Hazugság

Földesi Tamás, a Jogi Kar hajdani dékánja írt egy tanulmányt a hazugság és a büntetőjog összefüggéseiről. Ebből most csak a legfontosabbat, a minket leginkább érdeklő mondatok esszenciáját írom le: a hazugság önmagában nem büntetőjogi kategória, de számos BTK-ba ütköző cselekedet alapul hazugságon. Mindenekelőtt a csalás. A csalás alapja a csaló hazugsága, amennyiben valami olyat állít, ami nem felel meg a valóságnak. Bár a csalás csak abban a pillanatban válik bűncselekménnyé, ha az okozott kár összege meghaladja a 20 000 (Húszezer) forintot, nem olyan nehéz átváltani a történelmi hazugságot forintban kifejezhető összegre. Pontosabban nehéz, mert az eredményül leírható összeg az ismert számokkal nem kifejezhető, csak a milliárdnak a nem tudom, hányadik hatványával.

Jónéhányszor használtam ebben a blogban az öncsalás kifejezést. A magyar nép évezredes öncsalása a történetírók hazugságaira épül. Tetszett figyelni? Történet és nem történelem írókról beszélek. Akiknek a bűnén semmit nem enyhít az, ha átvesznek, folytatnak hazugságokat. Ha nem tudják, hogy amit írnak, hazugság, akkor azért, ha meg tudják, akkor azért.

Balogh László Levente, a Debreceni Egyetem oktatója egy tanulmányában (A politikai hazugságokról) elég szép összefoglalását adja ennek a jelenségnek, mindössze a „politika” szót kell a „történésszel” helyettesíteni. Ezt annál is könnyebben megtehetjük, minthogy a magyar „történészi” munkák úgyszólván mindig a politika megrendelései, de legalábbis tudható igényei szerint íródtak.

„… a politika és igazság viszonyának alább leírt átalakulását az egyszerűség kedvéért a hanta fogalmával kísérlem meg összefoglalni, amely a bullshit szalonképes változata. Ebben a beszédmódban nem annyira az igazság direkt elrejtéséről van szó, mint inkább a tények iránti érdektelenségről. Politika és igazság viszonya úgy alakul át, hogy a hazudozás és igazmondás relevanciájára vonatkozó megfontolások egyre inkább eltűnnek. Aki ezt követi, nem foglalkozik az elmondottak érvényességével, közömbös a dolgok igaz vagy hazug minőségével szemben. A hantázók azért állítanak valamit, hogy magukról egyfajta képet sugalljanak …”

Visszaérkeztünk Földesi írásához, a hazugság büntetőjogi felelősségéhez, miközben gazdagodtunk egy új szóval a magyar történetírást dominálók megnevezésére: hantázók.

Ettől a pillanattól nagyon fogok vigyázni, hogy finoman, nagyrészt áttételesen fogalmazzam meg az itt következő leírásokat és jellemzéseket, mégis csak Magyarország miniszterelnökéről van szó. Bár semmiféle hivatalnak, semmiféle címnek és rangnak nem jár semmiféle tisztelet, azt kizárólag a hivatalt betöltő tudja kiváltani a közönségből, most mégis úgy teszek, mintha a magyar miniszterelnökség jelentene valami méltóságteljeset, valami figyelemreméltót, amivel másképp kell foglalkozni, mint például egy disznóhizlaldával. Nem tudom, miért teszek úgy, hiszen az illető hivatalhoz képest inkább egy disznóhizlalda számíthat megkülönböztetett tiszteletre, de én most erőt veszek magamon, és még attól is tartózkodom, hogy párhuzamot vonjak a magyar miniszterelnökség és egy disznóhizlalda között, pedig ez a párhuzam szembeötlően kínálja magát, amennyiben kevéssé hatásosan működő disznóhizlaldák vezetőinek el kellene menniük tapasztalatszerzésre, ha ismerni szeretnék a gyors és rendkívül hatásos hízás receptjét. A magyar miniszterelnök nyilván készséggel ajánlaná fel a szakértelmét, milyen szívesen avatta be a hozzá látogató, nemzetközileg is nagyra értékelt tudóst, az idei Nobel-díj várományosát a saját széthízottságának részleteibe – bár lehet, hogy ezt nem jól tudom, az mindenesetre bizonyos, Magyarország miniszterelnöke igazán otthon van a disznó-témában. A disznó hellóröfileg való üdvözlését illetően is. Valamint az öltöny ledisznólkodását disznó alapanyagú pörköltszaft által, unokai közreműködéssel, mely unoka nyilván a miniszterelnökségen lakik, ahol reggelire disznópörköltet kap a nagyapjától. Aki a miniszterelnökségről kimegy az utcára a pörkölttel összekent öltönyében, és még büszke is rá. Ami különben teljesen rendben van, úgy is mondhatnám, a megfelelő embert a megfelelő helyre, a mi országunk kultúrájának a színvonala körülbelül a disznóhizlalda által megjelölhető magasságban van, hagyományainknak abszolút megfelelően:

„Igy érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debreczenben született. 
Debreczenben és ami több: pénteki napon.
Azaz jobban mondva: „pénteki napon és ami több Debreczenben!” mert Debreczen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debreczenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét ollyan városban proclamálni, hol a házak kapujára ez van írva: „A ki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.”

Az idézet 1848-ból való, Petőfi Sándor írta.

Mondom, mostantól alaposan meggondolom, mit írok le, mert a téma különben olyan, hogy a legszelídebb embert is dühkitörésekre ingerli, nehéz megállni az erős szavak használatát. Magyarország miniszterelnöke azt mondta ugyanis, “Hogy egy miniszterelnök azt mondja, hogy hazudtak reggel, délben, este, és utána is helyén maradhat, az nekem mellbevágó, pedig én már sok mindent láttam.”

