Csönd lett. A különféle portálok egy mondatban
közölték, hogy a magyarokkal egy csoportban voltak mind kiestek a 16 között.
Már nem említettek semmiféle „halálcsoportot” meg hogy ezek mind világbajnokok,
csak kiestek és kész.
Elképzelem, mi lett volna ha tovább jutnak. Hja,
hát persze, mindenkit megvernek, „velünk” bezzeg éppen hogy egy döntetlenre
futotta.
Lekerült az is, hogy kinek köszönhető, milyen
gladiátorok lettek a „mi fiaink”.
Akármi legyek, ha értem. Nemcsak a sportújságírók
zengedeztek, mindenki.
Most meg csönd van.
Tényleg egyedül én látom, hogy amit futball címén
előadnak az úgynevezett nemzeti válogatottak, az általában szánalmas, alig
emlékeztet erre a játékra? Hogy a „halálcsoport” három tagjával azért maradhatott
a pályán (azaz nem lett lemosva) a magyar csapat, mert mind a három már csak
szomorú, kókadt árnyéka hajdani önmagának? Tényleg nem tetszik észrevenni,
milyen iszonyatosan ostoba és szegényes a franciák mosakodása, miszerint a
Netflix tehet mindenről? Mert a játékosoknak saját telefonjuk van és nem lehet
eltiltani őket a nyomogatástól? És ezért a francia futballisták nem alszanak
eleget, mert fegyelmezhetetlenek? Tényleg nem tűnt fel senkinek, hogy a németek
változatlanul hazaadják a szögletről berúgott labdát? Hogy Neuer többet van
játékban, mint Müller? Hogy semmiféle elképzelésük nincs arról, miképpen
lehetne egy meccset megnyerni, mert az a folytonosság, amit a szövetségi
kapitányuk örökölt a régi nagy német futballból, mostanra elfogyott, valamit
lassan ki kellene találni, ami saját, önálló gondolat egy csapatjátékot
illetően? Hogy az angol válogatott, ami halált megvető bátorsággal játszott
4-3-3-at vagy mi a fenét, mekkora ruhát kapott volna egy közepes klubcsapattól?
Hát még a sajátjától, mondjuk a Manchester Citytől. Nyugodtan kiállhatnak
akármikor egymás ellen, az angol válogatottból nem kell kihagyni senkit,
legföljebb a jamaicai Sterlinget, mert ő azért angol állampolgár is, különben a
City kezdőcsapatában ritkán látni hazai játékost.
Ha esetleg valaki nem tudná, ezt a játékot azért
nevezik futballnak, mert lábbal (foot) játsszák. Olykor fejjel. De a taccsot
kivéve a kezek szigorú kikapcsolásával. Ezek a mai „gladiátorok” úgy tépik
egymást, hogy a cselgáncsozók szakmai gyakorlatra mehetnének bármelyik
futballmeccsre. Abban az időben, amikor engem ez a játék még érdekelt, Zsolt
István vagy Vadas György (a világ legjobb bírói voltak), egyetlen mozdulattal
zavarta volna le a pályáról azt, aki hozzányúl az ellenfele mezéhez az illető
visszahúzásának céljából. Hát még ha birkózni kezd. Ma a bírók „értelmezik” a
szabálykönyvet. Mindegyik másképp. Általában „engedik a kemény játékot”. Holott
a fenét sem érdekli, mi a játékvezető ízlése, azért van ott, hogy a szabályokat
betartassa.
Na jó. Sokan vesznek részt a futball
meggyalázásában, nem akarok én ezzel többet foglalkozni, csak jelezni kívántam,
hogy csönd van. A „mieink” fantasztikus teljesítményéről. Mely teljesítmény
lényege, hogy kiestek egy olyan csoportból, ahol másik három sajnálnivaló banda
imitálta a futballt.
Ámen.
