.

„… a politika és igazság viszonyának alább leírt átalakulását az egyszerűség kedvéért a hanta fogalmával kísérlem meg összefoglalni, amely a bullshit szalonképes változata. Ebben a beszédmódban nem annyira az igazság direkt elrejtéséről van szó, mint inkább a tények iránti érdektelenségről. Politika és igazság viszonya úgy alakul át, hogy a hazudozás és igazmondás relevanciájára vonatkozó megfontolások egyre inkább eltűnnek. Aki ezt követi, nem foglalkozik az elmondottak érvényességével, közömbös a dolgok igaz vagy hazug minőségével szemben. A hantázók azért állítanak valamit, hogy magukról egyfajta képet sugalljanak …”

Visszaérkeztünk Földesi írásához, a hazugság büntetőjogi felelősségéhez, miközben gazdagodtunk egy új szóval a magyar történelemírást dominálók megnevezésére: hantázók.

Na akkor. Volt nekünk egy nagy hatalmas királyunk, a történészek egy része I. Istvánnak nevezi, de leginkább Szent Istvánként ír róla boldog-boldogtalan. Mit tudunk róla?

Nem tudjuk, mikor született. Azt sem tudjuk, hol született. Nem tudjuk, hol és mivel telt az ifjúkora. Nem tudjuk, volt-e része bármilyen nevelésben, oktatásban. Úgy tudjuk, megkeresztelték, de azt nem tudjuk, ki tette ezt, mikor és hol. Úgy tudjuk, megházasodott, de nem tudjuk, mikor és hol, a német források ebben az ügyben bizonytalanok, de azokból legalább következtetni lehet. A magyar forrásokról mindjárt. Úgy tudjuk, megkoronázták, de nem tudjuk, honnan származik a koronája és ki tette a fejére – az időpontot határozottan állítjuk, noha megbízható forrás erről sincs. Azt írja boldog-boldogtalan, hogy megalapította a magyar államiságot és a kereszténységet.

I. Istvánról és az ő uralkodásáról nincs egyetlen hitelt érdemlő írásos dokumentumunk sem. Minden vele kapcsolatos „adatunk” forrása valamely krónika vagy „legenda”, amik szájhagyomány és egyéb mesélések alapján íródtak, valamint néhány, évszázadokkal később előkerült másolat, amiről azt állítjuk, hogy az eredetije István idejéből való. De minthogy az eredetit soha senki nem látta és a „másolatok” többszáz kilométerre innen készültek, ugyancsak többszáz évvel később, elég nehéz az illető uralkodóról legalább hozzávetőleges képet alkotnunk. Nem baj, a mi történészeink azért ezt megteszik, méghozzá szemrebbenés nélkül állítva adatokat, amik nem léteznek, amikről ők is tudják, mert tudniuk kell, hogy soha nem is léteztek. Ezzel szemben mélységesen hallgatnak arról az egyetlen, mindenki által látható, de soha senki által nem elemzett forrásról, ami különben minden követelménynek megfelel: a koronázási (mise) paláston látható ábrázolásról. Mely szerint (miképp már részleteztem) a mi első uralkodónk egy nagyjából 155-160 centiméteres, rövidkarú, tömpekezű alak volt, nyilvánvalóan olyan, ami a különféle kortársi írásoknak megfelelően illeszkedik a kor magyarjainak külleméhez. Ebből persze semmiféle egyéb következtetést nem lehet levonni, ilyen volt és kész, legföljebb a hatalmas termetű daliát megjelenítő szobrokat és festményeket kellene az őket megillető helyen tárolni. Az ilyen „művészeti alkotások” alapján készült jellemrajzokkal együtt. Ezen kívül az sem kerül szóba egyetlen történelmi munkában sem, hogy ezen a paláston, a királyéval közel azonos méretben megörökíttetett Liudolf Gizella, a királyné, ami legalábbis szokatlannak nevezhető az uralkodói jelképek sorában. Amiből viszont már szükséges volna levonni bizonyos következtetéseket. (Ha valaki a szememre vetné a Monomakhosz-korona Zoé és Theodora ábrázolását, annak figyelmébe ajánlom, hogy nevezett nők nem királynék voltak, hanem Monomakhosz császár társuralkodói – ez az a korona, amit I. András kapott a bizánci császártól, ráadásul valószínűleg női korona, de ez már megint egy másik történet.)

Miután tisztáztuk, hogy első, mindmáig legnagyobbra tartott, hihetetlen mennyiségű tódítással ránk tukmált királyunkról lényegében semmit nem tudunk, és megállapítottuk a magyar történészek elég mélyen el nem ítélhető felelősségét ebben a mai napig tartó hazugságáradatban, még valamit jegyezzünk meg: a főbűnös azért ebben is az I. István nevű király. A történészek halandzsázása azért folytatódhat zavartalanul a hét vezér, a vérszerződés, Árpád apánk, a honfoglalás és a kalandozások után még mindig mindenféle dokumentum nélkül István történetével, mert ő nem gondoskodott maradó dokumentumok és tárgyak létrehozásáról. Ha egy kicsit is foglalkozott volna egyébbel, mint a nép sanyargatásával és a kereszténység fertőzésének kíméletlen terjesztésével, akkor természetes kötelességének tartja az események hiteles rögzítését, oklevelek íratását és azoknak a számukra épült kőházakban való, évszázadokra biztonságos elhelyezését, építészeti- képző és iparművészeti holmik megrendelését és azok szakszerű tárolását – egyszóval mindazt, ami tőle nyugatra ezerévek óta tudható gyakorlat volt.

Ha a többiről nem hallott is, különféle közvetítőkön keresztül értesülhetett a római Tabularium létéről, ami akkor még teljes eredetiségében állt és funkcionált – valahogy a kereszténység figyelmét elkerülte, pedig azt is le kellett volna rombolni.

Quintus Lutatius Catulus építtette időszámítás előtt 78-ban.

Az állami okiratok megőrzésére szolgált,

ma is áll a Capitoliumon, a rá épített három emelet

és torony a római városháza, a Palazzo del Senatore

 

Azaz ez nem hagyomány, hanem kötelezettség. (Hogy miért fogadom el a nép sanyargatásáról szóló tudósításokat, ha nincs elfogadható dokumentumunk Istvánról? Mert erről a „tevékenységéről” van hiteles – bizánci és német – forrásunk, és mert minden egyéb bizonyíték ezt teszi nyilvánvalóvá.)

