A csillaghegyi strandon találkoztunk, a nagyobbik fiam kis híján ötéves volt, a kisebbik három. Ültek hárman a medence partján, a professzor úr mesélt a fiaimnak. Az apjukról. Hogy magyarázzák meg neki, miért kell foglalkozni azzal a doktori disszertációval. Jókat nevettek, kedvelték egymást.
Most találtam rá a gyászjelentésre, hogy 2020-ban
meghalt Szathmári István nyelvész professzor, a Bölcsészkar nyelvészeti
tanszékének vezetője. Hozzá írtam a szakdolgozatomat. Behívott és megkérdezte,
tisztában vagyok-e azzal, hogy ez az írás nem felel meg a követelményeknek. Például
nincs irodalomjegyzék a végén. Mondtam, azért nincs, mert amiről én írtam,
annak nincs fellelhető forrása, és nem akartam nagyképűsködni azzal, mi mindent
olvastam el, mire rájöttem, hogy a komparatisztikának ezzel az ágával még senki
nem foglalkozott – egy amerikai szakmunka leírását megtaláltam ugyan a Gorkij
könyvtárban, de az csak egy ismertetés, elég felületes, az eredetijéig nem
sikerült eljutnom, a szovjet kolléga keményen leszólta, az volt a gyanúm,
mintha ironizált volna, de ahhoz nem tudok elég jól oroszul, hogy ezt biztosan
állíthatnám. A professzor úr elnevette magát, és azt mondta, ez az egyetlen
olyan eset, amikor szívesen figyelmen kívül hagyja az irodalomjegyzék hiányát.
Egyszóval azért hívott, mert úgy gondolta, kihagyhatnánk egy lépcsőt, hívna két
opponenst, és tarthatnánk egy rendes doktori védést. Kicsit megijedtem, de
nem mutattam.
Az egyik opponens András László volt, az
amerikanisztika akkori legkiválóbb művelője, ő ismerte azt a munkát, amiről az
orosz nyelvű recenzió szólt, de annak nem volt köze az én dolgozatomhoz. A
másik opponensre nem emlékszem, csak arra, hogy jót beszélgettünk. Ők hárman
mindenféléket kérdeztek, én válaszoltam, ha tudtam – nem volt ez egy komoly tudományos
míting, mert a tárgyhoz egyedül én értettem, és ahogyan Szathmári professzor úr
a végén összefoglalta, az öregapám sem hallott olyan doktori védésről, ahol a
témavezető és az opponensek a saját tudásukat kiegészítő kérdéseket tesznek föl…
Kellett volna még mindenféle
adminisztrációs lépéseket tenni, mert a professzor úr azt ajánlotta, hogy maradjak
a tanszéken tanársegédnek, és a dolgozatomat közben egészítsem ki egy
kandidátusi értekezéssé, de engem a dolog nem érdekelt tovább. Operatőr voltam
a Televízióban, ment egy jazzműsorom a Rádióban, mellette riportokat készítettem
az olasz szekciónak, egy betelefonálós heti programot is vezettem, amiben
beszélgettem szicíliai hentessel és milánói egyetemi lektorral (különben ez a
műsor adta az ötletet a dolgozatom megírásához), ennyi elfoglaltság mellett kinek
volna kedve még tudományos munkával is bíbelődni. Bocsánatot kértem Szathmári
professzor úrtól, mondtam, majd ha lesz egy kis időm, bejövök, megbeszéljük.
Nevetett. Dehogy fog maga bejönni, soha többé nem találkozunk.
Ebben az egyben nem volt igaza, a
csillaghegyi strandon vagy húsz évvel később még találkoztunk. Tetszettek neki
a kisfiaim.
Isten nyugosztalja professzor úr.