Most itt nem fárasztom az olvasót, más idézetekkel, egyáltalán, hogy bármilyen példával illusztráljam azt, amit mindenki tud, miszerint Magyarország jelenlegi miniszterelnöke soha nem untatta a nyilvánosságot bármiféle valósághoz illeszkedő közlésekkel. A képlet a legkevésbé sem bonyolult: a hatalomhoz való beteges ragaszkodás, a világ gyűlölete és az ugyancsak paroxizmusig növesztett bosszúszomj nem tűr semmiféle kapcsolódást semmiféle realitáshoz, nemhogy olyan komplikált filozófiai fogalomhoz, mint amilyen az igazság. Az ő verbális és taglejtésekben kifejeződő megnyilvánulásainak motivációja a pszichiátria tankönyv első oldalain olvasható. Azt teszi, amiről úgy véli, hogy azt várják el tőle. Van egy képe azoknak az igényéről, akiken uralkodik – ez a kép viszonylag pontos, minthogy a szavazótábor túlnyomó többségét kitevő csavargók, kiszabadult fegyencek, csalók, zsebtolvajok, közmunkások, nincstelen tanyasi jobbágyleszármazottak, városi lumpenek, gerinctelen sufnijogászok, talpnyaló tisztviselők szellemi színvonala nagyjából azonos a miniszterelnökével, a különbség mindössze az agresszivitás hevességében van. A másik motiváció a már említett gyűlölet és bosszúvágy – szimpla kórisme, zárt intézetben nem is különösebben veszélyes.

A világtörténelem nagy tragédiáinak okozóival nagyjából ugyanez volt a probléma. Az üvöltő kontraszt az illetők képességei és az általuk elfoglalt pozíció között. A rendkívül alacsony szellemi szint, egyszerűbb kifejezéssel élve a mélysötét butaság és a népvezérséghez szükséges minimális jóindulat, akár csekély beleérző képesség között feszülő differencia.

A kóros hazudozás csak egy szimptóma, bár kétségkívül elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy a beteg csak korlátozott mértékben lehessen emberi társaságba bocsátható. Esetünkben a baj ennél sokkal nagyobb.

Lapozgattam a Magyar Nagylexikont, amit én hiányosságaitól eltekintve alap kézikönyvnek tartok, úgyszólván hibátlannak. Kiírok belőle egy címszórészletet, megvilágítandó, mi Magyarország jelenlegi legsúlyosabb gondja.

„…a két világháború között kialakult mozgalmak, ill. uralomra jutásuk után ezek totalitárius berendezkedése, amely egypártrendszerű diktatúrán, szélsőséges nacionalizmuson és korporatizmuson alapul… Közös a fasiszta mozgalmakban a diktatúra bevezetésére irányuló törekvés, a politikai pluralizmus és polgári szabadságjogok felszámolása, a társadalom „egyirányúsítása”, a pártnak és szervezeteinek korlátlan uralma, a tömegek megnyerése szociális demagógiával és soviniszta propagandával…”

Ott van a szövegben a kulcsszó: ez a fasizmus meghatározása.

Mihail Romm Hétköznapi fasizmus című filmjéből írtam le egy szöveget, ha megbocsátják nekem, hogy egy szovjet filmrendezőt merészelek citálni. Romm maga a film narrátora, itt Hitler egyik beszédéből emeli ki, amit fontosnak tart: „mindent szorgalmának és munkaszeretetének köszönhet. Panaszkodott, hogy életének voltak küzdelmes szakaszai, nélkülözött is, de következetesen törekedett nagy célja felé és végülis legyőzve az óriási nehézségeket elérte azt. Mindig a munkásokra és a parasztokra támaszkodott.”

Hosszú ideje próbálom megértetni a nagyérdemű közönséggel: mi itt a fasizmus éveit éljük. Attól, hogy miniszterelnökünk bizonyos korlátozásokat kénytelen betartani, mert a környezet pillanatnyilag nem kedvez ennek az ideológiának, a lényeg nem változik, a mai Magyarországon a fasizmus irányítja az életünket. A maga hétköznapiságával, a maga iszonyatos népvezérével, aki képes volt kihasználni egy ezeregyszáz éven át megalázott és megnyomorított nép tehetetlenségét.

Szoktuk (én is szoktam) mondani, nem az Európai Unió dolga ennek a förtelemnek az eltörlése. Ezt most ünnepélyesen visszavonom. De. Az Európai Unió dolga, ahogyan a múlt század harmincas éveiben is a szövetségesek dolga lett volna Hitler eltüntetése, csak kissé hamarabb kellett volna azt a szövetséget létrehozni. Ez most adott, mármint a szövetség. Nem tudom, mi következik. Csak rémülten szemlélem a végtelenül naiv Chamberlain-utódok önfeledt játszadozását a demokráciának képzelt homokozóban.

Szóltam már néhányszor. A mi miniszterelnökünk életéről szól a 2022-es választás. Kizárt eset, hogy önként fogja bilincsbe veretni magát. Akkor ugyanis még annál is butább volna, mint amilyen valójában.

Na jó. Sokmindent összehordtam itt, közben igyekeztem leplezni azt a dühöt és elkeseredettséget, amit egy primitív, rosszízlésű, borzalmasan buta alak kiváltott belőlem. Dehát nem erről van szó.

Hanem arról, miképpen vált ez lehetségessé. Az a kérdés, hogy ha csillapul a mérgem, képes vagyok-e megmagyarázni, hogyan juthattunk el idáig.

Legközelebb megpróbálom.