Közjegyzőket ismerünk különben sokkal régebbről is, például az i.e. 2750. évből. Az Írnok szobra 2600-ból való. Mármint az időszámítás előtt 2600-ból. Elég fontos foglalkozás lehetett, ha szobrot is faragtak róla:

A különféle ókori kultúrák közvetítésével a közjegyzőség eljutott a „barbárokhoz” is. A mai Nyugat-Európában a 10. század közepére egységesítették a közjegyzői hivatalokat, úgy értem, valamennyi birodalomban. Kötelező volt. Azaz lett volna honnan tanulni.

Ha a mi nagy királyunkat bármi érdekli a pusztító hatalmi tébolyán kívül. Aminek mindent alárendelt, amiért képes volt meghunyászkodni is, amikor nála erősebbel találkozott, amiért hajlandó volt elviselni egy feleséget a nő kíséretével együtt, akikben persze kizárólag a gyűlöletes idegent látta, és nem a lehetőséget egy értelmes, a tisztességes és alapos utókor számára is elismerendő, működőképes királyság és ország felépítésére. A dokumentumok és bármilyen más megmaradó tárgy hiánya sokmindent mutat, de valamennyi jelenség fundamentuma az ebből következő tény: I. István egy kereszténységet szimbolizáló koronával megkoronázott törzsfőnök volt. Aki egy pillanatra sem tudott, valószínűleg nem is akart kiszabadulni a törzsi keretek közül. Aki a rengeteg ingerből csak azokat bírta kiválasztani, amik a hatalmi tébolyát katalizálták. Akinek a sok között talán a legnagyobb bűne, hogy a népből is a rosszat hozta elő, ami rossz egy évezred alatt csak annyit változott, hogy fokozatosan romlott tovább. Ha voltak olyan képességei, amik kiemelték a tömegből (kellett hogy legyenek, többször utaltam rá, valószínűleg nem volt a szó hagyományos értelmében buta), azokat kizárólag arra használta, hogy a törzsszövetségi hierarchiát (család, nagycsalád, nemzetség, törzs) egységessé alázza, hogy egyforma alattvalóként kezelje a nemzetségek és a törzsek vezetőit is. Az agyberendezése talán elég lett volna ahhoz, hogy királyként viselkedjék, hogy felfogja azokat a kulturális szabályokat, amik egy európai keresztény uralkodót megkülönböztetnek egy barbár ázsiai jövevénytől, de ezek nyilván nem érdekelték. Mert végülis a szó nem hagyományos értelmében, hanem annak teljes értelmezési terjedelmét tekintve egy iszonyatosan buta ember volt. Ravasz és galád, és éppen ezért reménytelenül buta. Amennyiben elfogadjuk azt a distinkciót, hogy az ember, aki szabadon választhat a jó és rossz cselekedetek közül, és a rosszat választja, mindenekelőtt buta. Az összes többi tulajdonsága ebből az egyből fakad.

István ebben is hagyományteremtő volt. A magyar történelem során úgyszólván csak buta emberek kerültek bármilyen döntési pozícióba, a magyar történelem sorsfordulóit mindig az ostoba politikai vezetők tettei jelentették, ezért nem fordult elő egyetlen egyszer sem, hogy ne a rossz oldalon álltunk volna. A jelen pillanatig így van. István országa nem híd volt és nem kompország, hanem senkiföldje, egy érdektelen és értéktelen terület, ami az idegen megszállóknak kellett is meg nem is, amin még átkelni sem volt érdemes, és ez így is maradt. Most ez a szerep valamelyest módosult. Harminc évvel ezelőtt megszállók nélküli értéktelen területté váltunk, tíz éve pedig a keleti despotizmus nyugati előszobájaként funkcionálunk.

Ez egy ideiglenes tartózkodási hely. Az volt ezer éve, azóta is az. Elvacakolunk rajta, amíg várunk, tesszük a legszükségesebbet, de semmi fontosat, aztán aki eléggé elszánt, akiben még él a kétezer kilométeres rohanás zsigeri nyoma, az egyszercsak összepakol és elmegy. Kitántorog Amerikába, vagy letelepszik Angliában, Németországban, Ausztriában, és teszi a dolgát. Lendít az emberiség helyzetén. Abban a hatalmas tévedésben élünk, hogy magyarként tűnik ki. Egy fenét. Munkácsi Mihály, Neumann János, Szilárd Leó nem magyarnak született, hanem embernek. Aki ezen a Kárpát-medencének nevezett helyen belepusztult volna a tunyaságba. Aki annak az országnak a polgáraként lett naggyá, ahol élt, mely országnak a mentalitása segítette, és nem megfojtotta.

István mindent elsöprő butaságának nyilván az egyik természetes tünete, hogy mindenkinél okosabbnak képzelte magát, egyebek között ezt is bizonyítja, hogy semmit nem tartott szükségesnek átvenni a nyugati kultúra holmijaiból. A maga szempontjából persze igaza volt, ezek nemhogy segítették volna a maga által kívánatosnak tartott uralkodásban, ez a kultúra kizárólag rombolásra való egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban.

Foglaljuk össze a lehető legrövidebben: István király egy 155 centis, rövidkarú, tömpeujjú alak volt, mint ilyen, tökéletesen illeszkedett kora és népe jellegzetességeihez. A szellemi képességei ahhoz elegendőnek látszottak, hogy alattvalóin kiélje despotikus hajlamait, de minden ennél bonyolultabb tevékenységre alkalmatlannak bizonyult, amiben nincs semmi váratlan vagy különös, egy volt az ázsiai törzsi létben sokezer éve vegetáló, tanulatlan és tanulásra képtelen sokaságból, semmilyen tulajdonsága nem predesztinálta arra, hogy ebből a sokaságból bármilyen pozitív tettével kitűnjön.

Azt tetszik kérdezni, mivel tudom ezt a tételt bizonyítani. Például a bármilyen kiemelkedő tehetséget bizonyító egzaktumok teljes hiányával, a magyar történelem általunk jólismert folyamatával.

Elmondtam már másképp, most egy újabb változatot írok ide: Istvántól voltaképpen valami olyasmit vártak el a kortárs nyugaton, amire ő alkalmatlan lett volna akkor is, ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és gyűlölet zsigeri indulatai. Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti életkörülményei közül kellett volna kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer éves civilizációnak. 

Dajkamese hiszékeny világpolgároknak

Hallgattam a sok okos elemzőt, hogyan mivel fenyegette meg Trump Putyint, meg arról, mit fog kezdeni ezzel a helyzettel a magyar kormány, melyik segget milyen nyelvcsapásokkal fogja kinyalni, ezt egyedül a csúti gerinctelen teszi majd, vagy a többieknek is ki lesz adva néhány fényesítő manőver. Meg hogy Trump mennyi pénzt fog erre az akcióra elkölteni, milyen fegyverek érkeznek hová, és azokkal mit lehet megtámadni. Sok érdekes dolgot mondtak, nem tudtam megállapítani, valamennyien komolyan is gondolják-e, amit beszélnek - esetleg van közöttük olyan, aki ismeri a valóságot, csak nem mondhatja, ördög tudja, milyen meggondolásból.

