Bulvár

Azt írtam a minap, hogy az magánügy, valaki miképpen szólítja a saját mamáját, valamint az is magánügy, hogy róla beszélve miképpen nevezi meg, mondhatja azt is, az édesanyám főzött nekem húslevest, de ha nekem mondja, valami olyan családi intimitásba avat be, ami engem történetesen nem érdekel, sőt kifejezetten zavar.

Ha kicsit alaposabban belegondolnak, eléggé nyilvánvaló, mennyire nincs közünk a másik ember családi ügyeihez, egyáltalán bármihez, ami az úgynevezett magánélet része. Ugye? Mindenkinek joga van ahhoz, hogy amivel nem befolyásolja a közügyeket, ami nem változtat a társadalmi, gazdasági folyamatok menetén, ami úgy zajlik a nyilvánosság kizárásával az egyes ember életében, hogy azzal nem sért semmilyen közérdeket, semmilyen törvényt, azt megtarthassa magának. Belegondoltak, mennyire nyilvánvaló alaphelyzetet határoztam meg?

A tömegtájékoztató eszközök 90 százalékát ki kellene dobni a szemétbe, bedarálni, megsemmisíteni, ha ezt az alaphelyzetet érvényesíteni akarnánk. A büszkén mellét verő bulvár ugyanis, ami hirdeti magáról, hogy ő bulvár, 100 százalékban a másik ember magánéletében turkál. Kizárólag azzal foglalkozik. És az ember ezt élvezi. Úgy értem, az is, akinek a magánéletében turkálnak. Elvárja. Közhírré teszi, hogy kivel él, hogy terhes, hogy elvált. Úgy tesz, mintha mindez rám tartozna. Miközben egyetlen érzést tud kiváltani belőlem, az undort. Igaz, kevesen vagyok. A „rajongók”, a „követők” úgy vélik, ezeknek a „hírességeknek” kötelességük tájékoztatni a nagyérdeműt arról, milyen az emésztésük, rendben van-e a székletük.

- Tudod, mit csinálok veled? Szétverem a pofádat.

-      Már megbocsáss, de tájékoztatnom kell a közönséget, ez a mesterségem, és egy kis reklám senkinek sem árt.

-      Á, te ezt reklámnak nevezed. De tudod, mit kap az a szegény nő a férjétől? Én talán beleütöm az orromat a te házaséletedbe?

-      Te nem vagy újságíró.

Félek, kevesen tudják, honnan idéztem. Nem nézünk ilyesfajta filmeket. La dolce vita. Az édes élet. Azt talán még kevesebben tudják, hogy a paparazzinak nevezett lesifotósok köznévvé vált elnevezése is innen  származik: az „újságíró”, a saját magától és a szakmájától is undorodó Marcello fotósát hívják Paparazzónak. Úgy értem, ez a neve a film figurájának.

Fellini zsenialitása (ő tényleg zseni volt, ez nem a szokásos, ostoba tódítás, szerintem a filmtörténet legnagyobb alakja) első látásra meghökkentő ítéletre készteti a közönséget – Marcellót Mastroianni játssza, a durván rátámadó bárvendéget meg egy tenyérbemászó alak, akkor nyilvánvalóan Marcello mellé állunk. Csakhogy a tenyérbemászónak van igaza. Amit Marcello művel, az nem újságírás, az a legundorítóbb piszokban való tipródás. Az a bulvár. Azért nem írom, hogy a legrosszabb értelemben vett, mert nincs jó értelemben vehető bulvár. (Sok évtizede volt egy kollégám, egy napilap főszerkesztő helyettese, kiváló újságíró, jóhumorú, rokonszenves ember. Elment főszerkesztőnek egy bulvárlaphoz. Betegre kereste magát, házat vett, élt, mint Alízka meseországban, közben szép fokozatosan romlott le az emberi tartása, azért nem írom, hogy vált szaremberré, mert mégiscsak majdnem a barátomnak számított hajdan – évek óta nem láttam.)

A XVI. század óta sok évnek kellett eltelnie, mire az emberiség odáig torzult, hogy kizárólag a mások magánélete érdekelje, hogy nézze saját magát, mint – ahogyan már sokszor leírtam – majom a tükörben. VIII. Henrik csinált napi szenzációt a magánéletéből, csak hát az valamelyest védhető volt, az alattvalók tájékoztatását művelte a hálószobájának híreivel, az ugyanis tényleg tartozott a közemberre is, ki lesz a király utódja. Lesz-e fiú örököse. (A sors különös kegyelmének eredményeként nem lett, így válhatott uralkodóvá a mai napig legjelentősebbnek tekinthető Erzsébet, a világtörténelem három kiemelkedő uralkodója közül is talán a legnagyobb – bár a versenyt nehéz eldönteni, a másik kettő, Mária Terézia és Viktória súlya is nehezen felmérhető. Milyen érdekes, nem? Három nő. Én az olyan hímsoviniszta bunkók helyében, amilyen például Magyarország miniszterelnöke, azért ezen elgondolkodnék.)

Ma valóságsókat bámul a mind primitívebbre butított emberiség, a kereskedők meg gondoskodnak arról is, hogy a nyilvánosság előtt dolgát végző szerencsétlen VIII. Henriknek érezze magát, akinek kötelessége beszámolni arról, milyen intenzíven volt érezhető a legutóbbi szellentése. Az diadalmaskodik, akié büdösebb. Azt a közönség a vállára emeli, a legközelebbi légnemű béltermék már az orruk alatt durran.

Most visszaolvastam az előző bekezdést, sikerült néhány sorban leírnom a bulvár lényegét.

Nem tudom, mondtam-e már vagy csak akartam: a bulvárújságot írókat meg a kiadóikat hosszú börtönbüntetésre kellene ítélni, ha az emberiség elhatározza, hogy szeretne tovább élni. Jog szerinti akadálya nincs, számos paragrafus tiltja mindenütt a világon mindazt, amit ez a „termék” tesz. Egy bizonyos, a halált okozó foglalkozások listáján már hosszú ideje kiemelkedően vezet a bulvár. Olyan pusztítást végez, amire a gyógyszeripar, a fegyvergyártás és kereskedés meg az olajipar együtt sem képes.