Na most lett
elegem ebből a baromi ostobaságból, amit valaki valamikor elkezdett mondogatni
és a közhelyvitézek serege átvette, mondják is szorgalmasan: a színház
veszélyes üzem.
Veszélyes üzem a Dunai Vasmű. A színház
nem üzem és nem veszélyes. Azaz bizonyos szempontból veszélyes, amíg olyanok
uralkodhatnak benne, amilyen például a Nemzeti Színház „vezérigazgatója”.
Mellesleg ettől a vezérigazgatóságtól is rosszul leszek. Dolgoztam színházban,
az 1961-62-es évadot a Vígszínházban töltöttem el mint díszítő-zsinóros. Engem
a színház gazdasági igazgatója, Malonyai Dezső vett fel, mert az ő engedélye
kellett ahhoz, hogy határozott idejű szerződést kapjak, lévén úgynevezett
előfelvett egyetemi hallgató. De volt a Vígnek műszaki igazgatója is, mégsem nevezték
Somló Istvánt vezérigazgatónak – ő egyszerűen a Vígszínház igazgatója volt.
Vissza a veszélyes üzemhez. Nekünk,
műszakiaknak bizonyos szempontból valóban veszélyes volt a munkánk, amennyiben
ha eldőlt mondjuk egy díszletfal, és valaki olyan hülye, hogy nem ugrik el
előle, az akár meg is sérülhetett volna. Ilyen nálunk nem volt, egyrészt azért
nem, mert mindannyian tudtuk, hogy a díszlet sok pénzbe kerül, tehát nem jó
hagyni, hogy eldőljön, másrészt azért, mert senkinek nem jutott eszébe a
színpadot üzemnek tekinteni.
Csak azt akarom mondani, hogy nem a
színház veszélyes, hanem azok a förtelmes alakok, akik a színészeket
rendszeresen cirkuszi akrobatáknak képzelik. És ennek az elképzelésnek
megfelelő mutatványokra kényszerítik. Valamiért „rendező” munkaköri
besorolással alkalmazzák ezeket az elvetemült embereket, holott a „vigéc” vagy
a „kufár” cím sokkal hívebben fejezné ki a tevékenységük lényegét: a lehető
legprimitívebb handlé módszereivel gyalázzák bóvlivá, vásári látványossággá a
világirodalom legtökéletesebb alkotásait. Nyilvánvalóan azért, mert egy hangot
sem értenek belőlük, mert hatalmasra duzzadt egójuk elhiteti velük, hogy ők „alkotók”,
akiknek „mondanivalójuk” van. És minő meglepetés, az ő „mondanivalójuk”
valahogy mindig a csinnadratta, a pufogás, a hangoskodás, a felületesség, a
bunkóság, valahogy mindig az derül ki, hogy fogalmuk sincs arról, mi volna a
feladatuk. A színház nem a rendezőről szól, a színházban irodalmi művek
jelennek meg, Shakespeare, Moliére, Ibsen, Csehov, és csak a nagyon primitív,
tanulatlan sznob akarja látni a szerencsétlen színészt, amint átsiklik egy
kifeszített dróton a nézőtér felett…
A fenének van kedve taglalni ezt az
agyhalott borzalmat, egyszer vége lesz. Csak azt higgyék el nekem, a színház
nem veszélyes. A rendezők azok.