Én most elmesélek itt egy történetet. Ez csak egy mese lesz, igazi élő szereplőkkel, és tényleg lehetséges, hogy az egészet én találom ki. Lehetséges, de nem valószínű.

A szalmafejű lókupec elég változatosan adta elő az oroszok háborújával kapcsolatban, ami éppen jött a zsigereiből, igazán nem lehet elvárni egy olyan szellemi szinten tartózkodó embertől, hogy racionálisan, értelmes mondatokkal közelítse meg a világ dolgait. Közben egyre közelebb került ahhoz a rögeszméjéhez, hogy ő huszonnégy óra alatt véget vet a háborúnak - ki venné magának a bátorságot annak meghatározására, amit az illető huszonnégy órának képzel. A közelmúltban viszont valamit nagyon elronthatott, ideje volt emlékeztetni, miről is szól az oroszok háborúja, és neki, a szalmafejű lókupecnek mi a feladata ebben...

Annak idején, amikor a másik észkombájn lerohanta Ukrajnát, az első hadmozdulat előtt egy viszonylag egyszerű gondolatkísérletet kellett volna végrehajtania: érdekli-e majd a világ maradék részét, amit ő tesz a szomszédjával, és ha igen, mi várható ettől a maradék résztől. Kizártnak tartom, hogy az illető képes volna efféle intellektuális akrobatamutatványra, inkább csak azt mondom el, mire juthatott volna, ha képes a gondolkodás nevű, bonyolult művelet végrehajtására. A világ maradék részének a politikával foglalkozó léhűtői ugyancsak messze le vannak maradva az átlagos értelmi képességekkel bíró polgároktól, de azt azért néhány nap alatt átlátják, hogy az oroszok nem fognak megállni Ukrajna lerohanása után, ennélfogva valamit tenni kell.

Namármost. Én mint érdeklődő, egyszerű magyar állampolgár, hiteles forrásból tudom, hogy az Egyesült Államok birtokában van egy olyan haditechnikai berendezés, amivel nagyon rövid idő alatt meg tud semmisíteni tetszőleges távolságra lévő, tetszőleges méretű objektumot. Ha én tudom, talán tudják ezt Oroszországban is a legfelső politikusi és katonai körökben, sőt valószínűleg Európában is. Kockáztatta Putyin, hogy ezt a gépezetet elindítják Amerikából? Emocionálisan is, hideg logikával is arra jut az ember, hogy az elkövetett bűn arányos megtorlásához szükséges ennek a technikának a mihamarabbi bevetése. Kellett tartania ettől az orosz tömeggyilkosnak?

Ha ezt a technikát alkalmazzák, a megfelelő büntetésen kívül azt is elérnék, hogy a szüntelen orosz fenyegetést 50-100 évre elintézik, emberek százezrei életben maradnak, nem pusztulnak el épületek, utak, egyebek. Kinek jó ez? Mindenkinek. Kivéve a fegyvert gyártókat és az azokkal kereskedőket. Számít valamit a "mindenki" az utóbbiakhoz képest? Semmit. Érdekli Putyint és az orosz hadvezetést, hány ember hal meg, mekkora földet perzselnek fel? Nem. 

És most jön a legsúlyosabb kérdés: érdekli ugyanez az atlanti térség politikusait?

A válasz ugyanaz.

Tetszett hallani az összegeket, ugye? Hány rakéta milyen messzire képes pusztítani, mennyiért...

Végiggondolták mindezt Oroszországban? Számít valamit, hogy képesek-e ilyesmire vagy nem?

Az eredmény ugyanaz.

Ha a Kremlben megszólalna a telefon, és a szalmafejű lókupec azt mondaná a vonal másik oldaláról, hogy Vlagyimir, eddig tartott. Mert végtelenül jóindulatú vagyok, kapsz egy félórát, hogy a csapataid visszavonására kiadd a parancsot, és az eredeti státuszkvót visszaállítsd - akkor történne az, aminek két éve kellett volna megtörténnie...

Lát erre esélyt bárki?

Az én fenti mesémmel szemben egyelőre az ötven nap áll mint határidő. Nem félóra.

Nem lesz

„lesz még belőlem ellenzéki politikus, ez nem kérdés” 

mondta a magyar miniszterelnöki hivatalt bitorló torzulat.

1945 áprilisának második felében Hitler is erre vágyott...

Nemzeti nagylétünk III.

Említettem tegnap, hogy István uralkodásának idejéből semmi nem maradt. Talán felmerült némelyekben, hát persze, hogy nem maradt, mert elpusztította tatár-török. Ez a népünk lelkületéből szinte természetesen következő önfelmentés arra késztetett a könyv írásakor, hogy foglalkozzam a kérdéssel. Íme egy-két részlet:

A magyar történelemírás némi büszkeséggel, az elismerés hangján szól az archeológia felfedezéséről: azért kerestek hiába római települést Székesfehérváron, mert az ottani bazilika építőköveiből helytelen következtetést vontak le – azok ugyanis nem egy Székesfehérvár területén korábban állott római város maradványai, hanem a viszonylag közeli Tácról (Gorsium), a nem olyan közeli Óbudáról (Aquincum) és Dunapenteléről (Intercisa) származtak. Hát nem nagyszerű? Micsoda leleményesség! Na?! Milyen a magyar? Hagyján. De István koporsója is egy római szarkofágból készült. Kis átalakítással. Itt-ott le kellett faragni belőle, feliratokat eltüntetni, aztán jó lesz az.

Nemrég említettem Diocletianus III. századi intézkedését, amivel próbálta megerősíteni Pannonia dominatus erődrendszerét, de utóda hamar rájött, hogy ennek nincs értelme, védhetetlen, fenntarthatatlan. Kiürítette Pannoniát. Ebből nem nehéz kiszámítani, hogy a fehérvári bazilika építéséhez felhasznált kövek 7-800 évesek voltak. Annál jobb, nem? Kiállták az idő próbáját, használhatók.

Az jutott eszembe, hogy 1945. után a magyarországi kastélyok nagy részét széthordták a környékbeli parasztok, építettek istállót, házat miegymást. Nem emlékszem konkrét cikkre, de el tudom képzelni, hogy a Szabad Népben megjelentek méltató írások a leleményes magyar népről. Igaz, ezek az épületek jórészt mindössze 100-200 évesek voltak, de már csak nem vályogból építették őket, jó lesz az. És valószínűleg nem is tudták, milyen szép hagyomány folytatói.

