Keresés ebben a blogban

2024. március 27., szerda

A Hazáért

Valahol már leírtam, amikor megszületett az első kisfiam, félretettem az úgynevezett irodalmi munkásságomat, mert az nem volt kérdés, hogy mi a fontosabb. Írónak lenni csak mindenek előtt, mindenek felett lehet. Apának lenni ugyanúgy. A kettő együtt nem megy. Huszonhét éves koromban néhány Kortársban meg Élet és irodalomban megjelent novellám és egy tévéjátékom után Örkény, Ottlik, Illyés Gyula, az egyetemi professzorom, Vayer Lajos, a Kortárs főszerkesztője, Simon István, a Népszabadság félelmetes kritikusa, Hegedűs Tibor azt mondták, írták, hogy nagy író van indulóban. Ezt a pályát, az emberiség kultúrájának abszolút fundamentumát, ami valószínűleg még az építészetnél és a zenénél is fontosabb, masszívabb alap, ezt kellett elhagynom egy kisfiú, aztán hamarosan egy másik kisfiú miatt. Úgy is mondhatnám, ösztönösen ezt tettem, olyan gyorsan döntöttem, annyira nyilvánvaló volt, hogy hozzájuk semmi nem ér fel.

Úgy vélem, egy anya esetében ez végképp nem lehet még kérdés sem. Fel sem merülhet, hogy választani kell - a gyereknél semmi nem lehet előbbre való. Az emberiség legundorítóbb képződménye, a politika, a hatalom csak nagyon ócska lélekben merülhet fel mint mérlegelési szempont, és még egy jellemtelen, aljas nő sem juthat el odáig, hogy a gyerekeit feláldozza néhány gazember hatalmi tébolyáért.

Ha netán valaki az én olvasóim közül eljutna odáig (valószínűtlen), hogy egy üzenetet átadhat Varga Juditnak, mondja meg neki, aligha van borzalmasabb érzés, mint a saját gyerekeiben iránta feltámadt megvetés. Láttam ilyet, viszonylag közelről a felmenőim között. Ebbe még egy olyan hulladék karakter is belerendül, mint a volt igazságügy miniszter.