Ha nem volna világos, miről beszélek, egy kicsit még részletezem. Jön az építőmester, nem tudjuk, honnan, azt sem, ki az, csak azt tudjuk, valahonnan nyugatról kellett jönnie. Azt mondja, atyafiak, itt kell ásni, aztán ezt az árkot kibéleljük kövekkel és úgy megyünk fölfele az égig. Jó lesz? Jó lesz, de mink aztat nem úgy szokjuk, hanem csak falécekbű meg nemezbű, az van elég, követ aztat nem szokunk hozzá, az ott is macerás lett vón, ahonnét gyövünk meg itt is az. Márpedig az kell, szerezzenek. És akkor elindultak szerte a honban, amiről még akkor nem tudták, hogy el van foglalva, csak azt, itt most valami úri huncutság készül ezzel a kő miskulanciával, mindenesetre a világlátottabbja találkozott már mindenféle nyomorulttal, akik valami kövek között laknak, azt mondják, valami rómaiak hagyták itt azokat a házakat vagy minek híjják, na az kell ide, az a kő. Kizavarták az ott lakókat, szétszedték a várfalakat, szekérre velük, aztán lehet menni (Tác és az aquincumi romok elsősorban a „honfoglaló” magyar nomád nép pusztításának következményei, amíg ők rá nem törtek ezekre az építményekre, azok a kövek egész jól bírták, a mi pásztoraink rombolása nélkül minimum olyan állapotban volnának, mint a náluk jóval idősebb pulai aréna).

Ha már itt tartunk, hadd tegyek egy kis kitérőt, később úgy is szóba kerül. A tatárdúlásról meg a törökdúlásról, ami elpusztította a mi kultúránkat. Az ezeréves európait.

Mit is? És hogyan? És miért?

Nemzeti nagylétünkhöz hozzátartozik a nemzeti kultúra, ami volt is nekünk, csak a tatár meg a török elpusztította. Azaz természetesen megint valaki más a hibás, mi nem tehetünk róla. Ezt a végtelenül szabadságszerető és végtelenül vitéz népet időnként rabigába döntötték gaz idegenek, és akkor azok pusztítottak mindent, amit értek. A mi addig felhalmozott kincseinkből, a magyar szellem fantasztikus magyar alkotásaiból (néhányszáz évig nemcsak magyar építőművészről nem tudunk, még az építők – kőművesek, ácsok – is külföldről jöttek). Azt most hagyjuk, hogy egy végtelenül szabadságszerető és végtelenül vitéz népet miképpen lehet csak úgy leigázni, ez a nép miért nem képes tenni a leigázás ellen, legalább például a félig román, félig szerb Szibinyáni Janktól (Hunyadi János néven ismertebb) elleshette volna, mit szükséges összerakni például egy török sereg ellen, tényleg nem erről van szó, erről majd később. Inkább nézzük a nemzeti kincseinket... 

Legkorábbi emlékeink közül hadd említsek néhányat. Tudunk például Feldebrőn egy altemplomról. Megmutatom:

 

Számos adat alapján a művészettörténet tudomány megállapította, hogy lévén ez a terület az Abák szállásbirtoka, az Aba Sámuel ugyancsak számos adat alapján ismert sári monostora Feldebrőn volt, erre utal egyebek között egy csontból faragott pásztorbot, valamint a templom viszonylag tekintélyes mérete és minősége, azaz mindenképpen igényes építtetőre lehet következtetni – úgyszólván kétségtelen, a feldebrői templom Aba Sámuel temetkezési helye.

Aba Sámuel a történettudomány adata szerint (körülbelül akár úgy is lehet) 1044-ben halt meg, a templomot tehát akkortájt építhették. A fenti, napjainkban készült fotográfia igazolja, hogy az objektum jelenleg is megvan.

A bazilikáinkról nem sokat tudunk, csak az biztos, hogy sokszor átépítették őket. Mindenesetre a pécsi, a kalocsai, a gyulafehérvári megvan, ugyanez elmondható Pannonhalmáról és Tihanyról is. Az István-kor más templomairól és különféle építményeiről annyit lehet tudni, hogy túlnyomórészt fából, sőt paticsból épültek (a patics vesszőből font fal, két oldalát agyaggal, sárral tapasztják), ugyanez az építőanyag jellemző a várakra is (lásd a különböző, -földvár utótagú településeinket). A paticsra olyan falunevek utalnak, mint az Ágasegyháza vagy Sövényegyháza. Ha már itt tartunk, a vesszőt és sarat nem ítéljük igazán időtállónak és különösebben értékesnek sem, olyan nagyon nem csodálkozom, hogy a patics nem került szóba például a Szent Péter templom vagy például a new yorki felhőkarcolók tervezésekor.

Az István-kor emlékeiben a jelzett építőipari és egyéb okok miatt nem dúskálunk, de nézhetünk kicsit későbbieket, legalább azt bizonyára tudhatjuk, mikor és hogyan semmisítették meg a csodálatos középkori magyar kultúra emlékeit a nemzeti nagylétünket ismétlődően elárasztó vad hordák.

Itt van például Nagybörzsöny temploma, az 1200-as évek legelején épült. Nem nagy, az én falusi házamba szépen beleférne, nem is különösebben szép, de a miénk. Itt van, megvan, ma is áll. Elkerülhette valahogyan a vad hordák figyelmét:

 

Sorolom a többit is: Deáki, Kallósd, Csaroda, Rábaszentmiklós, Kiszombor, Székelyudvarhely, Zalaháshágy, Őriszentpéter – sokkal több nincs, de ezeknek van két közös tulajdonságuk: mindegyik az 1200-as években épült, és mindegyik megvan.

Azért hadd mutassak még egy előkelőbbet is. A jáki templomot nyilván mindenki ismeri. Úgy tudjuk, hogy 1228-ban szentelték fel. Egy okleveles adat szerint viszont 1256-ban. Ennek egyszerű a magyarázata: megváltozott a terv, az 1228-as felszentelés egy akkor késznek vélt állapotot rögzített, nekünk arra jó, hogy ennek alapján már tudjuk, a lombard karzatos, bazilikális elrendezésről szóló vita eldőlt, eredetileg is egyszerre építették a felső templomot az alsóval. A terv „megváltozása” általában az építőmester személyének a megváltozását jelenti, ennek érdekes nyomai vannak a templomon.

Kerestem az egyetemista koromban készített fényképeimet (egy remek szovjet Zenit géppel fotóztam), de nem találtam egyet sem, valószínűleg nem csak egy válogatást adtam akkor a Műemlék Felügyelőség archívumának, hanem az összeset. Így csak egy olyan képet tudok mutatni, amin az apszis illesztése egyáltalán nem látszik ugyan, de a másfajta és másképp rakott kövek így is kivehetők:

 

 

Ó, majd’ elfelejtettem, van itt valami, na ez aztán rom a javából, mégiscsak van valami abban a rombolásban? Ezt aztán mindenki ismeri, nyilván említitek is, ahogy ideértek az olvasásban, különösen a Színművészeti egykori Máté-osztályának tagjai: na és Zsámbék?

Igaz, a megfelelő időben készült, mire a tatárok jöttek, már állt.

Van egy rossz hírem. Miután a tatár elment, akkor is állt. Sőt még akkor is, amikor a török. Egy földrengés döntötte össze 1763-ban.

Azóta valahogy nem sikerült helyreállítani. Pedig nem tiltja semmilyen szabály.

Most ilyen:

 

 

A tatár ezt is meghagyta. A tatárnak ugyanis sem ideje, sem eszköze nem volt az ilyesfajta építmények lerombolására, azt nem tudom, ingere volt-e. A világtörténelem legnagyobb összefüggő birodalmát valószínűleg nem lehetett volna összehozni, ha a nagymongol kán súlyt helyez a rombolásra. Láttam olyan írást is, amelyik azt bizonygatja, milyen hatalmas hadigépezettel vonult a mongol sereg, hogy be tudják venni és le tudják rombolni az ellenség várait. Ez nagyon tetszett nekem, mert remek játék lehetett, az is le van írva, hogy tízezer kínai fogoly hadmérnök kísérte a tatárokat, tevék meg jakok vontatták például az ilyen ostromgépeket:

Egy ilyen, alig néhány tonnás holmit elszállítani 6-7000 kilométerre még ma is szép logisztikai feladat volna, ebből több százat (amennyihez a tízezer mérnök kell), a világ egyik csodája – ez valamiért nem maradt ránk. Tessék elképzelni a jórészt könnyűlovasságból álló mongol sereg száguldását (a sebesség és a hatalmas tömeg mindent elsöprő ereje volt a megállíthatatlan győzelemsorozat alapja), midőn ilyen masinákkal képzeli el a hódításait. A lovasok megérkeznek, letelepednek és várnak néhány hónapot, amíg befut az egész hóbelevanc, mérnököstül, töltényestül, hogy félreállva a teljes személyzet végig nézze, amint a lovasság megtámad egy szekérvárat. A hvárezmi birodalom egy-két városát kivéve (azok közül is inkább csak Herát citadellája számít nehezen bevehetőnek) az egész úton az ilyen tákolt szénaszállító kocsikból összetolt erődítések álltak a mongolok útjába. Tanulság: a mi műkedvelőink nemcsak a magyarok nagyszerűségéről tudnak tódítani, fantasztikusra lehet növeszteni a tatárokat is, hadd lássa a csodálkozó, elrémisztett kisdiák, mennyire nem volt esélyünk ilyen hatalmas arzenál ellen – na jó, erről majd akkor.

Ez itt néhány példa volt a mi kincseink gyér számának ugyancsak hamis magyarázatáról, a nagy, ezeréves magyar kultúra ugyancsak összehazudott lerombolásáról és felégetéséről. Egyszerűen szólva: azért nincsenek, illetve alig vannak kulturális emlékeink a régmúlt századokból, mert nem is voltak. Ami akkor elkészült, jórészt most is megvan, nincsenek egzakt dokumentumaink elpusztult, értékes kincsekről. Ennek a ténynek van egy viszonylag egyszerű magyarázata. A világ hódító hatalmai nem érdekeltek abban, hogy a meghódított területeken található javakat elpusztítsák. Hadászati jelentőségű épületek, fegyver- és lőporraktárak kivételével miért rombolnának? Nem azért mentek oda. Gondolhatja valaki ép ésszel, hogy egy idegen országot lerohanó hadsereg vezetője és annak hátországa annál értékesebbnek tart egy földet, minél kopaszabb pusztaság? Hogy a katonáit azért küldi oda, minél érintetlenebb, szűzebb területet szerezzenek, amin majd saját maguk, a saját munkaerejükkel jól fognak tudni igazán remekül működő gazdaságot virágoztatni? Legjobb, ha nemcsak megműveletlen, ember sincs rajta, se infrastruktúra, se munkaerő, majd mi azt mind előállítjuk? A magyar történelemírás primitív, vérszomjas gazembereknek festi le a törököket, akik idejöttek, elfoglalták a dús magyar földet, és mentek volna tovább is, de mi megállítottuk őket. Tessék mondani, miért volt egyre nehezebb tovább menniük? Mert mind kevésbé tudták ellátni a hadseregüket, mind nagyobb távolságra kellett visszamenniük az ellátmány összeszedéséért. Ha volt valami a korabeli Magyarországon, ami dicséretes, pozitív tevékenységként értékelhető, amiről alig egy-két történeti munka tesz említést, azt is csak egy-két mondatban, nem is értve a lényeget, az éppen az, hogy a magyar paraszt maga égette föl a fölösleget, maga pusztított el mindent maga körül, a töröknek nem maradt semmi. De nem a török pusztított. A török ugyanis nem azért járt hadakozni, a csatamezőn hagyni rengeteg halottat, hogy aztán mihamarabb elszegényedjen. Nem azért hódított, hogy majd elmondhassa, mennyi népet hajtott rabságba, hanem mert gazdagabb akart lenni, végtelenül gazdag ura egy világbirodalomnak. (A végvárak védelmi jelentőségéről és a kitámadási hatótávolságuk szerepéről az ország egészében majd akkor, ha odaérünk időben.)

Machiavelli A fejedelem-ben ír az elfoglalt területekről, a megállapításai alapvetően fontosak és nyilván igazak: „…Meg akarták tartani Görögországot, szintúgy, ahogy a spártaiak tették, szabadon hagyva, hadd éljenek törvényeik szerint; és ez mégsem ütött ki jól: a tartomány több városát szét kellett rombolniuk, hogy megtarthassák. Mert igazában a megtartásnak más biztos módja nincs, csak a pusztítás. És aki olyan városnak lesz ura, amelynek a szabadság természetévé vált, és nem pusztítja el, várhatja, hogy az fogja elpusztítani; mert az a szó, szabadság, és a régi rend mindig jogot ad a lázadásra, sem az idő múlása, sem a kedvezések el nem feledtetik. És bármit tegyen is, bármitől gondoskodjék, ha nem szórja szét és nem távolítja el a lakosságot, a szabadságot és a régi rendet soha nem felejtik el; és bármi alkalom adódik rá, azonnal fölidézik: ahogyan Pisában is történt, száz évre rá, hogy a firenzeiek szolgaságba kényszerítették…” Mondom, ez kiváló és etalon minden „hódítónak”, csakhát a tatárok ezt még nem olvashatták, azt is nehéz elképzelni, hogy a törökök hozzájuthattak. Ezenkívül olyan város, amelynek a szabadság természetévé vált, nem létezett ezen a földön. Úgyhogy marad a saját tételem: a „mi hódítóink” nem rombolni jöttek, annyira sem, amennyire Machiavelli szerint a rómaiak, dehát – mint említém – nem is volt mit lerombolni.

Tetszik ismerni a mi legnagyobb, leghatalmasabb históriánk legóriásibb géniuszának utolsó intézkedését, mielőtt meglépett az államkincstár maradékával? A parasztok égessék fel a házaikat és termésüket, aztán bujdossanak el. Na ki volt ez? Talált, azé az ajándék hangszóró, aki Kossuth Lajos nevét mondta. Kutuzov (csak hogy egy ismert és haditechnikailag elismert példát is mondjak a világtörténelemből) felégette Moszkvát, mielőtt tovább menekült volna a francia hadak elől. Nem Napóleon égette föl Moszkvát, hanem Kutuzov.

Nincs évezredes magyar kultúra. Mint ahogyan nincs ezeréves államiság sem. Körülbelül hét és félezer éves tespedés van. Ezt csak azért mondom itt, még mindennek az elején, mert innen szép nyerni. Elkezdeni valamit, ami eddig nem vagy alig volt. Vagy abbahagyni valamit, ami viszont valóban ezer éve nem szünetelt egy pillanatra sem: a hazudozást, tódítást, az önmagunk fényezését, a fájdalmasan mély kisebbrendűségi érzésből fakadó, öncsalásba menekülő hőzöngést.

Nemzeti nagylétünk II.

 A mai részben használok egy francia kifejezést (a könyvben többször is), úgy vélem, illik, hogy megmagyarázzam, mit jelent: egy Fontenelle nevű esszéista, költő, akadémikus, a felvilágosodás egyik legnagyobb hatású alakja írta le először a fable convenue kifejezést, ami egyszerű és szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy megfelelő mese. A történelemírásról általában és a francia történelemírásról különösen jutott eszébe ez a jelzős szerkezet (hát még ha ismerte volna a lényegében a XVIII. század elején nem is létező magyar történelemírást). Tetszik érteni, ugye? P. mester, azaz Anonymus kitalálta a vérszerződés történetét, négyszáz évvel azután, mint amikor az általa leírt "esemény" szerinte megesett, mert az volt a fable convenue a kor urainak ahhoz, hogy megteremtsék a magyar arisztokrácia változtathatatlan és megkérdőjelezhetetlen "eredetelméletét" a "honfoglaló" hősök és ősök családfájáról, ami az ő származásukat a vérszerződésből "megismert" alakokra vezeti vissza. Akikről Anonymus meséjén kívül semmiféle adat nem létezik, legföljebb néhány, az említetthez hasonló hitelű mese. A megfelelő melléknév különben bízvást behelyettesíthető a kívánatos szóval, talán pontosabb is a convenue fordításaként, ha alapul vesszük a francia jövevényszót, a magyar szókészletben található konveniál kifejezést.

Ezután jöhet a következő rész:

Csak hogy tiszta és világos legyen a helyzet: az Istvánra keresztelt Vajk bizonyos történelmi szükségszerűségek kényszerítő hatására kapott egy olyan lehetőséget, amilyet nemcsak ez a nép, vélhetőleg egyetlen nép sem, soha a világtörténelemben. A kor legnagyobb, az összes többinél évszázadokkal fejlettebb birodalma, aminek a hatalma is a legnagyobb volt, nem megszállta ezt a földet, hanem segített átalakítani azt a primitív, laza, rendszertelen, minden emberi teljesítményre képtelen törzsi szövetséget, amivel a magyarok ősei megérkeztek a később Kárpát-medencének nevezett területre. Kaptak mindent, ami abban a korban elképzelhető volt, mindent úgy, hogy nem kellett visszafizetni. Ehhez képest a II. világháború utáni, Nyugat-Európának adott Marshall-segély alamizsna volt. Kaptak német hadsereget, benne nehézlovassággal, vele együtt mintát és oktatást az akkori hadviselés minden részletével, kaptak pénzügyi ismereteket, a pénzgazdálkodás alapjait, a pénzverés technológiájával, mezőgazdasági- és ipari technikát a hozzávaló szerszámokkal, és a bemutató személyzettel, köztük az Ulfberht fegyverműhelyt, kaptak kereskedelmi tudnivalókat – ezek ugyanis nem úgy lesznek egyszercsak, ahogyan a magyar történetírás szerint „bevezetődnek”. Az elvárt ellenérték is csak ennek a népnek a javát szolgálta volna, ha legalább körvonalakban felfogja a történteket. Miszerint a mezőgazdasági és ipari termelésnek egy részét elviszi ugyan a Német-Római Birodalom, de a mi őseink kaphatnak egy működőképes mezőgazdasági- és ipari kultúrát.

A királlyá koronázott, néhány éve még tudatlan barbár meglepő viselkedésformát mutatott: megmaradt ugyanolyan tudatlan barbárnak, a fejlődésnek, a bármifajta változásnak a leghalványabb fuvallata sem érintette meg. Minthogy nincsenek napi információink, csak következtetni tudunk – mérhetetlen gőgje által vezérelve visszautasított minden segítséget, hiszen ő mindent jobban tudott, úgy gondolhatta, a koronával töméntelen észt is kapott, ő mindenkinél mindent jobban tud.

Mivel tudom a fentieket bizonyítani? A tárgyi emlékekkel, amik egy középkori királyság létével szorosan összetartoznak. Az egyházi és világi épített környezettel, az írásbeliségre alapozott, részletekre kiterjedő dokumentumokkal, a működő intézményekről szóló levéltári anyagokkal, és azzal a gazdagodással, ami legalább a király személye körül kimutatható, ha már a nép nyomorog is. Azzal tudom bizonyítani az általam korábban leírtakat, hogy ezekből itt semmi nincs. A mi első és máig legnagyobbnak tartott királyunk után az égvilágon semmi nem maradt, csak a teljes pusztaság és a halála után néhány évvel hivatalossá tett hűbérbirtokká válás (ami már az ő életében is nyilvánvaló állapot volt). Igaz, ez az örökség viszont tartós maradt az utána következő királyok idején is. Egymást és a különféle „hercegeket” abajgatták, ha úgy adódott, gyilkolták is, következetességük ezen kívül a pusztaság változatlanul hagyásában nyilvánult meg: nem építettek semmit, meg sem próbáltak valami módon idomulni a nyugati kultúrához. Ezzel kapcsolatban az egyetlen tevékenységük abban merült ki, hogy hepciáskodtak, manifesztálni akarták az ő nagyszerűségüket, önállóságukat és függetlenségüket mindaddig, amíg a Birodalom időnként az orrukra nem koppintott. (A magyar történelem egyik nagy – viszonylagos – szerencséje, hogy az „Árpád-ház” kihalt, vele elmúlt a perpatvarokkal tarkított tunyulás, és jöttek az „idegen” királyok, akik a magyar népet ugyanúgy semmibe vették, mint az elődök, de legalább megpróbáltak tenni valamit, hogy ez a nép az „irtható élőlény” státuszból eggyel följebb lépve „kizsigerelhető jobbágy”-ként éljen tovább, lényegében a jelen pillanatig.)

Nincs beszédesebb tárgyi bizonyíték, mint a tárgyak teljes hiánya.

Még valami az „idegen” királyokról. A német származású Viktória olyan angollá vált, mint kevés tősgyökeres angol. Igaz, ő legalább már ott született. De az ugyancsak német Katalin a Német-Római Birodalomban látta meg a napvilágot, viszont már azelőtt, otthon megtanult oroszul, mielőtt elindult volna jövendőbelijéhez, a cárhoz. Ahol aztán igazi orosszá vált. A mi királyainkról azt lehet tudni, hogy magyarul nem beszéltek (valószínűleg az egyetlen „magyar” Hunyadi Mátyás sem), és egy pillanatra sem váltak magyarrá. Nem volt ugyanis meghatározható, mivé kellene válniuk. A „magyar” mint olyan egy teljesen megfoghatatlan, jellegtelen homály, mind a területet, mind a népet-nemzetet tekintve. Nincs kultúrája, nincs semmilyen felmutatható teljesítménye, nincsenek városai. Építészei még a 19. században is idegenek, festői idegenben válnak nagyokká, senki nem tudja róluk, hogy „magyarok”, szobrászai lényegében nincsenek, irodalma szétszórt, városok hiányában követhetetlen, hivatalos nyelve 1844-ig a latin, azaz nincs meg az eszköze sem egy nemzeti irodalom kialakulásának. Arra is csak a 18. század végén jön rá néhány ember, hogy az ismert „magyar” nyelv újításra szorul, hogy legalább a magyarok értsék egymást. Az „idegen” királyoknak nem volt mihez idomulni, nem volt egyetlen igazodási pont sem, a nemzeti nagylétünk köztudatban elterjedt tódítása mögött a totális pusztaság található, az ezeréves keresztény állam egy körül határolhatatlan provincia, amivel nem kell törődni, nem is érdemes.

A teljes bizonyosságot adó következtetésre ismét a magyar történelem további alakulása jogosít, különös tekintettel a 2010. után történtekre. Húsz évvel azelőtt véget ért az a gyarmati lét, amibe első nagy királyunk taszította népét a leírt módon. Közel ezer év után ismét kaptunk egy lehetőséget. Segítséget is. Nem akkorát, mint István, a tiszta lap sem volt annyira tiszta, sőt, de akkor is, itt volt a lehetőség, és mit kezdtünk vele? A jelen nyugati országai abban a tévhitben leledzenek, hogy ez az ország önállóan és függetlenül életképes lehet, elég neki pénzt adni. Az eszükbe sem jutott, hogy ezt az irdatlan összeget majd néhány ember elosztja egymás között (ellopja, sőt elrabolja, ebbe a hatalmas méretű rablásba ugyanis emberek tízezrei haltak bele). Lényegében semmi egyéb nem történt a XXI. században sem, mint az istváni hagyományoknak a szünet és törés nélküli folytatása, a törzsi élet viszonyainak kiterjesztése több millió emberre. A vezetők a vérszerződésnek megfelelően viselkednek: meglopják, sanyargatják, gyilkolják a saját népüket, mert más népekkel ezt most sem képesek megtenni.

És?

Na fussunk át gyorsan ezen a kereszténység-ügyön, ha már az államiságot sikerült végleg lezárni (legalábbis remélem). A kereszténységen, amit István „felvett”. Amivel nem volna különösebb dolgunk, a mi nagy királyunk tényleg nem tehetett mást, ez a borzalom akkor kivédhetetlen volt, amit az igazol, hogy virulens még ma is. A baj az, hogy nemcsak neki kellett felvennie, hanem a népének is. A baj az, hogy ez az akkori történelmünk számtalan egyéb eseményéhez hasonlóan a történészek módszerével megint egyszercsak lett. István fölvette és ezzel a dolog el van intézve. Közben persze a magyar nép tudós historikusainak még a mesélős része is tisztában van vele, hogy volt például egy Vata-lázadásként amúgy átabotában elintézett (a Magyarország története például az 1800 oldalból öt és fél sort pazarol rá), nem túlságosan jelentősre taksált epizód, meg később is fel-felbukkantak egyéb pogánylázadások, de ezekkel nem nagyon kell foglalkozni, hát istenem, ilyesmi előfordul a legjobb családban is, a miénk meg aztán tényleg a világon a legjobb, mit itten Vata, ugyanmár, hagyjuk ezt. A különben sok helyen használható Hóman-Szekfűből ezúttal kibukik a történészek ismert, világnézetileg mérgezett gyomortartalma: fensőbbséges, vérig sértett kereszténységük kemény kis dombjáról sajnálják le ezeket a kellemetlenkedő alakokat, per „Vata és cimborái” címkével ellátva a rebellis söpredéket.

Én azért egy kicsit hadd foglalkozzam vele.

A Hóman-Szekfű idéz néhány mondatot, csak úgy beépítve a saját szöveg folyamába, de azt nem lábjegyzeteli, honnan idéz. Lehet, hogy a szerző Hóman Bálint egy kicsit azért szégyellte magát (ugyan már)? Hogy ezeket a mondatokat így nemcsak illetlenség betenni a magáéba, hanem finoman szólva a történelemtudomány megcsúfolása is? Úgy tenni, mintha bárkinek bármilyen eredeti dokumentuma volna az eseményről, mintha azt egy kortárs riporter jegyezte volna fel, és őt idézi? Kimásolok a könyvből egy mondattöredéket:

Vezérük Vata úr volt Békés várából, ki „fejét megberetválván és hajából pogány módra három csimbókot eresztvén, elsőnek ajánlá magát a magyarok közül az ördögnek.” Ez a „Vata úr” is jó, nem? Olyan finom kis lekezelés, hogy urazzuk azt, akit alapjában véve büdös féregnek tartunk. Merthogy különben meg olyan neki a külseje, amilyen a beépített idézetben le van írva – hát nem gusztustalan, kedves olvasó, te, aki olvasol engem, Hóman Bálintot, az ezzel az igazán tipikus magyar névvel nagy magyart és összekacsintasz velem? Mi egyéb is lehetne a véleményünk innen a XX. század úri osztályából (annak azért inkább az aljából, teszem hozzá én, B.B.).

Gyanús volt nekem ez a mondattöredék, hogy ezt már láttam valahol. Megkerestem, megmutatom, a teljes szövegkörnyezetet:

„…íme csapatostul özönlött hozzájuk mind a magyar sokaság, és ördögi sugallattól felgyúlva, megátalkodottan követelték Andrástól és Leventétől, engedjék meg, hadd éljen az egész nép pogány módra, ölhessék le a püspököket és egyháziakat, ronthassák le az egyházakat, vethessék el a keresztény hitet, és tisztelhessenek bálványokat. Meg is engedték nekik, hogy kövessék szívük óhajtását, hogy menjenek és vesszenek el ősatyáik tévelygéseiben, különben nem harcoltak volna Andrásért és Leventéért Péter király ellen. Belus várából Vata volt a neve annak, aki először ajánlotta magát az ördögnek, leborotváltatta fejét, és pogány módra három varkocsot eresztett…”

Hát igen, ez az, csak egy másik fordítás, de ez bizony a Képes Krónika, Kálti Márk úr írása, legalábbis úgy tudjuk, ő írta, mit tesz isten, főpap volt őkegyelmessége. El is ítélte keményen a rohadt pogányokat, akik tisztelni akartak bálványokat. Mármint a sajátjaikat, nem pedig a kereszténységét, amiről persze egy főpapnak nem juthat eszébe, hogy ez a vallás pontosan olyan bálványimádó, mint az általa pogánynak nevezett, csak másképp hívják és másképp ábrázolják a bálványaikat. Hogy az ő bibliája, ami az ő tévképzete szerint a kereszténység alapműve, mindössze különféle pogány mítoszoknak az összeszedett, kibővített és egyberakott, zsidóknak szóló változata.

Íródott mindez 1358-ban, jó 300 évvel a megörökíteni szándékozott történés után. Ami vagy úgy volt vagy nem. Vagy akkor, vagy a nevezett szereplőkkel vagy nem. A tényt, hogy voltak „pogánylázadások” mindenesetre elfogadom, azon egyszerű oknál fogva, miszerint a körülményeknek még a vázlatos ismeretében is törvényszerűnek kell tartanunk a nép valamilyen módon való tiltakozását. Sőt nemcsak elfogadom, hanem egyenesen kívánatosnak tartom ezeknek a lázadásoknak az alaposabb vizsgálatát, a kereszténység „felvételéről” szóló áradozásokat és magasztalásokat némileg árnyalandó.

Nem hiszem, hogy érdemes a hatalmas mennyiségű linkségből, az itt-ott fellelhető „másolatokból” és az eredeti dokumentumok hiányát palástolni igyekező tündérmesékből felfűzni egy logikai láncot, amibe szemről szemre beilleszthetők a hazugságok és ferdítések, de annyit rögzíthetünk, hogy ezek a szélhámosságok csak segítenek a valós kép összeállításában. Szándékuk ellenére. Egyszerűen azért, mert a legendáknak és a szájhagyományokon alapuló történeteknek többnyire van valamilyen valóságmagjuk, a kérdés csak az, hogy mennyire torzított formába öntötték az írásbeli megörökítéskor. Hogy észrevesszük-e, ezek a kései „dokumentumok” miképpen temetik a dicséretükkel a hősüket, az istenített nagy királyt, Istvánt. Aki például igyekszik ugyan mellébeszélni az ő hatalmas keblének kitárásával, amire ráöleli a „vendégeket és jövevényeket”, de végülis nem tudja (talán nem is akarja) titkolni az idegengyűlöletét, amit voltaképpen természetesnek tart a maga és népe múltjának ismeretében – említettem már, hiba volna Istvánt a szó általános értelmében buta embernek képzelni. Aki törvényeket alkot annak megfelelően, hogy egy uralkodónak, aki kereszténynek vallja magát, csak törvényesen lehet uralkodnia. Csak éppen a törvényei árulják el a valódi  jellemét (megint nem tudom, akarta-e igazán titkolni), mely törvényekkel meghunyászkodott ugyan a rákényszerített diktátum előtt, de világossá tette, hogy ezek az egyház, a vallás törvényei, amiknek ő érvényt fog szerezni. Különben ha nem kényszerítik rá, neki magának kellett volna kitalálnia, minthogy az adott időben, az adott körülmények között ez volt a fable convenue, hiszen ez teszi lehetővé a kereszténységet, a megnövekedett létszámú népnek a minden különösebb beruházás nélküli félelemben tartását.

Hogy miért fogadok el olyan történéseket, amiknek nincs magyarországi, hiteles dokumentuma, akár például Gizellát mint házastársat? Mert vagy van máshol fellelhető, hiteles adat, mint Gizella esetében (Gisela, Königin von Ungarn* um 985, + 7. Mai ca. 1060 Passau; Lexikon des Mittelalters: IV. kötet, 1465. oldal), esetleg például a koronázási palást, vagy vannak az ismert világtörténelem nagy összefüggései mint az interpoláció, az analógia és következtetés forrásai, ha éppen folyamatokat akarunk leírni és nem kellenek adatok, azaz voltaképpen mindegy, részleteiben hogyan történt valami.

Ha a butaság fájna...

 A magyar szabadság története elválaszthatatlan a keresztény államiságtól. Aki ezt eltagadja, nem szabadságot véd, hanem történelmet hamisít – indokolta meg hétfőn a közösségi médiában, Lánszki Regő országos főépítész, építészeti államtitkár, hogy miért került mégis kereszt a gellérthegyi Szabadság-szobor talapzatára.

Valamikor az építészet volt a művészet, a kultúra csúcsa és összefoglalása, az építészek az értelmiség legmagasabb intellektusai, az emberi élet minőségének meghatározói. A fenti két mondatot az országos főépítésznek sikerült világra hoznia. 

A magyar szabadságnak ugyanazért nincs története, amiért a magyar bálnavadászatnak. A "keresztény" vallási fogalom, az "államiság" világi. Ilyesfajta baromi seggnyaló öblögetést eddig csak mélymagyar hagyományőrző stráfkocsisoktól lehetett hallani, abban van valami reménytelenül megrendítő, hogy az ország legbutább embere címért folyó hatalmas mezőnyben egy építész küzdjön a legnagyobb eséllyel.